Nógrád. 1984. augusztus (40. évfolyam. 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

A bánki tükör A világ — szerencsére — nem állandó. A mi világunk változásának, fejlődésének a nemzetiségek banki országos fesztiválja afféle tükre volt. Tükör, amely mögött ott ho- málylik a múlt, amit nem kell felejtenünk, sőt talán nem árt még jobban megis­mernünk. A vízi színpadon jó kedv­vel, több-kevesebb tudással szólaltatták meg a csoportok vidékük dalait, gyakorlott és botladozóbb lábbal járták el a táncokat. Talán akadtak olyanok a nézőtéren, akik pro­fibb műsort vártak a nemze­tiségi gálán. Nyilván nem tudták, hogy azok az emberek — fiatalok és idősebbék — a maguk gyönyörűségére, csu­pán a tánc, az együttlét örö­méért álltak színpadra. Nem kevesebb ez semmivel a vég­letekig kimunkált, a harmónia minden írott és irattan szabá­lyához ragaszkodó éneknél, táncnál! Sőt! Paál László ro­mantikus. borongós hangulatú gyönyörű erdőit kedvvel szem- lélgeti az ember, de a Bör­zsöny szép fenyveseiben sé­tálni mégiscsak más! Hát így szóltak a szlovák, német, dél­szláv és román dalok, így mutatták magukat a táncok is. Azok voltak, amik ma is — és ma egyre inkább —, ahogy mostanában éneklik a békési—baranyai—nógrádi fal­vakban, ha arra alkalom adó­dik. őszinték, tiszták, mint a népművészet. Mert a bánki fesztivál egy kicsit a nemze­tiségek népművészetének, kul­túrájának megmutatkozása is volt. Nem folklórműsor zaj­lott, hanem a szokások, a vi­selet bemutatása is. Igen, ma egyre inkább vi­lágos a nemzetiségek előtt az a lenini nemzetiségi politika, ami Magyarországon a min­dennapok gyakorlata. Része életünknek, korántsem elkü­lönítve a hétköznapi tenniva­lóktól, örömeinktől, gondja­inktól. Annak, akinek család­ja századokon át génjeiben hordta a „másság” tudatát, az ezzel járó minden nyűgöt. megalázást, akinek családja századokon át reménykedett és csalódott, annak bizony ne­héz volt elhinnie, hogy joga és lehetősége van a munkára, anyanyelve gyakorlására, a tartalmasabb életre. Épp a múlt sötét foltjai miatt volt szükség ezeket a lehetőségeket fönntartani akkor is, amikor még a „fortélyos félelem” igazgatta a velünk együtt éiö más anyanyelvet beszélőket. A bánki íeszt'vál természe­tessége volt talán a legfonto­sabb élmény. Az, ahogyan a nemzetiségek hétköznapja ez alkalommal a színpadra ke­rült. De mutatott ez a feszti­vál mást is. Ilyen „színpadi­vá” ugyan csupán csak két­évenként válik ez a rendez­vény, de mögötte a nemzeti­ségek öntudatosodása, magára találása mutatkozik. Hiszen egyre inkább kitekintenek el- szórtságukból határon beiül és határon kívülre is. Keresne egymással a kapcsolatot. A kapcsolat megtalálása pedig föloldja a zártságot, erősíti léttudatukat, helyüket a világ­ban, a mi világunkban. Mert nem csupán annyit jelent a nemzetiségek kultúrája, hogy önmagában létező érték, ha­nem azt is, hogy része egy nemzet kultúrájának, s egyben természetes kapocs más nem­zetek kultúrájához. A bánki beszélgetésekből ki­derült. hogy a nemzetiségek otthon vannak ebben a hazá­ban, s hogy egyre inkább ott­hon érzik magukat. Az élet minden területén szerepet vállalnak; építőmunkájuk kö­zös gyarapodásunk része, ha­gyományaik, szokásaik, nép- művészeti alkotásaik nem csupán az anyanyelvi kisebb­séget, de a nagyobb közössé­get is gazdagítják. Nemzetiségnek lenni nem kuriozitás, hanem történelmi tény. A korábbi elszórt, ma­gányos próbálkozások a szá­zadok során idetelepült, ide­sodródott szlovák, német, dél­szláv és román anyanyelvet' beszélők sajátosan formáló­dott hagyományainak fölgyűj-, SIKLÓS JÁNOS: tésére ma már — épp a nem­zetiségek körében — a min­dennapok fontos tennivalója. A gyűjtés már nem csupán a táncokra, dalokra, népszoká­sokra, tárgyakra korlátozódik, hanem túllépvén azon — mintegy tovább bővítve a lá­tókört — a történelmi tények, a fölilelhető írásos emlékek, a közeli történelmi viharokat megélők szavainak, emlékei­nek íölgyűjtésével, megőrzé­sével is bővült. A nemzetisé­gek még jobban akarják is­merni önmagukat, hogy job­ban megismertethessék má­sokkal magukat. Mert ezt is jelentette ez az országos fesz­tivál. Igaz, együttélésünk a más anyanyelvűékkel föl sem tűnik, ám néha nem árt tu­datosítani a magyar nyelven megszólalókkal — kivált kissé önérdekűvé vált világunkban —, hogy közös életünk azo­nosságai mellett számos „más­ság” is létezik: nyelvben, szo­kásban, kultúrában. Jó volt hallani, hogy a nemzetiségi nyelvek nem vesztek el, hogy még inkább újraéledtek és megújulásuk megfordíthatatlan. Az ország­ban, s nálunk Nógrádban a nemzetiségek lakta községek­ben, településeken a nemzeti­ségi anyanyelvek oktatása a világ legtermészetesebb dolga. Nemzetiségeinkkel együtt tudjuk, hogy a más anyanyelv legfölj ebb megkülönböztet bennünket egymástól, de el semmiképp nem különíthet. Nyugodtan nézhetünk a tü­körbe, homályát ismerjük, vállaljuk, mert meg nem vál­toztathatjuk. De azt is tudjuk, hogy a történelmi leckék jól bevésődtek az agyakba ebben az országban, a korábbi téve­dések. tisztességtelenségek meg nem ismétlődhetnek. Lehet, kell is a fesztiválok tartalmát bővíteni, még telje­sebbé tenni a nemzetiségi kultúra megmutatását. A vi­lág — szerencsére — nem ál­landó. Változását, fejlődését majd ott is érzékeljük. Hortobágyi Zoltán Zilahy Lajos 29. kér­— Hogyan kezdted? deztem tőle. — Nagyon nehezen indult az életem. — Nem voltál ismeretlen és mégis? — Igaz, nem voltam isme­retlen. de két dollárért elad­tam volna összes munkám ki­adási jogát, sajnos még any- nyit sem ígértek érte. Foglal­koztam mindennel, még ku- tyaddomítással is. A felesége­met, Piroskát a kint élő ma­gyarok álláshoz juttatták az öregek otthonában, amit ők építtettek. Később aztán Pi­roska ennek az otthonnak a vezetője Lett, ma is ott dol­gozik. Szilárd Leó apja is ott halt meg. — És te? — Én is ott tettem-vettem a kosztomért, s néhány dol­lár zsebpénzért. Vártam a sze­rencsére. És rád talált? — Nem. Egyszer néhány pénzes zsidó megkeresett, és azt kérdezték tőlem, mond­jam meg nekik, hogy összes eddigi munkám mennyit ér? Szabadulni akarták a pénzük­től. Azt feleltem nékik, hogy így. ahogyan most van, egy krajcárt sem ér, annak csak akkor van értéke, ha akad vállalkozó, aki szervezi, meg­jelenteti és elhelyezi őket. Újakat már nem írok. van még két-három jelentősebb érték a fiókomban, de azokat is igen nehéz lesz befejeznem. — A Dukayaikra gondoltál? — Arra is. — Azt befejezted. — Akkor nem erről volt szó. Nem akadt vállalkozó, aki hozzányúlt volna a dol­gaimhoz. Mit gondolsz, a vé­gén ki kezdte el ezt a ször­nyű munkát? Én magam, vén bolond létemre. — Hogyan? — Kapcsolatba kerültem egy híres amerikai kiadónál dolgozó magyarral (a kiadó nevét nem említette, én nem kérdeztem), akinek elmond­tam, hogy mi van az én szel­lemi poggyászomban. Ez az ember azután utánanézett, melyik művem lenne a legsi­keresebb az amerikai könyv­piacon. A Dukayatenál kötött ki. Üzentek értem, hogy eb­ben az ügyben sürgős tárgya­lásra lenne szükség. Egy ét­teremben azután a kiadó költ­ségére nagy traklával egybe­kötött megbeszélésre került sor, ahová magammal vittem a feleségemet is. Azt mond­ták, kiadják ezt a regénye­met, de nem tudnak többet adni nyolcvanezer dollár ho­noráriumnál. ha ez számomra elfogadható. — Jó pénzt ígértek. — Azt hittem, nem jól hal­lok, vagy megháborodtam. Másfél dollárért is eladtam volna — csattant föl a hang­ja. — Hemingway az öreg ha­lász és a tengert kilencven flekken megírta Liíenak, és hatvanezer dollárt kapott ér­te. — Hemingway? — Érdekes, jó kis regény. Mire az öreg halász partra ért a nagy hallal, csak a csont­váza maradt, megették a cá­pák. — A cápák mindenkit meg­esznek. Hemingway a szerző­dés szerint hatvanezer dol­I- r • ©vei térért írta a könyvet, de an­nak az összegnek a hetven százalékát levonták tőle adó­ba. Kézhez kapott tizennyolc­ezer dollárt. — Úgy járt mint áz öreg halász. A pénzt megették az állami cápák. — Én még rosszabbul járj tam. — Rosszabbul? — Az egyezség után ész­vesztő tempóban folyt a szö­vegfordítás. négy és fél nap alatt befejeződött, készen volt. a nyers szöveg angolul. A stiliszta már írta is a nyomdai szöveget, és szinte flekken­ként, mert ment a szedőte­rembe. — Nem egészen értem, ki írta a végleges szöveget? — Ilyen esetekben úgy megy, hogy a nyers fordítás alapján a nyelvet, irodaimat és az írás szabályait ismerő ember megírja a könyvet. — De hisz, az akkor már más könyv. — Hát persze, hogy más, de ez senkit sem érdekel. Kü­lönben is a világirodalomban ez normális gyakorlat. — És a stílus? — Annak csak anyanyelven van jelentősége. — Szóval így. — Ha a téma izgalmas. Az utcán semmi re való témák he­vernek. Olyanok, amelyek egyébként nem is témák, és azokból sohasem lesz erőtel­jes irodalom. (A blokkfüzetembe írtam egy mondatot: Irodalmunkat, főként a prózát tekintve, úgy látszik, mi az utcán heverő témákra specializáltuk magun­kat.) (Folytatjuk) Brecht- és Vancura-bemutatókon Aki ismeri Bertold Brecht sonló gondolatok rejtőznek: nők éli szürke napjait, hall. Baal című diarabját, csodál- hogyan viselkednek a hétköz- gatják a fürdőmestér felesé- kozhat, hogy kerül ez a sú- napi emberek, ha különös gének pörlekedéseit, mígnem lyos mű a könnyű nyári szó- dolgokkal találkoznak. kötéltáncos pár érkezik, s ki­rakozások közé. De ha meg- A nálunk is kedvelt cseh- billenti nem csak őket, hanem nézi a Babarczy László ren- szlovák filmekből jól ismert az egész kisvárost a nyugal- dezte játékot — akár Gödöl- kisváros figurái elevenednek mából. Mulatságos helyzetek — meg Donáth Péter színterén, követik egymást, a könnyed A három jó barát: a fürdő- tanulság: a suszter maradjon mester, az őrnagy és a kano- a kaptafánál. lön, akár Boglárlellén mégis kellemes kikapcsoló­dásban lehet része. Nem azért, mintha elsikkadnának a fontos gondolatok, hanem mert izgalmas, életszagú je­lenetek követik egymást. Baallal, a főhőssel (Vajda László alakítása) olyasmik esnek meg, amit nem lehet közönyösen szemlélni. Ez a tehetséges ember képtelen megférni környezetével, alja­sul bánik szeretőivel, végül megöli egyetlen barátját. Ez az életérzés különösen hangsúlyos ebben — a ka­posvári együttes által meg­formált — előadásban, amelyben a jelenetek zöme szabadteret mutató díszletek közt (Donáth Péter munká­ja) játszódik, ahonnan azon­ban mégsem lehet kitörni. Nemcsak Vajda László játé­ka emeli ki Baal különössé­gét, hanem a többi szereplő megkomponált összjátéka is, akik közül néhányan több szerepet alakítva, újabb je­lentésréteget tárnak föl. Ilyen például Molnár Piros­ka nagypolgár- és koldus­asszonya, Kisvárdai Gyula előkelő kritikusa és útszéli favágója, vagy Cselényi Nó­ra pipiskedő-lelkendező vers­rajongó kisasszonya és meg­fásult, alvilági pincérnője. Említeni kell még a Baal kí­sérőtársát, Ekartot alakító Helyey Lászlót, aki a főhős­sel szinte egyenrangú szere­pet formál. Aki ismeri a cseh Vancura kisregényét, a Szeszélyes nyárt, vidám, fölemelő szó­rakozást várhat, joggal. S nem is csalódik a kaposvá­riaknak ebben az előadásá­ban, sem amelyet Lukáts An­dor állított színpadra. Bár tagadhatatlan, hogy valahol Arany hímzés Az arannyal, ezüsttel hím­zett sapka, a „tyübityejka” sok közép-ázsiai nép nemzeti viselete. A piacokon vagy az üzletekben, ahol árulnak ilyesmit, a vásárlók mindig megcsodálják a közép-ázsiai kézimunkákat, az említett tyübityejkát csakúgy, mint a falvédőket, asztal- és ágyte- rítőket, díszpárnákat, mellé­nyeket. Tádzsikisztánban, a GUL- DASZT nevű iparművészeti vállalat készítteti és forgal­mazza ezeket a különleges kézimunkákat. iiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiigiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiHiitiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiimiiiimiiiiiiiiiiiiiiMiMiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiHHHii« A megyei honismereti tábor Iáikéival beszélgetve az újság­író elbizonytalanodik; a tá­borról írjon, avagy inkább azokat a témákat adja közre, melyeket a fiatal múltkuta­tóknak sikerült feltárniuk. Merthogy irigylésreméltóan sóik — és sokatmondó — in­formáció gyűlt össze ezúttal is a kéthetes kutatómunka során. De — mit tagadjuk — irigy­lésre méltó az a lelkesedés is, amellyel ezek a jobbára kö­Akik átlátnak a falakon Várost vallató tábor eredményesen dolgozó tanuló­kat delegált a táborba, hogy biztosak lehettünk benne, kül­döttei idén is komolyan fog­ják venni a munkát. A másik „kivételezett” iskola a pásztói zépiskolás fiatalok végezték gimnázium volt, s ezt aligha felelősségteljes munkájukat. A közművelődési szaktábo­rok közül megyénkben aNóg- rád megyei Múzeumok Igaz­gatósága által szervezett hón­kéit indokolni, hiszen az idei tábor Pásztó város múltját volt hivatva tanulmányozni. Egyébként Pintér Nándor személyében a tábor szakmai ismereti tábornak van a leg- vezetője is e ‘ gimnázium ta- régibb múltja. A július 29. és nára, ami megint csali garan- augusztus 9. között rendezett ciát jelentett. immár a kilencedik volt Pintér Nándor mellett Vin­sorban, és bizony szerencsés- cze Ferenc — a tábornak he- nek mondhatta magát az a lyet adó általános és közép­huszonnyolc fiatal, akik lehe- iskolai diákotthon igazgatója tőséget kaptak a részvételre. — képviselte a csoportveze- Ha általában is igaz, hogy a tők közölt a helybéli történé- közművelődésd táborokba ne- székét (mindketten szerzői az héz bekerülni, akkor különö- 1970-ben megjelentett „Pász- sen áll ez a honismereti tá- tó története” című monográ- borra, ahová a jelentkezés fiának). Ezúttal a földrajzi előfeltételhez kötött. Idén tör- névgyűjtő, illetve a rnozga- ténetesen már csak az ifjú lomtörténeti csoport irányítá- múzeumbarátkörök tagjai szá- sara vállalkoztak. Lázai Tün- mára hirdettetett meg a prog- de muzeológus csoportja a ram, bölcsen döntöttek tehát mezőgazdaságban dolgozó em- azok a középiskolai tanárok, berek emlékeit gyűjtötte, Kos­akik történelem iránt érdek- ján László levéltáros pedig a lődő tanítványaikat időben a század eleji Pásztó társadal­mának iparos- és kereskedő­rétegét vizsgálta csoportjával. A legnépesebb csoport — 11 fő — a régészeké volt, hiá­ba nekik kellett legmélyebbre ásniuk. Vezetőjük Valter llo­múzeumi intézményekhez irá­nyították. — Két iskolával azért kivé­telt tettünk — mondja Iványi Zsuzsanna táborvezető. — A salgótarjáni Táncsics Mihály munkájához a táborlakók va- kezdte elemezni, arra utalt, iódi partnernak bizonyultak, hogy hosszú távra eljegyezte A régészek munkája abban is magát a honismereti munká- különtoözött a többiekétől, val. hogy nekik maguknak kellett Tóth Anna a közeli Tarról választ adniuk felmerülő kér- jött a táborba, a pásztói gim- déseikre. Például arra, hogy náziumban fakultatív tárgy- szóródhattiak szét az általuk ként is történelmet tanul, megtalált csontváz csigolyái Ottjártunkkor — a tábor vé- oly nagy területen. (Ahogyan gefelé — már leginkább az ezt a kérdést az egyik tábor- foglalkoztatta, miiként dolgoz- lakó, Pusztai Tamás megfő- za fel a mindannyiuk számá- galmazta; hogyan lehet ilyen ra lehetőségként kínálkozó nagy területen meghalni ?) pályázatra az iparos- és keres- A másik négy csoportban kedőrétegről szerzett ismere- az alapvető munkamódszer a telt kérdezés, az interjú volt A A mozgalomtörténeti cso- kiszemelt adatközlők persze port az 1945—48. közötti ko- nem mindig álltak kötélnek, alíciós időszák pásztói esemé- de a jellemzőbb mégis csak az nyelt kutatta. Köztudott, hogy volt, hogy ők maguk is java- ez a bonyolult időszak a ne- soltak másokgt, akikről gya- gyedikes gimnazisták számára nították, náluknál is jobban sem tartozik a legkedveltebb emlékeznek a régmúlt időkre, anyagrészek közé. A salgótac- A múltkutaitó ifjak, akár jáni Krutyina Zsuzsa egész- nyomozóknak is érezhették ségügyi szakközépiskolába jár, magukat, hiszen nap mint és a többiekhez hasonlóan nap akadt meglepő „fordulat” még csak harmadik osztályos, a vizsgált témában. A föld- tehát még nem tanult erről rajzi névgyűjtők közül példá- a korszakról. A szőke hajú ul még a pásztói Pintér Ágo- kislány azonban imponáló ta sem tudta eleddig, hogy a magabiztossággal ' vallotta; Mátraszőlőssel határos térség könnyen és szívesen ismer- egykor Marakodó, Dulakodó és kfedefct ezzel a témával. Igaz. Tolakodó névre hallgatott, lé- ő már harmadszor vesz részt vén állandó vita a két tele- honismereti táborban, és — pülés között a terület hova- mint mondotta — „már jól tartozását illetően. A buják! tudok kérdezni”. Aat már mi Kodálc Erika azon kevesek tesszük hozzá, hogy nem csak mélyen itt is a Baalhoz ha- szakközépiskola évek óta olyan na régész idestova másfél év- közül való, akik először vettek kérdezn i, de beszélni is ..meg­tizede kezdett hozzá a közép- részt a tábor munkájában. De tanultak” a táborlakók. Még I kon Pásztó építészeti _ érmé- az a szakszerűség, amellyel a az idelátogató tévéseket is keinek feltárásához. Kutató; pásztói parasztság tagozódását meglepte, hogy milyen oko­4 NÖGRAD - 1984. augusztus 11., szombat san, szépen,' szabatosan és pontosan fogalmaznak a gye­rekek. Ez sem akármilyen eredmény!... Különben is nehéz volna el­dönteni, hogy az-e a tábor­ban a nagyobb haszon, ami az eredményes adatgyűjtő munka révén a múzeumokba kerül, vagy az, amivel a gyerekek gazdagodtak. Bálik Judit és Oroszlán Mária számára min­denképpen az, hogy Pásztó történelmén keresztül a ma­gyar történelmet is mélyeb­ben megismerhették. Ok ugyanis a csehszlovákiai Ipoly- nyékről érkeztek. Az elmúlt évben megrendezett járási Madách-vetélkedő nyertesei­ként kaptaJk lehetőséget arra, hogy részt vegyenek vala­mely Nógrád megyei közmű­velődési szaktábor munkájá­ban. „Most már biztosak vagyunk benne, hogy jól választot­tunk!” — mondják. Vélemé­nyük felnőttvélemény, csak­úgy, mint Majcher Tamásé, aki immár végzett tanítóként tért vissza isimét — hetedik alkalommal — a honismerők nyári táborába. Mint legta­pasztaltabb amatőr múltku­tatótól, tőle kérdeztük meg: mi volt a legizgalmasabb az idei táborban? „Talán az, hogy kisétált az ember Pásztó főutcájára, és közvetlenül szembetalálta ma­gát a középkorral... Persze ehhez nemcsak nézni; látni ia kell! Át kell tudni látni a fa­lakon, le kell tudni látni » pincékbe. A honismereti táborok egyik legfőbb érdeme szerintem az, hogy megtanítanak látni.’’ Pintér Kiró©

Next

/
Thumbnails
Contents