Nógrád. 1984. július (40. évfolyam. 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
Életmód kultúra nélkül? r A közművelődési törvényről mostanában keveset beszelünk, pedig érvényes még, egy szavát sem vonták vissza. Ennek nyílván oka van. Minden bizonnyal a legfőbb az, hogy a törvényt 1975-ben alkották- 1976-ban szentesítették, vagyis az „illúziók korszakában”, tehát már túl a nagy anyagárrobbanáson, a világgazdasági válság, kezdete után, abban az időben, amikor még azt gondoltuk, hogy a külső okokat ki tudjuk védeni, megállítjuk Hegyeshalomnál, Kiderült, hogy nem, hatásukat ma is érezzük és szenvedtük. Márpedig a közművelődé* törvénybe foglalása, új értelmezése nem csupán szakmai, szerkezeti konzekvenciákat vont maga után, hanem anyagiakat is. Az akkori miniszter, Pozsgay Imre expozéjában így indokolta; ,.A törvényjavaslat... nem engedi leszűkíteni a közművelődést, semmilyen tekintetben: tehát a teljes személyiség fejlesztésére vonatkoztatja, s az emberi élet egész tartamára, minden állampolgárra, az egész közösségre kiterjeszti, nem zárva ki belőle, s nem mentve fel a részvétel felelőssége alól egyetlen társadalmi réteget sem; a közművelődési tevékenység körébe vonja a társadalom minden egységét és a társadalmi élet valamennyi színterét”. Ha már most a megjelölt célokat a valóság tényeível szembesítjük, azonnal kitűnik, hogy mindjárt az első cél megvalósítása igencsak várat magára. Nevezetesen az, hogy az emberi élet egész tartamára kiterjesztjük a művelődést. A statiszikák és a népművelők ugyanis egybehangzóan azt állítják, hogy jószerint képtelenek elérni, bevonni a munkaképes korosztályokat a köz- művelődésbe, úgy húsz évtől hatvanéves korig a magyar állampolgárok túlnyomó többségé keveset olvas, keveset művelődik, igencsak kiiktatta életéből a kultúrát. Az a furcsa és nemkívánatos helyzet kezd kialakulni, hogy a művelődési intézményhálózat (a könyvtárak, a művelődési otthonok, a múzeumok stb.) első számú használói, látogatói a gyerekek és a fiatalok, főleg a jól szervezhető iskolások. Természetesen az , nem lenne baj, hogy az iskolás korúak odaszoknak a művelődési intézményekbe, a baj az, hogy van olyan (főleg községi) művelődési ház, ahol szinte kizárólag tizenévesek alkotják a különböző szakkörök, állandó közösségek tagságát. Legalább kialakulnak művelődési szokásaik, igényeik, és így később is részt vesznek a közösségi művelődésben — gondoljuk. Nos, ez azonban sajnos, inkább elmélet, mint gyakorlat, mert a valóságban az történik, hogy amikor keresőképesek lesznek, túlnyomó többségük felhagy minden művelődéssel. Egy részük átszokik a kocsmába, másik részük pedig követi a szülők példáját, és látástól vakulásig dolgozik. Tagadhatatlan, hogy ez utóbbi az értékesebb réteg. De kérdés, hogy ez lehet-e követendő példa? Ügy véljük, az az életmód, amely nélkülözi a művelődést, a tartalmas társas szórakozást, tehát a szenjélyiség teljes fejlesztését, az nem lehet értelmes, még akkor sem, ha megélője állandóan értéket állít elő. Nem azok ellen emelünk kifogást, akik nem állnak be üres kézzel a sorba, hogy az államtól várjanak minden juttatást, hanem kezükbe veszik sorsuk irányítását, és segítenek magukon. Ám van egy egyre terebélyesedő réteg, amely már túl van az egzisztenciális alapozáson, házat épített, vagy lakást szerzett, élvezi a technikai civilizáció sok-sok előnyét, s rendes jövedelméből is jól megélne. De űzi-hajtja magát. újabb rendszeres megbízatásokat keres, a hirtelen jött lehetőségeket sem utasítja el, dolgozik nappal, este. vasárnap, közben egy kicsit üzletel. Szabadsága idejére munkát vállal, alig várja a háromnapos ünnepeket, május elsején például azzal dicsekszik, hogy ő a munka ünnepét Is munkával ünnepli. Az Operaházban, a Nemzeti Múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban még életében nem járt, könyvet utoljára iskolás- vagy katonakorában olvasott, mert most azt mondja: nincs ideje rá. S, lassacskán nem lesz Ideje a családjára, éa energiája a főfoglalkozására sem. Bőviben van a pénznek, ő azonban kultúrára egy fillért sem költ, mert sajnálja rá. Messze vagyunk tehát attól — s ma, 1984-ben talán még távolabb, mint 1976-ban voltunk —, hogy a kultúrát az emberi élet egész tartamára, minden állampolgárra, az egész közösségre kiterjesszük. A felelősség elsősorban az egyént terheli, aki nem ismeri fel saját érdekeit, szükségleteinek bejelentésével nem járul hozzá a fejlődéshez, nem látja be, hogy az életnek elengedhetetlen követelménye a szellem gazdagítása, a lélek pallérozása. Nem vitás, a gazdasági körülmények sem kedveznek a közművelődés fejlesztésének. A felelősség azonban nem hárítható el a közösségtől, a társadalmi egységektől, a mai gyakorlattól sem. Ma már egyértelműen kimondhatjuk, hogy a kultúrában sem elég a program, rövid és középtávú konkrét tervekre is szükség van. A kulturális irányítóknak jobban kellett volna ismerniök a valós szükségleteket, az átalakuló művelődési szokások természetét, az ország gazdasági teherbíró képességét. Hallani mostanában olyan hangokat, hogy először termelni kell, majd utána lesz kultúra is, mert mostanában nem a kultúra a legfőbb napirend a társadalom tárgyaló- asztalánál, jobb időkben majd visszatérünk rá. Csakhogy ez ökonomista és technokrata szemlélet, amely a kultúrát valami szükséges ballasztnak tekinti. A gyakorlatban nem lehet külön gazdaságpolitika, külön kulturális, csak egységes politika lehet, amelynek mindenkor szerves része volt és marad a kultúra is. Bakó Endre VALKÓ ANTAL VERSEI: Ergo Értelmet úgy nyer a végtelen ha belemérem magam Testmozgás Magas lábemeléssel lépjünk át szeretteink útbanáüó tekintetén Pasztell Szinte rezzenéstelen májusi este helyén van minden helyhatározó Kisfaludi Strobl Zsigmond kiállításáról G. B. Shaw özdi hengerész Szobrász Cs modelljei címmel Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész centenáriumára életmű-kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában. Bajor Gizi Mégis megindul a munka Búcsú S anyó szuszogva föltá- pászkodott, kissé megbillent, majd egyensúlyát visszanyerve, odakiáltott a többiekhez. — Na, gyertek! Lássátok, hogyan tudok Tini! A többiek elnéztek Sanyó válla fölött, és hamiskásan vigyorogtak. Sanyó, na ja, a tücsök. Iszik két korit, aztán csak a szája jár. Nincs ennek «semmije a nagy száján kívül. Csak úgy vonzza a szerencsétlenséget. Minden nőnél csődöt mond, a cigarettára is fordítva gyújt rá, a nadrágja foltos, mert valami trutymó- fca mindig beleül. Szóval, ez a Sanyó egy százkilós pech. De a Sanyó tovább szívós- kodik, hogy menjenek a céllövöldébe. Ráhagyják. — Na, gyertek, ott minden puska félrehord, de én úgy is tudok ám lőni, he?! Sanyó végül két elázott ürgét fötráncigált, s akár a ki- ©Idódzott cipőfűzőjét, vonszolta őket maga után, egyenesen a céllövöldéig. A pultnál egyszál, aszott Öregember álldogált. Sanyó a két havert a pulthoz támasztotta, hogy el ne dőljenek, és kért egy puskát. Az öreg reszkető mutatóujját a fiú órra alá dugta, és figyelmeztetően megingatta. — Aztán fiacskám, okosan! A pálcikát kell eltalálnod! — Hö, hö, — röhintett fel az egyik, a széles vállú. — A pálcikát? A Sanyónak mondja?. — Legfeljebb magát találja el, papa! — dünnyögte a másik, és megigazította kuszán álló öltönyét. — Kuss! — emelte a vállára a puskát Sanyó. Egy másodpercig némán bámulták Sanyó készülődését. A céllövöldés riadtan nézte a művirágait. — A hurkapálcák, fiam! — lehelte halványan az öreg. Sanyó letette a fegyvert. — Api! Azt a babát, ott a második sorban! Azt fogom eltalálni! — Jó, fiam. de csak a pálcikáját. Akkor majd kettétörik a pálcika, le fog esni, és a tied lesz! — És a jobb szemit, aztat fogom etanáni! — Ne tedd! Én ebből élek. Ha kilövöd a szemét, még nem fog leesni, ha meg más lövi le, akkor meg mérges lesz, hogy félszemű babája van. Érted már, fiam? Sanyó megszívta az orrát. — Kifizetem a károdat, na?! A két haver összeröhögött. — Sanyó, hogy te milyen ökör vágy! Hát lődd le a pálcikáját, aztán ott egye meg a fene az egészet! Sanyó zihálva nézett a két férfire. — A hasát fogom etanáni! Az öreg lassan Sanyóhoz közelített, s mielőtt a fiú meghúzhatta volna a ravaszt, kezével a föld felé irányította a puskacsövet. „ zz Nem teheted meg] ,ZL*, — Mit van úgy odaj papi! — szólalt meg a széles vállú. — Ez a Sanyo egy kétbalkezes pancser. Ezt még úgy kell megpisiltetni, mert különben levizelné a gatyáját. Érti, na? Az öreg lesütötte a szemét, és reszelés hangon mondta. — Egy kétbalkezes lőtte le a lányomat is két méterről. Pontosan a hasára célzott. Hát nem értitek, hogy most béke van, hogy most csak a pálcikákra lehet lőni?! * Achel, a varázsló a céllövöldés mögötti domboldalon verte föl a sátrát. Rikító zöldpiros csíkokkal mázolta be az oldalait, a bejáratra pedig fekete betűkkel írta ki: „Achel, a nagy varázsló található it!” Felesége egy hatalmas dobot püfölt, ő volt a kikiáltó. — Ide, ide! Csodatevő Achel megérkezett! Gyengébb ideg- zetűek ne jöjjenek! Aki ide bejön, láthatja, amit nem láthat! Csoda lesz, hát ne kerülje el! Tíz perc múlva kezdünk! Ide-ide, tessék! Achel nyájas mosollyal szedte be a pénzt, és tessékelte be a kí- váncsisikodókat. Amikor már elég súlyosnak érezte kalapját az összeszedett pénztől, intett a feleségének, hogy hagyja abba a dobolást. Achel leengedte a sátor bejárati szárnyát, és elkezdte a mutatványt. Kisebb-nagyobb bű- vésztrükkökkel kezdte. A közönség gyéren tapsolt. Valaki befütyült. — Mi lasz a csodával, maestro!? Achel csendet kért, nagy léptekkel kiment a porond szélére, és behozott középre egy hatalmas ládát. Kinyitotta a tetejét, és körbemu- togatta. A láda üres volt. Közben az asszony a dobot letette az egyik bámészkodó lába elé, miközben riadt galambszemekkel nézett rá. Aztán beállt az üres ládába. Achel a varázspálcájával három kört írt le, majd becsukta a doboz fedelét. A nézők most már visszafojtott lélegzettel figyelték a varázslót, aki egy hatalmas fűrésszel a kezében tért vissza. A dobozt öt egyenlő részre vágta. A dobozdarabokkal körbesétált a porondon, majd halkan kommentálta a fejleményeket. — És most figyeljenek! Ez még mind semmi! Eltüntetni egy asszonyt, az nem csoda, de előteremteni, az igen! A közönség körében elismerő morajlás, pisszegés hallatszott. Achel elemében volt. Erezte, hogy művészete, , » pillanat káprázata, most ér a tetőfokára. Nem húzhatja tovább az idegszálakat. Gyakorlott mozdulattal egymás tetejére rakta a dobozkákat, és pálcájával újra három kört rajzolt a levegőbe. Kinyitotta a láda ajtaját. Az asszony ott volt a ládában. A nézők iszonyodva néztek hol Achelre, hol az asz- szonyra, majd kitámolyogtak a sátorból. Az asszony megint azzal a riadt, galambszemével nézett az urára. — Achel, megint összekeverted a dobozokat! Achel, a varázsló fátyolos tekintettel ült az asszony mellé, miközben arra gondolt, hogy a fején mégsem ugrálhat élete párja, és a lábával sem mosogathat, a kezéről nem is beszélve! Ezen a délutánon Achel csodát szeretett volna tenni! * A körhintánál álltak a legtöbben. A pecsenyésen kívül ennek volt a legnagyobb ' sikere. A hintés megvárta, míg az előző menet emberei leszédülnek a várakozók közé, majd újra csengetett. Mindenkit beláncoltak. A szerelmesek egymás hintájába kapaszkodtak. És indult a kör. A fiú háromszor kö- nyörgött Karóimnak, hogy üljön be vele. Még le is térí delt neki. Érdemes volt. Elindult a kör. Lassan emel-’ kedtek a kíváncsi platán lombok fölé. Aztán a fiú elengedte Karolin hintáját. A lendület magasra lódította a lányt. Karolin először sikol- tott, de, amikor a körzuha- tagban újra meglátta a fiú ragyogó képét, megnyugodott. — Ne engedj el még egyszer! — próbálta nyöszörögni, de a fiú meleg leheleté-: tői elkábult. A sebesség varázsától, a rozsdásodó láncok félelmetes kattogásától megrészegülve, a fiú egyra vadabbul dobta ki a lányt. — Leszel az enyém? —3 üvöltötte, amikor a lány hintája közeledett felé. — Ugye,' az enyém vagy? Te, te büszke lány! Egyre jobban elzsibbadt; ahogy a lány hosszú haja ki- bomolva elúszott a szem« előtt. — Gyere csak! Ide hozzám; csak az enyéim vagy, érted?! A ztán lassult a forgás! a hintés csengetett. Tía forintért ennyi elég. A hinták méltóságteljesen közeledtek a föld felé. A fiú görcsösen szorította a lány hin-] táját. — Gyere vissza Te, te büsz-s ke, bolond lány! — ráncigál- ta az üres hintát. Alig tudták lefejteni a ke* zét a hintáról. Szűcs Mariann jNOGRAD — 1984. július 21., szombat _ 9 \
