Nógrád. 1984. április (40. évfolyam. 78-101. szám)

1984-04-21 / 94. szám

Herman Lipót centenáriuma

Száz éve, 1884. április. 24-én született Herman Lipót Mun- kácsy-díjas érdemes művész, jelenkori festészetünk emlékezetünkben még fris- • sen élő közkedvelt alakja.

Útja a bácskai

N agyszentmiklósról indult. Első sikereit rajzaival a szegedi kereskedelmiben aratta, ahonnét 1901-ben Budapestre a minta- rajziskolába került,

Balló Ede növendékeként. Utána Münchenben folytatta tanulmányait, majd a kor akkori művészeti központjába, Párizsba utazott. Első kiállításával már a világháború kitörése előtt, 1913-ban jelentkezett. Rajzaiban annak a pénztelen, derűs-borús könnyelmű művészéletnek emlékeit rögzítette, amelyben-a megbízás ritkán jött, és a pénz hamar elúszott. A bizonytalan, egyik napról a másikra berendezett élet leleményességre, szervezkedésre kényszerítette az élni akaró művészeket, akiknek keményen meg kellett küzdeniük a megélhetésért, rendeléseket kellett szerezniük a polgárság tehetős tagjaitól, képeket, szobrokat kellett eladniok. Ezért alakítottak egyesületeket, verődtek csoportokba, művészeti irányzatok szerint és elvi alapon is.

Herman Lipót látásmódja romantikus, stílusa realista Volt, a természet pontos bemutatásával, impresszionista hangvétellel. Mitológiai és Bktkompozícióit barakkos szenvedély' fűtötte. Széles ecsetjárással dolgozott. Tájképei lírai hangulatúak; kisvárosi utcákat, a Balaton-kör- nyék árnyas ligeteit, virágcsendéleteket festett, de mestere volt az arcképnek is. Nagyszámú műveit örömmel, könnyedén, alkotta. Megnyerő festészete kiállításai során sok hívet szerzett művészetének.

Lipót: Piros sapkás önarckép

A felszabadulás utáni művészeti feladatokhoz törésmentesen alkalmazkodott, az ötvenes években festett, jól jellemzett portréin Kossuth-dí- jas tudósok, írók jelennek meg, de szépasszonyok is, kicsit előnyösebben, mint maga a valóság.

Korát és művészetét élénk érdeklődéssel figyelte még öregkorában is. Művészetelméleti munkásságot is folytatott. Érzékletes képet vázolt fel az első világháború előtti művésztársadalomról, kortársai alkotásairól, a nemzetközi nagyságokról, és a festészet klasszikusairól. A művészetről vallott nézeteit, nagy ismeretanyagát szívesen osztotta meg másokkal. Szuggesztív egyéniségének vonzását mindenki megérezte, aki egyszer kapcsolatba került vele.

Friss alkotó kedvét haláláig megőrizte, távoztával egy bölcs, színes, érdekes egyéniséggel lettünk szegényebbek. 1972-ben halt meg.

Brestyánszky Ilona

Olvasónapló

VAJDA

LAJOS

V

ajda Lajosnak (Zala. egerszeg, 1908 — Budapest, 1941) életében mindössze két műteremkiállítása volt. Az egyik 1937-ben Ámos Imre és Anna Margit Rákóczi úti műtermében, a másik 1940-ben Szántó Piroska és Seiden Gusztáv Szép utcai műteremlakásán. A magyar avantgarde művészet egyik legkiemelkedőbb képviselőjének, aki a szentendrei festészet szürrealista-konst- ruktív szárnyához tortozott életében nem bontakozhatott ki széles körű hatása. Nem, csak azért, mert nyomorral tarkított és sajnálatosan rövid életet élt, hanem a korabeli társadalmi — ezen belül művészeti — viszonyok sem kedveztek a modern törekvéseknek.

Ami a korabeli Párizsban már úgyszólván magától értetődő volt, az a fáziskésésben levő Budapesten csak zavart keltett, vagy még azt sem. Inkább csak mély közönyt. A demagógiával fűszerezett kon- zervatizmus (mind a politikai, mind a hivatalos művészeti) hosszú időre megtette hatását, sőt, bizonyos értelemben napjainkig ható tudati, ízlésbeli elmaradást prolongált. Bálint Endre Vajda Lajos második műteremkiállításáról a Népszavában írt kritikát, amely 1940. április 14-én jelent meg, a tárlat megnyitásának napján. Ebben többi között megjegyzi: „Az elvont formavilág nehezen érthető nyelve túlságosan ide- genszerűen hatott ahhoz, hogy azt megérteni igyekeztek volna." Ez a megértés még ezután is hosszú évtizedekig késett, különböző okokból. Ez a késés és nyomában a kései fölfedezés, amely az 1970-es években következett be még a művészeti kritika részéről is, valój ában nemcsak a vajdai életművet érintette hátrányosan, hanem aligha pótolható- an, s mindenképpen egészségtelenül szakította meg a kortárs magyar művészet fejlődésének szerves folyamatát. Így mindmáig érzékelhető például az a rendkívül sok értékzavar, amelyek egészségesebben fejlődő nemzetek képzőművészeti életéből örvendetesen hiányzik. Sajnos, nálunk nem. Nem is nagyon túlozva, megjegyezhetjük, nekünk mostanában úgy lett neoavantgarde- unk, hogy nem volt avant- garde-unk. Vagy ha volt — s azt gondolom, inkább ez közelíti meg az igazságot —, akkor létezésekor kedvezőtlen körülmények közepette, inkább egy-egy életműben bontakozhatott ki (sokszor az országon kívül), így tudat- és ízlésformáló hatását születésekor nem fejthette ki, vagy csak igen szűk körben.

Nem csoda tehát, hogy a magyar absztraktfestészet egyik legnagyobb alakja is így járt. S ez — mint az eddigiekből kiderül — nemcsak az ő vesztesége. Nem járt jobban Vajda Lajos a „közvetlen” utókorral sem. Halálakor hiába figyelmeztetett a kitűnő kritikus, Kállai Ernő: „Sorsa arra ítélte, hogy a közöny és az értetlenség légüres terében alkosson, habár a fiatalabb művésznemzedék legfőbb erőit képviselte”, Vajda szellemi és művészi intenzitása csak az 1943-as emlékkiállításon — valójában első igazi kiállításán — kapott először komolyabb értékelést. A művész filozófus barátja. Szabó Lajos ekkor nemcsak azt jegyzi meg helyesen. hogy ez az életmű valójában fordulópontot jelent á magyar festészet történetében. hanem azt is érzékelte: „Kállai Ernő, Fekete Béla és Vajda Júlia egy olyarí lezárult életnek állítottak me- mentót ebben a kiállításban, melynek szellemi hatása nemcsak Magyarországon csupán! majd csak a következő évtizedekben fog kibontakozhatni!”

Valójában így is történt. Vagy csaknem így történt. A képzőművészeti élet második világháború utáni csoportosulásai Vajda Lajost természetes biztonsággal vallották közvetlen szellemi elődjüknek. Az Európai Iskola, ezen belül a szentendrei modernek, s a Kállai Ernő vezette Elront Művészek Csoportja * vajdai életműhöz nyúlt visz- sza. Ez a szellemi, művészeti pezsdülés azonban sajnálatosan rövid ideig tartott, és ismét hosszú csend követte. Ezt csak az 1960-as évtized törte meg, amikor is az életmű legfontosabb darabjait 1966-ban bemutatták Szentendrén, s 1969-ben Székesfehérváron.

Majd még több kiállítás következett, az eddigi legteljesebb 1978-ban a Magyar Nemzeti Galériában. A művek végleges és méltó otthona a szentendrei Vajda Lajos Múzeum lesz. Művei közben Európa különböző országaiban és Amerikában keltettek figyelmet és visszhangot, de

— amint arra Frank János is utal a hetvenes évek végén

— a kor itthon csak most kezdi utolérni saját avant- garde-ját. Mint írja: „Vajda nagysága messze túlszárnyalta a róla szóló legendát".

Mándy Stefánia Vajda Lajos címmel közzétett tanulmánya nagyszabású vállalkozás, kitűnő mű, méltó a művészhez, aki Kassák Lajos után a hazai avantgarde második nemzedékének legkiemelkedőbb alakja volt. Munkássága a magyar művészeti látás történetében új fejezetet nyitott.

A szerző már az előszóban kitűnően intonálja ezt, s egyúttal utal a vajdai életmű sokrétűségéből következő elemzés nehézségeire. Mint írja: „A huszadik századi képalkotásnak hazánkban váratlanul felbukkanó művészegyéniségei közé tartozik Csont- váry Kosztka Tivadar és Vajda Lajos. A modern művészet magányos szirtjeiként emelkednek ki a sokszínű hazai piktúra hol harsogóan hullámzó, hol csendesen gyűrűző tengervizéből. Ű ttörő zsenialitásukból adódik, hogy életművük fel- és megismerése későbbi nemzedékekre maradt”.

Valóban. Tény az is, hogy Csontváryt némileg korábban és könyebben fedezte föl az érdeklődő közönség, amely érthetően érzékenyebb az erőteljesebb hatásokra, még ha azok bizarr formába, színben, képi nyelvben jelentkeznek is, kivetítve a belső világ forrongását. Vajda merőben más szemléletet képvisel, öt nem a látvány, hanem elsősorban annak szellemi vetülete érdekli. Többszörös áttételekkel él, s ez közönségétől is szellemi erőfeszítést követel, ugyanakkor magasrendű élményt kínál, komoly szellemi örömre csábít. Ez az öröm nem föltétlenül boldogság forrása. A boldogtalanságé sem. A létezés fölfedezése ez, szigorú és föltétlenül tiszta, mint maga a kozmosz. Ezek után talán úgy vélnénk, ezt az életművet a kemény tudatosság hozta létre. Távolról sem. Tudatosság és ösztönösség együtt és egy időben van jelen, mint minden komolyan becsülendő művészeti produktumban.

Szinte csodálatra méltó, hogy ez a maga korát, az őt körülvevő történelmi közeget olyan pontosan érzékelő, az európai szellemiség bonyolult összefüggésrendszereit tisztán látó és ötvözni kívánó „névtelen” művész életművének javát nem egészen egy évtized alatt, 1933 és 1940 között alkotta meg, időnként fizikai nyomor közepette. Ráadásul, ez volt a világtörténelem eddigi leginkább válságszabdalta, iszonyú tragédiákba rohanó korszaka. Mit tehetett a művész, aki látott? Vállalta a tanulságot, ami a művészetben sem mindig a leghálásabb feladat. Tanúk nélkül azonban, tudjuk, még iszonyúbb dolgok is megtörténhetnek. Hiszen „tanúk” millióival is mi minden történt már ezen a földön.

Mándy Stefánia nagy szakmai gonddal, hatalmas kutatómunkával s a szemtanú érzékenységével megírt művében a maga nemében teljes képet kapunk Vajda Lajos életművéről, motívumainak kitűnő elemzésétől kezdve az életmű korszakolásán át egészen a sokrétű hatásig, amelyet gyakorolt és gyakorol.

A könyv a szerző tanulmányával nem ér véget. Még csak ezután következnek Vajda Júlia életrajzi feljegyzései Vajda Lajosról, továbbá a művész levelezőlapjai, noteszlapjai. Külön fejezet foglalkozik Vajda Lajossal a korabeli művészeti életben, dokumentumok alapján, valamint a művész és utókora megrajzolásával.

Oeuvre-katalógus, irodalom- és képjegyzék emeli a kötet szakmai értékét. Hangsúlyozom az oeuvre-katalógus jelentőségét, Ez egyébként 1981. márciusában zárult.

A kötet 321 fekete-fehér és 43 színes képet tartalmaz.

(Corvina Kiadó, Budapest, 19S3.)

— tóth e. —

Az Árarát pillanatai

Elég ideig laktam e hegy ,att. De mondhatja-e bárki, jgy elég ideig lakott válási? Hiszen akkor azt mon- aná, elég ideig éltem. Ave- k Iszahakjan az innen tá- oli Ravennában írta komoly 5 szép vallomását a hegydicsőm kapujába helyezett, hogy őrizze azt. Édenben vagyok, eszerint. Vagy közvetlenül a kapujánál, csak be kellene lépni, gondolom a huzatos erkély korlátjának dőlve. Különös érzés, ez a fajta lehetőség ritkán adatik meg az embernek.

„Rád került sor most egy pillanatra, hogy felnézhess te is az oromra —, s tovatűnj...”

Éppen két éve, 1982. április 24-én került rám a sor, korán reggel a jereváni Dvin szálló tizenegyedik emeleti szobájának erkélyéről ekkor pillantottam meg először az Ararátot. Fönséges közönynyel világit ez a hegy. Itt maradt a Bibliából. Gyerekkorunk óta tudjuk: „A bárka pedig a hetedik hónapban, a hónap Üzenhetik napján megfeneklett az Ararát hegyén.” Noé innen röptette ki a galambokat, hogy kikémleljék, a vízözön után van-e már lakható szárazföld. Nem csoda, hogy a helyi hagyomány szerint, a vízözön után Jereván városa épült föl először a világon. Az sem. hogy a hegy legendái vetekednek a Paradicsomról szólókkal. Van olyan örmény legenda, hogy az Ararát volt az a fénylő pallos, amelyet az Űr a ParaJelkép ez a hegy. Őrzi ezt a véráztatta földet és sokat szenvedett népét, mint kotlós a csibéit, hogy szét ne fussanak, el ne hordja őket ragadozó madár. Most csak a szél köröz itt. Pörög a hegy körül, mint valami búgócsiga. Hallom a hangját.

*

Errefelé a legendákból, a kultúrhistóriai érdekességekből nehéz kifogyni.

Ecsmiadzinban, az örmény katholikosz székhelyén épült ősi bazilika múzeumában nemcsak Noé bárkájának állítólagos, megkövesedett darabját őrzik, hanem egy dárda hegyét is, amely- lyel a római zsoldos katona annak idején átdöfte Jézus oldalát. Ezt valamikor a Szent Dárda-kolostorban őrizték. Héber nevet adtak neki: gehard, azaz dárda.

Festői völgy ölén feliszik. Ez az Örmény keresztény kultúra egyik legrégibb központja, ma is páratlan látnivaló. A sziklabarlangban létesített monostort a IV. században építették, fénylőén mesés környezetben komponálták a hegyoldalba. Nem kell művészettörténésznek lennie annak, aki építészeti nagyszerűségét fölfedezve sohasem felejti el többé, ha egyszer csodálatos „üregeit” bejárta. Ez a monostor ugyanis a hegy része. A hajdani mesterek viszonylag ritkán nyúltak a vésőhöz, amikor a sziklaboltozatokat, -termeket kialakították, a sziklák jó részét meghagyták eredeti szépségükben.

A monostor háromszintes, a kápolnákat minden szinten a sziklákból faragták ki. Mai formái a XIII. századból származnak. Az oszlopcsarnokokban, a boltívek alatt, a síremlékek között, a sziklaoltárok mellett mély csöndben lépegetve, a csöppnyi ablakokból beszűrődő fényben az emberi teremtés iránti áhítat lepi meg az embert. S a művészet ősi ereje nyűgözi le. Karmai között bárányt tartó sas, oroszlán, bika jelképes alakjai jelentik e harmonikus térben az egyetlen díszítést. Az ember csöndben lép, A terek akusztikája még

a sóhajtást is fölerősíti, mintha föld alatti szél muzsikálna. Az építés ideje táján Arménia ismét poraiból éledt újjá, mint később is annyiszor. Ekkor éppen a szeldzsukok és a mongolok dúlása után. Gehart a környék lakóinak menedéke is volt ellenséges támadások idején. Egy árkádsor fölött felirat is ékeskedik a gránátvirágok között. Számomra az egyik legmeghatóbb kívánságot tartalmazza, amelyet ember véshet a kőbe, vagy írhat bármely anyagra: „Emlékezzetek Galdzakra, az építészre.” Nem él-e valamely- nyiünkben a néha szemérmesen titkolt vágy, hogy na tűnjünk el nyomtalanul a földi terekről? Nem törekszünk-e arra, hogy maradjon utánunk valami, ha eltávoztunk az életből? Az ember egyik legősibb vágya ez, a teremtő munka, így a művészi alkotás megfejtett titkai közé tartozik. Emlékezzetek Galdzakra. Emlékezzetek ránk.

*

A „fönti” templomban az oltáron víaszgyertyákat gyújtogat egy szerzetes. Vidám, ünneplő ruhás férfiak és nők lépnek be a tűző napfényből. Keresztelőre gyülekeznek.

Az örmény keresztelő egyúttal vidám népünnepély. Ezt a kis újszülöttet itt a családtagokon kívül a külföldiek is körülállják, amint a

t