Nógrád. 1984. szeptember (40. évfolyam. 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
Kulturált kultúrház Nyitás után Bátonyterenyén A döntés nem máról holnapra született. A Nógrádi Szénbányák gazdasági, politikai, társadalmi vezetésének volt ideje végiggondolni, felújíttatja, korszerűsítteti-e a nagybátonyi Bányász Művelődési Házat. Az épület nem forgott ugyan végveszélyben, de nem is rendelkezett azzal a vonzó küllemmel, frisseséggel, amelyet manapság a képzett, öntudatos emberek elvárnak egy közművelődési intézménytől. S végtére is Nagybátonyban, illetve környékén termelnek a bányák, ebben a körzetben sűrűsödik a bányai dolgozók zöme. Aztán felújították a salgótarjáni Bányász Művelődési Házat is, mindenki elismerésére, akadt hát lendítő eiő, tapasztalat. 1982. november 15-én a nyilvánosság előtt bezárta ajtóit a ház. Felvonultak az építők, elkezdődött a nagy értékű munka. Homoky Isv- ván terveit, amelyek az intézmény külső formájára, belső tereire egyaránt kiterjedtek, a Karancskeszi Építőipari Szövetkezet szakemberei valósították meg. ök ismerték egymást a salgótarjáni felújítás idejéből, nem árultak zsákbamacskát. Bekapcsolódtak a kivitelezésbe alvállalkozók is, például a Salgótarjáni Faipari Szövetkezet, a NOTEV. Utolsó szakaszában a helyiek is rengeteget dolgoztak társadalmi munkában; így a FÜTÖBER, az SKÜ-gyáregység, a haris- nyagyár, a Pentamer, a vízmű, a városgazdálkodási vállalat, a tanács, a pártbizottság dolgozói. Ennek a példás összefogásnak a számlájára írható: 1984. szeptember elsején újra szélesre tárultak a kapuk, és a művelődési házban megtartották az első rendezvényt, az idei bányásznap! ünnepséget. A premier fényesen sikerült. Ezrek és ezrek jártak- keltek ámuló szemekkel a megnagyobbodott, megszépült intézményben. S a csodálat és a vonzódás mindegyre tart. Miközben magam is elismerem az értékeit, megkérdezem Molnár Sándornétól, a gondnoknőtől: — Hogyan viselkednek e „templomi” falak között az emberek? Érzik-e a hely szellemét? Megbecsülik-e városi nívójú kultúrházukat? A gondnoknő kissé tétovázik: — Hát... még kevés a tapasztalat. De, azt hiszem, ebben a környezetben jobban érzik a rendért, tisztaságért való felelősséget. Csak így maradjon!. . . László Endre népművelő augusztus közepén került az intézménybe, vele kukkantunk be minden lehetséges terembe, zugba. A színpadról nézve a nézőteret lenyűgöző a látvány. Elöl középig vízszintes sorok, hátul a megemeltek. A két rész függönynyel elkülöníthető. Körös-körül barna faburkolat. Kitűnő az akusztika. Egyébként az egész építményt a négerbarna és a fehér uralja. Ez egyben korszerű és tetszetős, fenséges, megnyugtató. A szépség magához öleli az embert. — Ha egyszer én valahova faburkolatot kívánnék, csak azokkal csináltatnám, akik ezen a házon dolgoztak — summázza véleményét kísérőm. Mindez persze nem gátolja meg abban, hogy a valóságos fények mellett megmutassa az árnyékfoltokat is. Az egyik kisterembe például beesik az eső, a ferde, rosz- szul záró ablakok alá lavórokat kellett elhelyezni. A férfiöltözőből kimaradt a tükör. A folyosó csupán félig fedett, a zuhogó égi áldás végigáztatja az egész kőpadlózatot. — Apró hiányosságok. Talán a sietségnek köszönhetők. Mert a bányásznapot mindenképpen itt kívántuk tartani. Az építők néhány hét múlva visszajönnek, folytatják a felújítás, bővítés második ütemét. Akkor kijavítják a mai hibákat is. Szerencsi Andrásné, a művelődési ház igazgatója boldognak látszik: a kétesztendős szünet alatt sikerült ébren tartani a kulturális érdeklődést, s noha a teljes felújítás ideje még messze van, lényegesen jobb feltételek között szervezhetik az időközben városi jogúvá előlépett nagyközség közművelődési életét. — Csak a nagytermi szárny volt zárva, egyáltalán nem volt szünet a kultúrában — tiltakozik az igazgatónő. — Átszervezve a munkánkat, „áthangszerelve” a hangsúlyokat eredményesen dolgoztunk. A könyvtárat ideiglenes helyre kellett költöztetni, de a könyvtári munka színvonala semmit sem csökkent. Fennmaradtak kiscsoportjaink is. Üzemekbe, az iskolába tették át székhelyüket. Idén januárban pedig még újat is szerveztünk: a tisztségviselők klubját. Ismeretterjesztésre, közösségi találkozókra rendelkezésünkre állt a régi szárnyban található egykori ifjúsági klubterem. Még az épülő Mátra-lakótelep egyik üres helyiségében is kialakítottunk egy klubot. Itt, felnőtteknek, gyerekeknek, mozifilmeket is vetítettünk, természetesen keskenyben. A közművelődési intézményektől elvárja a társadalom, hogy közösségeket szervezzenek. Megkíséreltem összeszámolni, hány klub, szakkör, művészeti csoport működik a bátonyterenyei Bányász Művelődési Ház égisze alatt: több mint egy tucatig jutottam. És még mindig van lehetőség a növelésre, hiszen az ifjúsági és nyugdíjasklubot újjá kell teremteni. — Sok számot mondhatnék, nincs értelme — jegyzi meg Szerencsi Andrásné. — Az idei évet említem, az első fél évet, akkor sem volt még házunk. Harminchét üzemi és intézményi rendezvényt bonyolítottunk le. Tehát tényleg nem állt meg az élet. — De nagytermi rendezvény nem lehetett... — Igaz. Hely híján szórakoztató rendezvényeket, színházi előadásokat, képzőművészeti kiállításokat nem tarthattunk. De ezt a hátrányt átmenetileg vállalnunk kellett. — Az úgynevezett „A” szárny átadásával jelentősen megnövekedtek a közművelődés esélyei. Most még vonzó az épület újdonsága, arhi természetesen nem tartható a végtelenségig. Magyarán: sokféle érdeklődést kielégítő közösségek, csábító kulturális alkalmak kellenek. Hogyan tervezi jövőjét az intézmény7 — A jobb oldali galériában szabadidős-sarkot rendezünk be, tévével, játékokkal, újságokkal. Kötetlen ittlétet teszünk lehetővé. Ezzel szeret nénk az idősebbeket visszahódítani. Gondolkodunk a klubfoglalkozások hangulati körülményeinek a fokozásán. Jövőre színházi előadásokat is szeretnénk rendezni. Talán érdeklődés mutatkozik filmklub iránt is. Az előtéri galériákon — közösen a soproni és a salgótarjáni bányamúzeummal — állandó pányi- szattörténeti kiállítást tartunk fenn. Ügy tűnik, nincsenek híjín leleménynek, ötleteknek. Sok minden kötelez erre: a korábbi gyakorlat, hírnév, a szerényebb lehetőségek alól felszabadult lakosság kulturális éhsége, a település új rangja, fejlődésénék dinamikája, távlata. Nincs vége az átalakításnak sem. Több mint húszmilliót emésztett fel első üteme, s újabb bankókötegekre vap szükség a folytatáshoz. A „B” szárnyon lesznek a kicsi vagy kisebb termek, a közösségi művelődés igazi műhelyei. Építése semmivel sem kisebb jelentőségű a már elkészültnél. Remélhetőleg ennek megvalósulását is segíti majd társadalmi munka. Minthogy a ház pusztán nevében bányász, valójában minden bátonyterenyei lakosé. És ha elkészült a második ütem, meglehet fejelni egy harmadikkal. De az már tényleg ráadás. Kiépíthetik — ahogyan néhányan már álmodnak róla — a szabadidős- udvart, az L alakú szárnyak között, középpontjában a tekepályával. Itt találkozhat — egymást erősítve — a sport a kultúrával. Sulyok László ,
