Nógrád. 1984. október (40. évfolyam. 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
Műhelyről műhelyre Balassagyarmaton Kultúrház a hivatalból A vizuális műhelyben már folyik a munka A skandináv stílusú búlorkiállítás sok látogatót vonz Szigorral és szeretettel Pedagógusportré egy vasdiploma tükrében őszinte ámulat keríti hatalmába a nézelődőt, amikor végigsétál a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ termein. Emlékszik még korábbról, hol mi állt. Például itt volt található a járási hivatal titkársága, amott a művelődési osztály... De ma már hiába keresnénk a hivatalt! Betöltve történelmi küldetését, lassan esztendeje megszűnt, átadva székházát más szerveknek, szervezeteknek, intézménynek, részben korábbi „társbérlőinek”, részben, újaknak, például a művelődési központnak, a TIT-nek. — Tessék beljebb fáradni! ;— invitál egy rokonszenves ifjú hölgy az emeleti tudakozó ajtajában. — Segíthetünk valamiben? Vagy: könyvet szeretne vásárolni? Ezek itt félárúak. — Köszönöm — hárítom el a csábítást. — Már minden zsebpénzemet félárú könyvekre költöttem. Nem sajnálom. Inkább azt mondja meg mit tud ez az információs iroda? És az elbeszélésből feltárul a tevékenység, a lehetőség. Adatok tömkelegéhez juthat hozzá a kíváncsi. Sok egyéb mellett, megtudható, mikor indul autóbusz Budapestre, eléri e Hatvanban a csatlakozást a fél háromkor induló salgótarjáni vonat, mikor élt Balassagyarmaton Komjáthy Jenő, kik vezetésével szabadult fel 1944. december 9-én a város. — Ez a birodalmam — tárja szét karját Csemniczky Zoltán, vizuális nevelési előadó. A birodalom határai kissé szűkösek, de a korábbinál sokszorosan tágasabb, sőt kényelmesebb, tetszetősebb „ország”. A magasságot középen elválasztották, felülre került a városi képtár anyaga és az íróasztal, alul lehet majd rajzolni, festeni, akár — minthogy minipódium is fellelhető — élő modell után is. A pódiummal szembeni szegletben Szabó Lőrinc meditál, szemüvegét leemelve. A Balassagyarmathoz is kötődő költőt így képzelte el Borbás Tibor szobrászművész. — Lényegesen jobb körülmények között dolgozhatunk — summázza véleményét Medvácz Lajos, miközben megmutatja fotószakkörének mozgásterét, a fotólabor helyiségeit. Majd így folytatja: — Most már tőlünk függ, mit hogyan csinálunk. — Hét éve dolgozom a házban, a mostani volt a harmadik költözésem — emlékezik Gyürky Aladárné pénzügyi előadó. A gazdasági szakemberek két szobája a kellemes, otthonos társalgóból nyílik. — Rengeteget dolgoztak a munkatársak — jegyzi meg Gyürkyné. — Lelkesen, felelősen. Óriási energia lakozik bennük. Különösen az igazgatónőben. Az igazgatónő, dr. Kecske- méthy Gyuláné második esztendeje áll a balassagyarmati művelődési .központ élén. Korábban a magyarnándori körzeti kultúrházat vezette, s ottani munkájával szerzett megyei és országos elismerést. Energikus, határozott alkat. Nem fél a problémáktól, nem ijeszti senki árnyéka. Vele még úgy nem beszéltem, hogy első hallásra elzárkózott volna: minden feladatnál a megoldás lehetőségét kutatja, s csak végigzongorázva rajtuk, megbizonyosodva a lehetetlenről, mond ellent. Kecskeméthyné ismerteti terveiket. Berendezték az információs teret, kézikönyvtárral, fonotékával: a felnőtt- és gyermekműhelyt a nép- művészeti és egyéb kreatív tevékenységek művelésére; a vizuális műhelyt, amelyben képzőművészeti szabadiskola működhet; a gasztronómiai és varróműhelyt; a mozgásművészeti termet, ahol vagy húszféle tevékenységi forma között válogathatnak az érdeklődők. Külön létesült kiállítóterem, büfé. — Szemlátomást jobb körülmények közé kerültek, elhagyva az egykori megyeházát. Ráadásul ötletesen rendezkedtek be. Hogyan, milyen rendszerben működik a ház? — Az intézményt folyamatosan kívánjuk működtetni — feleli az igazgatónő. — Ügy, hogy valamelyik műhelyben mindig lehessen foglalatoskodni, hogy az információs műhely mindig nyitva legyen, és majdan, talán jövőre, a számítógépközpont is. Ezeken a helyeken hét végi estéken is szakalkalmazottak teljesítenek szolgálatot. A kérdés csak az: meddig bírják közművelőink ' a fokozott igénybevételt? — Ezt pontosan nem értem... — Arról van szó, hogy mi a délutános, esti ügyeletekért nem tudunk pótlékot fizetni, ugyanakkor nyitva illik lennünk, alkalmazkodva az emberek szabad idejéhez, szokásaihoz. Ez egyébként az egész szakma gondja. Egyszóval azt nem tudom, hogy meddig tart majd ilyen körülmények között a munkatársak ereje, lelkesedése. Ez valóban nyitott kérdés. Ahogyan a pótlék dolga is, bár aki népművelőnek áll, az eleve tisztában kell legyen a szakma jellemzőivel. A közönség nem igazodik, éppen fordítva. .. Ugyanakkor igaz az is: a közművelődés dolgozói nem élvezik kívánatos, megérdemelt mértékben a társadalom erkölcsi és anyagi megbecsülését. A Mikszáth Kálmán Művelődési Központ — a nyári költözés után — október első hetének végén tárta szélesre ajtaját a közönség előtt. Már most sokféle program között válogathatnak a művelődni, szórakozni akarók. A tervezők — köztük Fekete György belsőépítész, Vajda Ferenc szce- nikus, Handó József mérnök — kulturált, tetszetős intézményt alakítottak ki a régi épületben. Ez hosszú ideig méltó hajléka lehet a kultúrának. — Olyan programokat szervezünk, amelyek számítanak a közönség érdeklődésére — mondja dr. Kecskeméthy Gyuláné. — Azt szeretnénk. Ha a lakosság magáénak érez- né az intézményt, szívesen látogatná, és sok kellemes estét töltene itt. Nekünk sem lehet más óhajtásunk. Sulyok László Az információs irodában nem hagynak senkit kellő válasz nélkül. Az októberi szám kiemelkedő közleménye Az MSZMP művelődéspolitikájának időszerű kérdései című dokumentum, amely átfogó elemzést nyújt a hazai művészeti élet problémáiról. Jelentős újdonsága, hogy a hagyományos művészeti ágakon túl a periférikus ágazatokra is kitekint, és szembenéz az úgynevezett szórakoztató művészetek tömegműfajainak kérdéseivel is. A művészet eredményeivel szembeállítja a dokumentum a művészeti közéletben tapasztalható gondokat, és ezekkel összefüggésben határozott intézkedéseket javasol. A Viták rovatból bizonyára széles körű érdeklődésre számíthat az Egy reformtankönyv reformja elé című tanulmány, amelynek alcíme: A tudományos szocializmus védelmében. A szerző, Pándi Lajos felvázolja a reformtankönyv történetét, majd rátér a tankönyv szakmai elemzésére és tudományos-módszertani értékelésére. Végül megfogalmazza a perspektívát, illetve a perspektíva hiányát, hiszen amint ir.ia „a (remélhetőleg) mélyponton elkövetett eddig legrosszabb tankönyvünket tűzön-vízen át életben tartottuk. És diadalút.iának még nincs vége. A korszerűsítés prolongálva — visszavonás helyett”, Reflexiók egy tankönyvKörnyei József feleségével éppen bevásárlásból tartott hazafelé, mikor egyre erősödő fájdalmat érzett a mellkasában. Hamarosan kiverte a veríték. Néhány pillanat múlva emberek vették körül az idős házaspárt. — Mi történt, tanár úr? — hangzott innen is, onnan is. Valaki széket hozott, más egy pohár -vizet. Szaladtak telefonálni a mentőkőért. A szívgörcs után szerencsére gyógyultan térhetett haza a kórházból. Azóta sem felejti el azonban, az utcán hozzá siető volt tanítványok segítőkészségét. Talán ma sem gondolta, hogy ennyire mindenütt ott vannak. Pedig nem csoda. Hiszen a 84 éves pedagógus 65 évvel ezelőtt kapta kézhez tanítói oklevelét, s azóta több generációt nevelt a megyében. Mondja is Kör- nyei néni, mikor lakásukban beszélgetünk, hogy minden nap szinte betűrő! betűre elolvassák a NÓGRÁD újságot, mert mindig ismerős nevekre akadnak benne. Házhoz jön a hír a volt tanítványokról. A vasdiploma-átadó ünnepség óta pedig egvre- másra érkeznek a gratuláló táviratok, levelek, ismerősök, újságírók adják egymásnak a kilincset. A jeles évforduló számvetésre készteti az idős pedagógust. — Eszembe jut az a felejthetetlen pillanat — mondta a vasdiploma átvétele után — amikor 1919-ben a bajai tanítóképzőben kezembe került a tanári oklevél. Azzal bocsátottak útra minket, hogy három dolgot ne felejtsünk el soha: legyünk hálásak szüléinknek, ragaszkodjunk az iskolához és szüntelen tanulással legyünk hű gondozói a pedagógiának. Eleget tettem-e ezeknek a követelményeknek? Nagy fájdalom számomra, hogy tizenegy évesen árván maradtam. Korrepetálásokkal keresett pénzből tartottam fenn és taníttattam saját ma— Mostanság keveset hallani a házról... — mondom némi provokatív éllel, de a művelődési otthon vezetője nem jön zavarba. Vaskos dossziét tesz elém az asztalra, és már sorolja is; tucatnyi kiscsoport, {szakkör tevékenykedik intézményében. — Nincs olyan napunk a héten, hogy két-'három foglalkozás ne volna. Ezeken több százan művelődnek rendszeresen, s mert a kis közösségek művelődési alkalmait igen jtomóiyan vesszük, jó, ha havonta két-három nagy rendezvényre ' futja erőnkből. A nagytermi progbírálathoz címmel Domokos Anna írja meg véleményét a tankönyvről és a vitacikkről. Leszögezi, hogy Pándi túlzottan általánosít, amikor megfogalmazza észrevételeit a tankönyvről, és kifejti a tudományos szocializmus oktatásának (és a tankönyvnek) néhány alapvető koncepcionális problémáját. Ugyancsak a közoktatással függ össze az Értékek és iskolák című cikk (Kapitány Agnes és Kapitány Gábor írása), amely fi- gyclemrcméltóan mutatja be az iskolaépületek jelenlegi helyzetét. Az irodalomoktatás egyik fontos módszertani kérdése a témája a Vita a verstanról című összeállításnak, amelyben Szuro- mi Lajos, Kecskés András és Sze- pes Erika fejti ki véleményét. Egy kis magyar falu. Siómaros példáján társadalmunk időszerű és megoldásra váró problémáival foglalkozik A helyi társadalom szétesettsége című tanulmány (Varga Csaba írása), amely nem csupán helyzetképet vázol fel a „szétesett” falusi társadalomról. de keresi, kutatja a közös élet hiányának okait is. Érdekes színfoltja az októberi számnak Heinrich Böll írása Mándy Iván.! A pálya szélén című regényéről. gamat. Mikor tanító lettem a Magyarországtól ideiglenesen elszakított Baján, két évig fizetés nélkül dolgoztam a képző gyakorló iskolájában. Ezzel azt hiszem bizonyítottam az iskolához való ragaszkodásomat, a nehéz történelmi pillanatokban is. Ami a tanulást illeti, rengeteg volt belőle. A változó történelmi korszakok mindig újabb feladatokat jelentettek. Én 1949 és 1955 között szereztem általános és középiskolai tanári oklevelet. Hogy e tömör számvetés mögött mennyi élmény, mennyi megpróbáltatás, öröm és keserűség húzódik, arra csak otthonában, ahol a szép, régi bútorok is mind a múltat idézik, beszélgetésünk során derül fény. Beszéd közben behunyja a szemét. Befelé néz. Azok a képek, amiket most lát, már nemigen veszthetnek élességükből, az eltelt évtizedek sem engedték, hogy megfakuljanak. Csak a mostani világ látványai lesznek egyre elmosódottabbak a szemén elhatalmasodó szürkehályog miatt. Először a kezdő tanító megpróbáltatásait idézi. A létbizonytalanságot, amely nemcsak a bajai két évig tartott, hanem még jóval utána is, mikor a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. iskoláiban tanított. Mindig fennállt a veszély, hogy elveszíti állását. A bányatelepek kisiskoláiban nehéz körülmények között folyt a tanítás. Harminckét évig teljesen osztott iskolában nem is dolgozott. Azért e nehéz évek is tartogattak számára máig kedves élményeket. Rónabányán kiváló műkedvelő gárdára akadt. Azok az esték, amikor színdarabokat adtak elő, most is elevenen élnek emlékezetében. Mikor legkedvesebb emlékeiről faggatom, a balassagyarmati tanítóképzőben eltöltött évekről beszél. 1945 és 1959 között először tanára, ramokkal különben is csínján kell bánnunk, mert hovatovább olyan összeget kérnek a hivatásos előadók, hogy egyetlen rendezvény az egész havi költségvetésünket elviszi. * Három vagy négy esztendeje, hogy „Térmetszés” című filmjének premierje alkalmából a nógrádi megye- székhelyekre látogatott Fáb- ri Péter ifjú filmrendező. Bevallottan kísérletinek nevezett alkotása túlontúl nehéz diónak bizonyult, a vetítést követő ankétra — a moziüzemi vállalat munkatársán és az újságírón kívül — csak egyetlen érdeklődő fiatal jött el. A napokban rám köszönt egy fiatalember, látva bizonytalanságomat, sietve emlékeztetett, ama sikerületlen ankét egyetlen „civil” résztvevőjét üdvözölhetem személyében. — Tudod, időközben egyetemre mentem — mondja huncutkás mosollyal. — De, ami téged talán jobban érdekel, egy ideje én is filmezek. No, persze csak amatőrként. Nem emlékszel? A Fábri Péter biztatott rá... * ■ Véletlenül cseppentem a klubba, a művelődési ház munkatársa csábításának engedve. Előadás zajlott éppen, nem valami nagy hallgatóság előtt. Ha jól emlékszem mindössze kilencen voltak a helyiségben, és bizonyára nyolcán maradtak volna, de a köztem és az ajtó közötti távolságot túlságosn nagynak ítéltem. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt az előadás témája, de a hallgatóság sem mutatott valami nagy érdekmajd igazgatóhelyettese, véJ gül igazgatója volt az intézménynek. Ügy érezte, hogy az általános iskolai tanítások után most olyan embereket oktathat, akik majd pedagógusként, a legtöbbet hasznosíthatnak évtizedek tanítói tapasztalataiból. Rá, mint igazgatóra várt azonban az a fájdalmas feladat, hogy az otthonaként szeretett tanítóképzőt felsőbb utasításra megszüntesse. A helyén alakult Szántó Kovács János Gimnáziumban dolgozott nyugdíjazásáig, 1965-ig. Pályája azonban nem ért véget: még hosszú évekig volt óraadó tanára Salgótarján középiskoláinak, hogy aztán 1978-ban mondjon végleg búcsút a katedrának. — Nagyon szerették az uramat — dicsekszik Mariska néni, aki negyven évvel ezelőtt, első felesége elvesztése után lett társa Józsi bácsinak, s anyja, a félárván maradt két gyermeknek. — Mindig szigorú volt, de melegszívű. Az élete volt az iskola. A házaspár csendesein,' visszavonultan él. Nemigen járnak már sehova, fárasztja őket a jövés-menés. Legszívesebben rejtvényt fejtenek. Bújják a lexikonokat. Azt mondják, az agynak mindig tornáznia kell. Most, hogy nyugdíjasok sem érzik magukat elfelejtettnek, kitaszítottnak. — Életem ezen időszaka is nagyon kedves számomra. — mondta mosolyogva Józsi bácsi. — A legnagyobb elismerést is ezalatt kaptam: 1982- ben a Nógrád megyei pedagógiai díjat. Ennél nagyobb örömet és kitüntetést nem is kívánhatnék. Ha újra kezdhetném se választanék más pályát. Mert felmérhetetlen sok az, amit adhat az ember, meg az is, amit kaphat.' Csak egy a fontos: megtalálni a kellő arányt a szigor és a szeretet között. Kovács Erika lődést. Még szerencse, hogy az előadót ez mit sem zavarta, mert jószerével fel sem pillantott jegyzetéből. Ettől eltekintve rendkívül lelkesen beszélt. — Kinek volt ebből haszna? — kérdeztem a „kényszerpihenő” elteltével népművelő ismerősömet. — Az előadónak! — felelte meggyőződéssel. — Előadónk ugyanis most először vállalkozott nyilvános szereplésre, máskülönben szerény tagja csupán a ház egyik szakkörének. De tisztában vagy vele, mi mindenre lesz képes ez az ember a jövőben?! * A szakmunkástanulók és szakközépiskolások- nyári olvasótáborába több megyei író-költő látogatott Pásztora. A vendégeket — kivált a forró délutáni órákban — nem mindig fogadták kitörő lelkesedéssel a fiatalok. Kezükben azonban ott szorongatták a meghívottak kötetét, várva, hogy a beszélgetés után dedikáltathassák a műveket. Kláriról — nevezzük így — nemigen lehetett feltételezni, hogy az író-olvasó találkozó előtt belelapozott a kötetbe, ám az egyik alkalommal szokatlan kéréssel lepte meg a távozni készülő vendéget, akiről előzőleg azt is megtudhatta, hogy nem csak tollforgató, de családapa is; — Tessék nekem megmutatni1, hogy a maga gyerekének melyik mű tetszik, legjobban! .. .Néhány nap múlva Klári kívülről fújta a megnevezett írást, a minap pedig arról számolt be, hogy iskolájában előadást 'ártott kedvenc művészéről'. P- fr 4 NÓGRÁD — 1984. október 20., szombat Fotó: Bencze A Kritika októberi száma Kultúrcseppek, avagy alkalmak nézőpontok
