Nógrád. 1984. augusztus (40. évfolyam. 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

J. Valaki itt nagyon szépen kürtői... Portré Friedrich Adómról r Szikár, egyenes alakja gyakran kimagasodik a zene­kar tagjainak sorából. Talán nincs is a világon nála ma­gasabb, soványabb kürtmű­vész. Pedig e hangszer sokak szerint annyira igénybe veszi a tüdőt, hogy annak kitágu­lása következtében elkerülhe­tetlen a megtestesedés, sőt, olykor az elhízás. Azt is mondhatná valaki: Friedrich Ádám fiatal ember még, majd észreveszi ő is évek múlva a kürtöléssel együttjá­ró következményeket. Pedig • a Magyar Állami Hangver­senyzenekar első kürtöse csaknem negyedszázaddal ez­előtt, 1960-ban szerezte meg kürtművészi diplomáját. Az idén töltötte be negyvenhete­dik évét. Már másodéves fő­iskolás korában volt zenekari állása, hivatalosan 1966-tól, gyakorlatilag 1963-tól vezető kürtöse az említett zenekar­nak. És persze, szólista mű­vész is, ebben a minőségében azonban sajnos jóval ritkáb­ban adódik számára szereplé­si lehetőség. Nevét az idén kitüntetettek sorában mégis a Liszt-díjasok között talál­juk. — Kürtművészi diplomával -^a zsebében miképp egyeztet­hetők össze egyéni ambíciói és a kapott lehetőségek? Mi­lyen érzés szólisztikus ambí­ciókkal zenekarban ülni? — Kürtös számára egészen természetes, hogy „főfoglal­kozása” a zenekari munka. Igaz, hogy a zened életben olyasféle nézet uralkodik, hogy a közönséget szólóhang­szerként csak a zongora, a hegedű, esetleg a gordonka érdekli, és persze, az emberi hang, de szerintem a színvo­nalas produkció, a jó zene mindig magával ragadja fi embereket, bármilyen hang­szeren is szólal meg. Minden­esetre, kürttel a kézben rit­kábban játszhat az ember például versenyművet, s azért annál nagyobb a felelősség, amikor mégis megadatik. Nem érdektelen azonban kürtös számára a zenekari tevé­kenység sem, hiszen a nagy romantikus szimfóniákban egymást követik a kürtszóink, amelyekben a művész bizo­nyíthatja tudását, muzikalitá­sát. És én éppen a Magyar Állami Hangversenyzenekar­ban végzett munkámért kap­tam a Liszt-díjat. Pedig örök­ké elégedetlen vagyok ma­gammal, állandó harcban ál­lok saját igényességemmel. Nemrég még egészen termé­szetes volt mindenki számá­ra, hogy egy szimfónia kellős közepén a kürtös egy-két ha­mis hangot fúj. Ma már ez komoly hibának számít. Is­merek kürtösöket, akik egész pályájuk alatt mindig tisz­tán játszottak, például volt szakiskolai tanárom, Konti Izidorusz, aki páratlan szép­ségű kürthang birtokosa volt. És, ha én nem is játszottam mindig hibátlanul, nagyon jólesett, amikor Ferencsik János engem bízott meg 1964- ben, hogy a nyugat-németor­szági turnén Brahms egyik szimfóniájában én játsszam az első kürtszólamot, mert —, mint mondta — .,a maga hangja kitűnő Brahms-hang”. Ilyesfajta zenekari siker töb­bet ér a legsikeresebb szólis­taprodukciónál is. Persze, ha a magam játékát kell megítél­nem, elmondhatom, hogy ed­digi pályám alatt csak igen ritkán fordult elő, hogy játék közben hirtelen azt gondol­tam: — Ez nem lehet igaz! Valaki itt nagyon szépen kür­tői! Én lennék az...? — Ügy tudom, diákéveiben sokat gordonkázott, zongorá­zott is... — Nagyon szeretem ezt a két hangszert. És, ha viszony­lag elfogadhatóan játszom kürtön, abban