Nógrád. 1984. február (40. évfolyam. 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
Ádám Tamás: Második szerelmes vers Kifordított zsebemből iorró hold gurul villádra tapadtak a hajnalok csontos ősz jött szerelmem tört fogtak rank a fenyőfák tűlevelei eldobott versek fagytak Cselényi István Gábor: B E N otthonod benned tér haza te vagy szobád rejtett zuga hol meghúzódhat éjszaka te vagy virágod illata Jutkának szájad szélére rövidre zárt vallomásaink helyén fekete vér hártyásodik xxx porhanyás estek jönnek megint — meglopjuk a csöndet N E D az anyag benned álmodik eljut egészen álmodig belőled hajlik ki az ég hol nincs már benned szakadék Villámcsapás, földrengés, természeti katasztrófa Anna érkezte. A kastélyka egy személyre szabatott, az ágy is. Edénykészletről, ágyneműről, anyagi helyzetről nem beszélve. Kamikaze- repülőnek, egy éjszakára még csak-csak, aki holnap más heverőn keresi a napot: de Anna — ismerem — előbb cölöovárat. énit. töréseket vág a falba, csak később .iut eszébe, amikor a védelmét megszervezte. kellene egy kicsi ház, ahová nem esik be az eső. Mindenképpen csapás. Bejárja a harmincszor harminc négyzetmétert a Kerítésén belül, megszemléli a gyümölcsfákat, meg-megáll. Elbűvöli a nyári Normafa. Most feketék a feketefenyők, fehérek a margaréták, a sövény & faház körül szemmel láthatóan dagad, növekszik, belsejükben hüvelyknyi vörösbegyek, színes fejű cinegék; a parányi terasz hangszórójából hajladozó, szomorú Joan Baez szól, alig hallhatóan. Aztán meglátja a fagyaikor végén terpeszkedő orgonabokor alatt megbújó, Érissen meszelt, hófehér, mészillatú •budit zöld ajtajával, tudom döntött. — Pont ilyet szerettem volna — mondja mosolyogva, átkarol, arca hideg. — Itt maradok — közli egyszerűen. — Itt? Hol? — Hát itt, veled! — lapos hátizsákját lecsapja a heve- röre, mellé ül. Ablak alatt parányi asztal, üveglapján teáscsésze. Peremén két darázs veszekszik az aljára száradt cukor birtokjogáért. Anna hasra fekszik, a szőnyegen heverő kéziratkupacról leemeli a legfelső ívet, távcsövet göndörít belőle, szeméhez emeli, úgy követi a darazsak vitáját. — Tévéd nincs? — kérdezi mellékesen. — Szerencséd.. Nézz oda, így zabáljuk mi is egymást, ha mézet találunk... Kitárja a szekrényajtót, bepakol. Bőven talál helyet. — Jól felruházkod'tál — néz nevetve. — Felhozom Sandró nálam maradt gönceit, úgy nézem kábé egyformák vagytok. Onagy Zoltán: , Romantika — '83 Péest, akit Sandrónak nevez, három hete temettük. Semmi nem sikerült neki. semmi a világon. Eleinte nem fogadott cl segítséget, mert úgy érezte, nincs rá szüksége. Amikor aztán rádöbbentették a rohanó esztendők, hogy segítség nélkül csak a jóisten publikálhatta a világot, késő volt. — Van ezer forintod? — kérdezi Anna. Zsíros kenyeret eszik hordóskáposztával. — Finom — mondja tele szájjal, a savanyúval megtöltött ételhordóra mutatva. Két hete nem csipegettem belőle, ez fényesen jelenti bankom csődjét, több mint fél hónapja nem sikerült másnaposán ébrednem. — Majd csinálok olyan székelykáposztát egyszer, amilyet anyád se... — Az jó — mondom. — Az bizony jó lesz, ha valaki főz rám — nem nevetek, de éppen nevethetnék. Ismerem Anna konyhaművészétének elrettentő voltát. — Azért ne galoppírozd el magad — keményíti meg rózsás ajkait. — Nem vagyok se cseléd, se a feleséged! Pantoan, gondolom, pontosan. és kíváncsivá tesz, a feleségem — akivel még mindig nem rendeztük megnyugtatóan szénánkat, és terveim közt szereoel a hazatelepülés, ha valahonnan testesebb honoráriumra teszek szert belépődíjnak, foglalónak, békeararynak, — mit szól majd Annához. Nyilván nem okoz örömet, és dtrola honorért küzdheték a nagyobb bűn kiegyenlítéséért. — Van ezer forintod? — Ismétli meg a kérdést, melyet az előbb gyakorlottan elengedtem a fülem mellett. — Tartozom az albérletért és a disznó nem adja ki a ruháimat, ha nem fizetem az elmaradást... Van. Véletlenül, és egész -hónapra, takarékos életmódomnak, elképesztő akaraterőmnek köszönhető. Az önsanyargatásnak. És természetesen annak, hogy a reálbérek, lassan, de biztosan emelkednek. Elindul, én is indulok, megkapálom a lugas alját, hogy a meleg elszárítsa a gazokat, ne álljanak vissza. Csak már az első tőkénél jut eszembe, hogy utána nézzek. Farmerban. fehér trikóban a fenyők törzse előtt igyekezve, olyan szép, mintha nem is tartozna hozzám. Legszívesebben kiloholnék a huszonegyes megállójába, hogy megnézzem, ki az a szépség, próbát tegyek, kezdhető-e vele valami. De már a második tőkénél; de itt egy gyorsan megerősödött vörösparéj, kicsapom, végignézek a soron, látom, mennyi a vörösparéj, arra gondolok, nyulat kellene vásárolnom, hogy néha húst ehessünk. Majd megkérdem Annát, szereti-e a nyúl húst. Néhány tyúk is elfér, összeülök egy ólat. Horolás közben egy füst alatt kacsolok, a hónalfhaj fásokat is lecíipkeöem. A pótkötözés is ráférne. Kora délután érkezik. Á forróság enyhült, és a sárgarigók, ha bágyadtabban is, mint hajnalonta, de cifrázzák már. — A csapzotf kutyáját — ragyog Anna. — Ennyi dalos madarad van? Ha tudom, már tegnapelőtt felköltözöm! Elrendezi a ruhákat, behajtogatja a szekrénybe. A hátizsák aljáról két üveg rum gurul ki: — Nem adtam oda a pénzt, ezt beosztjuk a Kő- napra, kiloptam a bárszekrényéből... Tölt, megisszuk a pertut, könnyedén megcsókol. Érzem Anna illatán, még utoljára megfürdött, hajat mosott az elhagyott albérletben. — Felszáguldok a közértbe — mondja, — hozok valami ennivalót. És indul megint. Haját ösz- szefogia, trikót vált. Az ajtóból szól vissza; — Szeretném, ha megborotválkoznál. így azt hiszem, nem is örülsz nekem. Nem is vártál... A tenyérnyi ablakon nézek utána, hideg vízzel szappanozom az arcom, és az ablakot is meg kellene pucolni, és a függöny is mocskos. Bakó Ilona textiljei Rjazanyi gazdag. Kárpáti üzenet, Jaroszlávi parasztka — fantázianevű öltözetek SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM A ludányi réteken „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal” (József Attila) — Miricz Mihály vagyok, itt születtem Ludányban, 1915. január hetedikén születtem, sajnos az édesapám a világháborúban meghalt, ő nem is látott engem, se én nem ismertem, hat hónapig volt ott, ahova bevonul ta/tták, azon a napon születtem, amikor ő a frontra indult a gyöngyösi huszárokkal. Mihály volt az édesapám. de még a nagyapám is Mihály és mind ludányiak va. lamennyien. ök nem olyan nagyon gazdálkodtak még, mert a nagyapám napszámos ember volt, itt volt egy tehetősebb paraszt, nála dolgozott. .. Van itten több Miricz is, de nem rokonok, ha talán valamikor azok is voltak a régi korokban, amikor alighanem német eredetből idegyökereztek. De ezt pontosan néni tudjuk, hogy az elődeink hogyan kerültek erre az Ipoly vidéki tájra. Az már nehezen kideríthető, de már a déd- nagyapám is itt született Lu- dánybam. Nem volt nagy családja egyiknek sem, nagyapámnak is egyetlen fia volt az én apám, testvérem nekem is egy van, a nővérem. Apám csak Levélből tudta, fiogyjneg.' születtem, a levelet Krakkó környékén kapta kézhez. Ott is esett el, a golyó átverte azt a noteszt, amit a mentéje felső zsebében hordott, azt elküldte az értesítéssel együtt az ottani lelkész, soká megvolt .. — így aztán a nagyapám túlélte az apámat, mi itthon rá mara d tu nk a nővéremmel és engem ő nevelt embernek, gazdának. De akkor nehéz gazdasági helyzetben éltünk, már én a kis földünkön elkezdtem gyerekként a munkát, és soha mást nem is csináltam, mint azt, később, amikor már felnőttem, bankhitelre vettem a kevéshez még valamit mindig. Iskolába itt jártunk helyben, a hat elemit végeztem és mondják is, hogy jó tanuló voltam, az ősz. tályban voltunk ilyenek vagy négyen, de mégis, mind meg- radt gazdálkodónak. Az egyik meg egy hagyobb áradáskor belefulladt az Ipolyba. Mondták a tanítóik, hogy menjek tovább a tanulásban és anyám meg azt akarta, hogy pap legyen belőlem; ha akarom, ő elvállal minden áldozatot, de én az akkori eszemmel nem gondoltam, hogy úgy is tanulhattam volna, hogy a végén mégsem veszem fel a reverendát. Mert pap aztán miért akartam volna lenni... ? Abban az évben a legtöbb fiúgyerek született, tizenötben. i Mintha a természet tudta volna, hogy utánpótlás kell a férfinépből a háború miatt, tizenöt fiú született Ludányban és három lány. Érdekelt a dolog, utánanéztem, azóta sem volt ilyen arány a születésben. — A nagy vizek, az áradások itt hozzátartoztak az élethez. Akkoriban voltak olyan áradások, hogy ahol most az iskola, van, az a rész mind elöntött volt és a víz szintben volt az országút magasságával. De volt olyan év is, amikor hétszer áradt az Ipoly. A művelt területeken is hetven- centis vizek voltak egyes években. Vízbe fúlás itt nem volt csak igazán ritkán, az emberek ismerték az Ipoly természetét, együtt éltek itt a vízzel. Harmincötben-hatban volt a legnagyobb vízmozgás nálunk. A „Kintőt” még ma is sokat emlegetik. Az egy tó a halászi részen, van ott egy magas szántóterület olyan száz kataszteri hold körül, annak a végében van a tő, de annak volt egy olyan érforma leágazása, amit mi zsilipnek mondunk. Ez a ludányi részen eredeti és az Ipoly meg oda folyt bele, a „Kintőbe”, még az mai napig is mesvan, ott az a két nem összefüggő tórész, de abban még nyáron is vagy kétméteres víz szokott lenni. Meg aztán Cseplye, Zobrika ezek a nevek élnek még errefelé a területek szerint, egy régi tónak meg Makó volt a neve, de azt már fölitöltötték régebben. A vízzel, halászattal a gazdáknak nemigen volt kapcsolata, de a halászi részen voltak, éltek halászok is szép számban, hivatásosak, akik abban az időben ebből éltek. Gazdaember horgászni nemigen járhatott, legénykorom- . ban megtanultam kézzel fogni a halat egy idősebb legény, tői, aki kimondottan tudott kézzel fogni. Vannak az Ipo- lyon olyan „parmaialatti” helyek, alámosott részek, oda lebukik az ember és ott aztán, ahogy egymás mellett a kamyi halak lebegnek, nagy óvatosan, de azért határozottan a kopoltyúnál megfogja és „kivezeti” csendesen, mert a többi nem veheti észre. így akár egy fél tucatot is felhozhat az ügyesebbre. Amikor lebukott az ember, a másiknak kellett mondani, hogy „most már állja! rám”, mert olyan sodrás volt, hogy a víz felemelte. De én a halat nem szerettem. Márnák meg folya. mi pontyfétök voltak azok. A maiak már csak horgásznak, tiltják is a kézzel fogást, de ha nem tud már senki kézzel fogni —, akkor ugye, mit tiltanak ? — Az Ipoly szabályozása érintett itt hosszú szakaszokat, de most is van nyitott rész, sajnos. Még minket clönt az árvíz, főleg arra, a halászi rész felől. Mert ez a rész Pöstényig még nincs meg. A töltési részien még most is megy a rétkaszálás. De az állattartás, ami az itteni ártéri gazdálkodás lényegét adta már nagyon lecsökkent. Nyolcvan darab szarvasmarha járt ki a nyári legelőire, de abból leadtak megint vagy húszat. A takarmányhoz, meg az alomszalmához egyre nehezebb hozzájutni, azért adták le a gazdák. Nem tudom, hogy mi az oka ennek, pedig a kormányunk éppenihogy mást akar, hogy nagyban kell támogatná ezt. De még így is sokan előj egyeztették, hogy vágóban adják le a húszliteres teheneket. így is élég sok tejet szállítanak innen. De innen három kilométerre kell vinni a tejet, az idősebbje már nem bírja ezt sem. — Tizenkét évesen, aratási időben a nagyapám csinált nekem egy kisméretű kaszát, nagyon értett hozzá és már vártam a búzát a kis kaszával, a nővérem szedte utánam a markot, de nekem kellett elsőnek a búzatáblába állni, hogy a nagyapám mögöttem vágva a rendet, figyeljen, meg irányítson, tanítson. Hát, néha nagyon nehéz volt, még a könny is kiesett a szememből. A Mariska szedte utánam, az édesanyám meg a nagyapám után. Sokat kellett kínlódni semmiért, jószerivel. Nekem a feleségem is olyan, hogy ha lucernát kellett hazahozni be is fogta a lovakat, de ha kellett kaszált is, nem minden asszony ilyen. Nagycsaládiban volt, édesapja hadirokkant, férfiember nem volt, így megcsinálta maga is. A gazdaember önállósága attól számítható, amikor ebben a munkában annyira felnő, hogy már talán a lovat is el tudja hajtani — ez bekövetkezett nálam is, vettünk akkor, egy pár lovat az itteni te. nyészetből, a gazdáktól Tizenhat éves koromban már szántottam. Volt itt ló elég minden időben. Amikor hatvanban beálltunk a téeszbe, hetvenkét pár lovat vittünk teljes felszereléssel! Csak Lu- dányból. De régen az ártéri gazdálkodásban szarvasmarha itt volt vagy négyszázötven. Ludányhalászi tenyészállatokat nevelt. Volt itt egy úgynevezett ludányhalászi tájfajta, neveltünk itt tenyészbikákat — jómagam is vagy harmincat —, amiket országszerte vittek mindenhova, sőt, svájci származású apa- és anyaál la tokát is hozattunk Ívé, sőbb, úgy. hogy ezeknek a leszármazottjait jobb áron lehetett eladni, mint a más fajtákat, a' hagyományos féléket. Tehén, meg bika — ebben volt itt tájfajta a gazdáknál. Abban az időben a húsmanhának nem volt ára. A tájfajta tenyészbikáért ma/jdnem kétszeres árat le he-; tett kapni! — Na, hogy mi volt ennelj a titka? A ludányi rétek! Azokat rendesen kétszer elöntötte az Ipoly, nagyon jó né-' tele voltak, nem úgy, mintáz őr halmiak, amelyek mindig vizenyőseiknek mutatkoztak! amikor arra jártunk. A gyarmati állatfelügyelőség aa anyaállat fejészetét ellenőriz-: te rendszeresen. Amikor megellett a tehén, minden hétart jött egy ellenőr és mérte a na-i pi tejadagot. Az akkori jó át- lag, vagy a legalább mini- rpum, tizenhat liter volt. így lehetett tenyészállat csak! Volt, amikor a tehenem „ráJ húzott” a vemhességre és nem ellett, az ellenőr megmondta, ha három napon belül nincs borjú — elveszik a tenyészállat-minősítés. Itf a sok rét mindent meg- határozott. Igazán jó minőségű széna termett meg a rétjeinken. A területek mind lent voltak a vasút és az Ipoly között. Ezekről a víz leszaladt. De a magasabb részeken arrafelé még szántók! is voltak, abban az időben. Aa állattenyésztés, főleg ez volt,' meg persze növénytermesztés is és a káposzta! Híresek voV tak a káposztáink, három- négy száz vagonnal ment el Midién az állomásról a káposzta annak idején. TízezerszánvJ ra duggattuk a palántát. Da ezen felül a gazdák még 3 lovas fogatta! is vittek mesz-j szebbre, a pásztói részekre! Olyan szezon is volt, hogy tizenöt kocsival elvittem PásaJ tóra, mert ott nem termett, aa ott a „nógrádi Alföld”, ott a gabona ment nagyban. A káposztásterületek a vasúit alatt voltak a magasabb helyékenj a rét felé eső részeken. A haé lászi határban pedig mindenhol lehetett a káposztát termeszteni. Volt olyan, amikor háromszáz mázsán felül adott egy kataszteri hold. Híres volt az őszi káposztánk. Már kemény hidegeikben vittük fogattal, a lábunkat téglával melegítettük, úgy bírtuk ki valahogy, aztán kétnapos utakon meg volt, ahol megszálljunk ismerős gazdáknál! káposztáért. De amikor nagy volt .a termés, leszaladt az ára, olyan is előfordult a pengős világban, hogy egy máJ zsáért ötven fillért kaptunk! Még egy pengőt sem. Haszon akkor már nem volt rajta. Ha lett volna itt egy feldolgozód Nagy részét a fővárosba vittél-; a savanyítóüzemekbe. Da Pásztó és környéke jó felvevőhelyünk volt végig. Voli olyan egyén is, aki négy mázsát is vett, de elmentünk! még Apc felé és Selypre is! Amikor meg kellett állni például Kozárdon, ahol mindig átmentünk, volt ismerős gazda, akinél megpihentünk, más időben meg ők jöttek erre, amikor vitték Losoncra a cseresznyéjüket, és ők nálunla pihentek meg. Ha nem néztünk be hozzájuk, még utá-’ nunk is kiáltottak és bevitték egy kis reggelire. — Ezekből pénzelt a ludáí nyi gazda, a gabona nem adott pénzt, de felhasználni darálva a tenyészállatoknak nem' lehetett, mert tiltották, és akkor még nem volt más, csak kenyérgabona. Hát azért lehetett, ha jó viszonyban volt az ember a molnárral. A legtöbb földem nekem tizenöt hold volt, négy és fél volt belőle a rét. Ez mutatja az itteni gazdálkodás lényegét, amire mi idősebbek jól emlékszünk. A ludányi rétek, a munka, meg a víz tartottak minket. T. P. L. NQGRÄD — 1984. február 11., szombat
