Nógrád. 1984. szeptember (40. évfolyam. 205-230. szám)

1984-09-29 / 229. szám

Növekvő városok, csökkenő zöldterületek

Tájépítészet,

tájvédelem

A civilizáció, a városiasodás terjedésével a lakott és a művelt zöldterület egyre inkább elkülönül egymástól. Az ésszerűtlen városba özön- lés, a sok sivár lakótelep építése mind kevesebb felüdülésre, kikapcsolódásra alkalmas kertet, parkot juttat a városlakóknak. Holott az igény az lenne, hogy a lakott és a zöld terület egészségesen kereszteződjék. A jó értelemben vett civilizáció megköveteli, hogy a városban nem csak dolgozni, hanem élni és pihenni is lehessen.

Világszerte hasonló a helyzet. Gyorsan növekvő városok, csökkenő zöld területek.

„A települések közvetlen környéke állandó változások, a művi és a természeti elemek közötti konfliktusok színtere — írja dr. Mőcsényi Mihály, a Magyarországi Tájrendezők és Kertépítészek Tagozatának elnöke. — Világszerte egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a természeti elemeknek, azok ökológiai értelemben előnyös hatású rendszereinek a művi elemekkel harmonikus egységet kell képezniük. Olyan ökoszisztémaegyüttest, amely a város peremén lakóknak szebb és jobb életkörülményeket, a település környékén üdülést keresőknek egészséges, sok élményt nyújtó környezetet biztosít. Az erdő- és mezőgazdasági területek a település környékén ezért kettős sze- repűek. A művi és a természeti elemek városkörnyéki összehangolása, a településszegély tágulásával járó problémák folyamatos, a bio- tikus szemléletű, esztétikai célokat szolgáló megoldása, sokrétű tudást, jártasságot igénylő, nagy felelősséggel járó tájrendezői feladat.”

A tájépítészek és tájrendezők törekvése, hogy korszerű biológiai és műszaki ismeretek, valamint esztétikai elvek alkalmazásával úgy alakítsák a tájat, az ember környezetét, hogy élettani hatása, termelőképessége, használati és vizuális értéke állandóan növekedjék. Vannak országok — Skandináviában, Ausztriában, Angliában —, ahol sikeresen őrzik, alakítják a tájat.

Nálunk is vannak eredményei és sürgető hiányai a tájrendezésnek. A hazai tudományosság, az oktatás, a tervezés — nemzetközi viszonylatban is példás. Ezért is kapta meg Magyarország az IFLA (International Federation of Landscape Achitects), a Tájegységek Nemzetközi Szövetsége XXII. kongresz- szusának szervezési jogát. A kongresszust szeptember 26— 29-ig Siófokon tartják — vagyis ma fejeződik be.

Vannak városaink, településeink, — Pécs, Gyula, korábban Miskolc is —, amelyekben harmonikusan illeszkedik az ember alkotta és a természetes táj. A világ nagyvárosaihoz viszonyítva, még Budapest is jól áll zöldterület dolgában. Vannak településeink, amelyekre büszkék vagyunk, ahol az épített és a természetes környezet egysége, védelme követésre méltó. Ezért is mutatják be a kongresszus résztvevőinek speciális tanulmányutak során Szentendre műemléki város- központját, a pilisi parkerdőt, Esztergomot, Sopron, Sárospatak, Eger történelmi város- központját, a szekszárdi, a tokaji borvidék rekonstrukcióját, a gemenci vadrezervátumot, Kőszeg barokk városrekonstrukcióját, Szombathely római kori ásatásait, az Őrség természeti szépségeit, a szigetközi Duna-árteret, a hortobágyi és a bugaci nemzeti parkot, Kecskemét városközpontját és környékének mozgó homokdűnéit, Dunaújváros löszfalait.

A kivételezett példák azonban nem takarhatják el az országunkat is jellemző tájromboló telepítéseket. A táj szépségeit, jellegzetességeit figyelmen kívül hagyó iparosítást, üzemek, úthálózat, távvezetékek építését. Fák, zöldövezetek pusztítását az építkezéseknél. Olyan lakótelepeink épültek, amelyek körül kevés, vagy egyáltalán nincs zöldterület, játszótér, pihenőhely, amely lakótelep csak alvásra és nem ott élésre való. Nálunk speciális helyzet alakult ki a fokozott városba áramlással. Sűrűn lakott városaink közül is mammutvárossá nőtt Budapest, ahol az ország lakosságának 20 százaléka él. Szociális anomáliák sorát vonva maga után, hogy miközben városainkban sűrűsödik a népesség, a falu lakatlan marad.

Település- környezet, városkörnyék. Mi módon töltik be feladatukat folyamatosan terjedő, terjeszkedő városok és mezőgazdasági területek? Milyen előnyei, hátrányai, problémái vannak — ez az idei kongresszus témája. S célja, hogy a kongresszus résztvevőinek a témakörhöz tartozó jövőbeni munkájukhoz a különböző kontinensek szakemberei adják át tapasztalataikat.

K. M.

Közművelődés

már, hogy ébresztőt fújtak a közgazdák, s hogy reformgondolatok bontottak zászlót a gazdasági életben. Ha kényszerűségből, ha csaknem végzetesen hosszú szünettel is, de mára jótékony hatású pezsgés érzékelhető a népgazdaságban.

Jó ideje annak is — az időpont az 1974- es KB-határozat megjelenésével datálható —, hogy ébresztőt fújtak a közművelők, de az 1976-ban törvényerőre emelkedett szándék ellenere is csak igen lassan bontakozik ki valamiféle megújulási folyamat a közművelődés parcelláin.

Igaz, az emberfők művelése merőben más móaszereket kíván, mint — mondjuk — a káposztafejeké, de a blasztfémikus párhuzamot mégis egy közös vonós menti, hogy tudniillik népművelni is lehet „háztájiban”.

Erről győzhette meg nézőit nemrég a „Péntek esti randevú” adása, melyben vállalkozó kedvű népművelők '— és nem népművelők — beszéltek arról, miként lehet hatékony köz- művelést folytatni kisközösségekben, például klubokba, egyesületekbe tömörülve.

Az adásban arról a nógrádi kísérletről is hallhattunk/ amelynek kezdeményezője a megyei KISZ-bizottság volt, alapszervezetei égisze alá vonva néhány község művelődési intézményét. Lassan ideje volna talán e vállalkozás gyümölcseit is számba venni, e helyütt azonban csupán a vállalkozás tényét szeretnénk aláhúzni. Éspedig azért, mert egyébiránt megyénk kulturális élete igencsak szűkölködik vállalkozótípusú népművelőkben, következésképp kulturális vállalkozásokban mé-ginkább.

Természetesen sem a „háztáji” közművelődési formákat, sem egyéb kulturális „magánvállalkozásokat” nem hiányolnánk, ha elégedettek lehetnénk a hagyományos kul- túrházi kereteken belül zajló munkával. De, szerencsére — s ez némi reményt ad —, maguk a népművelők sem elégedettek! Mind több művelődésirányító, intézményvezető hangoztatja különböző fórumokon a megújulás szükségességét. Vállalkozni — ha úgy tetszik: kockáztatni — azonban kevesen

mernek!

Talán mert tudják, az egyszeri „dobások” a háromnapos csodák hosszú távon nem gyüI r - r «•! ^

„hazíojsbon

möicsöznek. A közművelődés reformfolyamatában szüntelen megújulásra van szükség!

Ha egyszer ily nyilvánvaló a képlet, ^ és ráadásul ennek az érintettek is tudatában vannak, mi gátolja hát a tetteket?! Aligha tévedünk, ha úgy véljük a meglévő nehézségeknél jóval gátlóbb tényező valaminek a hiánya. A gazdaságban ezt érdekeltségnek nevez:k, csakhogy a közművelődésbe _ nem adaptálható e fogalom kizárólag a népművelőkre vonatkoztatva: Hiszen egyebek között azért váltotta fel a korábban használt népművelés szót a közművelődés kifejezés, mert feltételezte, hogy a szellemi gyarapodás Is mindenkinek érdeke, akár felismerte ennek. Igazságát valaki, akár nem. Nos, ha a hivatásos közművelők által (őket azért ma is csak. népművelőknek szoktuk nevezni) felkínált lehetőségek iránt mérsékelt a közérdeklődés, az ugyebár azt feltételezi, hogy az adott közösség tagjai nem ismerik fel objektív érdekeiket.

Valóban erről lenne szó? Vagy inkább arról, hogy a hagyományos művelődési formákban' gondolkodó népművelők nem ismerik fel a „köz” megváltozott, és nyilván későbbiekben változó érdeklődését?

Mi most a művelődési intézményhálózat, ezen belül is a művelődési otthonok jól kiépített hálózatának lehetőségeit vizsgálva tettük fel a kérdést, de valószínű, hogy a válasz másutt található. Mondjuk az intézményeken kívüli, a „háztáji” közösségekben: Például a még mindig kevesek által ismert, de egyre jobban funkcionáló salgótarjáni lakóklubokban.

lÁlial fnhh példát nem is igen soll! vul IUSJU Tolhatnánk, de az ismert baráti körök, olykor a művelődési házakhoz is terembérleti igénnyel forduló kollektívák spontán „műhelyei” jelzik — léteznek érdekek, vannak érdeklődők. Hozzájuk eljutni, avagy a „hontalan” keresőiket megtalálni és közösséggé szervezni szintén lehet népművelői feladat. Ám ez a fajta kultúrmisszió merőben új módszereket igényel, kultúrházon beiül és „háztájiban” egyaránt. Ennek vállalását csak a megújuló hivatástudat teheti érdekké.

Pintér Károly 1

Hősök emlékművei

1984-ben Lenin-díjat kaptak a kijevi „A Nagy Honvédő Háború történetének ukrán állami múzeuma” és a novorosszijszki „A polgárháború és a Nagy Honvédő Háború hősei” emlékkomplexum tervezői. Az első emlékmű alkotói Viktor Jelizarov építész és Vaszilij Borodaj, és Friedrich Szogojan szobrászok. Az emlékmű, mint a fasizmus felett aratott győzelem nagyszerű szimbóluma, szervesen illeszkedik az ukrán főváros városképébe.

A komplexumot galéria • nyitja meg. Bejárata fölött acélból öntött betűkből ez áll: „Hőstettük örökké élni fog, nevük halhatatlan!” A • galéria bombák által szaggatott fedezék formájában készült el.

A bronz szoborkompozíciók a háborús évek epizódjait idézik: „Az első határmenti harcok”, „Legyőzhetetlenek”, „Föld alatti harcosok”, „Partizánok”, „A hátország a frontért”.

A komplexum főtere 20 hektáros. Az „Átkelés a Dnyeperen” szoborkompozíció a szovjet csapatok 1943. őszén indított elsöprő erejű támadásának légkörét idézi.

A múzeum 4 emeletes épülete egy dombon emelkedik, alapját képezve a 45 méter magas hazaanyaszobornak. A múzeum 18 termében dokumentumokat, képeket, szobrokat, emléktárgyakat őriznek. A múzeumból két lépcső vezet a kilátóhoz, melyet ünnepeken tribünként használnak.

Az emlékkomplexum területén egy 16 méter átmérőjű gránitmélyedésben lobog a dicsőség tüze, itt látható a hős városok fasora, egy harci-technikai kiállítótér és egy gyönyörű park is.

A létesítményt 1981. május

9-én nyitották meg. Azóta közel 5 millióan látták.

Űj utat jelez a monumentális művészetben a novorosszijszki emlékműkomplexum is. Vlagyimir Cigal szobrász és társai bronzban, gránitban és márványban örökítették meg a nemzedékek lelkiismeretét szimbolizáló népi hősöket.

«min. iii um

....mm............................... in in...................................min................................................................................................................................................................................................................................................................................................

Nem lesz itt szó a környezet- és természetvédelemről — nem mintha nem kellene róla (róluk) naponta többször is szót ejteni és minél szélesebb ködben. Ez a hársfás, illatozó cím amolyan írói (?) lelemény a részemről. Az emberekről kellene valarrtit

mondani. Az öregfiúkról így egybe írva, egybe mondva

úgy, ahogy a Hét legutóbbi

adásában a bajai öregfiúk

csapatáról beszélt a riporter. Az öregfiúk csapata. A bajai posztó volt igazgatója (a bajai posztós lányokkal alkottunk kopasz katonaként tánccsoportot az ötvenes években) a helybeli egykori vezetők, akik nem dobták sutba a társadalmi jogosítványt mihelyst kikapták vagy kivették az obsitot. Mert olyanok is lehetnek, olyanok is vannak, akik a nyugdíjaséveket vagy kényszerből, vagy önmagukban feltranszformált belső „meggyőződésből” eleve mindentől eltávolodva kezdik és többnyire ott is folytatják elvonulva a közösség zajától. Ki- nek-kinek persze más és más az indoka erre vagy arra.

Hát, hogy aztán milyen öregfiúk (vagy öreglányok) leszünk majd, amikor ránk kerül a sor? Kin, min múlik ez? Koron, korparancson, amely esetleg a régóta lefoj- tottnak vélt fiatalos erők fel- szabadultával eleve száműzi a közösségi lét tereiről az öreg fákat? Bolond egy világ az, amelyik így gondolkodik, ameVILÁGAINK

H á r

lyik nem tud mit kezdeni saját múltjával. Mert lehet ugyan kritika alá venni az öreg hársakat akkor, amikor már új fasorok mutatják az utat (ha ugyan mutatják), de kivágni vagy elszáradni hagyni mégsem célszerű az egykori „tájékozódási pontokat”. Az öregfiúk hasznosak lehetnek a mának és a jövőnek nemkülönben — a bajaiak példája csak egy erre nézvést a sok közül. Összefogtak és minden „balhét” vállalva a régi profi élet ügyeitől edzetten kijárták mindenek ellenére a városnak az új uszodát. Egyet kifogásolhatnánk abban a riportban. Hogy kevés szó esett az öregfiúk segítségét igénylő környezetről; a mai bajai vezetők és nem vezetők szemléletéről — mi- ként igényelték a csapat pályára lépését, igényelték-e egyáltalán? Közös játékkal vagy külső szemlélődéssel telt-e hasznosan vagy részükre haszontalanul az idő? Másszóval azt hiszem, hogy a mindenkori környezet szemléletén is múlik-múlhat az, milyen öregfiúk jutnak erre vagy arra a tájra.

Veres Pálné falujában kerülnek szóba a bajai öreglegények, méghozzá olyan körsak védelmében

ketten akkor is, amikor a költő még nem vált el Fráter Erzsitől, a mára félcipóra emlékeztető Veres Pál-kúria közelében az öreg hárs alatt.

nyezetben, ahol ma úgyszólván minden ponton, minden vezetői poszton, a tanácson és az iskolában, de körös-körül az egykor volt járás önálló és székhelyközségeiben is tanácsi vb-titkárokból vagy líét-hároim-négy férfi tisztség- viselőt tudunk csak hamarjában összeszámolni a mai vanyarci tanácsi asszonyvezetőkkel közösen. Az öregfiúk csapatát itt is ki lehetne állítani, de mindenütt a környéken élnek vagy továbbra is tevékenyen a közösség ügyeiben az egykori férfivezetők (főkönyvelők, tsz-elnökök tanácsi emberek, népfrontosok, kultúrosok, boltosok, tanárok stb.), vagy ki tudja miért s hogyan önmaguikba fordultán, öregedő de termést hozni képes harsként senkinek sem irányt, sem enyhítő árnyékot nem nyújtva immár. Kár az ilyen sokat látott kársakért. Teljesebb lenne az élet velük együtt.

Hatalmas tartalékok lehetnek az öregfiúkban körös- körül mindenütt a megyében, országban és a legtöbbjükről ma is elmondható — egészsége, ereje, szellemi kapacitása, közösségi indulata még kiválóan alkalmassá tenné nem egy mai feladat ellátására őket. De hát, ki kezdje, hol kezdje, milyen rögzülx társadalmi normákat kellene áttörni ahhoz, hogy észrevegyük őket, hogy felhasználjuk képességeiket nem egy mai szorító gond enyhítésében, mai feladat véghezvitelének segítésében. Van, ahol visszahívják, visszatérnek például a pedagógusok az iskolákba azokon a helyeken, ah<il a gyes-re vonuló pedagógus kismamákat azonnal helyettesíteni kell, hiszen ma már egyre több a női „tanerő”, egyre fiatalodik a pedagógustársadalom, tele vannak az óvodák, 'bölcsődék, iskolák a szülőképes korban dolgozó nőkkel. Ez az egyik legösszetettebb gondja mai életünknek — természetes tehát az idősek újra sorompóba állítása. Természetes? Kényszer inkább ez is. De a jó íze ettől még megmaradhat.

A pálya elnőiesedésében sokan azt is viszontlátják, hogy a hivatás presztízsértéke csökkent, „a férfiak még ma is a családfenntartók a közfelfogás szerint”, de persze a keresetekben ez már nem tükröződik bizonyos munkaterületeken, így átengedik a terepet az asszonyoknak, lányoknak, ami lehet szép példája is annak, amit Veres Pálné megálmodott, amiért Vanyarcon vagy négy évtize;

dig élve harcolt, amivel valóságosan egyik centrumává tette Vanyarcot az ország szellemi-társadalmi életének, bizonyítva azt is, amit nem volt szándékában, hogy nem az a fontos, hol él az ember, hanem az, hogy milyen nívóval, szellemi tartással él! A nők tanulásáról ejtünk szót közben és arról, hogy mostanában a vezetésben, a társadalmi irányítás intézményeinek élén is egyre több a nő) (a tanult nő természetesen), ami egyfelől pozitívum, másfelől viszont bizonyos párhuzamba vonható jelenség a pedagóguspálya elnőiesedésével, a munka erkölcsi és anyagi megbecsülésével. így képzelte-e Veres Pálné, született Beniczky Hermina mi tájun- i kon Vanyarcon élve, harcol- 'va a kéziimunkázásra szorított, főaésre-vasalásra ítélt nők felszabadításának harcai közepette?! Szembefordult bizony nagy tisztelőjével a Vanyarcon sokat megforduló Madáchcsal is, aki nem éppen hízelgőén ítélte meg a nők képességeit a szellem dolgaiban, s akinek azután elég látványosan kellett visszavonulnia, kiengesztelve valahogy kora kiemelkedő képességű asszonyát. Sokat ültek itt ők

A sok áldatlan tulajdonjogi vita folytán a yeres-kúria felét régen lebontatta tulajdonosa és eladta, nyilván tehette, ha egyszer a műemlékesek is felemásan álltak a dolgokhoz, a másik fele és egész környezete messzire űzi a közelébe látogatót. Hogy aztán az elvadult, de védelemre javasolt ősparkkal mi lehet, és közepében azzal a bizonyos hárssal, ami alatt ülve olvasta Madách (és részben talán írta is) a Tragédia sorait Veres Pálnénak, és amely alatt anekdótázott Mikszáth Kálmán is — hát az bizony nem egyszerű dolog! A tanács itt nem tud keríteni, nincs erre pénze, a kúria pedig egyszerűen menthetetlen így felébe bontva már.

Itt bizony elkéstünk mindennel. Ezen már a bajai öregfiúk aranycsapata sem segíthetne, nagy kár bizony, alig pótolható. De fent a dombon olyan új iskola magasodik, ami a környéken is a párját ritkítja. Az Veres Pálné nevét viseli.

Más tájak öregfiűi, öreghársfái okuljunk belőle.

T. Pataki László

NÖGRÁD — 1984. szeptember 29., szombat 7

I