Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)

1984-04-29 / 101. szám

1

Olvasónapló

Molnár C.Pál emlékezete

Szépségvágy és rezignáció

A századforduló epikájáról

| Lőrinczy Huba, a fiatal irodalomtörténész-generáció egyik kitűnő képviselője „szép'’ és okos esszéket írt a századforduló epikájáról. Előbbi jelzőt még akkor is le merem írni, ha tudom, a tudomány világában ennek hangoztatása — ki tudja, miért? — manapság legalábbis nem illendő, sőt, kerülendő. Akadnak ugyanis, akik számára ez a jelző szakszerűtlenséget sejtet, mintha a fo- galmiság azonos lenne a stilus nehézkességével, az esetenként aránytalanná duz- easztott jegyzetanyaggal, a szubjektum teljes háttérbe szorításával. Talán ezért is lehet néha az az érzése az embernek, mintha az irodalom hovatovább csak az iro- daiomtörténet-írás ügye lenne, magaslatait fölfogni más úgyse képes, még kevésbé objektiven szemlélni.

Nem hiszem, hogy így van. S ez nem a tudományosság, a szakszerűség, a modern metodológia lebecsülése, az újabb és újabb módszerektől — esetenként divatoktól — való idegenkedés részemről. Nem lévén irodalomtörténész, dőreség volna a szakma belső kérdéseiről véleményt nyilvánítani, s ehhez ismereteim sem elégségesek. Csupán olvasói véleményként jegyzem meg tehát azt, hogy Lőrinczy Huba esszéit nemcsak olvastam, hanem élveztem is. S bizonyára az is közrejátszott ebben, hogy a szerző bizonyos határig — sohasem a szubjektivizmus határáig — a személyességet is tudatosan vállalja, s ez számomra mindenképpen rokonszenves. Erről így ír az Előszóban: „S ha Komlói Aladár mély rezignációval vallotta: *»Irodalomtörténésznek lenni az íróság legalsó foka« — magam keserűség nélkül, némi büszkeséggel fogadom el a verdiktet. S nem tagadom: túl t a történészi •érdeklődésen is van közöm a tárgyalt alkotókhoz és műveikhez.”

A tárgyalt alkotók közé tartozik többek között Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Krúdy Gyula, Ambrus Zoltán és Török Gyula, vagyis egyetlen esszé kivételével a magyar századforduló prózája. Ezt a korszakot és literatúráját már eddig is sokan vitatták és elemezték, s valószínűnek látszik, hogy ezután is így lesz. Titulálták már a válság és az útkeresés korszakának, az elkallódott tehetségek korának, kétségtelen azonban, hogy ezen időszak irodalmi harcai, eredményei a későbbiek során a különböző irányzatok közvetlen előzményeit jelentették, természetesen merőben más-más hangsúlyokkal. Teljesen érthető például, hogy a nacionalista és konzervatív irodalomtörténetírás mást tartott előzménynek e forrongó és ellentmondásokkal teljes korszakból, mint a Nyugat Irodalomtörténészei és kritikusai, vagy a két világháború közötti „népi" mozgalom. A vulgárszo- ciológiai marxista irodalom- történet pedig egy ideig egyenesen „vacuum”-nak tekintette az Arany és Ady közötti korszakot. Ma már természetesen árnyaltabb a képünk e bonyolult korszakról, mint ahogyan az volt már Adyé is, aki nemcsak saját fölfogásának humanista előzményeit, hanem a radikális, a forradalmár elődöket is kereste a századvég korában, s meg is találta az européer szellemű humánumban, a szociális radikalizmusban, a művészi erőben, amely irodalmi előzményeket meghaladva alkotta meg bizonyos értelemben szintézist jelentő, egyúttal új minőséget létrehozó, korszakos jelentőségű életművét.

De nemcsak a Nyugatot, Adyt, Móriczot nem érthetjük meg a század végi előzmények nélkül, hanem Krú- dyt és Török Gyulát sem, hogy csak néhány példát említsünk, jelzésként.

Lőrinczy Huba Szépségvágy és rezignáció című tanulmánykötete, amely a Magvető Könyvkiadó Elvek és utak című sorozatában látott napvilágot éppen ezt a korszakot, a századforduló epikáját választotta elemzési tárgyául. A kötet gerincét Török Gyula és Ambrus Zoltán élet-| művének elemzése jelenti. Az ( előbbi szerző szépprózai j oeuvrejét a teljesség igényével tekintette át, utóbbié még további kutatásokat igényel. A többi szerző esetében sem igyeKszik Lőrinczy Huba csupán az életműre, vagy annak egy részére összpontosítani figyelmét, hanem a korszak egészében tájékozódik és tájékoztál, híven a vállalt feladathoz, a századforduló epikájának fölvázolásához.

Fölmerülhet a kérdés, hogy miért van szükség néhány kivételtől eltekintve irodalmunk második, vágj éppen harmadik vonalába tartozó írók életművének ilyen mélységű föltárására.

Túl azon, hogy az irodalomtörténet-írás sohasem nélkülözheti a teljességre való törekvést, s ez a korszak még mindig a kevésbé elemzettek közé tartozik, a kisebb jelentőségű életművek fölmérése más szempontból is szükséges. Lőriczy Huba így ír erről: „Csak az ő megismerésükkel egészülhet teljesebbé irdalomtörténetünk mappája, csak reájuk is ügyelve rajzolódhatnak ki a helyes arányok, tűnnek elénk valódi nagyságukban a csúcsok. Másfelől viszont a kutató helyzete is gátat szabott az ambícióknak." Ez utóbbi megjegyzést kommentálandó jegyezzük meg azt a szintén figyelmet érdemlő tényt, hogy Lőrinczy Huba ma is Szombathelyen él, az ottani tanárképző főiskolán tanít. E kötetbe gyűjtött tanulmányai folyóiratok és évkönyvek számára készültek, ez magyarázza, hogy külön-külön is kerek egészet képeznek. Ugyanakkor azonban jól érzékelhetően kirajzolódik belőlük egy koncepciózus és szívós kutatói magatartás, amely máris eredményeket könyvelhet el, s a továbbiakban is komoly eredményeket ígér.

(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984.)

Tóth Elemér

Molnár C. Pál Lújáratás című képe

Századunk első felében a festészet fő vonulata a posztimpresszionizmus és az újklasszicizmus között haladt, Az újklasszicizmus itáliai áramlatához, a novecentóhoz, a római iskolákhoz kapcsolódott törekvéseivel a fiatal Molnár C. Pál is, aki nemcsak a kor magyar vallásos művészetének, hanem a grafikának és a plakátművészetnek is új nyelvezetet adott. Az első világháborút követő évek művészi formabontása közepette a tiszta kontúr, a felbontatlan fonnák, a töretlen színek, és általában a kép értelmes szerkesztése mellett tört lándzsát.

Battonyáról indult, 1894. április 28-án született. Az aradi főreáliskola elvégzése után, művészpályára készült. Francia származású anyja is segítette abban, hogy a képző- művészeti főiskola elvégzése után, nyugati vándorútjának végén Párizsban, a művészetek akkori fővárosában kötött ki.

A művészeti életbe korán bekapcsolódott, első bemutatkozására 1923-ban, Genfben került sor. Művein ekkor a svájci Hodler és az akkor divatos kubista formalátás hagyott nyomot. Az éles rajzot, a formák kemény, szinte bádogszerűen domborított

kezelését évtizedeken át megőrizte.

Hazatérve először a fametszet technikáját újította meg. A fény és árnyék kontrasztjára épített, leegyszerűsített körvonalú munkái nagy figyelmet keltettek. Iskolát teremtett, és megújította a plakát formanyelvét is.

Romantikus hajlandósága fametszetein is szembetűnő, mint Rostand Cyrano de Ber- geracjához készített híres sorozata mutatja. A harmincas évek közepétől 1944-ig a hazai újklasszicista csoport egyik vezéregyéniségeként a hivatalos művészetpolitika számos monumentális feladatát teljesítette, köztük egyházi megbízásokat is, briliáns megfigyelőkészséggel, választékos eleganciával, kimagasló technikai megoldásokkal. Kiemelkedő műve például a budapesti városmajori templom Szent Imre-oltára, a belvárosi plébániatemplom szárnyasoltára.

Táblaképeinek másik kedvelt témája különösen idős korában a meztelen női alak volt, amelyen a bőr gyöngyházas ragyogása, a körvonalak hullámzó játéka ragadta meg leginkább.

Sok hazai és külföldi elismerést kapott, 1934-ben a Zichy Mihály grafikai díjat, a Főváros aranyérmét, 1937ben pedig a párizsi világkiállítás aranyérmét is magáénak mondhatta.

A felszabadulás után pályájának íve megtört. A nagy monumentális megbízások elmaradtak. Látványhoz erősen kötődő festészete azonban táblaképein tovább fejlődött a szürrealizmus irányába. 1965-ös Csók galériabeli gyűjteményes kiállításán egy sor víziószerű alkotással jelentkezett, köztük feszes kompo- zíciójú fantasztikus tájképekkel.

Utolsó képei álomszerű látomások voltak, teljesen realista részletekkel. Az emberiség jövőjéért való aggódását fejezi ki megdöbbentő, nagyon időszerű két festménye, melyeknek egyikén Amerikára gondolva, metropolist ábrázolt, óriási felhőkarcolók árnyékában nyüzsgő apró emberkékkel, fent hatalmas női alak szobrával. A másik kép az atomhalál szörnyű víziója — alkalmas volna béketüntetés jelképének is. A metropolis épületeit lerombolták, az ember eltűnt, a kietlen tájban csak a talapzatáról lezuhant márványasszonyalak fekszik törötten a művész drámai jaikiáltásaként: „Emberek vigyázzatok!” <

Molnár C. Pál 1981. V. U- én halt meg.

Bresíyánszky Hona

V

asútimunkás-életemről még annyit, hogy később, amikor már elméletileg tisztázottabb meggyőződésű szocialista lettem, az itt lefolyt életem tanulságai erősítették meg végleg a kollektivizmusban való hitemet.

A barakkban folyó élet ugyanis annyi különbséggel, hogy nem egy tálból ettünk, tiszta, kollektív élet volt. Nem olyan, mint a katonák, foglyok és rabok élete, akik fölött egy rendszerint ellenséges felsőbbség uralkodik, hanem a magunk körében meglehetősen szabad szellemű és önkéntes közösség. Munkavezető nem élt velünk, az csak a munkában parancsolt, de viszont, mert gyakorlott emberek voltunk, s mert a ' vezető értelmes és jó ember volt, nem sok baj volt vele. Ami baj volt, az mindig felülről jött, és azt a munkavezetővel együtt kellett kivédeni. Például többet és másképp kellett dolgozni, mint eddig, vagy megkerülni a parancsot, mert teljesíthetetlen volt, és közös akarattal félrevezetni a felsőbbsé- get, ezt az előmunkással közösen csináltuk. Sőt, ebben ő volt a vezetőnk.

Itt győződtem meg arról, hogy minden csak mese, amit az emberi természetről, főleg annak végleges és alapvető rosszaságáról írnak és beszélnek a tudósok, írók és politikusok. Én, legénykoroVERES PÉTER:

Munka és erkölcs

mat is beleszámítva, tíz évet töltöttem egyhuzamban már addig is csoportos munkában, amiközben több száz ember fordult meg körülöttem. De nem emlékszem, hogy valaha, valakivel személyes összetűzésem lett volna. Sőt abban a csapatban, amelyikben a legállandóbban dolgoztam, a vasúton, nemcsak köztem, de a többiek között sem igen volt baj. És nem lehet mondani, hogy ezek az emberek szocialisták lettek volna. Nem. Átlagos földmunkások, legfeljebb, hogy önérzetes, rendes emberek és jó munkások voltak. De mert, amint mondtam, a felsőbbségtől meglehetősen távol éltünk, törtetés, szolgaszellem nem férkőzhetett közénk, így elég jól megegyeztünk. Eleinte persze csak az igazság útján. Minden munkát, akár az államit, akár a magunk közül valót, a barakk tisztán tartását, sepre- getését, vízhordást, favágást stb., még a hideg hajnalokon való tűzgyújtást is, úgy igyekeztünk beosztani, hogy az a lehető legigazságosabb sorban menjen. Még, ha az emberek változtak is. Más hasonló csoportok szokása az volt ilyenkor, hogy minden terhes, közös munkát az

10

NOGRAD - 1984. április 30., hétfő

újoncra nyomtak, miáltal a bizalmatlanság, a gyűlölködés szelleme mindjárt beköltözött a csoportba. Mi azonban mindig inkább a nehezebbjét választottuk a dolognak, hogy az újonc ne mondja, hogy kibánunk vele. S a házi kötelességekből úgy mutattunk példát, hogy mi kezdtük. Természetesen a legtöbbször én, hogy ezzel is példát adjunk.

Mindez persze nem volt olyan szándékos, olyan kiszámított, mint ahogy így leírva látszik. Ez természetes volt, a csoport szelleméből jött. Ez a szabad közösségek szükségképpeni, mert egyedül lehetséges rendje.

Később azonban még ezen is túlmentünk. A jól beosztott igazság is gyatra, dolog még, tökéletes beosztást úgyis lehetetlen csinálni, s mi elértük azt az állapotot, amit minden emberi csoport elérni óhajt, s egyáltalán elérhet: a törvény nélküli kollektivizmus állapotát. Mert később, amikor megismertük egymást, amikor már mindegyik természetesnek tartotta, hogy semmilyen munka alól nem szabad kihúznia magát, nem sokat törődtünk az igazság hajszálhasogatásá- val, hanem, ha tévedés volt a beosztásban, vagy különböző felsőbb intézkedések következtében összezavarodott a sor, nem kerestük, hogy ki hova következik, kinek hol van a sora, hanem beálltunk, ahova éppen estünk. És nem martuk egymást, mint a rossz szellemű csoportokban, mivel bíztunk egymásban, hogy szándékosan egyik sem húzza ki magát. így alakult ki közöttünk az az igazi, jó munkásközszellem, amely tulajdonképpen a jövő társadalom legbiztosabb alapja lehet. És elértük azt is, hogy az erősebbek olyan természetesen, olyan magától értetődően végezték el a gyengébbek számára túl nehéz munkát, hogy ez a gyengébbeket egyáltalán nem sértette, nem alázta meg. Mindegyik tudta, hogy nem ravaszságról, nem kibúvásról van szó, hanem az emberi akaraton kívül álló erőkülönbségről.

És ez nemcsak arra a néhány emberre vonatkozott, akik összeszokva megszerették egymást. Sok esztendő miatt sok ember megfordult a csapatunkban, sok újonc jött és tanult be köztünk, de a rendhez és az igazsághoz mindegyik hamar hozzászokott. Ha voltak is, akik a zavaros szolgaéletből, a napszámossorból naplopó erkölcsöket hoztak közénk, az itteni szellem hamarosan át-' alakította őket. Kigyógyultak, mert máskülönben nem

bírták volna ki köztünk. Még a legnehezebb volt a helyzet a zsugori, magának való, elzárkózó paraszttal szemben, de sokára az ilyeneket is átalakította a csoportszellem, legalább annyira, hogy szégyellték ezeket a vérré vált tulajdonságaikat, és igyekeztek, legalább közöttünk, legyőzni.

És érdekes, hogy odahaza a családban, ezer baj közt, sokszor bosszúsak és türelmetlenek voltunk, de itt, a munkában hétszámra, sőt hónapszámra nem volt rá ok, hogy egymásra megharagudjunk. Különösen, ha akkordrendszerű napszámban dolgoztunk, amikor a feljebbvalók hajszája nem rontotta meg a kedvünket. Esténként, ha sorban megfőztük a vacsoránkat, elbeszélgettünk, olvastunk vagy durákoztunk, s éjszaka nyugodtan aludtunk, ha nem fáztunk.

Igaz, hogy ez a mi csapatunk kivételes volt, hiszen körülöttünk olyan csoportok voltak, amelyek mindig veszekedtek. Macerálták egymást, egyesek stréberkedtek, meg árulkodtak, aztán a munkavezetőt pálinkával, borra] traktálták, a pályafelvigyázónak tojást, tyúkot, az osztálymérnököknek hízott libát hordtak, emiatt aztán bizalmatlanság, lógás, naplopás, §

közös munkából, a piszkos és nehéz munkák alól való kibúvás szinte közszellemmé vált. De egyik is, a másik is a vezetéstől és a belső rendtől függött. Mindegyik lehetett volna jó csapat. Mert ugyanezek az emberek, ha más vezetés alá kerültek, mindjárt rendesebb emberek lettek.

N

égy évig arattam egy aratócsapatban, Fige Gábor keresztkomám bandájában, ahol szintén alig volt veszekedés, pedig vélemény- különbség ott is volt, míg más csapatokban meg sokszor kaszára kaptak az emberek ingerültségükben. Ezekből meg' győződtem, nemcsak arról, hogy az ember alapjában jó is, rossz is, a körülmények szerint, tehát a körülmények a fontosak, de az a régi hitem is megerősödött bennem, hogy az emberi társadalom átalakításával párhuzamosan, de ebben is élen járva, magunknak a kollektivistáknak kell először átformálódnunk, jó példával elöljárva, mert egy mozdulatnyi tett többet ér, mint önmagában véve bármennyi jó beszéd. Nehéz dolog, tudom, de nem lehetetlen. Mert, aki különb akar és tud lenni az átlagnál, csak akkor ér a mi szempontunkból valamit, ha ezt a különbséget nagyképűség nélkül tudja érvényesíteni. Ellenkező esetben, bármilyen hős is > mozgalomban, de a mindennapi életben ellenszenvessé ea gyűlöletessé válik, mert mc#» alázza a többit. ]

.(Részlet a Számadásból '