Nógrád. 1984. június (40. évfolyam. 127-152. szám)

1984-06-02 / 128. szám

Reflektorfényben: Kiállílósról kiállításra Az Állami Balett | 1950 óta min­den év áprilisá­lban hatalmas fel­árat jelenik meg Budapesten, az Operaházzal szem­ben, az egykori Upor kávéház, az­az az Állami Ba­llett Intézet bejá­rati üvegablakán: felvételi hirdet­mény, amely tíz év körüli fiúk és ilányok jelentke­zését várja ha­zánk egyetlen fel­sőfokú szintű (s ma már főiskolai rangú) táncoskep- ző intézményébe. Az ötvenes évek­ben az intézet mesterei szemé­lyesen is bejárták az országot, hogy a jó alkati adott­ságú, jó ritmus­érzékű, kellő moz­gásfantáziával ren­delkező kisiskolá­sokat felkutassák. Később módosult a felvételi rend­szer: a tömeg­kommunikációs eszközök segítsé­gével az intézet felhívása az or­szág minden ré­szébe eljutott, és felkelthette az érdeklődést a legtávolabbi falvakban is a balettszínpad, a táncművészpálya iránt. Hogy miért is szép ez a pálya, milyenek a fény- és árnyoldalai, arról már na­gyon sok kitűnő művész val­lott az újságíróknak, rádió- és tv-riportereknek egyaránt. Markó Iván, Dózsa Imre vagy Pongor Ildikó színvonalas portréfilmje pedig — a kép­ernyőn keresztül — magát a táncnak élő, hivatását a leg­nagyobb tudatossággal, áldo­zatkészséggel vállaló, a tán­colást személyes sorsának ér­ző művészt is bemutatta. Mindhárman a balettintézet növendékeiként sajátították el a balettművészet s e mű­vészi hozzáállás alapjait. Dózsa Imre, az intézet fő­igazgatója, így emlékezik: ,, Megalakulásakor kerültem több ezer jelentkező közül az Állami Balett Intézetbe, el­végeztem az intézet táncmű­vészképző tagozatát és leérett­ségiztem. Akkor azt hittem, ezzel minden kapcsolatom megszakadt az intézettel, lé­tezését az évenként megjele­Pihenä nő új arcok és az év végi koncert jelentették... Tán­colva a világ különböző együtteseivel, útjaim során találkoztam újra az intézet­tel, legalábbis az intézet lé­tével. Mégpedig azzal a kí­váncsi tisztelettel, amivel ró­la beszéltek... New Yorktól Stockholmig.” Mert mind az innen elszerződött magyar táncosok, mind az itt tanult külföldi növendékek megbíz­ható szakmai tudásukkal és rátermettségükkel maximáli­san megálltak helyüket, és elismerést vívtak ki nemcsak maguknak, de a magyar táncművészképzésnek is. Az intézet falai között, a hagyományos osztályokban, s a tükrökkel-rudakkal felsze­relt balett-termekben egymást követően folyik a mindenna­pos közismereti és szakmai oktatás. Az a kisiskolás, aki a sikeres felvételi vizsga után bekerül ide, az intézet álta­lános iskolájában kezdi meg ötödik osztályos tanulmányait s egyúttal az első szakmai évfolyam tagja lesz. A világ­szerte elismert szovjet Vaga- nova-módszer alapján felépü­A 7. fiúosztály balettórán TÖNKÖL JÓZSEF Nemcsak a gyönge fák az első virágos szőlők hajnalától megrontott szókkal mi jöhet még? micsoda üstökös? miféle frontátvonulás i égalji gyalogút? a falu ahol halomba gyűlt annyi kép ott a folyó csupa jég nemcsak a gyönge fák a lányok lába nemcsak a porcelánok a pávák hogy te lehess bennem az öröm számból a méz kiszárad lábamba fekete szeget vernek hegykapuk évek szitakötők 8 NŰGRAD = 1984. június 2.. szombat Intézet lő kilencéves szakmai okta­tás rendje szerint első gtm- náziumos korában jut az ötö­dik évfolyamba, mint nyol­cadik évfolyamos művészkép­zős növendék érettségizik, majd a kilencedik évben fel­készül a szakmai tanulmá­nyok végét jelentő vizsgakon­certre. Ennek sikere után szerződést köt valamelyik ba­lettegyüttessel, ahol egy évet tölt „művészgyakornokként”, azaz részt vesz az adott együt­tes munkájában, és tovább­fejleszti a kilenc év alatt szerzett színpadi tapasztala­tait. E színpadi munka minő­sítése is beleszámít ugyanis abba a művészdiplomába, amit a növendék a tizedik év végén, szakdolgozatának meg­védése és a főiskola elméleti tárgyaiból letett államvizsga után kézhez kap. Ez a diploma nemcsak azt jelenti, hogy a balettnöven­dék eredményesen végezte el hazánk balettművészeti főis­koláját, hanem más felsőfo­kú intézményeken, illetve az intézetben működő pedagó­gus tagozaton való továbbta­nulása esetén tanulmányi kedvezményt biztosít Az Állami Balett Intézet méltán büszke néptánc tago­zatára is, amely négyéves pe­riódusban a hivatásos nép­táncegyüttesek számára képez táncosokat. Az idén már a negyedik tagozat negyven nö­vendéke sajátítja el — gim­náziumi tanulmányai mellett — a magyar és nemzetiségi néptáncdialektusok gazdag tánckincsét, miközben a szín­padi néptáncművészet külön­böző stílusaiba, koreográfiái termésébe, azaz: a mai ma­gyar néptáncrepertoárba is beletanul. A már végzett nép­táncosokkal pedig már min­denki találkozhatott, aki a közelmúltban látta az Álla­mi Népi Együttes, a Buda­pest táncegyüttes, a BM Duna Művészegyüttes, a Nép­színház táncegyüttese vagy éppen harmincéves évfordu­lójára velük megifjított Ma­gyar Néphadsereg Művész- együttese műsorait: lassan­ként ők alkotják az együtte­sek új, ütőképes magját. A néptánc tagozat csak két év múlva, az 1986—87-es tan­évben hirdet újra felvételt. A balett-tagozat azonban az idén is várja az új remény­ségeket. A jelentkezés már befejeződött, s az intézet mes­terei és tanárai ismét nagy érdeklődéssel és szeretettel fogadják a több száz jelentke­zőt, hogy kiválaszthassák kö­zülük azokat a fiúkat és lá­nyokat, akik tíz év múlva a mai „csillagok”: Keveházi Gábor, Lőcsei Jenő, Szakály György vagy Pongor Ildikó, Szőnyi Nóra, Szabadi Edit ifjú kollégáiként lépnek majd a Magyar Állami Operaház színpadára, továbbá a Pécsi Balett, a Győri Balett és a Fővárosi Operett Színház kö­zönsége elé. Raán Zsuzsa Művelődési játék szocialista brigádoknak A negyedszázados fennál­lását ünneplő salgótarjani Nógrádi Sándor Múzeum idei munkaiervében — a korábbi gyakorlatnak megfelelően — hangsúlyosan szerepel a köz- művelődési munkában a mar gyakorlattá vált' rétegirá- nyultsógú tevékenység folyta­tása. Összhangban van ez a Magyar Szocialista Munkás­párt Nógrád megyei Bizottsá­ga „A közművelődés szerepe a közösségi magatartás erősíté­sében” című 1983. évi hatá­rozatában megfogalmazottak­kal is. Ez többi között ki­mondja: „A közművelődés-po­litikai alapelvek, a fő feladatok továbbra is érvényesek. Meg­valósításukhoz szükséges az iskolán kívüli, aktív, önkétes, önálló és szervezett művelő­dés — a kiilöböző intézmé­nyek, társadalmi szervezetek, mozgalmak, egyesületek köz­reműködésével és segítségével — hatékonyabbá, magasabb szintűvé és szélesebb körűvé válása. A közművelődés-poli­tika érvényes programját a társadalmi, gazdasági válto­zásokhoz és igényekhez iga­zodva, az ideológiai felada­tokkal összhangban kell meg­valósítani." Az intézmény ez irányú tevékenységében idén is egyik fő feladatának határozta meg a múzeumi közösségek mű­ködtetését, amelyek legfonto­sabb formái és színterei a múzeumi közművelődésnek. Az ifjúsági munkában az is­kolai foglalkozások hatéko­nyabbá tételén kívánnak dol­gozni. A munkásművelődés­ben pedig továbbra is alkal­mazzák —, s lehetőség sze­rint tovább bővítik — a már bevált múzeumi módszereket. Ez utóbbiakkal kapcsolat­ban — ezek szerves részeként — említendő a Kiállításról kiállításra játék, amelyet ta­valy a múzeum a vele szoci­alista szerződésben lévő négy nagyüzem (Nógrádi Szénbá­nyák .Vállalat, Salgótarjáni Kohászati Üzemek, öblösüveg­gyár. Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár), brigádjai, dolgozói számára hirdetett meg. A játék előzményeiről és jelenlegi állásáról tájékozta­tott Hidváry István, a közmű­velődési csoport felnőttneve­léssel, munkásművelődéssel foglalkozó népművelője. Mint mondotta, e művelődési prog­ramsorozattal is mindenek­előtt az a cél, hogy a játékra jelentkező brigádok rendsze­resen egy évben több alka­lommal is meglátogassák a múzeumot, megismerjék idő­szaki kiállításait. Valamit az előzményekről. Először 1980. októben 3-án, az új múzeum megnyitásakor írtak ki hasonló játékot a már említett négy nagyüzem kollektívái számára. Ezeknek 1981-ben, 1982-ben meg kel­lett ismerniük a Nógrádi Sándor Múzeum állandó kiál­lítását és a karancsberényi Nógrádi-partizáncsoport em­lékmúzeumot. A játék téma­körei közé tartozott az üzem- és várostörténet, valamint Nógrádi Sándornak és cso­portjának tevékenysége. Ez a játéksorozat sikeresen zárult 1982 októberében, 230 brigád vett részt benne. Szükségesnek látszott e művelődési programsorozat továbbfejlesztése, az eredmé­nyekre alapozva kibővítése. Ez meg is történt. A Kiállításról kiállításra című művelődési játékba ta­valy 66 szocialista brigád ne­vezett be, nézte meg az idő­szaki múzeumi tárlatokat, s oldotta meg a játékhoz tar­tozó tesztlapokat. A Madách- év jegyében a brigádok meg­tekintették Szabó József Ma- dách-gyűjteményét, továbbá a Rajnai kerámia, a Magyar grafika külföldön című kiállí­tásokat, s idős Szabó István és Réti Zoltán tárlatait. Az ismeretek gvaraoodásán, s az esztétikai élmények so­kasodásán kívül, többi között az is kiderült a brigádtagok számára, hogv a múzeum nem olvan szentélv, ahová nem léphet be földi halandó. Biz­ton állíthatjuk, hogy a dol­gozók jó része a játék során megtanult kiállítást nézni és értékelni. A játék népszerűvé vált, erre utal az is. how ele­nyésző volt a lemorzsolódás. A játék jóvoltából számot­tevően megváltozott a szocia­lista brigádok aránya a mú­zeumlátogatók összetételét te­kintve. Ezek 1981-ben 11, 1982-ben 21, 1983-ban pedig már 31 százalékát tették ki az összes csoportoknak. A több mint két és fél ezer bri­gádtag az összes látogatóknak csaknem tíz százalékát jelen­ti. A Nógrádi Sándor Múzeum az elmúlt évhez hasonlóan idén ismét meghirdette ezt a művelődési programsorozatot a szocialista brigádok részere, hogy ezzel is gazdagítsa a kollektívák kulturális válla­lásának lehetőségeit. A mű­velődési játékra eddig a vá­ros 14 üzeméből neveztek be brigádok. A programokat 99 brigád kezdte el, s mar telje­sített is két fordulót. Megte­kintették például a Glatz Oszkár hagyatékából rende­zett kiállítást, valamint a Színház a XIX. századi kép­zőművészetben című tárlatot Legközlebb a június 8-án nyi­tandó régészeti kiállítást te­kintik majd meg, amelynek címe Mozaikok a salgói vár történetéből. A brigádok — amelyek belépése díjtalan — érkezésükkor a múzeum por­táján feladatlapot kapnak, amelynek kérdéseire a kiállí­táson látottak alapján felel­hetnek. A kitöltött feladatla­pokat a múzeumban folyama­tosan értékelik. Az öt k"íl!í- tás megtekintése után khöl- tött tesztlapok oontszámai az év során összeadódnak. A legtöbb pontot elért br'gá-’ >k írásbeli selejtezőjének 12 leg­jobbja vesz részt ötfős csa­pattal a december 8-i vetél­kedőn, amelynek támaköreit a megtekintett kiállítások ad­ják. A játékhoz csatlakozott a salgótarjáni Bányász Művelő­dési Ház is, amely a múze­ummal közösen szintén meg­hirdette ezt a programsoroza­tot a bányászbrigádok részé­re. E brigádoknak a múzeum három kiállításán kívül a mű­velődési házban megrendezen­dő további három tárlatot is meg kell tekinteniük. Szá­mukra a záró vetélkedőre a bányász kulturális hetek ide­jén kerül sor a művelődési házban. Az eddigi tapasztalatok alapján minden remény meg­van arra, a múzeumnak ez a kezdeményezése elnyeri a szabad idejüket hasznosan el­tölteni akaró brigádtagok tet­szését és segítséget nyújt a szocialista brigádok kultúrál'* vállalásainak magasabb szín­vonalon való teljesítséséhez is. T. E. Bényl László rajza S zabó Zoltán: Cifra nyomorúság című, 1938-ban megjelent köny­vében írja: „Salgótarján az a város, amely nem született, hanem ké­szült. Készült pedig nem olyan szem­pontok szerint, hogy miként lehetne szebb és városiasabb város, hanem egyedül és kizárólag az üzemek szem­pontjai szerint. Ennek következtében ma négy Salgótarján van. Az egyik a rimái, a másik a bányai, a harmadik az üveggyári, a negyedik a Hirsch- gyári Salgótarján. A négy vállalati vá­rosrész közepén, egyikhez sem tartoz­va és egyiknek sem fontosán terült el a tulajdonképpeni városközép és a vas­útvonalon túli a hivatalnokok városa. Mindezek még további részekre bom­lanak és Salgótarjánnak a szélein van­nak a középpontjai, belvárosa pedig Budapesten: — a vállalatok központi igazgatóságainak épületeiben.” Ez közismert. Többen leírták, ismé­telten idézni is talán csak azért érde­mes, mert felnőnek az újabb és újabb nemzedékek, új lakók érkeznek a mai Salgótarjánba, s köveket lassan már hírmondónak sem találnak, amelyek emlékeztetnének a múltra, tanulság­képpen. Igen, mert a kövek beszélnek, ők is — miként a stílus — a történelemé. Salgótarjánban már csak az emlékezé­Főtér — száz éve sé. Mire emlékezhetünk a régi belvá­rosból? Ha az épületekről szólunk, egy kis romantikára, eklektikára, szecesszió­ra, vagy néha csak ezek nyomaira. A városközép, amely Szabó Zoltán szerint egyik Salgótarjánhoz sem tartozott, de — tegyük hozzá — kisiparával, keres­kedelmével, egyéb szolgáltatásaival — valamennyit szolgálta, az 1960-as évek elejétől eltűnt, lakóinak túlnyomó többségét pedig éppen negyven évvel ezelőtt, 1944-ben hurcolták el „észre­vétlenül” ugyancsak innen, a város szi­vében létesített gettóból, hogy nyomuk se maradjon. Két, palóc viseletbe öltözött asszony beszélgetését hallgattam egyszer a vo­naton. — Ha föltámadnának, nem ismerné­nek rá Tarjánra — mondta az egyik. Valóban nem. A régi utcák és terek is eltűntek. Ebben a városban niltcs beszélő kő. Ha kő nincs, másnak kell beszélni. Beszél is a történetírás, a helytörténeti kutatás a maga módján. Kövek híján itt különösen fontos, amit mond. S különösen fontos az a gyűj­tőmunka, amelyet a múzeum — de egyúttal a város — barátai végeznek, akik ugyan nem tudósai, „csak” lakói a városnak, s akik nélkül nincs igazán város sehol sem. Nemrég régi salgótarjáni fényképe­ket nézegettem. Egyik megsárgult fo­tográfián ez állt: Főtér, 1884. Hátlap­jára ett írták: Salgótarján főutcai és főtéri fényképfelvétel 1884. évben. A Meszeshegy kopár, csak néhány bokor látható rajta. Járda még nincs. Az út mellett nyílt árok. A „Hangya” főtéri saroképülete előtt a vízáteresz mellett jól látható a két kerékvető. A városi múzeum részére ajándékozta ezen fény­képet 1929. febr. 21-én Tóth Gyula nagyközségi bíró. A kép a Dornyai-féle múzeumi gyűj­teményből származik, a 199. sorszámot viseli. E gyűjtemény jó része is meg­semmisült. Száz évvel ezelőtt a meg­örökített sarokház még nem ..Hangya” volt (az adományozás idején már igen), a főtéri ajtó fölött más cégtáblák dísze­legtek: Bóth és Majernik, valamint Phönix ügynöksége (a korabeli ismert biztositó-fiókügynökségéről lehet szó). A poros téren kócos leányka vizet hörpöl egy palackból. Háttal áll a Me­szeshegynek, amely akkor még kővár volt. Egy évszázad múltán is érezni le­het a szomjúságát, s a vadóc gyerme­ki örömöt, amint oltja. Tóth Elemér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents