Nógrád. 1984. július (40. évfolyam. 153-178. szám)

1984-07-15 / 165. szám

SIKLÓS JÁNOS: Zilahy Lajos utolsó évei 6. —• Fiam, ha ezt az embert meglátod, messziről vedd le előtte a kalapodat. Ez írta a Szózatot. Látja kérem — magyaráz­ta Beöthy —, mintha a múlt napokban történt volna. Figyeltem gondolatfűzését, stílusát, magamban megálla­pítottam, hogy ugyanúgy be­szél, mint ahogyan ír, élő anekdotagyűjtemény. Alig is­mer, és úgy társalog velem, mint egy ősrégi kávéházi ba­rátjával. Ezzel az egyszerű, természetes modorával egé­szen oldottá varázsolta körü­löttünk a légkört. — Vacsoravendégeim vagy­tok. Menjünk be az étte­rembe. Elindultunk, és minden má­sodik lépésnél megálltunk. — Az időről jut eszembe — folytatta —, néhány éve tör­tént, egyik este ott maradt nálunk vacsorára Almássy Emma, feleségem barátnője. Elhatározták, hogy káposztás­kockát csinálnak, igazi ott­honi vacsorát, amit New Yorkban csak házilag lehet elkészíteni. Emma egyszer be­nézett hozzám, és megkérdez­te, hol tartok a regényemmel. Mondtam neki, hogy Batthyány Lajos öngyilkossá­gi kísérleténél. A börtöncellá­ba csempészett késsel akarta elmetszeni a gégéjét, azzal a késsel, amelyet a felesége vitt be. (Az érthetőség kedvéért megszakítom Zilahy elbeszé­lését: Batthyány Lajos grófot, az 1848 áprilisában alakult, első felelős magyar miniszté­rium elnökét Windischgrätz osztrák altábornagy elfogatta, és 1849. október 6-án Pesten, a mai Báthory utcában kivé­gezték. Kötél általi halálra ítélték, de ezt a kivégzési for­mát a nyakán saját kezével ejtett sebek miatt nem tudták végrehajtani, ezért változ­tatták az ítéletet golyó általi halálra. A késmotívum tehát Zilahy írásában valóságos történelmi tényen alapszik.) —• Lajos, maga téved — szólt rám Emma —, a kést nem a felesége vitte a cellá­ba. — Hát ki? — Az én nagyanyám, Al­mássy Emma grófnő. — Hogyan került az oda? — csodálkoztam ezen a meg­jegyzésen. — Ügy került oda, hogy ott élt Batthyány házában, és mély érzésekkel viseltetett Lajos iránt, aki rendkívül erős jellemű és nagyon kedves, okos ember volt. Egy börtön­látogatás alkalmával kértem meg nagyanyámat, hogy vi­gyen be neki egy kést. Ez az­után történt, amikor már Batthyány Lajos biztos volt abban, hogy kivégzik. — Emma kérem, honnan tudja maga ezt ilyen ponto­san? — A nagyanyámtól. Mint kislány, nagyon sok történe- netet végighallgattam. Élő ta­nú vagyok, Lajos, javítsa ki a szöveget, mert ez a hiteles. Asztalhoz ültünk. — Hát mondjátok, nem olyan hatással van az ember­re. mintha csak a múlt évti­zedről beszélnénk? — kérdez­te tőlünk. Egy perccel később már a jelenben voltunk. — Igazi magyaros vacsorát csináltam a tiszteletetekre. — Csináltál? — Űay-úgy, én voltam a főirányító a konyhán. Előkerült a pincér. Vala­mit ittunk, azután igazi új­házi tyúkhúslevest hoztak, majd töltött káposztát. Zilahy Arany az egyiptomi sivatagban A szakértők szerint Egyip­tom keleti sivatagának arany- tartalékai összegben kifejezve kétmillió egyiptomi fontra értékelhetők. Nemrég geoló­gusok és bányamunkások szá% zai indultak 98 ősi és régóta elhagyott sivatagi „aranybá­nyába”, hogy újjáélesszék őket. A régi egyiptomiak va­lamilyen ma ismeretlen, de igen hatékony módszerekkel határozták meg a sivatagok­ban és a lakatlan hegyi te­rületeken található aranytar­talmú kőzetet. Utakat építet­tek a sivatagban, melyek mind a mai napig fennmaradtak, aranytartalmú ereket haszno- •ítottak, bányákat, kutatóár­kokat létesítettek. Ezek több­ségé a keleti sivatag központi és déli területein összpontosul. A fáraók aranybányáit mind a mai napig csak egyszer za­varták meg — Mohamed Ali uralkodása idején, a XIX. század elején, amikor a szul­tánnak pénzre volt szüksége, és néhány expedíciót küldött Dél-Egyiptomba és Szudánba, hogy régi aranylelőhelyeket keressenek. Kitermelést azon­ban csak néhány ponton vé­geztek, ami nem hozta meg a kívánt eredményt, és három évtized múlva abba is hagy­ták. — 1900 és 1960. között ezeken a területeken 7 tonna tiszta színaranyat termeltek ki. elemében volt. Az ételek ízé­ről, fűszerezéséről beszélt, s olyan ételkülönlegességeket említett, amilyenekről azelőtt és azóta sem hallottam. — Tudjátok, hogy jó drá­mát írni milyen nehéz — tért vissza az irodalomhoz. — Még nem írtam drámát — szóltam közbe. — Sokáig én sem értettem a fortélyát. Párizsban egy­szer egy híres író (nevet nem említett) két üveg konyak mellett kitanított, hogyan kell igazi drámát írni. A francia író tanácsait nem írom le, mert hosszadal­mas, bonyolult és túlzottan részletes. Elbeszélésének lé­nyege: a drámának a fő ba­ja az, hogy van egy erős el­ső felvonás, azt követi egy gyengébb második, és az után egészen visszaesik a befeje­ző rész, a harmadik felvonás. A néző pedig hiányérzettel megy ki a színházból. Ezért hát először meg kell írni egy nagyon erős harmadik felvo­nást. Azt követően egy gyen­gébb másodikat, és vele azo­nos értékben mozgó első fel­vonást. Drámát tehát vissza­felé kell írni. — így készült a Tűzma­dár. Szerintem a legsikerültebb Zilahy-dráma, amelyet 1932- ben mutattak be. — Na, most következik az est fénypontja — mutatott az ajtón belépő pincérre. Hatalmas tálcán egy szép sült malac érkezett, négy láb­ra támaszkodva, szájában egy darab citrommal. — Te jó isten, ki eszi ezt meg? — kérdeztem Zilahvtól. — Mi. és ami megmarad, az a pincéreké. Ettünk és közömbös dol­gokról beszélgettünk. — A túrósból es melegen jó. — Még az is? — Hátha egyszer vacsorá­ra vagytok hivatalosak. Elképesztő mennyiségű étel. Most már csak azt kellene megfejtenem, mi indította ezt az öreg embert erre a nagy­vonalúságra. Folyton vesze­kednek vele. mert a szobájá­ból kiszivárgó égett hagyma, káposzta bűze elűzi a szálló vendégeit. Bogdánfitól tudom, hogy úgy él, mint a legszegé­nyebbje a világnak, jóformán semmit sem költ, és közben húsz-harmincezer forintnak megfelelő összegeket áldoz te­lefonokra, levelezésre, vasúti jegyekre. A vacsorával bizo­nyított nagyúri viselkedésnek okát később megfejtettem: ezekben az órákban a har­mincas évek Zilahyjával, az Áfonya utcai villa lakójával, a főúri életvitel megszállott­jával vacsorázom. Ez a Zila­hy holnap már a szegényem­ber egyszerű életét folytatja. (Folytatjuk) Ránk dönteni az igazságot? Beszélgetés Balázsovits Lajossal „Miért pont velem?” — kérdezte Balázsovits Lajos, mikor értesült az interjúvoló szándékról. A kedvelt szín­művész a Radnóti Miklós Színpaddal lépett föl Salgó­tarjánban: a Négyen éjfél­kor című Káló Flórián-vígjá- tékot adták elő a József At­tila Művelődési Központ kö­zönsége előtt. Minit a beveze­tő beszélgetésből kiderült: csodálkozásának — miként mondta — „nincs mélyebb ér­telme”, csupán nem értette, négy művész közül hogyan irányult rá a kíváncsiság. — Nehéz-e komolyan ven­ni olyan színdarabot, ame­lyet nem profi író írt, hanem, színész? — Ügy gondolja, hogy baj, ha nem bejáratott nevű a szerző? Ennek nincs jelentő­sége. Amit elvállal az ember, azt komolyan veszi. — De már magát az elvál­lalást nem nehezíti-e, hogy alkalmi volt a dráma szerző­je? — A darabot előzőleg el­olvastam, sőt láttam is régen a tévében. A Káló elsősorban a saját szakmáját műveli. De kiderült róla, hogy tud írni is. Nem akarom kritizálni a darabot. Annyit mondok ró­la, hogy abszolút játszható vígjáték. Nem akarom dicsér­ni sem, mert ízléstelen lenne. De gyakran láthatjuk, hogy sók jó író ír sikertelen dara­bot. Pedig kitűnő szerző, de nem ismeri a színpadi sajá­tosságokat, amikkel mi va­gyunk tisztában. Erre nem akarok példát mondani, mert ez is ízléstelen volna. a\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\^^^^ — A plakátok a kerítése­ken, az utcákon és a tereken élnek igazán — mondja Artur Starczewski, s hozzáteszi: — A kerítés a plakát galériája. — Mikor él a plakát? — Amikor hat. Ember és plakát között ugyanis jó eset­ben mindig létrejön a kom­munikáció. A plakát ilyenkor hat. — Optikailag? — Ügy is, de nem ez a lé­nyeg. Természetesen a plakát nem irodalmi alkotás, mint például a regény, amelyet vé­gig olvasunk, ha van időnk és kedvünk. Aki plakátot készít, annak számolnia kell azzal, hogy műve az utcára kerül, ahol rohannak az emberek, s legföljebb csak egy pillatásra méltatják azt, ami a falon van. Ezért a plakáton össze kell sűrítenie mondandóját, hogy beleférjen akár egyetlen pillantásba, mert ha nem ezt teszi, akkor senki sepr veszi észre. Tehát az optikai hatás­ra való törekvés, amelynek egyik eszköze a tömörítés a plakátművészet alapvető kö­vetelményei közé tartozik. Ez azonban nem önmagáért van, hanem azért, hogy gondolato­kat indítson el a nézőben, vagyis szolgálja az eszmét, amiért létrejött, kereskedelmi plakát esetében pedig eladja Bz árut. k Artur Starczewski már jó Nemzetközi müvésztelep, Salgótarján (2.) Artur Starczewski nevet szerzett Lengyelország­ban művészi erejű plakátjai­val. Műveinek eredeti ötlete­it, szellemes kivitelezését, ki­fejezőerejét méltányolják a hazai és a nemzetközi plakát- kiállításokon is. Kedvvel vég­zi ezt a tevékenységet, művé­szi inspirációit nagymérték­ben a társadalmi, politikai és kulturális élet aktualitásaiból meríti. Politikai, kulturális és kereskedelmi plakátokat egy­aránt készít, rendkívül termé­keny művész. Többi között, emlékezetes a Tenger Napja alkalmából készült plakátja, amely a nagy kék mező meg­óvásáért, nemzetközi védel­méért perel. Bár néhány éve átmenetileg szünetelt, koráb­ban minden évben megren­dezték, — s terv szerint, idén is megtartják — Lengyelor­szágban a tenger napját, s ez alkalommal minden, a ten­gerekkel kapcsolatos időszerű környezetvédelmi, gazdasági, tudományos és kultúrális kér­dést megvitatnak. Artur Star­czewski munkássága mind a művészi, politikai, mind pedig a kereskedelmi plakátművé­szetben elismert Lengyelor­szágban. Dinamikájával, ha­tásos képi erejével keltett és kelt figyelmet. A reklám te­rületén is művészileg meg­nyerő teljesítményt nyújt, csupán egyik példája ennek a sok közül Polski Fiat-plakát­ja. Ulanovban született 1935- ben. A krakkói művészeti akadémiát 1966-ban végezte el, mestere volt a grafikában professzor Aleksander Rak, a festészetben professzor Ra­jai Pomorski, a plakát- és a poszterműfajban professzor Tadeusz Grabowski. Az 1960- as évektől állandóan részt vesz a legjelentősebb hazai és nemzetközi tárlatokon, több önálló kiállítást is rendezett Európa, Ázsia, Amerika, Af­rika nagyvárosaiban, szere­pelt Budapesten és Miskolcon is. A nemzetközi rangú varsói és katowicei plakátbiennálé- kon szintén állandóan részt- vesz, 1969-ben megnyerte a plakátbiennálé fődíját. Idén ősszel Varsóban lesz a X. nemzetközi plakátkiállítás. Jellemző a nagy érdeklődés­re. hogy erre négyezer mű érkezett, ebből nyolcszázat állítanak ki. Artur Starczews­Artur Starczewski ki három művével szerepel a nagy nemzetközi szemlén. Jelenleg Katowicében él, s Cicszynben tanít egy tanár­képző főiskolán, amelynek docense. Salgótarjánban szü­letőben van egy sorozata, eb­ben a rajz és a plakát hatá­ráig jutott el. Tóth Elemér — Az előadást beharango­zó műsorfüzet azt írja, hogy a figurák „teljes hittel élnek egy általuk tévesen megítélt helyzetben, s amikor kiderül, hogy vélt igazuk hazugság, inkább az utóbbit vállalják, mintsem szembenézzenek sa­ját gyengeségeikkel.” Egyet­ért ezzel a módszerrel? — Ez messzire vezető té­ma. Most röviden annyit mondhatok, hogy ilyen for­mában nem értek egyet ezzel a magatartással. Mert min­denkinek erénye, ha az egy­másnak megmondott igazságot toleránsán fogadja. És van­nak olyan helyzetek, amikor nagyon sok múlik azon, hogy hazudunk egymásnak, vagy nem. — Szembenézni inkább a magunknak szóló hazugságok­kal nehéz... — önmagunkkal olykor el tudunk valamit hitetni. De néha árnyalatnyi dolgokon múlik, hogy amit valami jó érdekében elhittünk, az úgy is van. Attól tud valaki jó vígjátékíró lenni, hogy szín­darabjában a közönséggel el tudja fogadtatni ezt a fajta játékot. — ön szeret elhitetni ma­gával valamit? — Az én szakmám jellege ezt nem engedi meg. , Vagy egyszerűen kiveti magából a próbálkozást, vagy visszafelé sül el. Itt mindig megmére­tik az ember. Kimegy a szín­padra, és minden kiderül ró­la. — Színpadon mennyire fon­tos a hit? — Mostanában sok régi fo­galmat újra meg kell magya­rázni, mert elhomályosodtak az értelmezések. Ebben a helyzetben a hit biztos szak­mai tudást feltételez, a mun­ka komolyan vételét jelenti. Nem lehet kikacsintani a da­rabból, nem szabad „civil- kedni”. Ha egy baki korrigá­lásába a közönséget bevonom, tapssal honorálják. De ha csak egymásnak szólnak a jelzések a színészek között, akkor a nézők joggal sértve érzik magúkat. Ezt kerülni kell. — Múltbeli tévedésekkel kapcsolatban szokás mondo­gatni: a hit mindent igazol. Ezt vallja ön is? — Igazolni? Nem. A hit lendületet adhat. Átsegíthet nehézségeken embereket és közössegeket. De az egy má­sik kérdés, hogy az ered­ményt elismerik-e. Egyenlő­ségjelet a hit és az igazolás közé tenni nem lehet. Erőt adhat a hit. De fontos, hogy mi a cél, ‘kiért