Nógrád. 1984. szeptember (40. évfolyam. 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
Pajkos énekek Magyar ritkaságok — Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1384 Kassák Laios: Kis kö Kicsit gonoszkodva, rosszmáj úan azt szokták mondani, hogy a recenzió, a kritika (bármilyen goromba is legyen az) lényegében reklám. Nos, a Pajkos énekek, a Magyar ritkaságok legfrissebb kötete aligha szorul reklámra. Elképzelhető, hogy mikorra ezek a sorok megjelennek, már egy példány se lesz a könyvesboltokban. Mert, ha van kelendő, soha meg nem unt, elcsépelhetetlen téma, akkor a szerelem az. Nem nyelvi finnyásság, szőrszálhasogatás, ha szerelmet írok és nem szexet, noha a két fogalom egyáltalán nem zárja ki egymást. A dolog paradoxom, hogy ennyi szó talán soha nem esett szexről (képben, dalban, szövegben), mint éppen manapság, s mégis mintha ennek arányában nőne a zűrzavar, tétovaság is, A Magyar Ifjúságban heteken keresztül oldalnyit foglaltak el az olvasók levelei, cikkei, akik is egy „szerelmi szótár” ősz- szeállításában buzgólkodtak. Végül is nem az eredmény volt a fontos — nem a nyelvújítás, éppen ellenkezően! a nyelv elszegényedésének a korát éljük! —, hanem az, hogy a figyelmet felhívta erre a kétségtelenül mentáiErdőkben, völgyeken Megkapóan szépek Kemerovo megye hegyei, völgyei. A kuznyecki Alatay-hegység erdei, gyors sodrású, kristály- tiszta patakjai az ország minden tájáról idecsalogatják a turistákat. Turisták lóháton. haldoklásunk emlékére (Részlet) higiéniai gondunkra. Ki ne tapasztalta volna már, hogy fiatalok (de felnőttek is) buszon, villamoson, utcán, tehát a nyilvánosság előtt, ma már kötőszóként használnak egy bizonyos felszólító módú igét, oda se figyelve annak jelentésére, érzelmi-hangulati töltésére. Nos, a jelenség már régen túlnőtt azon, hogy csupán Lőrincze Lajos, a nyelvhelyességért aggódók gondja lehetne. A nyelvi igénytelenség és durvaság csupán tükre valaminek, elsivá- rosodó, kiüresedő emberi — beleértve a szerelmet is! — kapcsolatainknak. Ezek után igen hálás dolog lenne sorokat, versszakokat idézni a Pajkos énekek című kötetből, bizonyítandó, hogy a népköltészet (költőink) milyen leleményes ama dolgok megnevezésében. Két ok miatt nem teszem ezt. Az egyik, hogy néhány sor bizony — napilapban — nehezen tűri a nyomdafestéket; a másik pedig, hogy valóban nem reklámszöveget írok, de el se akarom venni a kötetbe belelapozóktól a felfedezés örömét. Csupán néhány — elgondolkodtató — dologra hívnám fel a figyelmet. Mindenekelőtt a népköltészet rejtőzködő, de korántsem finnyáskodó humorára. Hajlamosak vagyunk ugyanis a szerelmet, a test dolgait egyfajta tragikus pátosszal szemlélni és emlegetni. Kétségtelenül belejátszik ebbe a keresztény vallások tiltása- elfojtása is, a mindenkori „magas kultúráé”. (Ne felejtsük el, hogy a munkás- mozgalom is prűd volt). Ennek az elfojtásnak az ellenkező véglete, ellenpólusa a (nyelvi) malackodás és a trágárság. Nos, a természetközeiben élő nép mindenkor józanul, derűs humorral (is) szemlélte és nevezte nevén ezeket az élettényeket. Hol van az előírva, hogy erkölcsi normákat, parancsokat csak a prédikátorok átkozódó, bib- iiás nyelvezetén lehet megfogalmazni? A kötetben olvasható versek és ' versezeték, (mert a színvonal bizony korántsem egyenletes) dévajko- dó, elevenbe csípő humorral szólnak ezekről, a hm... dolgokról. A hatásuk is felszabadító — kinek-kinek alkata szerint —, a harsány nevetés, pironkodó kuncogás. Kétségtelen, hogy van ebben valami kajánkodó meghökkenés, felismerés is, hogy lám- lám szépapáink-szépanyáink is megérték a pénzüket, nem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Ez persze nem ment fel, nem igazol minket, de talán segít megismerni magunkat: az emberi természetet. amely — úgy tűnik — alíg-alig változott az évszázadok során... Horpácsi Sándor Mikor ezeket a sorokat írom, a rádió már bemondta: Légoltalom, vigyázz — Szolnok! Hideg, nyirkos éjszaka van, a fekete felhők egészen eltakarják az eget. Kikukkantok a redőny keskeny résén, legalább, ha egy csillagot láthatnék, amiben megkapaszkodhatna a lélek. Megint kezdődik a zűrzavar, a sötét folyosókon botorkáló emberek, férfiak, batyukkal a hátukon, kofferokkal a kezükben, asszonyok, karjukban pihegő gyerekkel, aki idegesen riadt föl adö- römbölésre, elsírta magát, hogy meghallotta a szirénázást, s azóta ismét elaludt. Már nem tud semmit a világról, semmit arról, ami itt nyüzsög körülöttünk, semmit arról, ami néhány perc múlva ránk szakadhat. Ringató léptekkel viszik az óvóhely felé, le a mélybe vezető lépcsőkön, ahol más árnyalakok is botorkálnak, szuszognak és köhécselnek, és sorban feltűnnek a sápadt, megviselt arcok, amelyekkel tegnap és tegnapelőtt ugyanebben az alagút- ban már találkoztunk. Olyanok vagyunk ott lenn a pincében, mint az állatok. egy hirtelenében ösz- szetákolt s máris szennyesen elhanyagolódott akol- ban. A faiak zöldes, bűzlő nedvességet izzadnak, közvetlen közelünkben az illemhely, aminek az ajtaját állandóan csapkodják a gyerekek és az asszonyok. Ügy látszik, ez a bűz és zajongás is némi szórakozást nyújt a szerencsétleneknek, pillanatokra megfeledkeznek a rájuk kényszerített helyzetről, jönnek-mennek, megtömik és kiürítik magukat. Mások összegubbadtan üldögélnek, úgy tesznek, mintha semmi, egyáltalában semmi nem érdekelné őket abból, ami körülöttük történik, közben azonban kalapjuk karimája, kendőjük széle alól kihegyezett tekintgetéssel leselkednek; megint mások, komolyan magukba fordulnak, és fohászkodó imáik közben hangtalan mozgatják a szájukat. Nem lehetne mondani, hogy a legszebb, legszórakoztatóbb társaság ez így együtt, de miért is lennének mások, mint amilyenek? Éjnek idején, fárasztó napi munka után, a langyos, puha álomból szirénavonításra, ko- lompzörömbölésre felriadni, kiugrani a takaró alól, azzal az érzéssel, hogy most aztán a végső leszámolás következik — az ilyen embertelenség csak egy hülyének szolgálhat különösebb mulatságul. Majdnem minden alkalommal hallani lehet, mikor fölfelé jövünk a lépcsőkön, mikor nagyjából s rövid időre túl vagyunk a veszedelmeken, valaki így sóhajt fáradt keserűséggel: — Miért verik fel az embert, én nem akarok így élni. Miért nem hagynak megdögleni a vackomban? Körülnéz, hogy társakat keressen, akik osztják az ő mélyen átgondolt igazságát, de legfeljebb csak bólintanak felé egy-ketten az árnyak közül. Ezek könnyebben törődnek bele a változ- hatatlanba, vagy tálán aa egészet nem is veszik túlságosan komolyan. Rájuk! parancsolták, hogy így és így kell viselkedniök — mit tehetnének egyebet; szót fogadnak, mint akik ellenszegülés nélkül, megszokott türelemmel végzik kötelességüket. Végül is — gondolják magukban —, mit álljon oda az ember okoskodni, kötekedni, nagyön mindegy, hogy a medve e$z meg, vagy a farkas esz meg. Ágyban, párnák közt halni meg, vagy a pincében ránk zúduló törmelék alatt, nagyon egyre megy. Az ilyen emberben lassan elszíntelenedik a kétségbeesés, és a fehéren izzó gyű-' lölet lép a helyébe. Ha azok közé tartoznék, akik háborús pártinak vallják magukat, akik úgy vélik, a tömegnek állnia kell a bá- jokat, amit ők a nyakába zúdítottak, ha magam is közéjük tartoznék, akkor az ilyen félvállról beszélő alakra nagyobb figyelemmel lennék. Ők már a jól irányzott gyűlöletet, a lázadás szikráját hordják a szívükben, s ha véletlenül életben maradnak, a nagy komédia végén ott találhatjuk őket a rendezők sírásói között. — BP — Panoráma iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii in mii in iiiiiiiiiiiiiii unni ni iiiiii!iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!Iiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiii i hihihi min unni itiiiHiiii iiiiiiif iiiiiiiiiitiii}iinii ii M mii iiiiiiiiuif iiitiMi Vasárnap délelőttönként If l ' I r I I I vezényszavak röpködnek az K.UtyQKrO ---- SZOUQUOIl Ip oly partjától karnyújtásnyi- w Mw 1 ra: — Feküdj! — Ott maradszt! — Hozzám! — Ugorj! ' És kérem, a delikvensek az