Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
Nincs híján semminek? Alkonyat napsütéssel Ül a fekete fejkendős öreg. anyó a ház előtt, a kis pádon. Egykedvűen néz maga elé, nem érdekli az utca forgalma, a jövő-menő emberek zsivaja. Mögötte, az udvarban tyúkok kapirgálnak, a tornácon macska sütkérezik a kora tavaszi napfényben. Öreg- anyó meg csak ül, összekul- esolt keze láthatatlan fűzért morzsolgat. Alig veszi észre, hogy szólongatjuk. — Isten hozta magukatl — köszönt fásultan. Ám kérde- zősködésünkre egyre jobban felélénkül. Ritka pillanatnak számít az, amikor felőle érdeklődnek, ő van a beszélgetés középpontjában. — Hát igen, csak így, egyedül... A fiamék' Pesten laknak, alig van ráérős idejük, a jóuramat régen eltemettem. Ez a ház maradt, meg az emlékeim. Magányosan élek, annyit eszek mint a madár, beszélgetni a baromfinak, meg a macskának szoktam. — Dehát néne, itt nem messze az öregek napközi otthona? Oda miért nem jár el? Lemondó kézlegyintés: — Eljártam én kedves, de amikor a fiam megtudta, kitiltott onnan. „Anyám, _ miért akar lejáratni? Mit szól a falu, hogy a mérnök édesanyja kegyelemkenyéren él? Jó magának itthon is. Havonta küldjük a pénzesutalványt, Nincs híján semminek”. Erre oszt kimaradtam. Nincs híján semminek? Egy alkonyba hajló életnek boldogság a pénzesutalvány? Az alkalomszerű hevenyészett látogatás? Barna Jánosné, a szügyi öregek napközi otthonának vezetője a fejét csóválja: — Sajnos, faluhelyen még ma is élnek az előítéletek. Nem elsősorban az öregekben, mert ők jönnének szívesen, hanem a hozzátartozókban, a gyerekekben. Érdekes módon abból nem csinálnak lelkiismereti kérdést, hogy a szülőket magukra hagyják, de abból igen, hogy mit szólnak a szomszédok, ha az öregek a napközibe járnak. Amikor a tanács 1982-ben az egykori titkári lakást sok-sok pénzzel átformálta idősek otthonává, úgy véltük, tényleges igény teljesül. Ezt az előzetes felmérés is igazolta. Otthonunk húsz férőhelyes, jelenleg tizenkét időskorút gondozunk. Ám, ha mindenki eljárhatna, a húsz férőhely is kevésnek bizonyulna... Ha eljárhatna...? Fogas kérdés. Több öreget néhány nap után hazarángattak eltiltottak, volt aki ennek ellenére visszaszökött. S, ma már semmi pénzért sem hagyná lebeszélni magát a - közösséghez tartozástól. Csesztvén Samu bácsi két bottal is alig tudott közlekedni a ház körül. Egy rossz kerékpárból rokkantkocsit varázsolt magának, hogy naponta elgurulhasson az öregek házába. — Annyira el ^olt szokva az evéstől, hogy a tál levesnek csak a felét tudta megenni. A többit termoszba raktuk neki, hazavitte — meséli az otthon vezetője, aztán nem kis büszkeséggel folytatja — ma már igen jó az étvágya. 42 kilóról 49 kilóra gyarapodott. Samu bácsi szólni sem tud, csak bólogat. Az évek szá. ma, vagy a meghatottság csalogat könnyet a szemébe? Amúgy ügyes kezű, ezermester. Rádiót javít, kerékpárt bütyköl. Ez élteti. Jacsjanszky Mihály bácsi, az otthon legidősebb, lakója — 78 esztendős — eldicsekszik ám, hogy kapálás, kaszálás helyett itt csak tévét kell nézni, szórakozni, beszélgetni. — Csak egy baj van. Hogy este haza kell menni. Az lenne a jó, ha itt is lakhatnánk, Végigjárjuk a korszerűen berendezett otthont. Van pihenőszoba, társalgó, Hugyecz Lászlóné, a gondozónő, inget javít, kötényt varr, kinek-ki- nek igénye szerint. Hetente kétszer fürdés az öregeknek, de lehet mosni, vasalni is. Az ebédet a termelőszövetkezet szállítja, az óvodások műsorral, ajándékokkal kedveskednek az idős embereknek. Legkedveltebb kikapcsolódás a színestévé, a magnó, a kézimunka, de a kertet is a lakók gondozzák. Virágot, zöldséget ültetnek. — Van még mibennünk is élet, akár hiszi, akár nem — meséli Lendvai Lászlóné. — Farsangkor olyan lakodalmat csináltunk, hogy hét határra szólt. Az egyik asszony menyasszonynak volt öltöztetve, kétbodonyi főkötőbe, egy másik asszony vállalkozott vőlegénynek. Őt a szomszéd Am ka néni, a népszokások nagy szakértője díszítette fel az ura 45 évvel ezelőtti fekete posztó vőlegényruhájába, csizmájába. Az asztalok teli voltak. Otthonról hoztuk a süteményt, a szerelemitalt. így nevezzük azt a nedűt amiben nincsen szesz. A násznagy meg panaszolta az anyakönyvvezetőnek: muszáj a lakodalom, mert a gólya már a ház felett kerepel. No szóval dőltünk a nevetéstől, velünk együtt vigadott a fél falu. Egyszer van Szügyben ilyen rendhagyó lakodalom — hajtogattuk. .. — így volt igaz — bólogatnak a többiek — feltétlenül írja meg az újságba! — És mesélnének még vég nélkül a vidám ünneplésről. Ám az otthon vezetője csendespihenőt javasol. Az idő délutánba hajlik, mi is búcsúzunk. Fekete fejkendős öreganyó már nem ül a ház előtt. Bezárkózott a magányába. Pedig tőle alig pár méterre élénken folyik az élet, Kár, hogy a mérnök fia mindezt nem láthatja. K. M. Gonäoic közt emlékezve Zeneiskola a semmiből Van kurázsi a jövőre nézve Ki gondolta volna akkoriban, hogy majd zeneiskola lesz a bánya női munkásszállójából? Az ötvenes évtized első évei peregtek, nagy szükség volt a szénre, a női munkaerőre. Nekünk, a környéken felnövekvő gyerekeknek a szálló varázslatos helynek számított. Titkokat sejtetve, őrizve, szürkén-fehéren ragyogott a fényben mikor a nyári szünetek idején naponta arra jártunk. Tetszett az épület. örültek neki a zenetanárok is, amikor 1958-ban a tanács — a bányai munkaerő-gazdálkodás ismert változásait követően — megkapta a megyei szénbányavállalattól. Az újonnan szervezett-szerveződő zeneiskola ideális fészkének bizonyult, aztán lassanként kinőtte az idő. „.. .Az elmúlt 5 év alatt az intézmény személyi feltételei kedvezően alakultak — olvashatjuk a Bátonyterenye városi jogú nagyközségi Tanács végrehajtó bizottságának közelmúltbeli határozatában. — A tárgyi feltételek terén, nem sikerült jelentős előrelépést elérni. Az épület, melyben az intézmény működik, nem felel meg a követelményeknek”. Az összegzést Becze Lajos, a Bátonyterenyei Állami Zeneiskola fiatal és a tanév elején kinevezett igazgatója „váltja aprópénzre”. — Máig nincsen telefonunk. És elhiheti, nagyon nehéz így a kívánt színvonalon dolgozni. A szervezés, a kapcsolat- teremtés többszörös energiákat emészt fel. Persze ne panasznak vegye a szavaimat, nem, igényeljük a sajnálatot, csupán a tényt közöltem. — Gondolom, folytatni is tudja a sort? — Kapásból. Például: elégséges hangszerrel rendelkezünk, de a hangszerek minőségileg nem kifogástalanok. A több éves használat következtében annyira megviseltek, hogy ki kellene selejteznünk. Elavultak. tönkrementek szemléltetőeszközeink. Pénz kellene az újakra. , Minden nehézség, gond ellenére, bizakodó a hangulat a bátonyterenyei zeneiskolában. Ezt tapasztalhatták azok a vendégek is, akik részt vettek a múlt év végén és a közelmúltban azokon a hangversenyeken, amelyekkel az intézmény negyedszázados fennállására emlékeztek. Az objektum, a tárgyi feltételek — tudottan — a működésnek csupán az egyik oldalát jelentik. A másik az itt, az e körülmények között tanító, nevelő pedagógusok szakértelméből, munkaszeretetéből formálódik, s jól ellensúlyozhatja, a személyektől független hatóerőket. — A zeneiskola alapfokú művészetoktatási intézmény, ezért nagyon fontos, hogy küllemében, környezetében, állagában, a tantermek esztétikumában megfeleljen mind a zenetanulásnak, mind a jóízlésnek, a személyiségformáló hivatásnak — mondja az igazgató. — Iskolánkat az évfordulóra nyáron tatarozták kívül és belül, a követelményeknek mégsem felel meg. Magas a tantermek áthallási zajszintje, olyannyira elvetemedtek a nyílászárók, hogy a termek kifűtése is gondot okoz. Az idei tanévtől olaj helyett vegyesen tüzelünk, s a fűtést még a nyugdíjasok sem vállalják szívesen. Széngáz terjeng, s a legelővigyázatosabb salakolás mellett is száll a salakpor, megtelepszik a tantermekben elhelyezett hangszereken. Nem használ nekik. A bátonyterenyei zeneiskolában 379-en tanulnak. Az intézménynek az elmúlt öt évben még ennyi tanulója sohasem volt. Zömük — összesen 213 gyerek, s ez az arány is rekord — fizikai dolgozók gyermeke. Pásztón 75, Kiste- renyén 59 növendékkel kihelyezett tagozat működik. A működés feltételei itt még rosszabbak, mint a nagybá- tonyi központban. Távlatokban azonban változások várhatók: nagyon valószínű ugyanis, hogy a pásztói tagozat önállósul, a kisterenyei pedig a Nagybátonnyal való egyesülés következtében érvényét veszti. Fennállásának 25 éve alatt jelentős utat járt be a bátonyterenyei zeneiskola. Kialakult jól képzett, áldozatokat is vállaló tanári gárdája, a lehetőségekhez mérten beépült a település kulturális életébe. A két és fél évtized alatt, Szurdokpüspökitől Vizslásig, gyerekek százai tanultak meg valamilyen hangszeren játszani, szerették meg a komoly zenét, a hangversenyeket, lettek formálói környezetük ízlésének. A kilenc tanszakon 13 kinevezett és 6 szerződéses tanár tanít. — Kettős a feladatunk — fogalmazza meg Becze Lajos programjukat —, a zenei műveltség megalapozása, a tanulók felkészítése a hangszeres zenélésre, az öntevékeny művészeti együttesekben való szereplésre, illetve az alkalmas, kiemelkedő képességű tanulók rásegítése a zenei pályára, továbbtanulásra. Eddig mindkét feladatukat sikerrel teljesítették. Nem vallhatnak kudacot a továbbiakban sem, hiszen törekvéseikhez sokoldalú támogatást kapnak a tanácstól, a helyi és vonzáskörzeti üzemektől. A tanács végrehajtó bizottsága idézett határozatában a legégetőbb kérdésekben sürgős segítséget ígér. — Növendékeinket rendszeres koncertlátogatásra, zene- hallgatásra ösztönözzük. Sulyok László A Fővárosi Nagycirkusz új műsorában a világ több neves, nagy cirkuszának kiemelkedő számaiból ad változatos bemutatót. Közéjük tartozik a képünkön látható különleges ido- mítás: a bokszoló kenguru a ring- ben Muki és Comp címmel. 1,3» ■HÜ Új turistaútvonalak Távol-Keleten Üj túristaútvonalakat nyitottak meg Szahalinon és a Kurili-szigeteken, a szovjet Távol-Keleten. Ezek az útvonalak alkalmat adnak arra, hogy a látogató közelebbről megtekinthesse a vulkánokat, gyönyörködhessen a nagy magasságból lehulló vízesésekben, feljuthasson a glecs- cserekre. A már hagyományos üdülőterületnek számító Fekete-tenger, a Kárpátok, vagy a Baltikum mellett egyre népszerűbbek a szibériai és a távol-keleti turistautak. NÖGRÁD - 1984. április 14., szombat „Jelek” a fogason Az igazgatónő kalauzol az általános iskolában, tiszteletre méltó hevülettel ismertet meg a kisdiákokat szolgáló változásokról. Az idős pedagógus egy összekötő folyosón megtorpan és a fogason lógó ruhadarabokra mutat: — Hinné, hogy mindez gazdátlan holmi ? Egyért sem jelentkezik a tulajdonosa. Közelebb lépek, alaposabban is megszemlélem ezt a különös kirakodóvásárt. Elegáns iskolaköpeny, jó minőségű felsőruházat és torna- felszerelés egyaránt megtalálható a könnyelműség fölöttébb beszédes parádéján. — Nem tudom, mit kellene csinálni velük — így a pedagógus. — Reménytelenül keressük a tulajdonosokat, mert hiába ragadnak meg a tanárok minden alkalmat a gazdátlan holmik hírelésére. Egy köpeny vagy egy kardigán nem sok, de annyiért sem jelentkezik a gazda. Megtapogatom az ebek harmincadjára szánt ruházati kollekciót, közben nem értem az egészet. A panaszoktól terhes napjainkban hazamegy az iskolából féltucatnyi gyerek és napok-hetek-hóna- pok múltán sem tűnik fel otthon a jó szülőknek, hogy hibádzik valami a leltárból. Egy selyem — vagy ahhoz hasonló — iskojaköpeny például, amit már tavaly sem két fillérért vesztegettek a boltokban. A nemtörődömségből kár volna túlságosan messzemenő következtetéseket levonni. Mégis, a gyerekre ennyire nem figyelő szülőt hasznos volna beiskolázni egy továbbképző tanfolyamra. Az okítás során pedig legalább halvány képességet nyerne arra, miként nevelje gyerekét értékeink becsülésére. Bár meglehet, hogy nem is hiányzik otthon az a ruhadarab, éppen ezért fel sem tűnik az elvesztése. Ennél pedig csak az szomorúbb, ha nem is tűnhet fel, merthogy annyi figyelmét sem kap(hat) az oskolából megtérő gyerek: rajta van-e a reggel ráaggatott holmi. S ha a mai nagy rohanásban ennyire nem figyelünk, akkor egyszer csak homlokára csaphat az olyannyira elfoglalt szülő: „Apus, volt nekünk egy gyerekünk, de már egy hete nem jött haza...” Pech Itt van a kertek alatt a nyugat. Az újságok szerint, mert a lapok megírták a debreceni ifjak esetét: robbantással fenyegetőzve kétmillió forintot követeltek a helyi áruházaktól. Az ügymenetben azonban támadt egy kis gixer... - de előbb az ötletről. A debreceni ifjak valószínűleg egymilliókétszázhétezer- hetvenhetedszer nézték végig a megszokott képeket a krimiben: a zsaroló összevágja az újságbetűket, később pedig leszalad az utcára és az első fülkéből felhívja telefonon a megzsaroltat. Minden bizonnyal ez volt az a pont, amikor a debreceni „Holdcsoport” felsikoltott: „Semmiség az egész, ezt mi is meg tudjuk csinálni!” A naiv lelkek. Mert nyugaton nem nagy kunszt az egész, de nálunk kész idegbaj — telefonálni. A Holdcsoport is hiába jelezte, hogy mikor fog telefonálni, az áruházak vezérkara tűkön ült, mert a zsarolók nem csöngettek. Nem is csöngethettek, mert egy egész órán keresztül nem kaptak vonalat. A szegény magyar zsarolókat még a Magyar Posta is húzza. De úgy kell nekik, ha egyszer nyugati filmekből tanulnak. Mellesleg. egyhamar nem kell félni attól, hogy a rohamos hálózatépítés eredményeként ripsz- ropszra kapcsolatba léphet telefonon a zsaroló a megzsarolttal. Hacsak... hacsak a Holdcsoport és a hasonszőrű gyülekezetek előzetesen meg nem beszélik a postával: mikorra és hová kellene egy külön zsarolóvonal. Pech azonban a legnagyobh igyekezet és körültekintés mellett is előfordulhat. Hogy csak egyet mondjak: a telefon esetleg a rendőrségen csöng. Merő véletlenségből. De a postától ez lenne a legkevésbé szokatlan dolog. Kelemen Gábor