bizonyos, hogy a csellózásnak nagy szerepe volt. A gordonka funkciója a vonóskarban nagyjából meg­egyezik a kürt szerepével a fúvóshangszerek körében, de a gordonka ezenkívül megta­nított valamiképp egyfajta emberléptékű muzsikálásra is. Rávezetett, hogyan kell a zenéből kiindulva közelíteni a hangszerhez, s, ha egyálta­lán van valami érdemem, ak­kor az éppen ez a fajta zenei szemlélet, ami persze, a kürt esetében is érvényes. Ügy érzem tehát, hogy nem va­gyok elfogult rabja a hang­szernek, s ez talán az élet­módomban is tükröződik. Ab­ban például, hogy szívesen és gyakran teniszezek, úszom, sőt korábban még futballoz­tam is... Szomory György Kafka évszázada a Pompidou-közponfban r X párizsi Pompidou-köz- pontban május 23—szeptem­ber 10-ig kiállítás-, előadás-, színházi előadás- és vitasoro­zatot tartanak Kafka évszá­zada címmel. A sorozatot Yasha David rendézi, a tu­dományos tanácsadó bizott­ság tagja többek között Sir Malcolm Peasley, Kafka mű­veinek kiadója (Oxford), Klaus Wagenbach (Nyugat- Berlin) és Marthe Robert francia Kafka-szakértő. Tavaly ünnepelték Kafka születésének 100. évforduló­ját. Idén június 3-án volt Kafka halálának 60. évfor­dulója. Bécsben ebből az al­kalomból a Medusa kiadónál megjelenik egy gazdagon il­lusztrált dokumentumkötet Kafka életének utolsó évei­ről. A könyvet Rotraut Hackermüller szerkesztette. Címe: Az élet, amely zavar engemet. Mozisok a Gyurtyánosban Borsod, Heves és Nógrád megye moziüzemi vállalatai­nak vezetői tanácskoztak Sal­gótarjánban. Az egész napos tájértekezleten a területi mű­soregyeztetésen kívül megvi­tatták az országos filmfor­galmazási reform problémáit, valamint a kópiagazdálkodás és -elosztás időszerű kérdé­seit. A három megye mozi­üzemi vállalatai évente több­ször szerveznek ilyen tanács­kozást. Szép asszonyok — a Körszinházban Jelenet az előadásból: Hszi-men Csing, a gazdag kéjen« a szép asszonyok, vagyis az >1 sö, a második, a negyedik Is a harmadik feleség körében (Bitskey Tibor, Drahota And­rea, Gór Nagy Mária, Gelecsényi Sára, Polónyi Gyöngyi) Aranylótusz — Szerencsi Éva A fővárosi Városliget dani vásárvárosának egy hát­rahagyott pavilonjában mar gyakran szerzett meglepetést a Kazimir Károly rendezői nevével fémjelzett Körszinhaz. Nyaranta némely krit'kák megjegyzik a kifulladás veszé­lyét, de aztán ez a sajátos vállalkozás mindig újra ine'y nagy lélegzetet vesz, s a kö­vetkező évre újból valamifele eredeti ötlettel, nálunk kevés­bé, vagy alig ismert távoli kultúrák színpadi üzenetével áll elő. Aminthogy az idén is, ami­kor a 26. színi évadjába lépve egy nálunk is rendkívül nép­szerűvé vált regényből dra­matizált színpadi játékot lát­hatunk. A XVI. századbeli ismeretlen kínai szerző „Szép asszonyok egy gazdag haz- han” című műve az utóbbi idők egyik legkapósabb best­sellere nálunk. Némiképpen ezzel is magyarázható, hogy már jóval a körszínházi elő­adások megkezdése előtt min­den jegy elkelt. Így hát ősz­től a szép asszonyok a Thália Színházba költöznek, hogy folytassák sikersorozatukat. Már, ami a közönségsikert, a nagy érdeklődést illeti. Ezzé) nem azt akarom állítani, hogy egyébként —, vagyis művészi értelemben — nem az, de annyi mindenesetre bizonyos; drámaszerkesztésben, jellem- ábrázolásban meg kell eléged­nünk eléggé elnagyolt, csak­nem felszínes megoldásokkal is. Ám miért ne fogadhatnánk el azt a tiszteletre méltó erényt, amellyel ez a nyári színházi kezdeményezés mint­egy illusztratív elemek lán­colatával, képes könyvek ábrá­zolatainak életre keltésével szándékozik megismertetni az­zal, amivel megismertet. Mint például ezúttal a kí­nai színházzal vagy legalább­is annak egy szeletével. És ezt a magaválasztotta módon — a maga nemében — két­ségtelenül érdekesen és fi- gyelemreméltóan teszi. A Szép asszonyok bemutatásával közelebb kerülünk ahhoz a világhoz, amelyet az ismeret­len szerző bemutatott, a XII. századi Kína társadalmához, de magának a XVI. század­ban élt írónak a korához >s. Emberi sorsok kiszolgáltatott alakulását és a korrupcióval, hatalmaskodással átszőtt tár­sadalom szerkezetének kisebb- nagyobb fogaskerekeit van módunk szemlélni a történet­ben. A sajátosan kínai voná­sokat minduntalan átszövik az általánosan emberi jellegze­tességek. Természetesen erő­teljes vonással van jelen a főhős mohó élvhajhászása, a gazdag ház urának mindenck- 1 elett álló bujasága, amely azonban inkább példázata azoknak a szociális viszo­nyoknak, melyben ez teret nyerhet. Ámbár végül is min­den gonosz elnyeri itt a bün­tetését. • Színes, és tanulságos világ nyílik ránk, amikor a Kör­színházban, majd pedig a T’náliában a gazdag házba lépünk. Urát Bitskey Tibor szokott erőteljes férfiasságá­val, ám az illusztratív játék illusztratív szintjen mozogva állítja elénk. Az egyik legka- rakt.erisztikusabb alaki tas Kishonti Ildikóé a hatodik feleségként, s nehéz feladatot old meg Szerencsi Éva. Az általa ábtázolt Aranylótusz nem egyértelműen gonosz, bajkeverő nő, hanem mintegy tükrözteti magán azt a vilá­got, amelyben ilyen visszata­szító ént takar a külső szép­ség. A csaknem harminc sze­replőből Drahota Andrea. Ko­vács István, Polónyi Gyöngyi neve kívánkozik még ide, va­lamint nem csupán kuriozitá­sa miatt férfiszerepet játszó Várhegyi Teréz és a keritö- nőként ízléses humorral fel­lépő Konrád Antal érdemel elismerő regisztrálást. A látvány ezúttal is meg­nyerő, helyenként megkapó, amiben a színpadra alkalmazó Kazimir Károly rendezése mellett Szinte Gábor diszlr- teinek és Márk Tivadar jel­mezeinek jut oroszlánrész. Külön örvendetes érdekesség, hogy míg a regény német közvetítőnyelv segítségével ke­rült hozzánk, addig ez a szín­padi játék Csongor Barnabás eredeti kínai fordításán ala­pul. A zenét is kínai erede­tiből állította össze Prokópius Imre. (I- i.) I ..................................................................................................................................................................................................mint).......minit............................nimm......................tinnnnnnnmnnim................................................mimmmmn.............mi..................... ■ I gazi továbbképzés Jegyzetek a szegedi pedagógiai nyári egyetemről r AZ IDÉN XXI. ALKALOM­MAL rendezték meg Szege­den a TIT pedagógiai nyári egyetemet. Az érdeklődés mindig nagy: július 16—24-e között 240 hallgatója volt az előadásoknak. Ennek persze nemcsak az általában magas szakmai színvonal adja a ma­gyarázatát, hanem az is, hogy kitűnőek a pihenés és a szó­rakozás lehetőségei. Az előadássorozat címe — r„Iskola és valóság” — eléggé általános volt ahhoz, hogy mindenkinek felkeltse az ér- dekőldését, s ahhoz is, hogy ki-ki ízlésének megfelelően válogathasson a program­pontok között. Izgalmas fejte­getéseket hallottunk Fomogáts Bélától az irodalom és a nem­zettudat összefüggéséről, Ge­ese Gusztávtól a marxisták es a hívők dialógusáról, Székely Sándortól a modern technika és az ember viszonyáról, Straub F. Brúnótól a környe­zetvédelem problémáiról. A pedagógusokhoz közelebb álló témáról — a pedagógiá­nak a ’hazai társadalomtudo­mányok között elfoglalt he­lyéről — tartott szenvedélyes, itt-ott személyeskedő meg­jegyzésektől sem mentes, sok szempontból vitatható előadást . Ágoston György (persze, az ilyen típusú ren­dezvények nagy vonzereje, hogy minden vélemény vitat­ható, bárkié legyen is). Három előadásról külön is 'érdemes szólni (sokan talán egészen másokat emelnének ki). Nyers Rezső a magyar gazdaság jelenéről és jövőjé­ről beszélt. Felvázolta azt a bonyolult nehézségekkel teli utat, amelyet a reform kezde­te óta megtettünk. S bár, mint mondta, a jelen sem ismer­hető pontosan, elemezte a közeli jövő lehetőségeit i3. Előadásának fő gondolata az volt, hogy a reformot követ­kezetesen folytatni kell (eh­hez szükség van az értelmi­ség cselekvő egyetértésére), még akkor is, ha a nemzet­közi gazdasági és politikai helyzet jelenleg nem kedvező. Ebben az összefüggésben megemlítette, hogy a politikai viszonyok további romlásá­nak egyik legnagyobb veszé­lye éppen az, hogy „magához hasonlíthatja” a gazdasági kapcsolatokat is. Érintette a KGST szerepét — természe­tesen e szerep jelentőségéről és problémáiról is szólt. Hosszabb ideje aligha kép­zelhető el bármilyen előadás- sorozat a gazdasági helyzet elemzése nélkül. Jó, hogy ez így van, de megfigyelhető: e téma nétrá egy sorba kerül a labdarúgással és az oktató- nevelő munkával — tudniil­lik az a látszat, hogy min­denki ért hozzá. így aztán jó olyan előadást hallgatni, amely szerénységre és a rea­litásokkal való őszinte szem­benézésre szoktathat. Ez meg akkor is igaz, ha tudjuk: gaz­daságunk teljesítőképessege és a nevelésügyre fordított ki­adások között nincs automa­tikus összefüggés (hiszen ez utóbbi régóta ismert gondjai­nak súlyosbodását a közel­múlt „gazdagabb” éveiben meg lehetett, meg kellett vol­na előzni). A megoldás annak a gyakorlatban is kifejeződő elismerése lehet, hogy az ok­tatás-nevelés ügye a gazdasag szempontjából is kulcsfontos­ságú. Cseh-Szombathy László is „népszerű” témáról beszélt: a mai magyar család helyzeté­ről. Ez aztán a lehető iegkö- zelebbről érinti az iskolát is! Az előadás kiindulópontja az volt, hogy a család jelenlegi gondjai alapvetően pozitív változások elkerülhetetlen kí­sérő jelenségei. Hozzátehet­jük, az ismert problémák (a válások nagy, a gyerekek kis síáma, a lakáshelyzet stb.), általában nem tekinthetők magyar sajátosságoknak. A zavarok abból is származnak, hogy a családra váró külön­böző feladatok — az önmeg­valósítás elősegítése, a szo­cializáció, a gondozás, a mun­kamegosztásban való részvétel — egyszerre nehezen teljesít­hetők. Ebből azonban sem­miképp sem következhet a dolgok passzív szemlélése, épp ellenkezőleg (a tünetek hasonlíthatnak más, nemrit­kán fejlettebb