Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

Zvolszky Zita rajza _________l__________ O ktatási reform & Szovjetunióban össznépi vitára bocsátották aa SZKP Központi Bizottságának terve­zetét az általános és szak­munkásképző iskola reform­járól. Az elmúlt évtizedekben a szovjet iskolarendszer ha­talmas eredményeket ért el, ennek is következménye a kiemelkedő tudományos-mű­szaki és kulturális fejlődés. Ennek ellenére vált a jelenlegi iskolarendszer reformja. A reformtervezet szerint az iskolai oktatás egy évvel ko­rábban, 6 éves korban kezdő­dik. Jelenleg a Szovjetunió­ban 1 éves kortól iskolaköte­lesek a gyerekek. Ezzel kap­csolatban már több éves kí­sérlet folyik. a nemzet, hogy aki osak bán­ni tud a fegyverrel, az ott legyen a harcmezőn. Magu­kat nem hívták be, de a lo­vaikra szükség van. — Itthon nagyobb szükség lenne rájuk — hallatszott egy hang bizonytalanul. — A haza sorsa mindennél fontosabb. — Vetni kéne. — Vetnek az ökrökkel, meg A tehenekkel. — Az én lovam járni is alig tud — mondta Bagi Mi­hály. — Majd megtanítjuk — mondta Mávai, és úgy nézett a sovány emberre, hogy az jobbnak látta csöndben ma­radni. — És mikor látjuk a lova­inkat? — Jobbat nem tud? — üvöltött a karszalagos Ho- monai. — Azt. ne mondjam meg, hogy hány nap kell még a győzelemhez? Én a maguk helyében röstellném most ma­gamat. Még a bíró úr is, meg a kisbíró is. Akiknek legjob­ban tudni kellene a köteles­ségüket. De hiszen majd adok én maguknak. Holnap tíz órára ott lesznek mind egy szálig a lovaikkal. Különben... Élesen csattant a hangja, a félénkebb gazdák lassan szi­várogni kezdtek kifelé. A fahr népe kifelé jött a templomból. A gazdák a kastélyból. A nap fölszállt a. fekete házak fölé. A füzek haját meglengette az enyhe szél, a földnek jó illattal üzen­tek. — Ha elviszik a lovainkat, soha nem látjuk őket — mondta valaki. — Pedig elviszik. Amit ezek kimondanak, az szent­ség. Mi pedig megdögölhetünk. — örüljünk, hogy minket nem visznek el. — Maga csak ne örül’ön. Még sorta kerülheti — Annak jó, akinek nincs lova. Az ökrök nem kapnak sasbehívót. — Az ökrökkel nem lehet megnyerni a háborút. Csak a lovaikkal. — Szegény lovak! Kárászék háza előtt nagy csődület támadt. A templom­ból jövők is mind megálltak. Odaértek a gazdák. A göbös két akácfa tövében sovány katona hevert a füvön. Egy nyilas százados és néhány karszalagos ügyködött körü­lötte. A kisbíró fia is ott állt a tömegben a Saliék gyereké­vel, akiből pap lesz. A százados rákiáltott a ka­tonára: — Fölál In i! ■ A katona ernyedten esett ViSSZcl. — Állj föl, te ganéj! —- »i- valt rá a nyilas. A katona nem tudott fföláll- ni. Szemét riadtan forgatta körbe a bámészkodókra. Fé­lelem és gyűlölet lobogott benne. Mintha megmozdult volna az ajka. Mintha mon­dani akart volna valamit. — Állj föl — üvöltött a százados. A tömeg fölmorajlott. Egy asszony hangosan zokogott. — Állj föl! Nem tudott fölállni. A százados odalépett hozzá. Pisztolyát a katona tarkójá­hoz nyomta. Csak egy dör­renés hallatszott. A sovány test megvonaglott. A nyilasok kötelet kötöttek a fára, a kötélre szépen föl­segítették a katonát. Táblát akasztottak a nyakába: „Min­denki így jár, aki nem telje­síti a kötelességét!” A fekete házak fölött sütött a nap, s a falu népe borzongva nézte a látványt. A Bezerédj -kas­tély felől két nyilas tiszt kö­zeledett. A bámészkodók szét­oszlottak. A gazdák haza­mentek, hogy megei essék