Nógrád. 1984. június (40. évfolyam. 127-152. szám)

1984-06-23 / 146. szám

Nemzetiségek és a honismeret

AZ IDÉN JELENTŐS állomásához érkezett: tizedik év- folyamába lépett a hazai nemzetiségek néprajzi könyvsorozata. A Magyar Tudományos Akadémia néprajzi kutatócsoportja és a Magyar Néprajzi Társaság támogatásával 1975-ben indult ez a vállalkozás. Mintegy húsz füzet jelent meg német, szerb- horvát, szlovák és roman nyelven, s nyomdában van a következő, a német nemzetiség néprajzának 5. kötete. Szerzőinek nem csupán a legjelesebb hivatásos etnográfusokat, régészeket. muzeológusokat, nyelvészeket, nyelv- járáskutatókat sikerült megnyerni, felsorakoztak mögéjük a többnyire tudományos igényű munkákat produkáló helytörténészek is. Ez az etnográfiai sorozat a nemzetiségi honismereti mozgalom egyik fontos fóruma is.

Nemzetiségi könyvkiadásunk általában bátran támaszkodik a honismereti mozgalomra. A napokban kerül például a könyvesboltokba Karel Krajcár Slovenske pravljice íz porabja (Rába menti szlovén népmesék) című kötete, s szerzője Apátist- vánfalván éló nemzetiségi nyelvtanár. További példákat hosszan lehetne idézni. A honismereti gyűjtőmunka eredménye a hartai festeti bútorokat bemutató ".érne! nyelvű könyv, amely megjelenése után napokon belül elfogyott. (Az idén második kiadása lát napvilágot.) A hazai délszlávok történelmébe nyújt betekintést a Csá- voly múltja és jelene című helytörténeti munka, amely ugyancsak az idén hagyja el a nyomdát, s a horvát után magyar nyelven is hozzáférhetővé válik Kerecsériyi Edit Povijest i materijalna kultúra pomurskih Hravata (A Mura menti horvátok története és anyagi kultúrája) című könyve.

A nemzetiségi honismereti mozgalom szálai évtizedekre nyúlnak vissza. Minden nemzetiség létezésének alapvetően meghatározó tényezője a nyelv, ám emellett elengedhetetlenül lényeges eleme a sajátos kultúra és a nemzetiségi származástudat is. A felszabadulást követő években a tánchagyományok és a népzene újraalkotásának, bemutatásának volt elsődleges szerepe a származástudat erősítésében, a közösséghez való tartozás vállalásában. A rendkívül gazdag hagyományvilág rendszeres, intézményesített kutatásának az igényt jobbára a hatvanas évektől bontakozott ki fokozatosan, maga a gyűjtés pedig az 1970-es évek elejétől éli — bátran mondhatjuk — virágkorát. Ez idő tájt erősödött fel és vált természetessé az a szemlélet, amely a nemzetiségi kultúrát hazánk kultúrája szerves részének, s az egyetemes kultúra részének tekinti. Nagyjából erre az időszakra tehető az a — korántsem csupán a nemzetiségi honismereti mozgalmat érintő — felismerés is, hogy halványuló, veszni készülő értékeink, hagyományaink, szokásaink megmentése halaszthatatlan, a huszonnegyedik órában vagyunk. Mindehhez a különböző tudományágak teljességre törekvő igénye társul, amely a nemzetiségi értékek gyűjtését, archiválását, feldolgozását is sürgeti, s a kiteljesedő mozgalom mögött végig meghúzódik elvi nemzetiségi politikánk.

Az 1973-ban megtartott országos nemzetiségi honismereti tanácskozás lendületet adott e munkának. Itt kapott hangot az, ami különben az ország számos vidékén már gyakorlatban is élő valóság volt nevezetesen, hogy a nemzetiségi történeti-honismereti tevékenységet a Hazafias Népfront keretében működő országos mozgalom szerves részének tekinti; hogy a már meglévő közösségek, szakkörök, helyi tudományos műhelyek szakmai, módszertani támogatási nyújtanak, a kiadványokba nemzetiségi tanulmányokat kérnek, s szorgalmazzák önálló nemzetiségi. monográfiák megjelentetését is. Egv évvel kcsóbb hasonló állásfoglalást alakított ki többek között a néprajzi társaság, az Akadémia néprajzi kutatócsoportja, Zenetudományi Intezete, a Néprajzi Múzeum, a Művelődési Minisztérium múzeumi főosztálya.

A nemzetiségi honismereti mozgalom központjai, bázisai természetesen a nemzetiségi szövetségek. Immáron csaK- nem másfél évtizede kulturális bizottságaikon belül honismereti-néprajzi szekciókat működtetnek. Aktivizálják az érdeklődőket, tervedet készítenek a gyűjtendő anyagról, megjelölik a legfontosabb területeket és tanulmányokat, monográfiákat adnak ki. A Néprajzi Múzeummal közösen évente meghirdetett pályázataikra rendre tekintélyes számú — 20—30 — nemzetiségi pályamunka érkezik. E pályázat keretében, s még- inkább a folyamatos, napi aprómunka részeként sorra születnek — anyanyelven és magyarul — az értékes dolgozatok a nemzetiségi települések történetéről, az életmód változásairól, a népszokásokról. Országszerte számos helyen anyanyel ven vezetik a községi krónikát, írják folyamatosan a termelőszövetkezet történetét, az iskola monográfiáját.

EZT A MUNKÁT ELÉNK

érdeklődés kíséri itthon és külföldön. A gyűjteményes kötetek például rendkívül keresettek, s megtalálhatók a falusi parasztember házikönyvtárában csakúgy, mint nagy külföldi könyvtárakban. Az utóbbi évek hazai kulturális eseményeinek számítottak például a román nyelven smegjelent népmese-gyűjtemények, a népdalkötet, a közmondás- és szólásgyűjtemény, a német mesegyűjteményele, a népi díszítőművészetről és a népi kismesterségekről szóló tanulmány. Nemrégiben jelent meg a szlovák szövetség kezdeményezésére a Tan- könyvkiadónál egy-egy hazai szlovák balladáskötet és népdalgyűjtemény. A délszlá- voknál ez ideig inkább a történelmi múlt kapott erősebb

hangsúlyt. Az íz nase pros- losti (a Múltunkból) sorozatban többek között a szövetség története, a délszláv oktatás, a hazai délszláv munkásmozgalom története válhatott közismertté. A nemzetiségek részvétele a magyar munkásmozgalomban mint Kutatási téma egyébként valamennyi nemzetiségünknél napjainkban van felerősödőben, s ezzel egyidejűleg gyarapodnak a nemzetiségi gyűjtemények munkásmozgalmi tárgyi emlékekkel.

A szeles körű nemzetiségi honismereti mozgalom gyűjtőmunkájának tárgyi emlékeit a nemzetiségi múzeumok, tájházak, gyűjtemények teszik az érdeklődők számára hozzáférhetővé. Mohácson délszláv, Tatán német, Békéscsabán szlovák és román központi múzeum működik; a mohácsi például nem kevesebb, m nt 15 ezer tárgyat őriz. Mellettük számos tájház mutatja be egy-egy nemzetiségi község vagy vidék múltjának, kultúrájának, népművészetének anyagát. Jellemző a fejlődésre, hogy míg 1977- ben 12 tájházat és 47 gyűjteményt tartottunk számon, napjainkra az előbbiek száma 20-ra, az utóbbiaké ötven fölé emelkedett, elsősorban a lelkes honismereti szakkörök gyűjtő- és feltáró tevékenységének eredményéként. Ebből a munkából azonban jelentős részt vállalnak — immáron tizenkét éve — a nemzetiségi honismereti táborok is.

A NYÁRI, 10—14 NAPOS

táborokat a szövetségek egy- egy nemzetiséglakta településen vagy régióban szervezik, középiskolás és egyetemista fiataloknak, szívesen látott munkatársak azonban a felnőtt amatőr gyűjtők és a tudományos kutatók is. Egyrészt múzeumi tárgyakat kutatnak fel, és vásárolnak meg a központi nemzetiségi .múzeumok irányításával, másrészt a szellemi népi alkotásokat rögzítik magnetofonszalagokra. Az utóbbi években külföldi szakemberek is bekapcsolódnak a munkába. Egy NDK-bell zenetudós például 10 ezernél több népdalt gyűjtött össze a magyarországi német nemzetiség körében. Népdalsorozatából az 1. kötet az idén jelenik meg.

Deregán Gábor

Szentendre képköltője

Ilosvai Varga István emlékkiállítása

Kúlnyomó

Ilosvai Varga István négy évtizedes munkásságával Szentendre képköltője volt, aki a nagybányai örökséget is forrásnak használta ugyanúgy, mint a konstruktív európai eszményeket: Mindez művésziének harmonizált egysége. A művész hagyatékának első teljes bemutatására e hetekben kerül sor Szentendrén.

1895-ben született Kunhegyesen, Rippl-Rónai József

tanítványa volt a Haris-közi Szabadiskolán, Budapesten, később Balló Ede korrigálta munkáit a Mintarajztanodá- ban és Pór Bertalan stúdiumait is figyelemmel kísérte. Így ötvözte rajzi tehetsége kiegyenlítéseivel a müncheni, nagybányai és párizsi hagyományokat. Emellett a természet ragadta meg képzeletét Kunhegyesen, Nagybányán, Párizsban, Szentendrén: virágok, lepkék és kertje is, az

általa gondozott sok kaktusz- szal.

Az Ilosvai Varga-kép mindig könnyednek tűnik. Az valójában, még akkor is, ha mindez rejtett összpontosítás,

mély megfigyelések élménye alapján teremtődik. Rezdül az emberi problémákra, feljegyzi a 30-as évek munkanélkülijeit, a kőhordó embereket, a három napszámost, az öregasszonyban testülő nyomort. Ezen műveiben színei a barna árnyalatokra korlátozódnak.

Ilosvai Varga István munkássága a szentendrei festészet egyik meghatározó fejezete, amiit ecsetjével megérintett, abból művészet lett. Színekkel társalgóit falusi utcákkal, Pismánnyal, virágokat öntöző lánnyal, a kellő fokozás után mindig látomás lett a látványból, mű az élményből.

Szentendre lett választott és kizárólaeoe terepe —, de jelentősek korábbi teljesítményei is. 1926-ban a „Tűzvész”, 1936-ban a „Koldusok”, stoppoló nők. Portréi jellegzetesek szüleiről, modelljeiről, kertben festő Kmetty Jánosról és önmagáról.

Emberségének, művészetének üzenete, hogy színessé varázsolni életünket nemcsak lehetőségünk, hanem kötelességünk is.

Losonci Miklós

«wxwwwwwwvwwwwwwwwwwwwwwwww'KvwwwwwwwwwwwwwwwvW:

M

em tudta, mikor ragadott tollat először, de irt, írt, mint a megszállott, és néha nem volt biztos abban: van-e értelme annak, amit lefirkant, máskor meg volt győződve róla, hogy ő az ismeretlenség homályában egy a legnagyobbak közül.

Felesége közben csalni kezdte, a munkahelyén úgy néztek rá, mint egy gyengeelméjűre. Éjjelente heves fejfájások gyötörték — de viselte keményen. Olvasott elég művészéletrajzot ahhoz, hogy tudja: nem is lehet másképpen. A művészetért feláldoz mindent az ember.

És a művek születtek sorban, ő pedig egyre vékonyabb és átlátszóbb lett, az aktatáska a kezében egyre nehezebb a belegyömöszölt kéziratoktól. Néha itt-ott, ivás közben elővett néhányat, és felolvasta az ázott társaságnak, s meg kell mondani, általában sikert aratott. Vérszemet kapott erre, és bekopogott az egyik lap szerkesztőségébe. Hellyel kínálták, és megvárták, amíg előnyálaz néhány versét. Elolvasták, aztán tapintatosan elbúcsúztak tőle. Még ki is kísérték, nehogy véletlenül eltévedjen, aztán ugyanoda nyisson be, ahonnan kiment.

Már az utcán volt, amikor arcára fagyott az udvarias mosoly. Kis időbe telt, mire rádöbbent, hogy valójában kirúgták.

De akkor már habzó gyűlölet öntötte el. Tudhatta volna! Az igazán nagyokat nem érti meg senki. Elhatározta,

Bán Zsuzsa:

A Parnasszus lábánál

hogy könyöröghetnek neki később, ő ennek a szerkesztőségnek a küszöbét soha az életben nem lépi többet át. Emelt fővel távozott, magával vonszolva a nehéz aktatáskát.

Otthon a felesége azzal fogadta, hogy vigyázzon a gyerekekre, mert őneki el kell menni valamilyen tanfolyamra.

— Milyen tanfolyamra jársz te? — kérdezte, és nézte, hogy van-e valami vacsora, de nem volt.

— Mit törődsz vele? Tanfolyam és kész. Bent, a munkahelyen. Olyan szakmai — felelte az asszony, és felvette a legszebb nyári selyemruháját.

Ö nekiállt darakását főzni, ezt az egyet tudta csak, a gyerekek addig ugrándoztak fei-alá a lakásban, és akkora rendetlenséget csináltak, hogy émelygett, ha körülnézett.

Megvacsoráztak. Ö verssorokat építgetett magában, mialatt a megcsomósodott darakása felragadt a protézise műanyag szájpadlására, és a szája sarkában megült egy kis cukros kakaópor.

A gyerekek egymás fejét verték a kanállal, amíg oda nem csapott az asztalra akkorát, hogy a tányérok felugráltak.

— Azonnal lefeküdni! —

ordította magából kikelve,

mialatt olyasmik jutattak eszébe, hogy: lágyszellő, napsugár, a világ csak téged vár...

Végre csend lett, de ettől a rendetlenség nem enyhült. A gyerekek aludtak, ő szedegette fel az elszórt zoknikat, meg kisautókat, és fohászkodott éghez és pokolhoz, hogy el ne hagyja az ihlet, míg a papír elé ül.

Hajnalban felesége az asztalra borulva találta, izzadt haja arcába hullt, és feje alatt ott volt a vers, az újabb mű — melyet csak az utókor ért meg talán.

— Feküdj már le, te dilin- kós! — mondta szánakozva az asszony, és maga is bebújt fáradtan az ágyba az éjszakába nyúló tanfolyam után.

Egy alkalommal befogadta valami irodalmi társaság, de hamar szakított velük. Az történt, hogy megbírálták a

verseit, ahogy egymásét is mindig. Ö azonban nem hagyta magát. Kemény harcol vívott minden szaváért. Nem engedett, azért sem engedett. Ne akarják megmondani őneki, mi a jó, mi nem, mert ha valaki szenvedett az írásért, az ő volt. Kinek fájt annyit a feje? Ki izzadt éjjeleket a papír fölött? Mit tudják ezek: mi az, alkotni, úgy istenigazából?.

Amikor látták, hogy nem hallgat a tanácsokra, békén hagyták. Többet nem kérdezte tőle senki, hozott-e újabb írást? Egymás között beszélgettek, é's ő valahogy kívül maradt, de nem hagyta any- nyiban. Belesegített más kezdők munkáiba. Beleszólt mások vitájába; okosan, higgadtan fejtette ki a véleményét, melyet elég savanyúan hallgattak végig, láthatóan senkit nem érdekelt.

Otthagyta őket. Rájött, nem valók ezek őhozzá! Tele vannak irigységgel az igazi tehetség iránt. Olyasmiket rónak fel neki, hogy helyesírás, de a művei értékét képtelenek felismerni.

Kicsit egyedül érezte magát ezután, így felkeresett néhány tagot a társaságból, és felajánlotta nekik, hogy alakítsanak egy új csoportosulást, melynek ő szívesen lesz az elnöke. Volt, aki végighallgatta, volt aki átnézett rajta, és azt mondta, ne haragudjon, de most nem ér rá.

Az élet ment tovább. Néha erőt vett magán, és borítékba tett néhányat válogatott művei közül, elküldte különféle szerkesztőségekbe, ahonnan vagy nem válaszoltak, vagy olyant, amit nem tett zsebre.

Dehát mi másra számíthatott? Ez a kor is csak olyan, mint az előzőek: nem érti nagy fiait. Éjjelente írt, és azt sajnálta csak, hogy nem éri meg, amikor az utókor sírva borul a fejfáiára, mialatt talicskán tolják oda a vastag babérkoszorút.

Néha ivott, és felolvasott az elázott társaságnak valamit az aktatáska tartalmából. Sikere volt, ha közben egy rundot is fizetett, Ilyen estéken könnyes szemmel botorkált hazafelé, s a szobrot látta maga előtt egy csendes kis park közepén. A szobrot mit róla mintáznak majd, de hogyan? Fénykép után? Képzeletből?

Egy reggel felkereste régi barátját, aki sírkőfaragó volt. Megbeszélte vele, hogy megmintázza. Ne legyen gondja az utókornak, ha majd felfedezi. Egy hónap alatt elkészült a gipszöntvény — tökéletes volt. Betette otthon a szekrénybe, és néha eltűnődve nézegette.

K

ésőbb észrevette, hogy felesége a gipszfejen tartja az új parókáját. Nem merte szóvá tenni, attól félt, ha ezen összevesznek, a szobor is repül. Beletörődött, mint minden másba, ami ezt a kort jellemezte.

Ó. senki nem tudja, milyen annak az embernek a sorsa, aki egy nehéz aktatáska kézirattal ténfereg a Parnasszus lábánál!

NŰGRÁD - 1984. június 23„ szombat