utasítást zokszó nélkül végrehajtják, pedig akad közöttük olyan is, amelyik még (amelyik? AKI!) az egyéves kort sem töltötte be. Nem túlzott ez a szigorú hang? — Persze, hogy nem — felel nevetve Csaba Tamás, az oktatás egyik fő szervezője. — Kivált, ha kutyákról van szó. Ez itt ugyanis egy kutyakiképző iskola. Sokan emlékeznek még azokra az időkre — nem is volt olyan régen —, amikor egy-egy törzskönyvezett eb afféle státusszimbólumnak minősült. „Mentül nagyobb az eb, annál nagyobb kutya a gazdája” — vallották sokan némi maliciával hangjukban. De hol vannak már azok az idők! A hatvanas évek végi. hetvenes évek eleji kutyabo- loridéria megszelídült, s talán ma már az, aminek lennie kell: aki szereti ezt a kedves, ragaszkodó jószágot (no, meg persze teheti), hát tartja udvarában, lakásában Balassagyarmaton, mert hiszen ott van ez a kutyakiképző iskola, már évekkel ezelőtt is sokan tartottak tacskót, németjuhászt, kuvaszt, dobermannt — ki-ki ízlése szerint. (Akkor sem az eb tette naggyá gazdáját...). Még egyesületük is volt a helyi kutyásoknak, ám különféle okok miatt a hetvenes évek elejére az egyesület föloszlott. Maradtak viszont a „neveletlen” kutyák. Néhány lelkes ember — köztük a már említett Csaba Tamás és társa, Tóth Sándor — nem nyugodtak bele ebbe a helyzetbe. Az Ipoly partján elhagyottan állt a korábbi egyesület kiképző terepe. Barátaikkal együtt nekifogtak és újra alkalmassá tették kutyák és gazdáik vasárnapi hasznos együttlétére. — Ha valaki kedvencével rendszeresen lejár ide hozzánk — mondja Csaba Tamás —, végigcsinálja a kiképzés aznapi teendőit, bizony kemény munkát végez. Együtt mozog a kutyával, segíti az akadályon való átju- tásban, tehát a szó igazi értelmében sportol, nem beszélve arról, hogy szabad levegőn van! Csaba Tamás és Tóth Sándor Budapesten vizsgát tettek a kutyák ..oktatásából”, így a környékbeli ebek szakavatott oktatók irányításával készülhetnek az „általános iskola” — az engedelmesség! vizsga — elvégzésére. Itt bizony előfordul néha, hogy a tanítvány visszaugat... Ám a nagy többség örömmel végzi a különféle faladatokat és szinte hihetetlen, de egy-egy nagyobb palánk átugrása után még nagyobbat követelnek maguknak. Példamutató viselkedés. A gazdik is tanulhatnak... A tréfát félretéve. Balassagyarmaton, a budapesti Észak- Nyugati Kutyakiképző Iskola égisze alatt működő ebiskolában vasárnaponként tizenöthúsz tanuló is ismerkedik az alapfogalmakkal. Mint gazdáik mondják: elegendő létszám esetén újra létjogosultságot nyerhetne a MÉOE helyi szervezete, s akkor a. gazdáknak nem kellene Salgótarjánba, vagy Budapestre utazni kedvenceik ügyében. Jelenleg negyven fizető tagja van az ebsulinak — no, persze nem a kutyák fizetnek! —, s aki leszurkolja a háromhónapi kiképzésért járó hatszáz forintot, később már csak havi ötven forintért használja a jól kiépített pályát. Megfér itt egymás mellett az előkelő külsejű skótjuhász a bizonytalan származású vizslakuvasz keverékkel. — Sokszor az úgynevezett korcsok tanulékonyabbak, hasznosabbak, mint törzskönyvezett társaik — bizonygatja Csaba Tamás. — Nálunk nem a papír számít, hanem a teljesítmény. A lelkes balassagyarmati kutyások kiképzett társaikkal már NB II-es csapatot alakítottak és sikerrel szerepelnek a bajnokságban. Szeptember 16-án az egykori „Loksi” pályán a németjuhász kutyák tenyészszemléjét rendezik meg. Itt azok a „nem kékvérű” kutyák is törzskönyvet kaphatnak, amelyeknek nem tisztázott származása. Csupán a németjuhász standard követelményeinek kell megfelelniük, s máris „halvány kékvérűvé” válnak, ugyanis B törzskönyvet állítanak ki számukra, amivel már tovább tenyészthetők. Dédunokáik leszármazottjai így válhatnak igazi előkelőkké. Hja, kérem, a „nemesi” kutyabőrért türelmesnek illik lenni... — Minden kutyatulajdonost szívesen látunk pályánkon — mondja nyomatékosan Csaba Tamás —, hamarosan táblákkal is jelezzük, hol tartjuk a foglalkozásokat. Reméljük fölíendül a kutyások élete is Ballassagyar» malon. H. í.