lo­vaikat. SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM ÜT á „KASTÉLY1 DD „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal” (József Attila) — Hát mi, itt Bérhez közel, a volt kastély szomszédságá­ban, Gyebnárék vagyunk. A férjem, Gyebnár Pál és jó­magam, született Molnár Bor­bála. A férjem Nógrádköves- den, én meg Hatvanban szü­lettem. Öt hároméves korá­ban hozták ide, az apja is cse­léd volt,. kilencen voltak test­vérek az én anyámnak meg tizenöt családja volt, apám kökényesi, apám meg herédi. A férjem kilencben, én meg kilencszázhatban születtem, de aztán az én apám is cseléd volt, meg kocsis, világéleté­ben, cselédek voltunk aztán mi is... Ahogy mennek Bér­ceire, ott az az út, ott volt egy tanya, úgy mondták „Csárda”, ott éltek a férje- mék és onnan jártak át ide á kastélyhoz gyalog, át azo­kon a nagy hegyeken. Volt itt cseléd, de sok is... Juhá­szok, kanászok, béresek... — Most, ahol. vagyunk, a kastély mélett, ez volt min­dig Virágos-puszta, ennek mindig ez volt a neve, „Nóg- rád megye, Bér, Virágos­puszta”, ez volt a pontos el­nevezése már a cím szerint, ugye. Akkoriban itt még csak egy olyan lakás volt, aminek három szobája volt, annak mostanra már csak az egyik sarka maradt meg beépítve a későbbi kastélyba, meg a mostani átalakított Volán­épületbe. Volt itt sok tulajdo­nos, meg bérlő is, volt itt a Rigó uraság, meg a Lázárék, a Bőhmék, meg sok minden­ki más 1«. A fiatalabbak mát csak két nevet emlegetnek, akikre emlékeznek, a Lázárt, meg a Bőhmöt. A Bőhm volt itt előbb, tizenhat évig volt az övé ez az egész a földdel együtt. A Dolfi bácsinak volt aztán két fia, ők nagyságos urak voltak, de aztán élt itt tekintetes és méltóságos is, a Horthy kormányzónak a sógora. Amikor Pali ideke­rült, még a Bozó nagyságo­sé volt a hely, Szirákon volt kastélya neki. De inkább csak egyszerű ház volt az, ott, ahol most a posta van. Itt szolgált az egész család. Á béri iskolába innen jártak a sárban. Amire felnőtt a fér­jem, ő is az apja után kocsis lett, lovakat, ökröket hajtott. Ez a Bőhm, ez volt a legem­beribb közöttük még, mert nem hajtotta annyira a cse­lédet. Az állandóan itt volt. Ahogy megvette Virágost, a felesége elvált tőle, aztán volt két fia, ahogy mondtam az elébb. Azok kijártak ide, de a felesége soha, de soha, ami­ért megvette Virágost. Itt a cselédember hajnali fél há­romkor kelt minden áldott nap. Ez így volt itt. De, mint cselédember a férjem a kas­télyban soha nem járt, csak a demokráciában. Ezt a Bőhm Adolfot mégis szerették, ami­ért, már mondtam, mert min­denki ide jött volna cseléd­nek, de hát csak uraság volt az is. Itt cseléd csak akkor lehetett valaki, ha már egy itteni azt mondta rá, „isme­rem, rendes ember az”. Így volt. —• Ahol mi most lakunk, ebben a kis házban, ez volt a Bőhm intézőjének, a Ladá­nyi Jenőnek a lakása akko­riban. Negyvenegyben csinál­ták ezt, a kastélyt meg negy­venkettőben. Az új világban is itt dolgozott a férjem is, meg én is, amikor már Bu­dapesté volt a kastély, meg minden itt körül. Rokkant a Pali, éjjeliőr volt, meg a kan­dallóban fűtött sokáig. Az én édesapám is cselédnek került aztán ide. A cselédember úgy élt, hogy ment egyik tanyá­ról a másikra, helyet kellett keresnie. Így ismerkedtünk aztán mi ketten meg későbben. De én még azelőtt szolgáltam háznál, Szirákon, tizenhárom éves koromtól, így volt ez, mégis kicsi nyugdíjam van, mert nem jelentettek be en­gem, ahol kellett volna akko­riban, a cseléd gyereke meg, ha maga is cseléd, mit tudott volna erről, ugye? Sosem vol­tam beteg, biztosításra engem sohasem jelentettek be, nyo­ma sem maradt az egésznek. Ha a demokrácia nincs —, nekem egy fillér nem sok, annyit sem adnak sehol! Az urak azt szerették, hogy a cseléd ne legyen beteg soha, mert, aki beteg volt, azt el is söpörték azonnal, nem köllött az senkinek. A Jaszó főjegy­zőnél szolgáltam kezdetben, Szirákon, a háznál: szolgabí- rós világ volt itt Szi­rákon, székhely is itt volt még akkoriban. Mi aztán a férjemmel ötvenhét éve va­gyunk együtt, jóban-rosszban. hettem rossz ugye. Amikor elvitték őket, mert zsidók voltak, a többiek azt kiabál­ták, hogy „a Borist is vigyék el”, hát ez így volt. A többi cseléd ezt kiabálta nekik. Mondom, buta volt ez a nép itten, szegény, de nagyon. Nem volt senki, aki okosíjja, hogy a női cselédeknek is járt vol­na a bejelentés. A férfiem­bernek volt cselédkönyve, de a nőcseléd tán ember sem volt akkor. De azért a réte­seim mindig híresek voltak, még most is azok. Annyi rétest nyújtottam, hogy... Azért let­tem ilyen sovány, éjszaka egy­kor feküdtünk le, röviden meg újra fel, így éltünk. Ami­kor idekerültem, rögtön „be a konyhába, gyerünk Boris, csináld” kenyeret köllött süt­ni. Lázáréknál volt aztán a legnagyobb vendégjárás, min­dig jöttek. Tizenegyen dol­goztunk nála a konyhában. Huszonnégy tehén volt, a te­jet mind a konyhában kel­lett feldolgozni. De még elébb itt volt egy évig a Juszt Jó­zsef is, a Horthy sógora, az övé volt a kastély, meg min­den, az valami kamarás volt, itt lógott az aranykulcs a csuklójánál, de azt is otthagy­ta a felesége, amikor a kas­télyt megvette. Fiatal felesé­ge volt neki, fiatal. Fia, meg lánya volt neki, a „Juszt baba” mindenki így nevezte. A Pa­li mondja, hogy a falon, itt az a falvédőhímzés a nőről — az a Juszt baba, pedig csak hasonlít persze, szép hosszú nyaka volt neki is... — Hogy Szirák milyen volt akkoriban? Hát, olyan, mint most, nem sokat javult azóta sem. Hatvan esztendeje an­nak már pedig, hogy én a Jaszónál szolgáltam. Gazda nem sok volt ott, inkább hi­vataliak. Az a sor, ami ma­gas épület, abban ott mind hivatalosak voltak. Nékem anyámék itt laktak, én meg hazajöttem, amikor egy kis időm volt, itt ismerkedtünk aztán meg Palival. A cseléd­lakásokból nincs már meg semmi. Itt mindent átalakí­tottak. Budapest sokat csinált ezen, sokat fejlődött. Azok a cselédlakások olyanok voltak, hogy fából voltak a kilincsek az ajtón — gondolhatja ak­kor! Ha fújt a szél, belökte mindenütt. Húszán voltak egy helyiségben. Az egész retyeru- tyám mind cseléd volt, és így élt, de mindnek szép háza van már régen. Mink meg csak itt maradtunk, így volt jó nekünk. Rokkant lett az én uram. Voltam aztán én a Bőhm­nek is szakácsnéja. Az meg úgy esett, hogy a szüléimét ismerték, még Budapestre is akartak vinni szobalánynak. Itt az intéző is barátságos ember volt, meg a felesége is kimondottan jó ember volt az is, de én aztán annyit szen­vedtem, mint Krisztus a ke­reszten, mert, ha ők jók vol­tak hozzám, akkor én semle­— 'Ez a Juszt egy szomorú sovány öreg volt, mindig leült a kastélyt bekerítő kő, meg léckerítés aljába egy nagy bottal, mert itt akkor úgy volt a kerítés, az alja kő, , rajta meg a sor léé... Volt is nóta, hogy „Virágosi kastély léccel van kerítve...” Ott bú­sult. A kőfalon. De ettől aztán úgy féltek, mint a feszülettől, pedig nem szólt az senkinek. A Horthy sógorsága- komasága miatt. De a sok vendég a Lázárnál volt. A kisasszonyoknak aztán udva­roltak katonatisztek, repülős­tisztek, akkor láttunk mi elő­ször repülőt, amikor valami alezredes virágot dobott le neki, meg éjjeli zenét is ak­kor hallottunk először, min­denki beijedt, hogy mi ez, a tiszt, meg a katonák énekel­tek, szólt a tangómuzsika, ilyet még nem hallott itt senki annakelőtte. „Kicsi a rangja”, mondta az apja a Juszt, meg a Lázár lánynak is... Gróf kellett volna lega­lább. Ez a két lány aztán a háború után egy házba került, együtt laknak Svédországban. Ilyen a véletlen. A Lázár mi­niszter is volt, a felesége meg angol nő, a pesti szakácsnő a külföldi ételeket csinálta, én meg a magyarost, de aztán éjjel-nappal dolgozni kellett, jöttek ide a diplomaták, meg minden más is sorra. Ragyo­gott minden, éjjel egykor fe­küdtem le, ötkor már megint ott voltam a konyhában. Ki­lenckor reggeli, tizenegykor a tízórai, mindennap friss va­csora, ebéd, reggeli milliomfé- le... Fonott kalácsot nekem kellett csinálni, mazsolával; Egész nap mosogatni, millióm- ezer edényt. Negyven pengőm volt havonta, semmi más, en­ni, amit „loptunk”. Ez a Lá­zár amúgy közellátási minisz­ter volt, tizenkét gyárnak igaz­gatója, de a miniszterségről lemondott. Mellette ilyen éle­tünk volt nekünk, cselédek­nek, belső inasoknak, konyhai­aknak. így volt. — De aztán, hogy változott meg minden itt! Ugye? Ami­kor az aranylagzink volt, a pesti központi volánosoktól kakukkos órát, meg más szép tárgyakat kapott az uram is, pedig mi nem akartunk az ötvenéves házasságinkon nagy • lag- zit csinálni. De ők nem en­gedték el. Tetszik tudni, mi­lyen volt? Az egész falu dísz­ben volt! Itt voltak mindazok is, akik idevaló származású­ak, de régebben elkerültek innen, meghívták azokat is,’ sokat közülük. Á volánosoké most ez a kastély, oktatási hely ez már jó régen, a mi aranylagzinkon tőlük vagy százan voltak! Abban a nagy teremben rendezték meg ne­künk, ahol a tanfolyamok szoktak lenni... Szépen, gyö­nyörűen meg volt csinálva; azt mondták „Boris néni, Pa­li bácsi! Az esküvőnek is ott kell lepni, annak a kastélynak az utódjában, amiben Boris néniék mindig becsülettel dol­goztak”, ezt mondták. Hát ért aztán nem akartam sehogy sem, „hogy mondjam meg én a rokonaimnak, kinevetnek, ez a vénasszony, hát mit csi­nál... r-* Még aranykoszorút iá hoztak a szakszervezettől, mert már akkor, ugye, régen benne voltam én is a szakszer­vezetben. Voltunk mi azzal a nagy lagzival aztán újságban is kitéve, voltak itt annyi so-< kan, hogy no! Díszbe volt az egész falu, magyar ruhákban; népviseletben sokan, de so­kan. Csizmában, abban a bői ujjú ingben, kalappal, akkor aztán a nők, parasztszoknyá­ban csizmával, aztán mind ide jöttek fel a kastélyba. Ide kijött aztán a sziráki tanácsi titkárnő is, csináltak olyan szép oltárformát, Pali bácsi­nak meg a férfi személyzet csináltatott külön neki Balas­sagyarmaton egy szép nagy csokrot. Olyan sokan voltaki a mi lagzinkon itt fent, hogy még a Lázár idejében sem; akkor sem, amikor a legtöbb vendége volt a kastélynak, a régi világban... — Ez volt a kívánság, hogy így legyen, de nem a mi ré-’ szünkről. A palotási tsz kocsi-’ ján mentünk esküdni, lóhát­ról kísérték a kocsinkat a le­gények és még az volt az ér­dekes, hogy, aki lánykorom­ban volt vőfély — az volt most is. A Jakub Misa. Még ágvat is hoztak, mint régente. így volt, bizony. Az egész falu díszben volt. T. P. fc. \ .............................................."".......................................................................................................................................................mu........................................................................................................................................................................ A számítógépeket évtizedek óta használják hazánkban. Mégis generációs kérdésekről kell beszélnünk, amikor az okos gépek szóba kerülnek, hiszen az elkövetkezendő kor­osztályok már úgy ülnek le a számítógépekhez, mint ko­rábban korosabb kortársaik a televízió elé. Tavaly, a tanév kezdeté­ig 932 mikroszámítógép ke­rült a középfokú iskolákba, a tanárképző főiskolákra, egyetemekre. Apró hírként közölték a tömegkommuniká­ciós szervek, súlyának megfe­lelően. Kilencszázharmincket- tő HT—1080 Z típusú számí­tógép. Sok, nem sok? Annyi bizonyos, hogy általuk va­donatúj szelek lengedezik kö­rül az iskolákat. Gondoljunk csak a tudományos-fantaszti­kus filmek űrjárműveinek vezérlőpultjaira, a Csillagok háborúja komputerizált kato­náira, s a mozikba vándorló tinik” ezreire. Persze, a ve­zérlőpultot, vagy a gépágyú­obsitost felemlegetni érvként. Okos gépek az iskolákban a számítógépek mellett osto­baság. Jusson eszünkbe in­kább az, hogy egy modern esztergagép már elképzelhe­tetlen miniszámítógép nélkül. Vagy az, hogy már a menet­rend készítésétől az áram- számlálásig, az élet megannyi területén igénybe veszik az okos gépek tudását. Az iskolában van ahol kü­lön terembe került a masina, van, ahol csak a tanáriban, vagy egy szertárban kapott helyet. A legfontosabb, hogy a tanulók hozzájussanak. A tanárok 3—5 napos intenzív tanfolyamon ismerkedtek meg korábban a géppel, majd kétezren sajátították el a ke­zelését A legtöbb megyében a pedagógus-továbbképző inté­zetek gondoskodtak arról, hogy a nevelők meg­ismerjék, használni, sőt ok­tatni .tudják a számítás­technikát. A nevelők képzésé­nek ilyen módjáról az a ve­zérigazgató jutott eszembe, aki összehívta a fiatal, szá­mítástechnikával foglalkozó szakembereit, s azzal kezdte mondandóját: ő nem ért a számítógépekhez, de nem en­gedheti meg [magának az üzem, hogy azért, mert az idősebb műszakiak ismerete e területen hiányos, mellőz­zék a mesterséges agyak szol­gáltatásait. A matematikatanárok jár­tassága a számítástechniká­ban nem erény — magától értetődik. Hány diák lett nyelvtanár azért, mert a pe­dagógus példája lebegett előt­te, hány diák vallja, igen fontos életében a költészet, mert a tanár megszerettet­te vele. Most — egyelőre —1 a pedagógusokon a sor, akik a számítógépek hasznosítását tanítják diákjaiknak —, hogy a masinák billentyűzetét ko­pogtatók táborához újabb hí­vek csatlakozzanak. Először csupán a jó mate­matikus tanulók kerülhetnek! közel a géphez. Ami persze nem törvényszerű, bár igaz, a HT—1080-asok a megszokottól eltérő logikus gondolkodást kívánnak. A programozás, a kezelés módját elsajátítják majd bizonyosan a négyesek is, hogy a közepesekről most ne szóljunk. (Az csak illúzió, hogy a bukásra álló tanulót a számítógép fogja megvál­toztatni.) Lényeg, hogy az ér­deklődő előtt ne záruljon be az ajtó. Azon is érdemes gon­dolkodni, hogy kihasználatlan óráiban mivel foglalkozzon a gép. Hajnal József 1 NÓGRAD — 1984. április 4., szerda 11 v

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents