Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

\

Á bölcsőkereső

Körösi Csorna Sándor születése 200. évfordulójára

Körösi Csorna Sándor, akinek most ünnepli 200. születése napját az ország, de voltaképpen az egész tudományos világ számos intézménye Londontól Tokióig, szinte lengendás alakja a keleti kutatásoknak. A legendák azonban sokszor homályba burkolják a valóságot.

Néhány éve Kecskemétre utazva, a vonaton ismeretlen útitársaim valahogy szóba hozták Körösi Csorna Sándor nevét.

— Olvastam róla valahol — mondta egyikük —, hogy elment messze Keletre, s ott valami tibeti kolostorban dolgozott, s könyvet írt.

Ez a bizonytalan homály már a múlt században körülvette a tudós alakját; egykori nagyenyedi iskolatársa, Üj- falvy Sándor, a jeles erdélyi emlékíró azt írta 1854 táján; „Körösinek alapos ismerete után okom van hinni, hogy egy oly szilárd akaratnak annyi évek alatt nem lehetett csak a szanszkrit szótár szerkesztésére szorítkozni. Lelkületének megmérhetetlen gazdag forrása bizonyosan nagyobb tárgyakkal foglalkozott;' amiket most még homály fed, s csakis a későbbi kornak

Körösi Csorna Sándor nem, pontosabban nemcsak szanszkrit szótárt szerkesztett, hanem mindenekelőtt hősies ön- feláldozással a tibeti nyelv első tudományos szótárát és nyelvtanát írta meg, s nem is a voltaképpeni Tibetben, hanem tibetiek lakta Ladákh tartományban, Indiában;

1834-ben Kalkuttában kiadott munkái értékét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a nyelvtanát több mint száz.év múlva, 1939-ben Kínában hasonmás kiadásban újra kinyomatták, tibeti—angol szótárát nedig 1973-ban Indiában, Űj-Delhiben ismét kiadták, igazolva a nagy olasz Tibet-kutató tudós, Giuseppe Tucci szavait: „Egy századév múltán is el kellett ismerni, hogy senkinek sem sikerült azóta sem többet, sem jobbat nyújtania'’.

Ugyancsak Űj-Delhiben adták ki másodszor, 1972-ben Körösi Csorna Sándor életrajzát s egybegyűjtött tanulmányait.

Körösi Csorna Sándor portréja.

A szótár nagy tekintélyét bizonyítja, hogy amikor Ka- vagucsi Yekai japán professzor ifjúkorában, 1896-ban, Körösi Csorna példáján föllelkesülve a rejtélyes Tibetbe akart bejutni, előbb elzarándokolt a magyar tudós dard- zsilingi sírjához; a nepáli vízumot azonban hosszú ideig nem kapta meg, míg a nepáli kormánybiztos föl nem fedezte nála Alexander Csorna de Kőrös „székely—magyar”

(így nyomtatta nevét a címlapra) tibeti szótárát, s annak fejében mindjárt fölajánlotta a vízumot számára.

S a szótáron és a nyelvtanon fölül volt még egy nagy műve a magyar tudósnak, amely csak halála után hét évtizeddel jelent meg: a buddhizmus szakkifejezéseinek szanszkrit—tibeti nagyszótára, a Máhavyutpattit („nagy kifejtés”, „nagy etimológia”) — ő látta el pontos angol értelmezésekkel. E munkáját 1910-ben, Kalkuttában Edward Denison Rosa adta ki, aki a magyar tudós iránti tiszteletből megtanulta anyanyelvűnket is, s már magyarul irta a nagyenyedi kollégium professzorainak, kedves idegenszerűséggel; „Mint tudást szomjazó kutató hatoltam abba a kincses tárnába, melyet a Bethlen Collegium volt jeles tanítványa a csodalatra méltó tudós és büszke hazafi, KÖRÖSI CSOMA SÁNDÖR fedett fel. Mint a keleti nyelvek mestere, joggal állíthatom, hogy erős a meggyőződésem, hogy alapos tudású nyelvészt a szanszkrit és tibeti nyelvben sem előtte, sem ez ideig mint ő, nem tudok. Nekem öröm és élvezetet nyújt vele foglalkozni...”

Az igazi hazaszeretet oly spontán megnyilatkoztatásá- ra, mint a székely, talán egy nemzet sem kepes. Ez volt Csorna egyik fő jelleme, mi neki sok oly utat tett szabaddá, mi másoknak lehetetlen lett volna, és sok fáradságos szenvedésekre kitartóvá tette.

Körösi Csorna Sándor eredetileg nem Tibet-kutatónak készült: a magyarság származásának, bölcsőjének titka foglalkoztatta, amely a korszakot, a magyar romantika korát szinte lázba hozta. Először az Odessza—Moszkva— Irkutszk útvonalán akart haladni, hogy a finnugor s az ázsiai rokonság kérdését egyszerre — szó szerint — egy úttal — vegye vizsgálóra. Konstantinápolynál azonban a pestis más irányba térítette, s ettől fogva sorszerűen haladt új nagy tudományos feladatok felé, amelyeket csak átmenetnek tartott' föltett céljához: a magyarság bölcsőjének és rokonainak megtalálásához Eurázsia ismeretlen földjein.

Útja így, félbeszakadva is teljes egész: a tudomány hőse, Kolumbusza volt ő: mást, nagyobbat fedezett föl, mint amiért eredetileg elindult: az emberi szellem egy ismeretlen, új világát, az északi buddhizmusnak a Himalája kolostoraiban fennmaradt gazdag vallásos és tudományos irodalmát. S nem feledhetjük azt sem, hogy a mi kikötőnkből, a magyar nemzeti romantika szelein indult el dagadó vitorlákkal a tudományok történetében páratlan útjára. S ha közvetlenül föltett célja előtt hajótörést szenvedett is: a föld legmagasabb csúcsainál volt sorsszerű zátonya.

Szilágyi Ferenc

Hozzávetőleg 35 millió embert tömörít a természetvédelmi hivatal, az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságban. Önkéntes társadalmi tömegszervezet ez. Hasonló hivatalokat azonos elvek alapján a többi szövetségi köztársaságban is létrehoztak.

Mint German Gan, az Orosz Föderáció környezet- és természetvédelmi hivatalának egyik vezetője elmondotta: egyetlen központi hivatal sem képes annyira aprólékosan ismerni a helyi körülményeket, amennyire az ő munkatársaik ismerik. Nem kevesebb, mint 320 ezer helyi szervezet működik, s alapvető feladataik egyike a lakosság körében végzett felvilágosító munka, az ökonómiai ismeretek terjesztése. Ezen a téren pedig rengeteg a tennivaló mind a társadalmi, mind pedig az állami hivataloknál.

Mennyire hatékony a hivatal természetvédelmi tevékenysége? Erről részben a társadalmi ellenőrzések tanúskodnak, az úgynevezett szúrópróbák, a földalap- és vízgazdálkodási, a természeti törvények, a levegő tisztaságának megőrzését védő törvények tiszteletben tartását vizsgáló kiszállások. Egy nemrégi ellenőrzés során a kis folyók tisztaságával foglalkoztak és a helyi gazdasági szervek minden javaslatot elfogadtak és életbe léptettek.

Ebből is kitűnik a hivatal sokéves gyakorlata során megszerzett tekintélye. Adódnak azonban olyan esetek is, amikor a gazdasági vezetők figyelmen kívül hagyják a társadalmi ellenőrök észrevételeit. Ilyen esetekben fordulnak a helyi tanácsokhoz, melyeknek döntési joguk van. Például az egyik közép-oroszorszáÖNKÉNTES

ÉRTÉKVÉDŐK

gi megyében, a társadalmi ellenőrök kezdeményezésére a megyei tanács külön kiegészítő határozatot hozott az utak építésére és használatára vonatkozóan.

Egy másik fontos területe

a tevékenységnek az a segítség, melyet a köztársaságok kulturális minisztériumainak, a szellemi javak megőrzésében, a történelmi és kulturális emlékek védelmében nyújtanak. Ezeket a hivatalokat a történelmi és kulturális műemlékeket védő társaságnak is nevezik. Minden szövetségi köztársaságban működik ilyen hivatal és jelentős jogköre van. Ezeknek a társaságoknak a beleegyezése nélkül a helyi szervek semmiféle építkezésbe nem kezdhetnek, ha az építkezés bármilyen formában sérti egy adott műemlék jellegét.

Tudvalevő, hogy a Szovjetunióban az állam védelme alatt sokezer, elsősorban építészeti műemlék áll. Csupán Moszkvában csaknem 1900 ilyen épület és emlékmű. A főváros központjának mag- vát képező 9500 régi épület csaknem fele védett műemlék.

A társaság tevékenységének alapja a Szovjetunió történelmi és kulturális műemlékvédő törvénye. Ezért, ha e törvényt netán megszegik, a társaság munkatársai rendszerint nemcsak a tettesek felelősségre vonását és büntetését, de az okozott kár megtérítését, illetve az eredeti állapotok visszaállítását is elérik. Ez történt például az ősrégi orosz városban, Kalinyinban. Itt az építők az egyik központi utca átalakításakor megrongáltak egy műemlék házat. A társaság helyi szervezetének javaslatára ezt a házat teljes szépségében és természetesen saját költségén, a rongálásban vétkes építőipari vállalat állította helyre. (Sajnos, azonban az épület így már nem az eredeti, csupán másolata a réginek.)

Az oroszországi műemlék- védelmi társaság központi tanácsától kapott értesüléseink szerint, ez a szervezet ma 15 millió embert egyesít. Mindennapi munkája mellett a szervezet munkatársainak feladatai közé tartozik az orosz- országi történelmi és kulturális emlékek teljes nyilvántartásának összeállítása és rendszerezése is.

Irodalom és irodalmi közélef

jóval több igazi — köztük nem kevés szocialista ihletett- ségű, eleven realizmusra valló — művet kínál, mint ami első pillanatra szemünkbe öt- lik, mint amit a tömegkommunikáció, a kritika általában Játszani enged.

Valódi értékrendet!

Van jócskán nemcsak értékváltás, értékátalakulás, de értékrendzavar is irodalmunkban. Helyenként erős a színvonalhullámzás; tapasztalhatunk olykor aszinkront, lépés- hátrányt is a jó társadalmi folyamatokhoz, illetve az irodalom iránti igényekhez képest. Máskor dezorientáltság, önismétlő középszerűség vagy éppen modernkedő és individualista eszmények „morális” hangulatkeltése terheli művészetünket. S ez annál zavaróbb, mivel nem csökkenő (ellenkezőleg: helyenként még szélesedő) bázisa van a nem olvasásnak, vagy ami csak alig jobb, az álirodalomnak, a giccsnek, a rossz konzumkul- túrának. Mindemellett joggal vitathatók a közeli vagy távoli történelem, a mai életmód és a társadalmi periféria, a „belső én” félresikerült, egyoldalú, eszmeileg és művészileg tehát egyaránt sérült feldolgozásai az úgynevezett igényes irodalomban is.

Ugyanakkor — e negatív jelenségek mellett — merjünk a nyilvánosság előtt is jobban örülni ugyanezen élmények és témák érett, modernségükben is realista megfogalmazásainak, az emberiség, a béke, a szocialista eszmények, a nemzet sorsa iránti humanista felelősség- vállalás művészileg hiteles példáinak. Az irodalmi közélet rossz hangulataival és a torz orientációkkal, illetve a társadalmunkban helyenként tapasztalható konzervatív vélekedésekkel, a technokrata és ökonomista szemlélet, az irodalom-, sőt értelmiségellenes demagógia tüneteivel szemben egyaránt önérzetesen képviselhető irodalmunk valódi progresszív értékrendje.

Mivel — úgy érzem —irodalmunk jobb, mint amit irodalmi közéletünk felszíne mutat, ez utóbbinak olyan — közös felelősségvállalásban testet öltő — továbbfejlesztésén kellene munkálkodnunk, hogy vezetőként (s ne fél-,' illetve félrevezetőként, szigetelőként) „működjön” az alkotások és a közönség között.

Ha a mai magyar irodalom, jobb érdekdifferenciálás révén is, meggyőzőbben tudja fölmutatni az új' társadalom építésének immár négy évtizedes történelmi korszakára valló saját és sokszínű értékeit; s ha az irodalmi közélet eszmei, politikai és szervezeti vonatkozásban is javítani tudja az alkotás és a közérdekűvé válás, a progresszív életminták, a kritikus valóságismeret és a szocialista értékeszmények sugárzásának feltételeit —, nos akkor valóban erősödhetne e „kitüntetett” művészeti águnk több '• évszázados megharcolt nemzeti tekintélye, illetve a társadalomban, a kultúrában betöltött, s betöltendő, „semmi mással nem pótolható” szerepe. Agárdi Péter

Az utóbbi hónapok művészetének látszólagos csendjét jó néhány zajos irodalomközéleti, illetve irodalmi köntösű ideológiai-politikai vita verte fel. Meglehetősen sok szó esett vidéken és fővároson egynémely folyóirat arculatának eltorzulásáról (például Mozgó Világ), az írószövetségi belső életről, az új adórendelet hatásáról vagy a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos írástudói fe- lelősség értelmezéséről.

Aligha minősíthetők ezek a fontos kérdéseket feszegető eszmecserék álvitáknak. Némelyik közülük azonban mégiscsak könnyen megtévesztheti (s talán meg is tévesztette) az irodalom iránt fogékony olvasókat, érdeklődőket. Sőt: mintha dezorientál- ta volna magát az irodalmi életet is, mintha több ponton reális veszéllyé tette volna a felelősségáthárító pótcselekvés fantomjait. Ha nem is mondja ki ilyen keményen, de tudom, hasonlóképpen érzékeli és minősíti e helyzetet az alkotók és kritikusok nagyobbik része is. Azok mindenképpen, akik a valódi, közérzetrontó ellentmondások és gondok ellenére. az irodalompolitikai gyakorlat számos elemével valójogos elégedetlenség mellett is elutasítják az olykor tapasztalható sérelmi demagógiát: elsősorban alkotni és hatni akarnak, méghozzá esztétikai ereiű műveikkel. Mert ebben látják az irodalom sokat emlegetett — és soha el ném évülő — progresszív társadalmi és nemzeti küldetése teljesítésének elsődleges és reális lehetőségét. S mert: az író mint értelmiségi állampolgár saiátos és felelős társadalompolitikai, közéleti illetékességét nem tudják — s nem is akarják — elválasztani a művészi értékek hitelétől, valódi társadalmi „működésétől”.

Irodalom és közönség

Hogy ez a felismerés azért áthatja — s talán a korábbinál szélesebb körben — kezdi áthatni az irodalmi élet fórumait, arra több példát idézhetnék. Számot lehetne adni több konstruktív irodalomközéleti kezdeményezésről, illetve a mai társadalmi-közéleti vitákban való jó szellemű írói részvételről. örvendetes, hogy az irodalmi nyilvánosság vitafórumain végre újra eszmecserék témája kezd lenni az, ami mindig is magától értetődő közös ügyünk kellene hogy legyen. Társadalmunk és irodalmunk egymásbafo- nódó kérdéseinek két legfontosabbikára gondolok: a mai irodalom értékrendje, valóságismerete, művészi-eszmei arculata az egyik alapkérdés; az irodalom és a közönség viszonya a másik vitatéma.

Ami az utóbbit illeti: számos érdekes, izgalmas művelődésszociológiai tanulmány és vitairat mellett a Hazafias Népfront Olvasó népért mozgalmának 1983 végén megrendezett országos konferenciájára hivatkozhatom, illetve arra a szenvedélyre, amely könyvtárosok és írók,

pedagógusok és tömegszervezeti tisztségviselők, népművelők és könyvterjesztők százait mozgósítja a hivatali munkát messze meghaladó, áldozatvállaló cselekvésre. Amelynek tétje: hazánk műveltségi színvonalának emelése, a különböző társadalmi rétegek kulturális-olvasási esélykülönbségeinek csökkentése, az irodalom „teljes embert” formáló szerepének szélesebb körű érvényesítése. A mai magyar irodalom fo- lyamátairól, értékeiről, eszmei-művészi tendenciáiról szóló írások közül pedig mindenekelőtt a Kortárs. a Kritika, a debreceni Alföld, az Elet és Irodalom, a Nép- szabadság, a Társadalmi Szemle, és az Új Tükör növekvő számú tanulmányát, vitacikkét, interjúját, • publicisztikáját említeném.

Irodalmunk társadalmi érvényessége

Persze van ezekben az írásokban, megnyilatkozásokban

olykor téves, egyoldalú vélekedés, sőt a vállalt témából kibeszélő „odamondogatás” is. Egészében azonban mégis azért örülhet nekik szakember és érdeklődő olvasó, mert ezek a viták végre az irodalom alapvető szerepéből fakadnak, s arra kérdeznek rá; a' művekben — jól, rosz- szul — formát öltő emberi, társadalmi mondanivaló érvényességét faggatják. Miközben — igen helyesen — elhárítják a „suszter, maradj a kaptafánál!”, az elefántcsopt- toronyba való visszavonulás, illetve az odatanácsolás érveit.

Minden látszat ellenére nem belterjes szakmai ügy, hogy például válságban van-e líránk vagy sem, hogy mi az érvénye s értelme a közösségi szenvedélynek, a szocialista eszmeiségnek és az egyetemes humánumnak a mai anyanyelvi költészetben. Hogy mennyire elevenen társadalmi, közérzeti, sőt tömeglélektani jelenség a líra „belső” állapota, azt a hatvanas évtized nagy országos verskultusza is bizonyítja. ,

Hasonlóképp nem csupán irodalomtörténeti szakkérdés, hogy a mai próza történeti tárgyú vagy szociografikus- dokumentatív jellegű vonulatai mennyiben mélyítik el a szocialista társadalom reális valóságismeretét, illetve, hogy — ezzel ellenkezőleg —menynyiben erősítenek egyfajta új vagy „ellensematizmussal” torz, nosztalgikus múlt- és jelenszemléletet. Miként a prózanyelv határainak tágítása sem csak elvont esztétikai kérdés. Ezen a jelenségkörön belül ugyanis elválik az értelmes, érteni érdemes tartalommal hitelesített „nyelvújítás”, a rokonszenvvel, de legalábbis türelemmel fogadható kísérletezés és a joggal ellenérzést kiváltó blöff, érték- romboló álmodernség.

Ezek az újabb eszmecserék és viták, de mindenekelőtt legújabb irodalmunk termése néhány következtetés levonását is megengedik a cikkíró számára. Mindenekelőtt úgy vélem: szépirodalmi termésünk, a líra, a próza, a dráma világa napjainkban

Nincs mesze az idő, amikor a pásztói, területi feladatokat is ellátó könyvtár az azonos kategóriában megyénk legágrólszakadtabb intézménye volt. Nem volt meg a mostani nagyméretű kirakata, hiányoztak a mai irodahelyiségei, zsúfoltak voltak raktárai. Nem működött a zenei részleg sem.

Szerencsére a múltat már csak emlékképekből lehet ösz- szehakni. A pásztói könyvtárat felújították, bővitették, s a múlt évben már ezek között a kedvezőbb körülmények között folyt a munka. Örvendetes, hogy az intézmény az építések ideje alatt sem veszített számottevően vonzásából, s a múlt évben pedig már kifejezetten jó színvonalú, eredményes tevékenység folyt a falak között.

A pásztói könyvtár közel 79 ezer kötet könyv, dokumentum, hanglemez gyűjtő- és kölcsönzőhelye. Tavaly 237 ezer forintot fordítottak az állomány gyarapítására, s több

Országos áHag fölött Pásztori

Az eredmények megszilárdítására törekszik a könyvtár

mint 5 és fél ezer kötettel gazdagították a gyűjteményt. Érdemes volt befektetni, mert az olvasók számát csaknem százzal gyarapították, s az év végén 2501 olvasót számláltak. Ha ezt a mennyiséget összevetjük az újdonsült város lakóinak számával, kiderül, hogy Pásztón a lakosság közel húsz százaléka a tanácsi könyvtár beiratkozott olvasója. S ez az arány annál figyelemreméltóbb, mivel az országos átlag ebben a hálózatban 15—16

százalék körül mozog. Megle- hetően magas a munkásolvasók száma: a hétszázat közeliül

A múlt évben növekedett a látogatók száma is, s az adatok szerint egy olvasó 10—11 alkalommal fordul meg az intézményben. Ez lényegében folyamatos látogatást — és remélhetőleg olvasást — jelent. Egy-egy olvasó átlagosan 30 könyvet kölcsönzött, ami világosan mutatja az aktivitást, A legszorgalmasabb olvasók és könyvtári látogatók a diákok és a felnőtt-tanulók, akik tanulmányaik során jól használhatják a korszerű öszszetételű, állandóan frissülő állományt.

A zenei részleg új szolgáltatásként augusztusban nyitotta meg ajtait a nagyközönség előtt. Tervszerű óvodásoknak, iskolásoknak és felnőtteknek szóló programokkal alapozta meg keresettségét. A fonotékában rendszeresen készítenek helytörténeti hang- felvételeket is, amely a ma és a jövő kutatói számára nyújtanak értékes adalékokat.

Az idei tervek alapvetően az eddigi eredmények megszilárdítására irányulnak. Tevékenységük mutatóit kívánják emelni a központi ellátás bővítésével, a házi kölcsönzés — betegek, rokkantak esetében — bevezetésével, új köz- művelődési programokkal, differenciált propagandával, a különféle helyi és megyei művelődési akciókhoz, mozgalmakhoz való csatlakozással.

NÓGRÁD — 1984. ágrjlis 4., szerda

13