Nógrád. 1984. szeptember (40. évfolyam. 205-230. szám)

1984-09-18 / 219. szám

\ A város egyik legalacsonyabb pontján fekszik a József At­tila Művelődési Központ mögötti utca. A csapadékvíz ma­gas szintje erősen elkorrodálta a tíz évvel ezelőtt kicserélt távfűtési csöveket. Ezért vált szükségessé a felújításuk. A Salgótarjáni Ingatlankezelő Vállalat egy legújabb. BACSI- SOLÄR elnevezésű technológiával dolgozik. Az előre szige­telt csövek, műanyag burkolattal ellátva teljes vízzáró szi­getelést kapnak. A várható költsége 7,9 millió forint és 35— 40 év az így kialakított hálózat élettartama. — bencze — iÉmsenHállatt a talarélszmtotnél Számos vállalással csatlako­zott a XIII. pártkongresszuá és hazánk felszabadulása 40. évfordulója tiszteletére kibon­takozott munkaversenyhez az Ecseg és Vidéke Takarékszö­vetkezet. A szakszervezeti bi­zottság és az igazgatóság kö­zös vállalásában első helyen szerepel, hogy az ecsegi taka­rékszövetkezet 1985. április 4-ig eléri a 84 millió forint értékű betétállományt. E fel­adat teljesítéséhez 12 száza­lékkal kell növelni az }984. augusztus 31-én, meglevő be­tétállományt. Az egyéb pénzügyi szolgál­tatásokból eredő bevételt új szolgáltatások bevezetésével, valamint a forgalom növelé­sével 30 százalékkal kívánják növelni. Fontos helyet kapott a felszabadulási és kongresz- szusi munkaverseny vállalá­sai között részjegy szervezé­se. A mostani célkitűzés sze­rint azt szeretnék, hogy az egy takarékszövetkezeti tar a ju­tó részjegy értéke érje el a 650 forintot. Az utóbbi években számos „fehér folt” szűnt meg azzal, hogy újabb területekre ter­jesztette ki működési körze­tét az ecsegi takarékszövetke­zet. A mostani vállalásban pedig az is helyet kapott, hogy a jogszabályoknak meg­felelően előkészítik Pásztó város bevonását a takarék- szövetkezet körzetébe. Az eh­hez szükséges taglétszámot a pásztói lakosok köréből 1985 március 15-ig megszervezik. Vállalta a takarékszövetkezet, hogy a tari kirendeltségi üz­letház beruházási munkála­tait úgv irányítják: az éoít- kezés 1985. május 1-re elké­szüljön. A beruházást ugyan­akkor 20 ezer forint értékű társadalmi munkával is segí­tik. Egyéb társadalmi munka- vállalások mellett végül sze­repel a felajánlások között az is. hogy 1985-ben két betét­gyűjtő nénztár megszervezé­sével bővítik az Ecseg és Vi­déke, Takarékszövetkezet egy­ségeinek számát. fl cseresznyelégy ellen Ikrek lesznek? A New York-i Cornell Egye­tem kutatói több olyan nőnek vizsgálták meg a vérét a ra- dioimmuniológiai meghatáro­zás eljárásával, akiknek a havi vérzése óta négy-öt hét telt el. Megállapították, hogy ikerterhességkor a chorion- gonadotropin nevű hormonból (ez a méhlepény hormonja) kétszer annyi van a vérben, mint amikor a nőnek csak egy magzatja van. Az eljárás ' azért . fontos, mert így az ikreket hordó anyákat — lévén, hogy iker- terhességben gyakoribbak a szövődmények — már a ter­hesség kezdeti szgkaszában körültekintőbb orvosi ellátás­ban és a családban a szoká­sosnál is kíméletesebb bánás­módban részesíthetik. A Nemzetközi Biológiai El­lenőrző Szervezet munkatár­sai laboratóriumi és szabad­földi kísérleteket végeztek avégett, hogy hatásos eljárást találjanak a cseresznyelégy számának csökkentésére. Su­gárkezeléssel csírátlanított hí­meket helyeztek ki a cseresz- nyelégy-populációba. miáltal sok nőstény megtermékenyí­tésre képtelen hímekkel páro­sodott. Az eredmény nem ma­radt el: a következő cseresz- nyelégy-nemzedék száma erő­sen megcsappant. Azt is megállapították, hogy egy északi és egy déli alfaj • genetikailag eléggé összefér­hetetlen: a déli alfaj hímjei­től megtermékenyített északi nőstények petéi nem teljesen fejlődőképesek. Talán ez a körülmény is felhasználható majd a iégynépesség csök­kentésére. Ám a fordított ke­resztezésből (északi hímek x déli nőstények) életképes utó­dok származnak. A kísérletek alapján azt is megállapították, hogy az észa­ki és a déli alfaj közötti ha­tárvonal Alsó-Ausztria északi részein húzódik, s még Cseh­szlovákia déli részére és Ma­gyarországra is kiterjed. I Filléres emlékek Sztriptíz kis szépséghibával — A sírásó verme — Alvásért jutalom Teiefonmutogatósdi Hiteles szemtanú mesélte, két kisfröccs közben: — Telis tele volt ám a csárda, még feketén is men­tek a jegyek! Hogy a fenébe ne, mikor benne volt a prog­ramban: streap-tease. Ilyen még nem volt itt! No, kezdő­dött is a móka, jött ledéren a hölgy, tette-vette magát, közben halk, bizar zene, ke­cses farmozgás. Azok a pil­lantások, öregem! De volt ám színvonal is... egészen odáig, amíg el nem kezdett smirolni az első sorban egy jól meg­termett, bajszos férfit. Tán­colt neki rettentő szenvedé­lyesen, hullottak a holmik, épp az ölébe akart ülni... amikor a hapsi mellől dühö­sen fölugrik egy hölgy, s vö­rös boros poharát a táncosnő­re littyenti... azaz littyentet- te volna, mert a nő elhajolt, s így a pohár egy fehér öltö­nyös asztaltársaságot talált telibe! Szegény férj égett, mint a Reichstag. Utólag megtudtam, a táncosnő meg­mondta neki, hogy beveszi a műsorba, de elfelejtette tu­datni az asszonnyal... Persze, a levét mi ittuk meg, mert a táncosnő nem vetkezett to­vább. A második poharat m,ár nem merte megreszkíroz­ni! * Az újságíró-iskola egyik foglalkozásán kaptuk a fel­adatot: említsünk olyan té­mákat, amelyekről ma — an­no — 1982 Magyarországon „nem lehet” írni. Nosza, ne­kilendültek a tollak, a mel­lettem ülő, például idesorolta az üzemi demokráciát épp­úgy. mint az adózási kimu­tatásokat, más a hadi. és a hálószobatitkokat nevezte meg, de volt, aki csupán eny- nyit írt: ma hazánkban min- denrőr lehet írni. Ettől vala­mivel terjedelmesebb mondat szerepelt a papíromon: sok mindenről- lehet írni. a kér­dés az: hogyan, kinek és mi­kor ? ' Meg kellett magyaráznom. Legelső írásaim egyikét em­lítettem. Talán a kezdeti el­keseredésem — vagy lelkese­désem? — vezetett a temet­kezési vállalathoz, gondol­ván. itt valóban megrázó, drámai erejű '„anyagot lehet gvűjteni”. Ami a dolog ezen részét illeti, nem is volt gond, bőséges információt kaotam az örvendetes tervteljesítésről, főként a kelendő koszorú- és koporsótermékekről... aztán beszélgettem egy sírásóval — kérésemre eredeti helyszínen eg.y ravatalozóban —, s meg­tudtam mindent. Másnapra elkészült a kézirat, „Aki más­nak „ vermet ás” címmel... benne személyes élményektől fűtött' leírás a munkakörül­ményekről, fűszerezve egy-két adomával, pl. összecserélt ha­lottakról, vígözvegyekről stb. Valahol még azt a bölcs mon­dást is belevettem, hogy, min­den ember jobb, mint a híre, de rosszabb, mint a gyászje­lentése. Meg ilyenek. .. .Nem jelent meg. Szerencsére. — Gondolj bele — mondta finoman az olvasószerkesztő, — ha valaki olyan olvassa, akinek most halt meg a hoz­zátartozója .. Dolgozz még rajta! — biztatott barátságo­san. Belegondoltam. És nem dol­goztam rajta. Se kedvem, se merszem nem volt újra visz- szamenni a ravatalozóhoz — társalogni, önszántamból oda soha többet nem megyek! * Z. már a termelési tanács­kozás második percében mély álomba szenderült. De talán nem is álmodott, annyira fá­radt volt. Halk szuszogással, diszkrét hortyogással viselte el az utolsó sorban a terje­delmes beszámolót. Az előadó mán túl volt az első tíz oldalon, így árra is jutott energiája, hogy néha- néha fölnézzen a papírcsomag mögül. Amikor a közéleti ak­tivitás témakörét érintette megd.öbbenten szakította fél­be a felolvasást. — Imre, maga alszik??? — szólt a békésen szunyókáli Z.-nek. Költögették a többiek seré­nyen — már, aki ébren volt, — mondták neki, szól a fő­nök, balhé lesz. Ezt sejtette az a rögtönzött megbeszélés is, amely megszakítva a ter­melési tanácskozást, az elnö­ki asztalnál zajlott. — Elvtársak — folytatta néhány perc múlva a mun­kahelyi vezető —, Imrét öt­száz forint rendkívüli és azonnali jutalomban részesí­tem! — fölhördült a hallga­tóság. — Most tudtam meg, hogy tegnap este munkaidő után érkezett egy vagon áru, ő bejött és ma hajnal fél há­romig rakta, hogy ne kelljen kétezer forint kötbért fizet­nünk. .. Elismerés és köszö­net érte a kollektíva nevé­ben. Z. azt hitte álmodik, gyor­san belecsípett a jobb karjá­ba, s megbizonyosodott arról, hogy mindez valóság. Majd ismét álomba szenderült. Te­hette, felmentése volt. * Miután több ízben közöltem azzal a csengő-bongó női hanggal, hogy én nem vagyok „Gáborom”, egyik korongos őszi estén már nem bírtam tovább: — Igen, én vagyok az, mit akarsz? — Olyan furcsa a han­god. .. — Megfáztam. ■ — Bocsáss meg, Gáborom. Bocsáss meg, hogy olyan durva voltam veled szemben... nem akartalak megbántani. Tudod jól, amióta a lányom elköltözött, ingerlékenyebb let­tem. — Ja. — .. ,s mondtad, hogy me­gint nem tudsz nálam alud­ni, mert a nejed lemondta a brigádkirándulást, hát szóval pipa lettem, s kicsúszott a számon... De ugye, nem ha­ragszol ? — Nem. ! — Biztos? I — Biztos. — Cuki vagy! — Hát... — Na akikor most mit mu­tatok neked? — csiripelt a telefonvonal, s mintha odaát valaki a száját csücsörítené. Másra gondoltam. Röhej kínozott. — Na? Na? — érdeklődött türelmetlenül. Már ömlött ró_ lam a víz, de fogalmam se volt, mi a fenét mutathat? Aztán kitört belőlem a ne­vetés — mit nevetés, — rö­högés! Tapintatból, meg az­tán, hogy az illúzióját telje­sen ne romboljam össze, gyorsan lenyomtam a meg­szakítót. De azóta is izgat, mit mu­tathatott a vonal túlsó végén. Gábor, nem árulná el.. •? Tanka László Lámpaoitó vaddisznók TŰZ LOBBAN az éjszaká­ban. Éjjel egy óra lehet, ami­kor látom, hogy a Rózsamály meredélyén magasra csapnak a lángok. Távolról szemlélve, a Bézma alatti tisztáson álló öreg cserfán kuksolva is tu­dom, hogy nem szalonnát süt­ni támadt valakinek kedve a szokatlan órán. Nem. is jóked­vű álmatlan turisták rakták a tüzet, a lángok ezúttal a vaddisznók miatt lobbantak fel. A vaddisznók miatt, mert * nem is olyan régen még csak hírből ismert rafinált vad manapság naponta okoz bosszúságot a termelőnek. Ma­gam is vadászokkal töltöm ezt az éjszakát a fa tetején, akik a nagyobb bajt megelő­zendő. itt várják lesben az erdőből kiváltó malacokat. Itt, ezen a vidéken egy le­vél sem rezdül, apró ágacska sem roppan. Egyetlen puska­lövés nélkül indulunk haza. mert a kiszámíthatatlan disz­naja elfeledkezett az értesí­tésről: ezen az éjjelen a ma­jorsági kukoricára támadt gusztusa. Alig százméternyi­re a falutól ott a kéretlen lá­togatás szívet facsaró nyoma: az ígéretes kukoricatábla he­lyén csak földre tiport, szétha­rapott csövek maradtak. A ku­koricaszár pedig legalább úgy néz ki, mint, amikor felibe- harmadába elvégzi a munkáját a táblán keresztülgázoló szár­vágó. A vadász tudja és érzi a vadért való felelősségét — megy is vadkárelhárító vadá­szatra ideje és tehetsége sze­rint. De minden bokorban aligha ülhet puska, az idén pedig még a vetésforgó is a dúvadnak kedvez. Ezen a vidéken nincs összefüggő nagy táblában kukorica, amely ..ösz- szegyűjtené” a tilos lakomára áhítozó vaddisznót. Az ap­rócska, szétszórt háztájikba szorul hát, bemerészkedve egészen a falu széléig. S, hogy melyik éjjelen, hová... Mikor? Rejtély. „ŐRIZNI KELL. emberek, őrizni” — ezt mondja a vadá­szati tisztséget is viselő.sport­vadász. aki beosztásánál fog­va, éppen a pénzek gazdája. A termés megőrzésének'közös felelősségét felismerve őrzi is némely gazda a sajátját. Ügy, ahogy tudja. Madzag, vagy vékony drót keretezi a táblát, a csenevész kerítésen pedig ott fityeg tejeszacskó, nylonzsák, konzervesdoboz, mindenféle fényes és csörgő holmi. Más rezignáltan le­gyint: semmi az egész, fölös­leges fáradtság. Megszokja a disznó a riasztó holmikat, aztán már semmi vissza nem tartja a csemegézéstől. Így lenne? Mindenesetre közreadom a tönkretett kuko­rica fölötti siránkozás közben hallott anekdotát.' A terme­lőszövetkezet a táblát szegé­lyező sor minden huszadik kukoricaszárára akasztott egy viharlámpát. A külön erre a célra foglalkoztatott ember este szépen végigjárta a lám­pákat, valamennyit meggyúj­totta. Közben mindenki hitte, hogy az ilyen aprólékos mun­kával óvott kukoricában már nemigen tehet kárt a vaddisz­nó. Kifog rajta a díszkivilá­gítás. A tejeskukorica fölsé- ges íze azonban nagy úr. A vaddisznók mindenekelőtt azo­kat a kukoricaszárakat tipor­ták a földre, amelyekre a lámpákat akasztották. A lámpaoltó vaddisznók történetén lehet derülni, de mindez sovány vigasz azok­nak, akik nem tudják: reggel­re megmarad-e még az idei termésük. A mádzaggal, drót­tal, konzervesdobozzal, néha fellobbanó tűzzel való erőlkö­dés is fölöslegesnek, hiába­valónak tűnik: egyre többen mennek a tanácsra a kárigé­nyük bejelentése miatt. Ta­núja vagyok, amikor egy káro­sult éppen a vadásztársaság gazdasági felelősének sirán­kozik: az éjjel az ő kukoricá­ján is „keresztülment. az út­henger”. „Menjen jóember, a tanácsra! Mondja meg, hogy nem kell már értesítést sem küldeni, csak írják fel magát is a többihez a listára. Majd jön a kárbecslés.” ENNYIT MOND. Mi mást tehetne? Hiszen minden esté­jét a magasleseken tölti, de az idén valahogy nehezen jön össze a vadász és a vad ran­devúja. „Tarló szélébe járok mosta­nában és mindennap látom: eszi a vaddisznó az árpaká­vét. Ilyet még nem is hallot­tam. A felégetett tarlón a szénné égett árpát zabálja, a fekete színe pedig milyen jól összeolvad a pernyével. Tény­leg, miért is fekete a vaddisz­nó? Ha fehér volna, mindjárt könnyebben észrevehetnénk az éjszakában.” Ha fehér volna? Az sem mindig az, ha annak is mu­tatja magát. Az sz.-i tsz-szer- vezésből annak idején kima­radt a makacs R. ínséges esz­tendő lévén, nagy becsülete lett a szénának, az éjszakai sötétség leple alatt lopták is elég tisztességesen. A csősz végre nyomra bukkant: két szürke lóra lett figyelmes, azokkal szállították el a lo­pott szénát. Tette a dolgát, je­lentett. a rendőrök meg min­den olyan gazdát végigjártak, akinek szürke lova volt. A tet­tes neve mégsem derült ki. egészen addig, amíg R. be nem lépett a termelőszövetke­zetbe. „Most már megmondom, úgysem vitettek el. Annak idején én loptam a szénát. Kellett nagyon. Csakhogy a két szép barna lovam bekö­töttem lepedővel, azért látta a gyáva csősz szürkének. Csakhogy a vaddisznót a könnyebb célpont kedvéért sem lehet átkötni egy feher lepedővel.. Marad hát a bi­zonytalan „vadkárelhárító” lesvadászat, a termelői mér- gelődés. Habár... most itt van a telihold, jobban látni az éj­szakában. A dolognak csak az a szépséghibája, hogy a vadász mellett ezt a vaddisznó is tud­ja, bár nem járatja a naptárt. S, ha eddig rafinált volt, a világos éjszakákon még óva­tosabb lesz, KI TUDJA? Talán éppen erre gondolt a termelő is. aki a minap teherautóra dobálta a zölden letört kukoricát: vit­te eladni főznivaló csemege gyanánt. Biztos, ami biztos alapon. Kelemen Gábor NÓGRÁD - 1984. szeptember 18., kedd 5 v

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents