Nógrád. 1984. szeptember (40. évfolyam. 205-230. szám)

1984-09-09 / 212. szám

Kedveit a BánkMó Devizáért utaz’lc cr trőfecr Magyarország kis tavai Ha rápillantunk hazánk térképére, kevés kék foltot — állóvizeket jelző kicsi ábrát — találunk. Az egészen váz­latos „földabroszok” jószeri­vel csak a Balatont, .a Fertő- tavat, a Kiskörei-víztározói és Velencei-tó oválisát mu­tatják. Ám ha a Magyaror­szág autóatlaszának lapjait kezdjük forgatni, mindjárt más a látvány: ennek a majd minden autós kocsijában ott lapuló kiadványnak az olda­lain itt is, ott is szemünkbe lűnik egy-egy kék foltocska: jelzése annak, hogy azért nem olyan szegény tavakban or- f águnk. Budapesten és környékén tizenkilenc tó és tórendszer várja a fürdőzőket meg a horgászokat, az Északi-Közép- hegységben harmincegy álló­víz van; a tiszántúli tavak száma tizenegy; a Duna—Ti­sza közén tíz: a Mecsek tá­ján öt; Nyugat-Magyarorszá- gon tizenkettő; a Dunántúlon pedig huszonhárom jelzésre és megtekintésre érdemes mélyedésben ringat hullámo­kat a szél. Ez a tömérdek tó és tározó még a legóvatosabb becslések alapján is százon felüli nagyságrendbe sorolha­tó. ám ha figyelembe vesszük, hogy például Délegyházán, ahol mostanság a naturisták — azok, akik jobbnak tartják a ruha nélküli fürdőzést és na oo zást: — gyülekeznek, egész állóvízrend.szer emlé­keztet a kavicsbányászatra, nos. így a kék jelzésre érde­mes mélyedések száma meg­közelíti a kétszázat. Ami Budapestet és vonzás- körzetét illeti, itt is annyi a pecázóknalf meg a csónaká- zóknak való hely, hogy igen­csak meg kell fontolni: me­lyikről essen szó. A budai Feneketlen-tóról szóljon a legelső beszámoló. Már csak azért is, mert ez a kis „tengerszem” igencsak szem előtt van, hiszen a szomszédságában száguldanak el a Balatonra, illetőleg az északi meg a nyugati határ felé igyekvő gépkocsik. A Kosztolányi Dezső tér mellet­ti vizecskéről valóban sokan azt hiszik, hogy „feneketlen” tehát igen mély. Sajnos ki kell ábrándítani azokat, akik így vélekednek: a Feneket­len-tó — lévén egy megtelt téglagyári gödör — átlagosan csak négyméteres; ahol a legtovább ereszkedik le egy horgászzsinór, ott is (alig) hat-hét méteres. Nyilván ez a parányisága az oka annak, hogy nem tud megújulni; vi­ze, amelyben a halak oly jól érezték hajdan magukat, a közelmúltban már-már alkal­matlanná vált élőlények táp­lálására. (Csak egy ötletes oxigéndúsító berendezés élesz­tette fel ismét ezt a körülbe­lül egyhektárnyi nagyságú tavat.) Fővárosunk legnagyobb ál­lóvize azonban a Ráckevei- (Soroksári-) Duna-ág. Ez nem kevesebb mint 58 kilométer­nyi hosszan emlékeztet a régi időkre, amikor még nem sza­bályozták a folyamot. Ez a Duna-ág a múlt század' hetve­nes éveiben alakult állóvízzé, amikor a víziút kisebbik ágát árvízvédelmi okokból gáttal zárták el. Azóta mind többen és többen szerették meg e Csepel-szigethez csatlakozó tájat; ma már szinte meg­számlálhatatlanul sok nya­ralóház. horgásztanya jelzi, hogy milyen jó alkalom nyí­lik a kikapcsolódásra arrafe­lé. A törökbálinti horgásztó az M7es és az Ml-es autópálya elágazásánál terjeszkedik, 24 hektárnyi nagyságban. Szin­tén ezt a vidéket gazdagítja a biai horgásztó, valamint a Garanesi-tó. Ez utóbbi a ne­vezetesebb és a kedveltebb; a természetvédelmi hivatal 1977- ben védetté is nyilvánította: immár' nem szabad építkezni a dombok karéjában elterülő tó környékén. Az Örbottyáni-tó Veresegyhá­zától alig három kilométer­nyire van északnyugatra a Manonvásári-tó, délnyugatra díszíti a hajdani Brunschwick- kastély ősparkját. A 2-es számú főútvonal mentán — attól egy kis ug­rásra — terpeszkedik a Bánki-tó. Ez az / állóvíz a Cserhát magasai közé ékelő­dik, és egyre népszerűbb; már csak azért is, mert igen jól lehet ott halakra vadász­ni. Szintén hazánk északi vi­dékét ékesíti a mátrai Szent Anna-tó. Ez az állóvíz vi­szonylag magasan — a ten­gerszint fölött 352 méternyi­re — tölt ki egy mélyedést. „Hibája” azonban, hogy oly­kor kiszárad: csak akkor mu­tatja meg magát, ha elegendő csapadék esik. Hevesből át kell ruccanni Borsodiba, hogy a keleméri Mohos-tavakat is lássuk. Ezek a volt ózdi járásban sora­koznak, és arról híresek, hogy úgynevezett magashegyi tőzeg- mohaláp fedi sokfelé őket. Az ottani töígyerdőkben rejteke­ző növénykék a jégkorszakot idézik; a tófenék iszapjából kiderült, hogy évezredek óta nem változott a növényzet összetétele arrafelé. Az Alföld tavai kevésbé ti­tokzatos eredetűek és termé­szetűek. A Kiskörei-tárolóról nyilván igen sokan tudják, hogy mesterséges képződ­mény: 1973 óta gyűjti magá­ba és osztja szét — egy kel­lőképpen ki nem használt csatornarendszer segítségével — az öntözővizet. Az Oros­háza környéki Gyopárosfürdő pedig a szikesek talajvizéből gyarapodott tóvá. A 8.6 hek­táros nagyságú tórendszert azok kedvelik leginkább, aki­ket a köszvény meg a csúz kínoz. A Kolon-tó Izsák környéki állóvíz. Az ottani nádasok egykor jó búvóhelyei voltak a környék lakosságának. A Dunapatajhoz közeli Sze- lidi-tó immár idegenforgalmi központ; a szegedi Fehér-tó­ról szinte mindenki tudja, hogy milyen jól érzik ott ma­gukat a vándormadarak; a Szolnokhoz közeli Tőserdö állóvize pedig mint a vízinö­vények legszebbjeinek gyűj­tőhelye vált méltán ismere­tesé. A dunántúli tavak leg­szebbjei Pécs környékén ol- kotnak láncot. Ez a mecseki tóvidék valóságos csodája az emberi igyekezetnek az Eger völgyében. Abaliiget táján, amihez fogható nincs az egész országban. Legföljebb, ha a szombathelyiek — 1963 óta épített — tórendszerét ha­sonlíthatjuk emehhez a vál­lalkozáshoz, mivel azt is mes­terségesen teremtették meg a horgászok és a csónakázók kedvére... Magyarország ilyenformán nemcsak a puszták, a nép­művészetek, a vendéghívó és •váró kedveskedések, hanem a tavak és tórendszerek birodal­ma is! Akácz László Egyre népszerűbb a külföldi vadászok körében Nógrád Szeptember első napjaiban izgalmas lehetőséggel bővül a vadászat: rendszerint ilyen­kor kezdődik a szarvas vadá­szata. A mostani szezonkez­dés rögvest rekordot is ho­zott, a pásztói Áfész Vadász- társaság területérő' egy 207 kilogramm súlyú szarvasbi­kát szállítottak be a salgótar­jáni hűtőházba. A súly a zsigerlés után értendő, s a nógrádi vidéken ritkaságnak számít az ilyen termetes szarvasbika. A tervek szerint egyébként a szezonban a nóg­rádi vadásztársaságok terüle­tein csaknem hatszáz szarvast kívánnak elejteni, s ebből kétszáz a bika, a többi szarvastehén, ünő, illetve szarvasborjú. Örömmel adhatunk hírt ar­ról is, hogy a nógrádi terü­let egyre inkább kedvelt a külföldi — a társaságoknak és a népgazdaságnak egy­aránt jó pénzt hozó — vadá­szok körében is. Néhány év­vel ezelőtt még ritkaságszám­ba ment a nógrádi vidéken a külföldi bérvadász, az idén pedig 25 szarvasbika elejté­sére kötöttek szerződést. Tóth József megyei fővadásztól megtudtuk azt is, hogy hoz­zánk jobbára azok jönnek — összhangban az adottságaink­kal —, akik a kisebb súlyú és így könnyebben megfizethető szarvasagancsokra vágynak. Három, hat, esetleg nyolc ki­logramm körüli trófeákkal tá­vozhatnak a külföldi vendég- vadászok Nógrádból, akik pedig a tíz kilogrammon fe­lüli agancsokért is tudnak (és akarnak) áldozni, azok az or­szág más vidékeire kötnek szerződést. Sikeresen lezajlott a kül­földiek ugyancsak valutát ho­zó őzbakvadászata is: több mint félszáz trófea „ára” gaz­dagította ily módon a nógrá­di vadásztársaságokat. A sor pedig folytatható tovább, hi­szen novembertől nyolc-tíz osztrák és nyugatnémet va­dászcsoportot várnak a me­gyébe vaddisznóhajtásra. Az utóbbi években egyébként már erre a kezdeményezésre is volt példa, a tapasztalatok pedig igen kedvezőek. A ven­déglátó nógrádiak szervezés­ből is kiválóan vizsgáztak, s ennek jelentős része van a további érdeklődés felkelté­sében. Az elégedett vendég ugyanis később újabbakat hoz. Abban, hogy a külföldi va­dászok érdeklődése Nógrád megye felé is irányul, része van a szervezésben és érté­kesítésben tapasztalható ver­senyszellemnek is. Korábban csak a MAVAD foglalkozott a külföldiek bárvadásztatásánafl megszervezésével, ehhez újab­ban csatlakozott a VADEX és a Vad-Coop is. Négy-öt évvel ezelőtt egyébé ként még úgy kellett agitál^ ni a nógrádi vadásztársaság gokat: szíves vendéglátással és a vadászati lehetőség biz­tosításával fogadják a külJ földi vadászokat. Mára meg­változott a helyzet, a társa­ságok jelentkeznek vendé­gért. Gazdasági megfontolások játszanak ebben szerepet, az így elérhető bevétel számot­tevően megkönnyíti a vad-’ gazdálkodás fejlesztését, az élőhelyek karbantartását, a vadászati létesítmények b'U vitásét. A mostani* örvendetes vál­tozás mellett ugyanakkor to* -vábbi tartalékok is vannak. A körültekintő vendéglátásnak köszönhető elégedettség vár­hatóan még több külföldit hoz majd Nógrádba. S ennek nem csak a társaságok látják anya­gi hasznát, hanem devizabe­vételhez jut a népgazdaság is. A nógrádi vadászoknak ter­mészetesen nem kell aggódni a külföldiek miatt: a vadászati lehetőségeknek ez a vadász­tatás csak a minimális ré-’ szét érinti. A_r|iember, félig régi ha- MprOgonsonmásom baktat íallgatagon mellettem. Nap iüt, incselkedő szél emelgeti a lök szoknyáját. Éles a fény, hez szokott szemeknek, csak hunyorgónk gyanakvón, mint a tél utolsó utóvédéi. Próbáló idő a tavasz eleje a magamfajta vasárnapi apu­kának is. Egy ötéves férfi fel­tétlen bizalma már egyma­gában is vallatólámpa, s rá­adásul itt a tavasz sok-sok új asszonyi nappal. Hunyorogha­tok, de előbb-utóbb vallani kell. — Apu, vegyél nekem va­lamit! — Mit, kisfiam? Csokit? — Nem, nem azt. — Kólát? — Á, nem. Nem kólát. Ilyen ez a valami. Csak az biztos, hogy kell. Persze, amíg kellően fiatal az ember, ad­dig könnyebb a valamiket ki­találni. Ismerlek, fiú. Négyke­rekű petrolkanca kell neked. — Autót veszünk. Felcsillan a szeme. — Azt! Skodát. Piros Sko­dát! Fordulunk a bazár felé, az vasárnap is nyitva van. Ott áll a sarkon az üvegbódé és valamikkel telisteli csillog- villog, mint egy kirettyintett leányzó. Jó neked, kisöreg. Itt van a világ, benne a me­sebeli pavilonok, és persze jó­ságos nénik ülnek az ablak­nál. Lám, most is kiperdül hozzánk a néni, akár a múlt­kor, és gügyög hozzád. Te ezt nem szereted, félrehúzódsz, még nem tudod, hogy a néni­nek mást jelent a valami. Ahogy lehajol hozzád, bizony ezen a pozitúrán is látni, hogy nemcsak a lelke érett meg az anyaságra. Dúsa Lajos: Vasárnap délelőtt Pedig a valami még ennél is bonyolultabb. Nem fér el egy bódéban, de még egy áru­házban sem, egyre nagyobb lesz, és egyre távolibb. Ele­inte csak várjuk-várjuk, az­tán keressük mindenfelé. Közben a jóságos és gügyö­gésre hajlamos nénikről kide­rül egy és más, a világról is, rólunk is. Node a valamiről... — Apu, vegyél te is egy igazi Skodát! Beleülünk, és elmegyünk Pestre. — Nem veszek, kisfiam. Az autó nekem nem valami. — Tessék? Mindig tessékezik, ha nem érti, hogy milyen új ravasz­ságot eszeltek ki neki. — Az autó nem valami. Az autó csak autó. Most nem szól egy szót sem, valószínű, hogy csaló­dott bennem. Kicsit töprengj aztán csak megkérdezi. — Te is valamit akarsz venni? — igen. valamit. Igaz, én nem venni akarom, csak csi­nálni, de ez most még nem számít. Az a fontos, hogy én vagyok Valami Apu és te vagy Valami Peti. Ez tetszett. Ahogy az arca földerül, azon látszik. Mele­gen süti a hátunkat a nap, jövetben le kell venni a ka­bátunkat. Egy lépcsőházból csupa fodros mama lép ki csupa fodros kislányával. Egyforma, vakítóan fehér bá­ránybőr mellénykéjük van, kellemes illatot libbent felő­lük a szél, ahogy átmennek előttünk a járdán. A fizeté­sem talán elég lenne a . nő kozmetikumaira, elegáns kro­kodilbőr cipőjére és táskájá­ra. Habár táskára már nem biztos. Node ez mit sem von le a fodrosok varázsából. Tel­jes maradna férfiúi csodála­tunk, ha nem hallgatnánk vé­gig a ház előtt a kocsiba be­szálló kislány nyafogását. — Tejszínhabot is akarok, csokit is akarok, kólát is akarok... Anyuuu! Azt a nagy hajasbabát is akarom! A fiú még visszafordul a fodrosok felé, aztán egy nagycsoportos óvodás férfi­öntudatával ítélkezik. — De buta! 1^4lehet erre mondani? j^ét komoly férfi ballag tovább a vasárnap dél­előtti napsütésben. TALLÓZÓ Hamis dallamok és következtetések A legutóbbi évtizedek két­ségtelenül legbotrányosabb kultúrfordulataként értékel­hető az, ahogy a salgótarjáni zenetanár és zenekutató Nagy Zoltán szó szerint teljes appa­rátussal leleplezte a Kritika júliusi számában Pálinkás József „csicsikovi” húzását a munkásdalok gyűjtésében. Amennyiben igaz, hogy a munkásdalgyűj'tőként műkö­dő Pálinkás József saját ver­seit publikálja immáron húsz éve munkásdalgyűjtésként (márpedig az a meggyőző, amit erről a leleplező állít, és nem az, amelyet a leleplezett a HH-ban nemrégiben mind­erről mondott), akkor ez a csehovi ügy több szempontból is figyelemre méltó. Az első ami feltűnő, hogy az állítóla­gos gyűjtő nem megvásárolta a holt lelkeket, hanem halá­luk után készített velük zenés interjút, énekes találkozást; másszóval saját dolgait tün­tetne fel úgy. mintha, azokat a nép dalolta volna. Jó magam a szándék eredetére lennék kíváncsi. Ha ez a Pálinkás tehetséges verselő és zeneszer­ző — miért bújik a régóta memlétező (a Népszabadság halálozási rovatából, vette „alanyait”) sosem daloló mun­kások köténye mögé? Hogy könnyebben érvényesüljön egy valóban létező vákuwn- ban előrehaladva, hogy azt bizonyítsa, miszerint a pa­raszti dalkultúra mellett léte­zett egy munkásdalkultúra is, de annak nincs akadémiai cso­portja, sőt isten bocsa, még osztálya sem az Akadémián? Magától indukálódott ilyes­mire vagy...? Az üggyel foglalkozott azóta a rádió 168 óra című műsora is, az ötlet című lap, amely­ben a jogi oldalt feszegette a kolléga és a felkért-felkere- resett ügyésszel beszélgetve a következőket derítette ki: a csalásnak több esete létezik a gyakorlatban. Van ilyen csalás meg olyan csalás, van azután egy másfajta csalás, de ez a Pálinkás-féle tulajdon­képpen nem is nevezhető csa­lásnak és nem is igazi jogi probléma (inkább munkahelyi, munkaköri stb.). Nem is csa­lás, mert nincs társadalmi ve­szélye. Így valahogy a jogfej­tés nyakatekertségében —, mert azt ugye nem lehet tár­sadalmi károkozásnak nevez­ni, ha egy nemlétező kultú­rát az időközben megjelent Pálinkás József-féle szak­könyvekből (?) bárki jóhisze­műen ma is levehet a könyv­tárak polcairól és továbbgör­getheti ugyancsak teljes meg­győződéssel a hamisítványokat más, feltehetően nagy szám­ban megjelenő szakdolgozatok és szakkönyvek lapjain. Így tanul meg végül valamit a társadalom, ami esetleg nem létezik, de nem baj — ez nem okoz kárt! E logika szerint egyetlen kolorádóbogár káro­sabb a társadalomra, mert megrágja a krumplit. Megjelent aztán a Hétfői Hírekben is Czippián György interjúja a gyűjtővel, aki ter­mészetesen mindent tagad — nem túlontúl meggyőző for­mában, valahogy így, „szen­vedélyem a dalgyűjtés’’, „egész életművem ellentmond”, és hogy Nagy Zoltán állításai- leleplezései „fejetetejére állí­tott logika” szerint születtek. Ezzel szemben érdekes, amit a tarjáni szakember mondott a minap „kezdetben nem gon­doltam, hogy kéthónapos el­lenőrző munkával teljességgel bizonyítható a hamisítássoro­zat”. Belekeveredik az ügybe Moldova György is, aki Nagy Zoltán Kritika-beli közlését jó­val megelőző, először rádió­játék-formában, majd a meg­lehetősen vegyes érzelmekkel fogadott úgynevezett (és úgy is eladott!) Puskás könyvében közölte az esettel mindenben azonos írói változatot. Ezen a ponton aztán több félreértést és félremagyarázást is meg kell szüntetni Nagy Zoltán és Moldova György érdekében. Ha már egyszer maga az író nem tartja fontosnak elvág­ni a látnoki képességei körüli kritikai ájuldozás fonalát — megteszem magam ebben a kis, szűkre szabott kertben. A legjobban az a könnyedség háborított fel, ahogy az Új Tükör általam már Glatz Osz­kár ügyében idézett Heti ajánlat rovatban az irodalmi- lag illetékes (erre van diplo­ma jogosítványa) Székely András egyszerűen Moldova zsenialitásának * tulajdonította a két eset közti azonosságot, hogy lám csak a mi írónk előre megírja azt, ami az élet­ben majd történni fog, hát nem fantasztikus?! Elég lett volna egy kétforintossal fel­tárcsázni az írót, és némi el­igazítást kérni a csodás eset­ről. Egyszerűbb ájuldozni a csodálkozástól és hálásabb is külön nimbuszokat gyártani — talán nem más kérdés, hogy maga az író, miért vágja zseb­re ezeket a babérokat (is). Nagy Zoltán egy ankéton mesélte el az írónak a tör­ténetet, és mert akkor még nem gondolta, hogy a bizo­nyítással gyorsan végez és majd megírja az esetet — végeredményben maga biztat­ta kimondatlanul az írót, hogy „íme, mik vannak, ezt írja meg!” Naná, hogy meg­írta! Kijött a hangjáték, Nagy Zoltán leadta márciusban a cikkét a Kritikának, ami csak júliusban (!) a hetedik szám­ban jelent meg, előtte május környékén már a Puskás­imitáció is megjelent Moldo- vától (benne az esett újabb feldolgozásában), hát itt az­tán senki sem lopta az időt! Elájulni a csodálkozástól, leg­feljebb az eset ilyetén gyors karrierje miatt lehet. Látno­kok pedig nincsenek. Amiként boszorkányok is csak móddal. (T. Pataki) NÓGRÁD - 1984. szeptember 9., vasárnap 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents