Nógrád. 1984. május (40. évfolyam. 102-126. szám)

1984-05-05 / 104. szám

Á képernyő és szokásaink

Életünk, szokásaink olyan tartozéka lett a televízió, hogy otthon, a lakásban ezt nem érzékeljük ugyan, de ami nekünk eszünkbe jut, délután, vagy este az ugyanabban ,a pil'anatban hozzávetőleg félmillió honfitársunknak is ugyanabban a percben jut eszébe.

Van, aki sopánkodik ezen — nem lehet tagadni, az ilyen uniformizálódásnak sok a veszélye —, van, aki örvendezik, és persze azt se lehet tagadni, hogy néha örömteli dolgok jutnak százezrek eszébe nagyjából ugyanabban a pillanatban.

Mindez persze azt jelenti, hogy akik a televízióban a műsorokat szerkesztik (sokkal inkább, mint azok, akik csinálják) hétköznapi szokásaink órarendjét változtatják jó vagy rossz irányba. A legjobb irány persze az, ha arra ösztönöznek bennünket, hogy legyünk önállóak, merjünk elszakadni szokásaink láncaitól, mert lehet a szabad időnkkel másképpen is gazdálkodni, minthogy kedden és csütörtökön a sorozatokat várjuk, hogy feltétlenül 8 óra előtt érjünk vendégségbe, mert akkor már megnézhetjük a főműsort, hogy délután könnyebben kószálunk el, főleg mi férfiak, mert akkor úgy sincs semmi izgalmas látnivaló. kivéve persze, ha a focimeccset délután közvetítik.

Azért érdemes erről beszelni, mert mintha az ország nem figyelt volna fel még elég'ge arra, hogy január óta új időszámítás van a televízióban. A leglényegesebb változás, hogy délelőttönként rr.ár nemcsak Iskolatelevízió van, hanem film és egyéb nézhető műsor mindazok számára. akik délelőtt otthon tartózkodnak. S mint kiderült, nem is olyan csekély, országosan több százezerre tehető ezek száma, (nyugdíjasok, két műszakban dolgozók, háziasszonyok, otthon ■dolgozók stb). Ezek a délig tartó műsorok nemcsak ismétlésekből állnak, nagyon sok program itt látható először — s néha utoljára is.

A másik lényeges változás, hogy kora délután Is igen gyakran filmmel, vagy valami hasonló népszerűbb műsorral jelentkezik a televízió.

(Most tekintsünk el attól, hogy a film lehet rossá is.) F.zt a kora délutáni programot sem vette észre eléggé az ország. Pedig éppen arra lenne jo, hogy esténként ne várjuk annyira a főműsort. Tegyük magunkat szabaddá craládunk, barátaink, az olvasás, a színház, a mozi, vagy éppen a korai alvás számára. Az év első negyedének tapasztalatai szerint ezek a délután sugárzott filmek semmivel nem rosszabbak, mint amilyeneket fő műsoridőben láthatunk. (Ami persze fordítva is igaz.)

Ez a műsorszerkezet-változás lehetőséget ad arra, hogy ismét színesebbek, változatosabbak, egyénibbek legyenek szokásaink.

Dehát miért baj az, ha sok

ember egyszerre ugyanazt nézi, és miért jó az, ha különböznek nézői szokásaink? Nem baj, legalábbis nem nagy baj. Néha — jó, igényes műsoroknál — kifejezetten erénye lehet a televíziónak, ha egyszerre sok embert tud odaültetni a készülékek elé. Mégis, hosszú távon, elszür- kit és unoformizál az egyforma szellemi táplálék. Elképzelhetetlen, hogy mindenkinek ugyanakkor, ugyanaz legyen jó, ugyanaz legyen hasznos. Az egyik embernek többet kellene aludni, a másiknak többet olvasnia, a harmadiknak társasági kapcsolatokra lenne szüksége, a negyediknek zenére, az ötödiknek mezőgazdasági szaktanácsra. Ha pedig milliószámra egyformán, ugyanakkor ott csücsülünk a készülékek előtt, ez csak úgy képzelhető, ha feladunk valamit egyéniségünkből, csak ránk jellemző szükségleteinkből.

Ezért teszi, jól a televízió, ha nem merevíti meg a műsorrendjét, ha rá is kényszerít valamennyiünket: naponta válasszunk, döntsünk, mire van szükségünk ott, a képernyő előtt, s mj az, amit helyette szívesebben csinálunk. A televízió ugyanis a képernyő állandó bámulásáról . nem csak rossz műsorokkal tud leszoktatni — erre is akad példa —, hanem a rugalmasabb műsorszerkezettel is. Reméljük, az idén januárban megtett első lépések csak az út kezdetét jelzik.

Bernáth László

MEREDEK UT

75 éve született Radnóti Miklós

Radnóti Miklós portréja

Radnóti Miklós egész életében otthonra vágyott. Nem kerülte a harcot, a szellem csatáit, noha tudta, hogy ellenfelei vajmi ritkán vívnak tiszta fegyverekkel, s végső érv gyanánt mindig nyers erőszakhoz folyamodnak.

Mégsem a küzdelemben kereste azt a közeget, amelyben megvalósíthatja igazi önmagát. Otthon akart lenni a világban, az országban és az emberi létben, s ha a történelem mind vadabb mozdulatokkal söpörte félre ennek az Otthonosságnak a lehetőségeit, ő annál konokabb szívvel próbálta megépíteni — a sors ellenére — emberi otthonát. Otthont keresett a természetben, a fák és fűvek

RADNÓTI MIKLÓS:

bukolikus világában, megálmodott theokritoszi pásztoroki között. Otthont keresett a szerelemben, ifjú hitvese oldalán. Otthont keresett a könyvek birodalmában, elmerülve a régi magyar költők, vagy a modern franciák verseiben. Otthont keresett az irodalomban, az irodalmi életben, megértő társakra várva, méltó feladatokra készülődve. Nyugalmas emberi sorsra vágyakozott, arra, hogy békében végezhesse alkotó munkáját.

Az otthonépítés műve, úgy tetszett, már-már sikerült. Sorsának különös tragédiája volt, hogy az ifjúság otthonkereső küzdelmei után éppen akkor vélte megtalálni szellemi otthonát, midőn erőszakkal ragadták el a birtokba vett világból, abból a közösségből és attól a tevékenységtől, amelyet magáénak tudott, amelyhez minden idegével ragaszkodott. A világra zúduló fasiszta erőszak és háború az ő otthonát sem kímélte, feldúlta a béke törékeny szigetét: Radnóti korán megérezte a fenyegetést. Már ifjúságának idillikus költészetében volt valami szorongás, a tiszta tájat feldúló vihar előérzete. És később, ahogy férfivá érett, így kellett helyzetével számot vetnie: „E ritkán szálló szó, e rémület,/ ez volna hát a termő férfikor?” Elkerülhetetlen végzetet érzett maga fölött, hatalmat, amely kegyetlen közönynyel tört az élet ellen, az ő ifjú életét is veszélyezteti.

A verseit átszövő halálfélelem több volt, mint közönséges szorongás a várható történelmi kataklizmák előtt. Nem voltak^kétségei az iránt, hogy az Európát hamarosan elborító háború számtalan áldozatot követel, és ő maga is az áldozatok közé kerül. Sötét jóslatait nem egyszerűen a költői érzékenység magyarázza, hanem történelmi tudatossága, ha tetszik, „társadalompolitikai” felkészültsége is: pontosan ismerte a fasizmus természetét. A haláltudat iszonyú szorítása szüntelen védekezésre kényszerítette az észt és a szivet, fi költő védelmet keresett az üldözők mind szorosabb gyűrűjében, noha egyre biztosabban tudta, hogy már nincs védelem. Belső erőforrásokat kutatott, az önvédelem és az ellenállás támaszait. Hogy majd teljes emberként, félelem nélkül, ép érzékkel lépjen a „meredek útnak” arra a * végső szakaszára, amelyen tudta, el kell indulnia. Ezért gondozta olyan makacs ragaszkodással erkölcsi javait: a felesége oldalán megtalált otthont, a költői és műfordítóműhelyben szerzett önbecsülést, a szülőfölddel és a nemzeti hagyománnyal kialakított termékeny kapcsolatot. Végezte dolgát,- számot adott történelmi tapasztalatairól, tiszta emberi szóval tiltakozott a barbár erőszak uralma eilen.

A minden tartalékában mozgósított lélek valóban vállalni tudta az ellenállást, humánus eszményeinek védelmét. Ennek az ellenállásnak a fegyvere és mértéke Radnóti számára mindvégig a költészet maradt. Személyes drámájának végső kifejletéig vállalta a tanúságot tevő férfi figyelmét és az ítélkező bíró igazságszeretetét. Az alkotó munka erkölcsi kényszere a magyar szellemi ellenállás rendjébe igazodott. Radnóti sokszor érezte magányosnak magát, valójában mégsem volt egyedül. Irodalmunk antifasiszta egysége a háborús években bontakozott ki igazán. Ebben az irodalmi egységben és ellenállásban vállaltak szerepet az ő versei is: a Száll a tavasz, a Nem tudhatom, a Nem bírta hát és az Eclogák. Személyes tragédia, egyszersmind történelmi bizalom szőtte át ezeket a költeményeket. Radnóti reménytelennek tudta személyes sorsát, annál erősebb reménnyel fogódzott meg népe sorsába. Csöndes alázattal és lemondással tett vallomást arról, aminek szorongó szíve szerint be kellett közetkeznie, de annál erősebb bizalommal jelölte ki a jövőben verseinek helyét. Annak a biztos tudatát fejezte ki, hogy a dolgozó nép jövendő szabadsága és boldogulása fogja meghatározni költői életművének sorsát. Sem emlék, sem varázslat című versében ennek a tudatnak adott hangot: ,.a világ újraépül, — s bár tiltják énekem./ az új falak tövében felhangzik majd szavam”.

■ Pomogáts Béla J

Töredék

Oly korban éltem 'én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ö\t, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt, s tajtékzott tévetegi,

befonták életét vad kényszerképzetek,

Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, — s ki néma volt netán s csak lelkesedni már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én é földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, i rághatta szégyenében ökleit, —

rest,

az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő irigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

Oly korban éltem én e földön,

Mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra — mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, a rettentő szavak tudósa, Esaiás.

1944. május 19.

furcsa lány

A kemény nap ráforrott az égre. A vízre nem lehetett ránézni. A parti nádas kék sűrűjében lusta szárcsák ringatóztak, tátoít csőrükkel szaporán szedték a levegőt. A csendes kis öböl fölött a nyár apró neszei úsztak mint titkos üzenetek.

A partszegélyen, ahol a tükrös víz rásimul a finom fövenyre, egy lány guggolt. Keskeny kezével lassú mozdulatokkal ásott bele a hűs, iszapos homokba, s a kiemelt masszát látható céltudatossággal tapasztotta egymásra, ahogy a szobrászok szokták .a mintázóagyagot. Elmélyülten dolgozott, hosszú, egyenes szálú haját nem simította ki az arcából. Opálos fényű kagylóhéjat vett hosszú, finom ujjal közé és úgy térdelt a formálódó anyag elé, mint egy törékeny papnő.

Arra riadt, hogy hangos lett a part. Fiúk, lányok törtettek kifelé a vízből. Friss, csillámló bőrükről gyöngyök peregtek, a lányok rázogatták a vizet tüskésen meredező hajukból, igazgatták a fenekükre tapadt karton fürdőnadrágot. a fiúk meg elnyúltak a fövenyen, ráncos, lila talpukon pillanatok alatt megszáradt a homok. A lány rájuk mosolygott és egyetlen mozdulattal szétsöpörte homokba mintázott álmát.

Akkor már két hete együtt járt a társasággal. Nem volt galeri, csak összeszoktak. A fiúk is, a lányok is a falu paraszti portáiról, vidám kis hétvégi házaiból verődtek össze mindennap nyolean-tí- zen. Alig tudtak egymásról valamit, de nem is tartották fontosnak. — Furcsa lány — mondták egymás között, ha beszeltek róla, de ez pz á

VARHELYI JÓZSEF

A

nyelvükön nem idegenkedést, hanem csodálatot jelentett. Ha lila fényű, sötét szemével rájuk nézett, a lányok hozzábújtak, a fiúk vézna hasán felborzolódtak a pihék, makogtak mint a majmok és eszeveszett bakugrásokkal vetették magukat a vízbe. Ha ernyős pillái mögé rejtőzött, a fiúk ujjuk hegyével megrajzolták sovány válla vonalát és röstellték, hogy úszónadrágjuk nem tud titkot tartani. A lányok meg gyorsai bekapcsolták a tranzisztorost és hamisan énekeltek.

— Most én megyek be a vízbe — mondta a lány — beszédem van a Nappal.

Egyenletes tempókkal, csendesen úszott. Mindig a nap felé. Arcával kereste a fényt, amely úgy fogta körül mint két erős, forró tenyér. A víz üveges volt és súlyos, alig gyűrűzött a válla körül. Nem akar gondolni semmire, úgy érezte, a teste megtelik a végtelenből érkező sugárzással. Hanyatt feküdt a vízen, lebegett. — Ma vagyok tizennyolc éves, ajándékozz meg engem — súgta a napnak és hosszan, boldogan felnevetett. Aztán hirtelen megborzongott és hatalmas tempókkal vágott a part felé.

Már a sekély, tocsogós. vízben gázolt, amikor valahonnan a nádas széléből felbukkant egy fura alak. Sovány combjain iszapos klott- gatya csattogott, a fején valami főkötőfélét viselt, a nyakában ágyúnyi fényképezőgép lógott. A lány még néhányat lépett, szép hosszú combja íve mintha menekülésre rán- dult volna, aztán tanácstalanul megállt. A főkötős leplezetlen bámulattal nézte. Amikor féleszmélt, kicsit meghajolt, és kerékbe tört magyarsággal elénekelte, hogy ő italiánó és magazinoknak fotós és prego, fotót lehessen csinálni bella szinyoriná- ról.

A lány mozdulatlanul állt. A fejét mélyen lehajtotta, a haja úgy sátorozott a vállára mint a szomorúfűz, nem lehetett látni tőle a szemét. Kemény kis fenekén fehéren villant a falatnyi ágyékkötő, aranyszínű horpaszán megcsillant a víz fénye, finom művű bordái fölött, éppen- hogy takarva világoltak kupolás mellei.

A fotós levette a főkötójét és tovább dalolt arról, hogy ilyen ma a női ideál és ha ő fotót csinál, lehetne szinyori- na nagy nagy sztár. Az oda- sereglett lányok elhúzták a szájukat, a fiúk meg arra gondoltak, meg kéne ölni ezt a madárijesztőt.

A lány lassan kilépett a homokra, pirinyó szoknyát csatolt a dereka köré és csak a válla fölött vetette vissza a kővé vált figurának:

— Minek?

A többiek nevettek.

Az idegen fiút csak ekkor vette észre. Nem volt rajta

semmi különös, csak más

. » '

volt mint a többi. — Más. Ez lesz a neve — döntött, amíg a kezét nyújtotta.

— Kriszta — mondta hangosan, tisztán.

— Kriszta — mondta utána a fiú. — Ügy hangzik, mintha jégcsapot harapna szét az ember.

Ez tetszett a lánynak.

— Ha meg azt mondom Krisztina, még csilingel is — mosolygott vissza és többet tudomást sem vett a jövevényről. Felhúzott térdekkel üldögélt tarka plédje közepén, messze elnézett a suhanó fények felett. Ha szóltak hozzá, csak mosolygott. Amikor valaki azt javasolta, jöjjenek le éjszaka fürödni, arra is csak rábólintott.

Máskor, ha fáradni kezdett a nap, lélegezni a víz, ringa- ni a nádas, mindig mesélt. Csodálatos történeteket tudott a lovakról, akiket még kislány korában zárt a szívébe a Hortobágyon valamelyik rokonánál. A szorító combok között hánykódó eleven test engedelmes mozgása, a rohanás ritmusa, a végtelén kergetésének fújtató öröme oly természetesen viharzott át az úszástól fáradtan friss testekbe, hogy szinte mozdult alattuk a föld. Egyszer, amikor éjszaka fürödtek, vékony karjait nekifeszítette az ezüst- létrás holdnak és azt mondta: — Ha én szobrász volnék — lehetnék — ejtette le a hangját csak úgy önmagának — lovaké mintáznék.

Nyugtalanokat, röppenőket, csillagokból megformálnám az Ezüst Lovat, a sörénye az égig lobogna.

Ma nem mesélt. Amikor a többiek szedelőzködni kezdtek, hanyatt dőlt, behunyta a

szemét*

Arra, ébredt, hogy hűvös van. Pedig a pléd két sarkát valaki gondosan ráhajtotta. A napból már csak vékony rózsaszín csík látszott, a vízre kékes fátylak hulltak.

Az idegen fiút csak később látta meg. Kissé távolabb tőle, pokrócába burkolózva gunnyasztott mint egy indián. A nádasból nehéz, meleg áramlatok leheltek, hívogató pittyegések, megfejthetetlen neszek surrogtak. Élt, mozgott a csend.

— Ma vagyok tizennyolc éves. — A hangja olyan volt mint a nádasban búvó madáré.

Amikor a takaró rásimult a fiú testének melegével, megriadt, de nem félt. Az ölébe hasító ősi fájdalom összepréselte a száját, minden sejtje megtelt várakozással.

Aztán valahonnan messziről hallotta a fiú hangját. Mintha ezt mondta volna: furcsa lány. Pedig tudta, hogy rég elment. Összemosódott, elsüllyedt körülötte a világ, amelybe csak keményen öszszeharapott fogaival kapaszj kodott. Sokáig rezdületlen pillákkal nézte a felaranyld holdat, aztán hirtelen felült.

— Hát ennyi — mondta hangosan. A hangja most hűvös volt, mint az éjszaka. Szomorúfűz haja egyenes . vállára hullt, eltakarta a szemét.

így üldögélt akkor is, amH kor a többiek zajongva megérkeztek. Valaki indítványozta, vessék le a fürdőruhát. — Minek? — mondta rá a lány

— nekem alig van mit levetnem. A fiúk nyerítve felröhögtek és borzongva begázoltak a vízbe.

Némán úsztak a reszkető tóban mint az angolnák. Az ősi létezés sokmilliárd éves öröme szívódott rúgózó iz-1 maikba, s a parányok bizJ tonságával lebegtek a sátorod zó csillagok alatt.

— Menjetek vissza ~s mondta egyszercsak a lány

— én elmegyek az Ezüst Lóért. — Sisteregve fúrta magát előre a roppant, lélegző vízen, mögötte kékesen felsö- rénylett a tajték.

A nádas levelei már régért szétszabdalták a simogató, meleg szellőket, de még mindig kint ültek a parton. Fájó szemgolyóval bámulták a sötéten hallgató vizet és egyre sápadtabbak lettek. — Furcsa lány — mondta vala- ki reszkető szájjal.

O

tt bent, messze egyszer- csak fényeket gyújtott a víztükör és mindnyájan látták, hogy a csobogó ezüstben jön, jön a lány, a vállán világít a Hold és köréje gyülekeznek a figyelő csillagok.

NŰGRÁD — 1984. május 5., szombat 9