Nógrád. 1984. március (40. évfolyam. 51-77. szám)

1984-03-24 / 71. szám

Mái- azt hiszi az ember, hogy a világ végén van. Ügy nyolcvan után abbahagyja a kanyarok számolását, de le­het, hogy ez attól van, hogy a szemből jövő autóbusz két­ségessé teszi a továbbhaladást. A táj csodája is leköti a sze­meket, Amikor az ezernyi domb és hegy közül kipiros- lanak a háztetők, friss mal­terszaggal telítődik a levegő, a megmászhatatlannak tű­nő hegyoldalakon az ekék nyoma előtűnik, az érzés, ami meglepi az embert inkább tűnik életkedvnek, mintsem nyomasztó elzártságnak. Bár a községjelző táblától, azon a néhány száz méteren míg a tanácsházához _ érhetünk, alig találkozni emberrel, a zöldbe forduló kiskertek, az élénk színű meszelések, a teg­napról otthagyott kevéske ce­mentkeverék életre utal. És ez az egész nem más mint Cered. és amivel több Czene Győző, á községi kö­zös tanács elnöke ifjonti hév­vel magyaráz és mutogat a tanácsháza még hideg folyo­sóján. Hátunk mögött kopá- csolás: kőműveskalapácsok kopognak apró téglákon. — Az átalakítás alatt álló részbe költözik rövidesen a tanács. Ez az egész épület túlságosan nagy nekünk, ahol most állunk, a művelődési ház része lesz. Látható a terv­rajzon, hogy épül még egy szárny hozzá, ott lesz a nagy­terem. Szépen illeszkedik a tájba, nem hivalkodó. Min­den helyisége több funkciót fog betölteni, nem lesz ki­használatlan. A régi ház kö­zépső része életveszélyessé CERCDI PILLANATOK vált, azt lebontjuk. Az első részben már készül a szol­gáltatóház öt műhellyel. Lesz itt fodrász, kozmetikus, rá­dió- és tv-szerelő, talán asz­talos, és szeretnénk cipészt is, de jelentkező még nem akadt. A hátsó traktusban a színpad és az öltöző helyén a sportolók kapnak helyet, a tsz rendbe hozza nekik. Azt kérdi, hogy mire vagyunk büszkék? Mindenképpen arra, hogy a körzetünkben élő há­romezer ember és különböző szervek, Intézmények segítsé­gével, terven felül egy sor olyan dologgal gyarapodtunk, ami feltétlenül jobbá és kel­lemesebbé tette életünket. El­készült tavaly egy étterem, ahol a szociális étkeztetést is megoldottuk. Zabarf és Szi- laspogonyt is idevéve 130 idős ember ellátásáról gondosko­dunk, nem is marad ki sen­ki. Még annyit szeretnénk, ha Pogonyban elkészülhetne rövidesen az öregek napközi otthona. Tovább sorolva a terven felüli megvalósította- kat, központi fűtés van már az óvodában, az iskola kor­szerűsítésével nyertünk két tantermet, kazánházat építet­tünk, ahonnan az orvosi ren­delő, a két szolgálati lakás és a könyvtár is füthető. Persze az is fontos, hogy most már évente 10—12 ház énül Cereden, Zabaron is ket­tő-három, egyedül Szllaspo- gonyban nem „mozdulnak”. Összetartó nép él itt, különö­sen akkor érződik ez, ha ér­telmes célt jelölünk meg. Szeretnek itt élni, áldoznak is a faluért. Nemrégiben szinte pillanatok alatt össze­jött téglajegyekből 130 ezer forint, vagy például az étte­rem építésére célrészjegyeket adott ki az áfész s ebből több mint egymillió értékű kelt el. Erről jut eszembe: nem állt meg a fejlődés, az áfész közreműködésével talán még az év utolsó harmadában el­kezdődik egy korszerű ABC- ár.uház építése és ezzel meg­szüntethető az elavult élel­miszer-, iparcikk- és húsbolt. Gondtalanul? Közel sem. Nagyon szeret­nék, ha rendbe hoznák a Ce­red Zagyvaróna közötti utat, mert bizony az Inkább nyelv­harapásra jó, mint közleke­désre. Cereden belül az ut­cák háromnegyed része jó ál­lapotban van, a többit bizony nehéz lesz helyreállítani, többnyire idős emberek lak­nak mellettük, itt társuláso­kat nem lehet létrehozni. A legnagyobb gond persze a víz. A település földrajzi helyzeténél fgva egyetlen re­gionális rendszerhez sem csatlakoztatható. Mint ahogy az elnök mondta, talán Ce­red az egyetlen község, amely a megyei tervekben nem sze­repel, már ami a vízellátást illeti. Érdekes viszont, hogy több zokszava nem volt. Szó volt viszont már arról, hogy háromezer ember él itt a hegyekben. Közülük 5—600- an kijárnak dolgozni. Hely­ben csak a tsz ad munkale­hetőséget. „Nem! Nem!” Iga­zit ki Czene Győző, Zabaron működik egy üzeme a Sal­gótarjáni Szolgáltató Szövet­kezetnek. Ha baj van, váltani kell Egyedül itt, és csakis itt készítették 10 éven át a nagy- feszültségű biztosítókat és a hozzá való aljzatokat. Nyolc­vanöt asszony másfél milliót gyártott évente. Aztán a be­ruházási stop, s talán más okok miatt is erőteljesen meg­csappant az igény. — Kiegészítő tevékenység­ként elkezdtünk tömítősze- lencéket, falikarokat gyártani .— mondja Kovács János te­lepvezető, de ez sem volt nagy üzlet. Váltani kellett. Még húsz-huszonöt asszony szereli a biztosítókat. Volt úgy, hogy két hónap alatt a negyedéves igénylés teljes mennyiségét elkészítették. Egy asztalka mellett ketten ser Ténykednek. Egyikük egy kis prés segítségével rézlapokat hajlít, másikuk a rézlemezke apró hajlatába olvadófémet illeszt és az asztal közepén égő gázlángba tartja. — Mennyit kell rakosgat­ni naponta? — Az átlag 3—4 ezer — só­hajt Illés Lajosné, aki za- bari — de mostanában nem kell ennyi. — Máshol nem tudtak vol­na munkát szerezni? — Talán az erdészetnél — szólal meg Kisbenedek Mi- hályné — de hát oda is so­kan jelentkeznek, nekünk ide sikerült. A csípős téli-tavaszi szél­ben átsietünk egy másik épü­letbe. Közben Kovács János elmondja, hogy hosszú távú szerződést kötöttek a Salgó­tarjáni Ruhagyárral és egy varrodát rendeztek be. Már­cius egytől érvényes a meg­állapodás. Nagy eseménynek lehettünk tanúi: éppen ott- jártunkkor telt le a tanuló­idő, azon naptól kezdve már üzemszerűen termeltek az asszonyok. Nagy az izgalom. — Hogyan sikerült az át­állás a biztosítékok szerelésé­ről a női és leánykaruháki varrására — kérdem Illés Barnabásnét. — A tanulás az jól mént — mondja szemlesütve —, hogy ml lesz, az most kiderül. — Nagyon ügyesek — jel­lemzi az asszonyokat Kovács Istvánná, aki a ruhagyárból jött és a tanulóidőt vezényel­te. — Most még csak egy-egy mozzanatot, munkafázist kell elvégezniük. A teljesítmé­nyükről még ne kérdezzen, de egyelőre 4400 darabot kell elkészíteni ebből a szériából. Remélem nem lesz gond. Falu szélen, erdő szélen — Aztán találkoztak az unokámmal? — kérdi Tótúj­falu határában egy néni — most lett szalagvezető a ru­hásoknál. — Képzeljék innen járt be gyalog Zabarra. — Hányán élnek itt Tót­újfaluban? — Vagy nyolcvanan — mondja, miközben megpróbál­ja az anyakocát az alig zöld útpadkán tartani. — Malac? — Az is van fiam, kilenc. Kell a pénz a kevés nyug­díjhoz, meg hát ezt csináltuk mi mindig, mi mást tehet­nénk? A tanyácska másik végén hatalmas farakás, mögülé sű­rű füst emelkedik. Azt hinné az ember, hogy tűz van. Csak közelebbről látni, hogy bok­sa. — Faszén lesz ebből, re­mek faszén, külföldre megy — mondja szinte Stuller Ist­ván.— Ezeket a léceket 30 forintért árulnák mázsánként, én faszenet csinálok belőle és máris kétszer kettőt ér. Hirtelen mozdulattal fel­kapja a locíolókannát és egy halom faszénre önti tartalmát, az magától kigyulladt. — Nagyon kell vigyázni ve­le — markol a fémesen csen­gő fekete faszénbe — nem mindegy, hogy meddig ége­tem. — Honnan az alapanyag? — Nézzen csak oda túlra! Ott. van a ceredi tsz faüzepne, parktettát, rakodólapokat ké­szítenek. a hulladék onnan származik. — Hol van a harmonika?->- Hát ezt is tudják? Most pihen. De ha jobb idő lesz felülök én még egyszer a boksa tetejére muzsikálni. A csípős szél tovakerget. Az út újra bevisz Ceredre. Csodapaloták, félig készen a falu szélén. Déltájt itt is nagy a csend. De az élet ott bujkál a falak között. Szöveg: Zengő Árpád | Kép: Kulcsár József | A

Next

/
Thumbnails
Contents