történnek a dolgok valójában. — A darabban a feleségek a férjek jelenlétének tudta nélkül kibeszélik őket, és... — Ez egy alapvető vígjáté­ki helyzet. Mindenki élhet ezzel, a klasszikusok is hasz­nálták. A Napkirályt is ki­beszélték. .. na nem, a királyt nem... De klasszikus vígjá­tékokban is előfordul olyan helyzet, amelyben valakinek a hibáiról beszélnek, s közben az illető hallgatózik a közel­ben. Ha egy vígjátékban egy rigolyás férj hallgatózik, mi­közben a rigolyáit meséli a felesége, a közönség közt ülő rigolyás férjek is jót nevet­nek a jeleneten... — A hibák felismerése in­kább fájdalmat okoz! — De milyen az élet?... Ez is olyan, mint a ha bős tor ta- dobálás. Mindenki jót röhög a másikon. Mert önmagán nem látja a lecsurgó habos­tortát. Ilyen az élet. — Mit gondol, van-e esély rá, hogy a házasságban ne tudatlan, hanem nyílt kibe- szélésekkel tegyük őszintébbé a kapcsolatot? — Erre csak azt tudom mondani, amit már pedzeget­tünk. Az úgynevezett őszinte­ségnek van egy határa. Ami­től a másik összeroskad, ' és csak kúszni tud a sárban, az nem javít a helyzeten. Hogy mi az a határ, ameddig a nyílt besz-éd segít, azt nehéz kiszámítani. De vannak hely­zetek, vannak pillanatok,1 amelyek alkalmasak erre. — Vannak, akik szerint a teljes nyíltság üdvözítő, mert ha valaki a sárból önerővel föláll, akkor erősödik meg valójában. — Én ezzel nem teljesen értek egyet. Egyénektől függ, mennyire lehet rájuk dönteni az igazságot. De szerintem nem szabad megvetni azt, aki egy halom igazságtól ösz- szeesik, és nem tud felállni saját erőből. Ettől még nem értéktelen. — ön mennyire viseli el az igazságot? — Nálunk ezt az ember a szakmája révén tanulja meg. Gyakran megmondják, hogy jól vagy rosszul csináltunk valamit. Ezt a színész min­dig másképp tolerálja. Idővel hozzászoktatja önmagát. A kritika nem öröm, kétségte­len. — Szereti-e másvalakire rá-, borítani az igazságot? — Én nem. Ez is helyze­tektől függ. Vannak pillana­tok, amikor el kell mondani kendőzetlenül. Nem könnyű. De hát a vígjátékíróknak ép­pen az a mániájuk: rádön­tik az emberekre nyíltan. És valószínű, hogy vígjátéki for­mában az emberek jobban el is viselik. Molnár Fái Várszámlálás Nógrádban A Nógrád megyei Múzeu­mok Igazgatósága és a Mű­emléki Felügyelőség egy ré­gészcsoportja közt született megállapodás értelmében meg­kezdik Nógrád megye várai­nak számbavételét, mérnöki pontosságú alaprajzi felméré­sét. A munka soián kutató árkokat is ásnak, amelynek révén a régészek képet alkot­hatnak a vár történelmi, mű­emléki fontosságáról. Az év­tizedekre munkát adó fel­adat programjáról, ütemtervé­ről már az idén ősszel dön­tenek, hogy a méréseket mi­nél hamarább megkezdhes­sék. Már most valószínű, hogy a „szondázást” olyan kis vá­rakkal kezdik, mint amilyen a már 1401-ben lakatlan sám- sonházal Fehérkő, vagy a szintén korán elhagyott bu- jáki és hasznosi vár, nehogy az enyészet végképp maga alá temesse titkaikat. Nógrád megye hazánk vá­rakban, kastélyokban leggaz­dagabb szeglete, feltárásukat azonban mág ma is gyakran elemi, alapvető információk hiánya nehezíti. Ezért min­den további kutatás alapve­tésének ígérkezik a régészek nógrádi „várszámlálása” NOCRAD — 1984. július 15., vasárnap

Next

/
Thumbnails
Contents