országokban tapasztalhatókhoz, a ki­váltó okok azonban nem feltétlenül azonosak). Az már világos, hogy pusz­tán — a mainál akár lé­nyegesen nagyobb — anyagi támogatással nem juthatunk messzire (nélküle sem, per­sze). összehangolt vizsgála­tokra és a jog-, foglalkozta­tás-, bér-, lakás- és nevelés­politikát is érintő átgondolt cselekvésekre van szükség. A családi eletre való nevelést is korszerűsíteni kell: az előadó szerint ez aligha oldható meg a hagyományos iskolai kere­tek között. Mindehhez pedig szükséges egy koncepciózus család- és szociálpolitika ki­alakítása. Talán a legnagyobb várako­zás Mihály Ottó előadását előzte meg. Sokan emlékez­hettek tavalyi, nagy vitákat kiváltó szereplésére. Mihály Ottó bevezetésképp ismertet­te a század harmincas évei'.e kialakult alapvető iskola- modelleket. Részletesen jelle­mezte a tradicionális (Her- bart nevéhez kapcsolható) modellt, a reformiskolát, a „forradalmi” és a progresz- szivista elképzeléseket. A folytatásban a mai iskola ne­hézségeiről szólt. A felszaba­dulás után örököltük a hagyo­mányos modellt, s a külön­böző módosulások ellenére e modell érvényessége csak a hatvanas évek közepe táján kérdőjeleződött meg. A mai körülmények között, amikof a tanulók belső késztetése gyenge, amikor sokan mint­egy „kivonulnak” az iskolából (betegségbe menekülés, mim- malizmus stb.), és a szelektá­lás sem jelenthet tartós, igazi megoldást (ma a tanulás már nem jutalom: nincs hová sze­lektálni), új utakat kell ke­resnünk. Gondjainkat jórészt éppen a tradicionális modell megmaradt elemei okozzák. A szocialista iskolának nevelő, nyitott iskolának kell lennie, amely képes a tanulók egész tevékenységének szervezésé­re! Ebben az elképzelésben az iskola nagymértékben (néldául lakóhely szerint is) differenciált, elemeiben, ön­álló. indirekt módon vezérelt struktúrát jelent, amely tevé­kenységének középpontjába a társadalmi gyakorlatot állítja. Gyökeresen meg kellene vál­toznia a mai tanár—diák és az iskola—irányítás kapcso­latának is. A rokonszenves elképzelé­sek érthető módon felcsigázták a hallgatók vitatkozó kedvet, s ekkor lehetett igazán sajnál­ni, hogy az ígért konzultációs lehetőségek nem valósultak meg A KÜLÖNBÖZŐ TÉMAJÜ előadásokban sokszor hason­ló vagy azonos gondolatok vetődtek fel. A legfontosabb talán ezek közül, hogy az előadók többsége a kedvező változások egyik döntő felté­teleként társadalmunk továb­bi demokratizálódását jelölte meg. Ebből az összecsengésből némi egészséges türelmetlen­ség is kiérezhető, (vagy ez csak e beszámoló készítőjé­nek a türelmetlensége?). A nagyobb nyitottság csökkent- heti a neveléstudomány és a pedagógiai gyakorlat közti, néha bizony jelentős távolsá­got is. E távolsággal is magya­rázható, hogy. nem kevés pe­dagógus a közelmúlt változá-’ sait (nem csak a rosszakat!)' a „már megint csinálnak ve­lünk valamit” hangulatában élte meg. S ugyanez lehet az oka annak is, hogy néhány kutató az olykor szenvedélyes,' de jobbítani akaró megnyilvá­nulásokra is minősíthetetlen személyeskedéssel válaszol. A pedagógiai nyári egyetemhez hasonló rendezvények tovább­képzésnek sem akármilyenek,' s görcseinket is oldhatják: Szükségünk is van rá! .Guszlos 1st via , * i 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents