Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)

1984-04-06 / 81. szám

Valami újat láttam, s éreztem cselekednem kell (Kezei ölébe hullanak. Pa­naszkodik is, hogy alig tud írni. hiába no, hatvanöt évet megért. Hófehér tincsei om­lanak homlokára, szemében tűz ég. szemüvege mögött va­lami fiatalos, kíváncsi tekin­tet. újat felfedezni vágyó pil­lantás jelzi: még csak hatvan­öt éves. A ráncok mélyülő ár­ka inkább a gondok, átélt események következménye, mintsem az öregségé. Az ilyen ember, mint ő, nem öregszik.) — Ezerkilencszáznegyven- négy karácsonya előtt közele­dett a front Homokterenyé- hez. Nem behívót kaptak a férfiak, általános mozgósítás volt, 16 évtől hatvanig min­denkinek menni kellett. De az itteniekből sokan visszaszivá­rogtak, magyarul megszöktek. A férjem is Pétervásárára vo­nult be, de aznap éjjel visz- sza is jött. Az akácosban, egy maguk ásta bunkerben talál­tak menedéket, nyolcán vol­tak. Én vittem nekik a híre­ket, hogy mi történik a falu­ban és a környéken, bejöhet­nek-e este, hiszen naponta keresték a férfiakat minden házban. Este nyolckor vissza­tértek, meghallgatták a híre­ket a szovjet rádió adásában, én őrködtem kint a kapunál addig. Volt is belőle kellemet­lenségem nem egyszer, de va­lahogy sikerült mindig kibúj­ni a retorzió alól. Nem tuda­tosan lettem én az összekö­tőjük, csak hát ott volt a fér­jem, sajnáltam őket, mert mindennap dobolták, hogy a megszökötteket ha elkapják, felkoncolják. (Lassan szürcsölgeti a kávét. Gépelt és kézzel teleírt papí­rok kerülnek elő. Versek, ap­ró és nagyobb lélegzetű törté­netek a múltból, az élet keser­ves pillanatairól. Ahogy mondta, az előbb elmesélt ál­lapot 1944. december 23-ig tartott, akkor szabadult fel a község. És milyen érdekes: mintha a természet követte volna az eseményeket, addig hónapokon át esős, borús, szo­morú idő volt, aznap este csillagos, fényes lett az ég. Tehát nyolc emberért vállal­ta a veszélyt, a megpróbálta­tást, s mintha előjele lett vol­na annak, hogy mindig a kö­zösségért dolgozzon.) — Ja, hogy az első óvoda? Negyvenöt január 26-án be­léptem a kommunista pártba. Valami újat láttam és úgy éreztem, ösztönösen, a múlt iránti gyűlölet, a sok keserű­ség miatt, ami felgyűlt ben­nem, hogy tennem kell. A Ma­gyar Nők Demokratikus Szö­vetségében dolgoztam, a párt­nál tömegszervezeti összekötő voltam, sőt bekerültem az ak­kori Nemzeti Bizottságba. Be­mentem Salgótarjánba, az MNDSZ székhelyére és el­mondtam, hogy hallottam már az óvodákról. A nőszövetség helyi szervezete azzal kezdené a munkát, mondtam, hogy egy nagy raktárt kitakarítunk. Egy takarítónőt kértünk meg, hogy óvónő legyen. Ételt úgy biz­tosítottunk, hogy összehord- tuk, meg a malom tulajdono­sának a felesége is segített. Krumpli termett itt bőven, és a gyerekeket kenyérrel indí­tottuk útnak. Jaj, de nehe­zen merit a szervezés az ele­jén. Azt mondták az emberek, hogy az oroszok így gyűjtik össze a gyerekeket, nem adják az óvodába őket. Szóltam a pártvezetőség tagjainak, az MNDSZ-tagoknak, hogy mu­tassunk példát. Az év végére már harminc gyerek járt oda. Átalakítva, kibővítve, ma is működik az óvoda. (Népszerűsége egyre nőtt. Azt mondják még ma is olyan akire azt lehet mondani, ha kidobják az ajtón, bemegy az ablakon. Küzdött a nők érvé­nyesüléséért is. Olv^p apró­nak tűnő dolgokban is, hogy a családban sem szerette, ha a férjet uramnak szólította va­laki. Őt is csak nénémnek hívták. Illetve, ahogy kopni szokott a szó, úgy formálódott a beceneve, mindenki így hív­ja: Nene. Szóval népszerű lett. Majdnem bajba is került ami­att 1956-ban.) — Itt a községben nem volt nagy zűrzavar. Csak, a ki tud­ja honnan jött nemzeti zászló­sok törték be az ablakokat, fosztották ki a boltokat. Nagy tömeg gyűlt össze a falu kö­zepén. Még azok is szóltak, hogy menjek haza, akik nem voltak kommunisták. Féltet­tek. Hogy mentem volna ha­za! Egyszer csak azt éreztem, hogy elnehezül a zsebem. A tömeg szélére húzódtam, hogy megnézzem mitől. Nagyon megijedtem. Egy kukoricagrá­nát volt. Még távolabb men­tem, de féltem, hogy felrob­ban. Aztán jobban megnéztem, nem volt kibiztosítva. Amikor fellélegeztem, az emberek kö­zött észrevettem .két pufajkás régi bajtársat. Intettek felém, éreztem, hogy azt mondják: „Ne add olcsón az életedet!” Megnyugodtam. Már tudtam, hogy nem az ellenségeim tet­ték a zsebembe azért, hogy megöljenek. Szerencsére nem kellett használni. (Nene a tsz-ben dolgozott sokáig, onnan ment nyugdíj­ba. Ott is állandóan sürgött- forgott. A munkát ma sem hagyja abba. Tanácstag most is.) — Az első megbízólevelem -még mindig megvan. Ezerki­lencszázötvenben a községbe­liek tanácstagnak választottak, holott akkor a sziráki járás­ban voltam a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének titkára. Hazajöttem. (A kérdező hamarabb fárad mint ő. Nem fogy ki az élmé­nyekből. Minden mondatából az emberszeretet árad. A sok­sok segítés, harc, munka után úgy gondolná az ember, hogy anyagilag is gyarapodott jócs­kán a sikeres élet után. Nem szegény, de szerény körülmé­nyek között él.) — Egyszer egy újságíró megkérdezte tőlem, mit kívá­nok a következő ötéves terv­ben magamnak. Semmit, mondtam. A ' községnek azt, hogy ez az időszak is előbbre vigye, nagyobb rangja legyen, gazdagodjon. Erre minden re­mény megvan. Voltak olyan vezetők, akik azt mondták, hogy igénytelen vagyok. De- hát, ha másnak van, nekem is jut! (Kint már hanyatlóban a tavaszi nap. Nene ujjain is látszik, hozzáfogott a kiskert életre keltéséhez. Közben íro­gat, tervezget, dokumentumo­kat gyűjt a múltról, jelenről a jövőért. Sárga boríték, fehér dosszié. Most becsukja az utol­sót. Csak néhány órára. Rajta felirat: Homokterenyén tör­tént. írta: Varga Istvánná, Homokterenye. Kossuth út 218.) Zengő Árpád Több fürdőszoba-berendezés A 300 millió forintos költ­séggel végrehajtott rekonst­rukció eredményeként az idén, a korábbihoz képest, másfél­szer annyi — mintegy 12 000 tonna — fürdőszoba-berende­zés készül a hódmezővásár­helyi Alföldi Porcelángyárban. A darabszámot tekintve még nagyobb arányú a növekedés; a termékek átlagsúlyát ugyan­is több mint tíz százalékkal csökkentették. így azonos sú­lyú masszából mintegy 140 000-el több mosdókagylót, polcot és más fürdőszobai porcelántárgyat öntenek. A kecsesebb formájú, köny- nyebb, korszerűbb termékek külföldön is keresettebbek. Máris megkezdték a szállítá­sukat Nyugat-Európába. Évi termelésük több, mint egyhar- mada — együttesen mintegy 120 millió forint értékű színes fürdőszoba-berendezés — Ausztriában, Hollandiában és az NSZK-ban talál vevőre. A rekonstrukcióval együtt járó nagyarányú termelékeny­ségnövekedés tovább javí­totta a gyár versenyképes­ségét. Mintegy százhektáros területen végzik a kapor vegyszeres gyomirtását a szandai Lenin Termelőszövetkezetben, (Bencze Péter) MEGKÉRDEZTÜK Hol maradt a mindennapi kenyerünk? Rt van, egyen belőle! — kínálgat egy középkorú, bőr- dzsekis ember, elém tolva a meleg kenyeret, de nincs ínyemre. Kedd estére mái elegem volt a kenyerekből. Azzal kezdődött a nap, hogy egyik olvasónk a mindenna­pi betevő és egy ismert rág­csálóféle maradványának a „kereszteződéséből” készült különlegességgel lepett meg. Aztán kora délutántól izzott a telefonvonal: volt, aki az autóját kínálta föl, járjuk körbe a várost, nincs sehol kenyér! Egy másik, a család­jára hivatkozva emlegetett nyomdafestéket nehezen vi­selő szavakat; a harmadik szombati kenyeret mutatott, amely inkább egy muzeális tárgyra hasonlított*, a negye­dik egy lakótelepi apuka volt, akinek csak két deci tej jutott, azt is a szomszédtol kapta; a következő telefonáló arra próbált rábeszélni, a szellemi táplálék mellett — kiegészítő üzemágban — ke­nyérgyártással is foglalkoz­zunk... Nem folytatom: a helyzet drámainak tűnt. Délután hosszú sorok áll­tak némely üzlet előtt: ke­nyérre, tejre vártak az em­berek. Keveset rendeltek az üzletek? A megrendelő pa­pírok tanúsága szerint annyit kértek, amennyit két-három napos ünnepekre szoktak volt rendelni! Nem mentek a gé­pek a sütőipari vállalatnál? Reggel fél hattól este fél tíz­ig dolgoztak a munkások, kö­zöttük beöltözött irodai alkal­mazottak, vezetők is. De ve­gyük sorra a tényeket! — Három-négyszeresét vi­szik az emberek, mint álta­lában az ünnepek előtt — tá­jékoztatott bennünket még kedd délután a salgótarjáni Tanács úti kenyérbólt vezető­je —, ilyen felvásárlásra még nem is emlékszem... Várjuk az újabb rendelést, amíg em­berek állnak a bolt előtt, nem zárunk be! — Csütörtöki kenyereinket is elvitték — mondták a Pécskő Csemegében —, elfo­gyott mind egy szálig, nagyon várjuk a szállítmányt! ESETEIM (2.) Kives Emil, a Salgótarján és Vidéke Áíész 8. számú ABC-nek vezetője már a ke­nyérroham után, csütörtökön papírokat tesz elém: —1 Nézze, szombatonként alig valamivel több mint két­száz kilót rendelünk, most ötszázat kértünk, s elfogyott! Azaz este hét. órakor érke­zett adagból még kilenc meg is maradt. Ruzsnyinszki László, a cent­rumban található Tej, kenyér bolt vezetője: — Itt van, figyelje csak: hatszáz kilogrammal rendel­tünk többet, mint szombatkor szokás... Egy óra felé már láttam, erősen fogyóban van, szóltam az NSV-nek, s négy óráig újabb kétszáz kiló ér­kezett... fél hatkor ismét be­futott egy száz kilogrammos tétel. De sajnos, 15—20 ember­nek nem jutott. A Nógrád megyei Élelmi­szer Kiskereskedelmi Válla­lat a megyeszékhely kenyér- és tejellátásának közel ötven százalékát biztosítják. Min­den ünnep előtt a megye ér­dekelt szerveivel, vállalataival koordinációs értekezleten egyeztetik a rendeléseket, a tartalékképzést. — Hat kiemelt salgótarjáni boltunkat figyelembe véve át­lagosan 19—20 mázsa kenye­ret rendelünk, a szilveszteri többnapos ünnepen, például 28 mázsa fogyott. Most, ápri­lis 3-ra 34 mázsát kértünk, délután három órára már nem volt a pultokon belőle — mondja Gecse István igazgató —, sőt, a tartalék ötszáz kiló is elkelt! Csaknem hasonló tapasztalataink voltak a tej­ellátásban, ebből is jóval többet rendeltünk, ezer liter tartalék sem volt elég, kér­tünk újabb szállítmányt. Vé­gül is egy-másfél órás áru­hiány után kapható volt a tej. A hat kiemelt bolt közül a kemerovói, a Pécskő utcai, a vásártéri jóval tovább nyitva tartott egészen addig, amíg a sorok el nem fogytak. Meg­értjük vásárlóink türelmet­lenségét, de ekkora méretű fogyasztásra a leggondosabb előkészület mellett sem lehe­tett számítani! A kétezer ki­logramm helyett négyezer- hétszáz fogyott el, minden várakozást felülmúlt! Tarján György, a Nógrád megyei Sütőipari Vállalat fő­mérnöke így eleveníti fel a történteket: — Salgótarján és környéke részére a kereskedelmi válla­lat, az áfész, a Csemege, s a többi rendelőnk 21,4 tonnát kért, szombatonként, ez a szám alig haladja meg a 13 tonnát. Már déltájban kaptuk a jelzéseket, nagyon fogy a kenyér! Megkértük dolgozó­inkat, maradjanak benn mű­szak után, s átálltunk a cito- pános technológiára, amely a hatórás érést egy órára csök­kenti, ám így is bő három óra alatt készül el a kenyér. Jöttek az irodákból is, akik értenek a szakmához, s szinte egy emberként összefogva dolgoztunk... voltak, akik reggel fét hattól este fél tízig egyfolytában! Végül négy­ezer kilóval állítottunk elő többet a rendelésen felül. Ezen kívül 1800 zsemlét, 600 kiflit szállítottunk szintén rendelésen túl. Okok? — mindenkitől meg­kérdeztem, de egyértelmű ma­gyarázatot senki nem tudott adni. Tények azonban van­nak: sokan többnapos ün­nepre valót vásároltak, akadtak akik 6—10 kenyeret is vittek; a kisiparosok egy része (kb. 20 százalékát adják a kenyér- ellátásnak) nem jelent meg árujával; voltak, akik éppen most lepték meg hizlalt ma­lacaikat „e finomsággal”!) mások áremelést gyanítottak.?; És mennyiben felelős a keres­kedelmi és a vállalati szerv? Lehetett-e előre látni ezt a rekordfogyasztást? Habár a fogyasztás szót idézőjelbe kel­lett volna tenni, mert már ma nyilvánvaló, hogy mázsa­számra jut kenyér a szeme­tes edényekbe is. S, akkor fölvethető az a kérdés is, mi, fogyasztók mennyiben tehe­tünk aWól, hogy egyeseknek talán semmi, másoknak még a kukába is jutott kenyér? Tanka László SZAKMÁI TITKAINK Ez a nap is jól kezdődött. Az álmosságtól még botor­kálva, egy régi riportala­nyommal találkoztam, s mi sem lehet nagyobb öröm, mint mikor megismerik az embert. — Mivel tartozom? — sze­gezi nekem hirtelen a kér­dést, miután megtárgyaltuk, hogy egyetlen elrejtett mon­dat a cikkben megértette a közvetlen főnökével, hogy az igazság nem nála van. — Észnél legyen ember! — tiltakozom minden óvatosság nélkül. Látom az arcán, hogy nem egészen érti, miféle segítség az, aminek az ára nem a vi­szonzás. — Á, de jó, hogy látom — toppan mellénk egy meglett férfi — maga aztán jól ki­csinált engem! Igaz, hogy fü­tyülök az egészre, de ez a herce-hurca nem hiányzott. — Miért, nem az igazat mondta? — Azt mondtam én, csak hát az igazságnak sok arca van. A főnököm más oldal­ról látja. Tudja, hogy mikor szed rá még egyszer engem nyilatkozatra. És ott hagyott. Máris kese­rű a szám, de ilyen az élet Szót sem érdemelt volna az egész, ha nem várt volna üzenet az asztalomon: hívjam fel a meglett férfi igazgató­ját, az ország távoli pont­ján. — Megtiltottam minden be­osztottamnál'., hogy nyilatkoz­zék. Hogyan merte megírni... — Valami valótlant mon­dott? — Még csak azt kellett vol­na! — Akkor nem értem az aggódását. Csupán tényeket közölt a munkatársa, olyat, amit saját szememmel is lát­tam. Nem panaszkodott, nem árulkodott, nem vádaskodott. — Ön nem kért engedélyt a beszélgetéshez! — A munkájuk mindenki szeme láttára zajlik, nincs benne semmi titkos, amiben pedig vétettek, azt nem a be­osztottjától tudom, egy hiva­talos szerv képviselője állapí­totta meg. — Nem érti, hogy ami cé­gen belül történik, az csak ránk tartozik? — Ezt értem, csakhogy ami történt az kifelé is hatott, tisztázni keljeit az érintettek előtt. — Szóval vegye tudomásul, csak én adhatok információt! Itt kattant a telefon. Azóta sem értem, mi hibádzott. A beosztott utazgatott „kihall­gatásról” kihallgatásra,. az adatok hibátlanok voltak és maradtak. Azóta hiába nyag- gatom a munkatársakat, mu­tatóujjukat szorosan csukott szájuk elé teszik, s cinkosan mosolyognak. Pedig azóta történt még valami. Néhány nappal az ominózus beszélge­tés után, a telefonban izgal­masan csicsergő titkárnői hang közölte, hogy Főnöknek üze­nete van. — Azt kéri, hogy írja meg, tisztázódott minden. Diktá­lom a szöveget. írja? — Szeretnék beszélni a fő­nökkel ! — Egy kis türelmet... igen, hát... éppen most ment el. Igazán kellemetlen. Talán sokadikként ő tisztázhatta volna miért e furcsa maga­tartás? Talán magyarázatából érthetővé vált volna, miért tartózkodik a nyilatkozattól a tanácsi előadó, miért mu­togat egy beosztással feljebb a művezető, pedig a részlete­ket ő ismeri, a feljebbvaló csak általánosságokat mond. — Én vagyok a felelős be­osztásom miatt — mondja a következő eset illetékese — rólunk nem lehet akármit ír­ni. — Csak az igazságot. — így van, de ezt csak én tudom! — Akkor az emberek, ho­gyan értik az egész üzem mű­ködését, -Jtiogyan szólhatnak bele, jogaik szerint, a dolgok menetébe? Vagy, az adott he­lyen nem megbízható szak­emberek dolgoznak? — Összekeveri a dolgokat. Én azt tudom, hogy mit tud­hatnak rólunk önök és má­sok. ' Világos beszéd. így aztán kiderülhet az igazság! Még szerencse, hogy nem minden­napi eset. Mert például a mi­nap azzal búcsúzott egy tsz- elnök: „Jöjjön vissza, van egy nehéz ügyünk, igaz nem vet jó fényt ránk, de legalább tudják meg az emberek az igazságot. Aztán kérdezzen ám végig mindenkit! Nincs mit titkolnunk! Nincs rosz- szabb attól, ha suttognak az emberek.” És nincs rosszabb attól, ha hallgatnak arról, amiről már mindenki beszél. , (zengő) 3 NÓGRÁD — 1984, április 6., péntek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents