Nógrád. 1984. február (40. évfolyam. 26-50. szám)

1984-02-11 / 35. szám

Kínai papírkivágás ter, utóbbi kfcSben s<* cik­ket oly,astam különböző fo- lyőiratotóbatn a szőlők, és is­kola kapcsolatáról. Vala­mennyi cikkből azt a követ­keztetést vontam le. hogy labaadobalás folyik a gyer­meknevelés felelősségét ille­tően. Az a nagy kérdés’: ki a fe­lelős-és »ilyen mértékben a gyermeknevelésért — a csa­lád,, az iskola, vagy a társa­dalom?' Egy ' bíZtos. atepvető Seíe­lősség a családé, azé a mik- rokörnyezesté, ahol a szülök vállalták tudatosam, vagy anélkül a »»vermek születését. Ezt'a felelősséget az ifjúsági törvény» is megerősíti. Az vi­szont, hogy milyen irányban fejlődik a gyermek, nagy­mértékben . függ az iskolától és a’’ iá'FsaéraknTrtöi (seellemi és testi fejlődése egyaránt). Beszélhetünk-e bizalmi válságról a szülők és az "is­kola között*? Meggyőződésem, hogy alap­vető do-ktg a bizalmi válság elkerülésében a . pedagógus tekintélye. Meg kívánom je­gyezni, hogy tekintélyen nem olcsó népszerűséget értek. Hogyan szerezhet tekintélyt a nevelő? Ha szakterületén világos, tiszta fogalmakat alakít ki tanítványaiban; ha követelményrendszerében mindig következetes; ha aszó BIZALMI VÁLSÁG? A tekintély és fcetJt egységben van nála; ■h« okos szigor jellemzi mun­káját — dorgál, de nem fu­karkodik az elismerő szavak­kal sem. Ä gyermekeken keresztül szerezhetünk tekintélyt a szülőknéL Ha a tekintély megvan, a legnegatívabfo dol­got is úgy beszélhetjük meg a szülővel, hogy abban nem rosszindula'tot, hanem segí­tő szándékot tételez fel. Kö­zel három évtizedes pedagó­giai múltat magam mögött tudva meggyőződtem arról, hogy a szülőik nagy száza­lékával konfliktusok nélkül szót lehet érteni. Segítőké­szek, tiszteletadóak. Igaz a veszélyeztetettség növekedé­sével egyre több a nehezen kezelhető gyermek és a kö­zömbös szülő. Nekünk peda­gógusoknak viszont mindent el'kell követnünk — a gyer­mek érdekében, — hogy ezek­kel a szülőkkel is szót ért­hessünk. A . hegy—Mohamed” elvet kell alkalmaznunk. Hi­szem. hogy áz a pedagógus, aki hivatásszeretettel dolgo­zik ezen a nem könnyű, de sok sikerélményt nyújtó pá­lyán, alkalmazza is ezt az el­vet, még olyan áron is, hogy közben kudarcok érik. Végül a VIII. országos út­törő-vezetői konferencia ide­vonatkozó megállapításait idézem, amelyek mindannyi- unk számára (család, iskola, társadalom) megszívlelendő- ek. „ Tárad almunk szereti a gyermekeket, sokat is ad ne- kTc. De nem elég gyerme­keink számára csak a tárgyi feltételeket előteremteni. Több jár gyermekeinknek önma­gunkból, érzelmeinkből, em­berségünkből, a helyes embe­ri viszonyokat formáló ké­pességünkből, még akkor is, ha elfoglaltak vagyunk. A család, az iskola, az egész tár­sadalom jól felfogott, érdeke, hogy' okosan törődjék a gye­rekekkel. Adjon szeretet, ahol kell, teremtse meg a pénzt a legszükségesebbekre. Azokon a területeken viszont, ahol éppen a gyermekek érdeké­ben szükséges a fegyelem, a szigor, ott a család, az iskola és a társadalom együtt lépjen fel határozottabban.” Ezek a gondolatok a to­vábblépéshez — a jövő nem­zedék érdekében — akár pa­rancsként is felfoghatók. Szabó Tíborné pedagógus Pásztó, Kun Béla körzeti Általános Iskola Terjesztőket keres a Palócföld könyvek Fény és árnyék együtt van kulturális életünkben is. Az utóbbi években több örven­detes változásra. jelenségre figyelhettünk fel. Egyikként a megyei könyvkiadás ' meg­élénkülésére, amely értelem­szerűen jelzi szellemi, anya­gi kapacitásunk erősödését, irodalmi, kulturális értékeink izmosodását. A . megyei könyvkiadás ma már nem esetleges munka — sokoldalúan átgondolt, fele­lősen végzett, értékteremtő, — közvetítő, tervszerű tevé­kenység. Egyik vonulatába sorolhatjuk a fakszimile ki­adásokat — Moosáry Lajos Nógrád megyei monográfiá­ját, Az ember tragédiája 1861-es kibocsátását —, má­sikba a Nógrádi irodalmi ritkaságok című sorozatot, egy újabba a Palócföld köny­vek sorozatát. A Palócföld könyvek friss terméssel ismerteti meg az olvasót. Első kötete 1979-ben jelent meg a megyei tanács művelődésügyi osztályának vállalkozásában, s azon köl­tők és prózaírpk munkáiból . közölt válogatást, akik az adott időszakban — java részben még ma is — a Pa-- lócföld című megyei folyóirat mellett tömörültek. Az Éb­resztő idő antológiát évente követték a kötetek: Laczkó Pál Szalmakomiszár című no­vella-, Kelemen Gábor Bak­szekér és M. Szabó Gyula Bor­dásfalak című riportgyűjte­ménye, a karácsony előtti napokban pedig két verses kötet. Bódi Tóth Elemér A mesék kapujában és Szepesi József Elszórtan, mint a gyom című könyve. Valamennyien első kötetes szerzők, s ez a sorozat külön dicsérete. A minőségre a kiadók min­denkor gondosan vigyáznak, a színvonaltalanságnak nem adtak és nem adnak teret a továbbiakban sem. Országo­san jegyzett, jól képzett, meg­bízható szakemberek lekto­rálják a kiadványokat. * Miért vállalkozik a megyei tanács művelődésügyi osztá­lya könyvkiadásra? Mindenekelőtt azért, mert úgy látja, a helyi értékte­remtő, szellemi erő méltó a támogatásba, rendelkezik olyan produktumokkal ame­lyek terjesztésre, publiká­lásra érdemesek. A művek jelzik a realitásokat, egyút­tal vissza is hatnak a való­ságra, ösztönzik az irodalmi életet, az egyéni és közösségi kezdeményezést. A könyvkiadás egészséges versengést hozhat alkotó -és alkotó között, s további lé­pésként helyes arányokat te­remthet — helyben — az egyes művészeti ágak között. Mindezekben jelentős tenni­valóink vannak még. * Egy-egy könyv útja az ol­vasónál rövidre zárul: olvas­va, forgatva tölti be célját, rendeltetését. Hogyan jutnak el a Palóc- föld könyvek az Olvasóhoz? A Művelt Nép Könyv ter­jesztő Vállalat két salgótar­jáni üzlete maga rendeli meg a kiadótól, illetve az átszer­vezés után a Nógrádi Sándor Múzeum gazdasági ügyinté­zőjétől. Előzetes vállalati en­gedély alapján a könyveket bizományba veszik át, s az értékesítés alapján elszámol­nak. Kezdetben másként volt. A nagyobb bolt vezető he­lyettese úgy emlékszik, hogy az első két kötetet a vállala­tuk még megrendelte, így az ő dolguk is egyszerűbb volt. Elképzelhető aztán, hogy a kiadványok iránt más me­gyékben nem volt elegendő érdeklődés, elestek a 33 szá­zalékos terjesztési kedvez­ménytől, és ezért nem ren­deltek a későbbiekben. A vállalat bátonyterenyei boltja is csak akkor kínálta a Palócföld könyveket ami­kor még a központ vette át azokat S ami még a „felvételhez” tartozik: február második hetének elején kaptuk a hírt, hogy a Művelt Nép Könyv- terjesztő Vállalat irodalmi osztálya rendelt 100—100 da­rabot az 5—6. kötetből. így lehetséges lesz a könyvek (nagyon) szűk körű országos terjesztése. Az öt szövetkezett köny­vesbolt — Balassagyarmaton, Rétságon, Pásztón, Szécsény- ben és Bátonyterenyén — a MÉSZÖV közvetítésével jut az árucikkhez. A könyvter­jesztéssel foglalkozó kereske­delmi csoportvezető azonban csak a 4. kötet megjelenésé­ről tud, az utóbbi kettőről — bár, mint megjegyezte, hosz- szabb ideig távol volt mun­kájától — nem kapott senki­től tájékoztatást. Így aztán hiába kerestem Balassagyar­maton, Pásztón, Rétságon a versesköteteket, egyetlen dnS rabot nem találtam. A Bak­szekérből és a Bordásfalak­ból kínáltak néhányat. Ta­pasztalai. hogy ahol író-ol­vasó találkozót rendeztek, ott kapósabbak voltak a köny­vek. Ahol viszont a találkozó elmaradt — mint Pásztón—,. sok kötet a boltosok nyakán maradt. „Az eddiginél sokkal tu*1 gyobb propaganda kellene <t Palócföld könyveknek — ál­lította a rétsági könyvesbolt vezetője. Én se — nemhoTv az emberek — 1 merem a szerzőket. í°v hatásosan nem is tudom 1--1 ni. Legfeljebb két-három ember fordul meg nálam, aki kifejezetten ezek iránt a könvvek iránt érdek­lődik.” A megyei művelődésügvó osztálv február elején levél­ben kérte tel az ÁFÉSZ- könvvesboltokat az új kiad­ványok megrendelésére. A művelődésügyi osztály felkí­nálta a köteteket az Állami Könyvterjesztő Vállalatnak is, de nem rendelt belőlük. A könyvértékesítő vállalat, amely a könyvtáraknak éa a külföldi kiadóknak szállít, kért 3—300 példányt. Aztán a múzeumnál érdeklődött née hány iskola, könyvtár. Egy-egy könyv 2500 pé&t dányban jelenik meg, vart még eladnivalónk. * A megyei művelődésügyi osztály illetékesei úgy vélik, az országos szervek készsé• gesebbek lehetnének — lega­lább a tájékozódásban. Az egyes megyék, művelődésügyi osztályok is figyelmesebbek lehetnének egymás iránt, pon­tosan tájékoztathatnák a má­sikat könyvkiadásukról. ,A Vas megyei Tanács a közel­múltban kért 200 példányt Bódi Tóth Elemér — aki vasi származású — versesköteté­ből. Igaz, a művelődésügyi oszri tály, a múzeum nem könyv- terjesztő vállalat. De igaz art is, hogy a könyvet, ha kiad­ták el kell adni, el kell jut* tatni az. olvasóhoz. Hogyan? Szervezetten^ Most tanácstalanság, „rrwvi som kezeimet” helyzet van. Idén újabb kötet jelenik meg a sorozatban, egy Mar- dách koráról és életéről szó­ló tanulmány. Vajon az így járja-e majd a kálváriát? Sulyok László Kezdem, mint rendesen, a recepttel. „Ehhez a leveshez — amennyiben marhahús-alap­anyagúnak szánjuk — mai modern és közéleti asszony­ként vétessünk a mamánkkal (aki nyugdíjas és ráér) vala­milyen megfelelőnek ítélhető húsdarabot, azt hozassuk el a gyerekünkkel (aki még fi­atal és ráér) és egy-két nap­ra tegyük hidegre, amíg a sok elfoglaltságunk mellett jut legalább annyi idő, hogy a zöldséggel együtt, valami­kor a hét végén két prog­ram között és porszívózás közben, az egészet hosszasan forraljuk. Ránézni nem na­gyon kell (ha kifut a leve, majd f elszárad). Tálalhatjuk sótartóval, mert a sóról úgy­is megfeledkezünk főzés­kor...” Hja, kérem, a Krúdy-féle marhahús-ihletettségnek ina már nem nagyon találni nyo­mát sem. A csontból ügye­sen kiütögetett forró velő rezgése a múltakba dermedt. Ha manapság valami vélet­len folytán mégis velős cson­tot tennének egy huszonéves, vagy harmincas elé. aligha­nem fogalma sem lenne ar­ról — miként kezdjen szak- és előírásszerűén a velő ki- ütögetéséhez. De ez csak az egyszerűbb gasztronómia tar­tománya, hol vannak; még mind a régiek, a többiek; a pácolt libamell. az álszalon­ka vajas tésztával, a geszte­nyével töltött pulyka, a t't- roli birkaragu, a vaddisznó aszpikban, a fogoly bíboros salátával, vagy csak az egy­szerű (?) töltött sertéscomb is hova lett a rohanások, kapkodások, kötöttségek, hi­vatalos és félhivatalos prog­ramok, a munkaidő és a mai asszony végeredményben nem létező szabad idejének satu- szorításában? A vendéglők­kel egyidőben megváltoztak a vendégek is, velük a szo­kások nemkülönben és az igényeket (vagy inkább igénytelenséget) meghatároz­ta mindaz, ami az embert körülvette — a gyereket a rohanó, örökké időzavarral küzdő anya, a férjeket ugyan­ez a feleség képében, és itt az­tán igazán nincs helye a fele­lősök kutatásának. A társadal­mi igény megszab mindent. A közélet — beleértve, ideszá­mítva a munkát is — színe­sebb lett a nők részvételével és árnyaltabb is, a húsleve­sek viszont kifakultak a dol­gok rendje szerint. Materi­ális dolgokban nem lehet tartósan bűvészkedni. Az ott­hon. kapkodva főzött közéleti levest végeredményben bár­mikor jól helyettesíti az üze­mi koszt, amelyben a koráb­bi emlékízeknek nyoma sincs már meg és mindez ízében társadalmisult(sic) süttében- főztében. Ma esetleg az eszével tud hatni férjére a nő és persze vannak egyéb jó tulajdonsá­gai is, meg aztán a kerese­tével is hatást érhet el a ház­tartásban, a közös dolgok VILÁGAINK Közéleti leves lága és milyen költői egyál­talán mindannak az illata, ami a fazékban fő! De nem kuktában! Na, de hagyjuk is ezt. vállalásában, de hogy a főzt- je híres lehetne ilyen körül­mények között — az aligha­nem már csak kivételes idő- és idegtehetségeknek sikerül­het. Őket ábrázolja az az idejétmúlt karikatúra1, ame­lyen „kézzel-lábbal dolgozik a szegény asszony.” De a közélet valóban nem lehet meg a nők nélkül. De a jó húsleves sem le­het meg a nők nélkül. Akkor tehát valamelyik mindenképpen háttérbe szo­rul és az nyilvánvalóan nem a közélet lesz. Egy tapasztalt ■asszony véleménye szerint, a nők sokat nyertek új társa­dalmi helyzetükkel, sok új tartást vettek fel — de még több női (hagyományos) tar­tást elvesztettek. Továbbá: a szabadabbnak vélt élet vég­eredményben nagyobb ki­szolgáltatottságot is jelent­het a nőknek. Egy alig ta­pasztalt fiatalasszony szerint: a nők „borzalmasan el vol­tak nyomva” és Japánban még most is másodrendű helyzetben tengődnek. Weh- tler Tibor kétsoros művét né­miképp átalakítva (A japán tűzoltók 1971—1977.) erre „fel” jut eszembe a változat: ^A japán nők összenéztek. A japán nők csodálkozó japán nőket láttak.” (Wehnernél mindez természetesen tűzol­tókkal). „Mi el vagyunk nyomva?” — csodálkoztak a japán nők ezen a képen, mert ha mi nézzük őket, egészen mást látunk, mint amit ők magukon láthatnak, egyszerűen a hagyományok és minden más miatt. Azt viszont nem tudom meg­mondani, hogy Japánban a japán nők főznek-e húslevest marhahúsból és ismerik-e a velős csontot. A marhahúsból készült le­veshez óriási figyelem és tü­relem kell már a hús kivá­lasztásánál is. Ezt nem lehet hányaveti módon elvégezni. Ehhez törzshely kell, ahova a „nagyságos asszony” (ami­ként ma is hallani régi • bár­dos emberektől) úgy jár el, mintha légyottra menne. Az is, egy ilyen húsvásárlás. Légyott, találka a főznivaló- val, ami nem lehet akármi­lyen főznivaló. A zöldség, a csont csupa további izgal­mas találkozás és akkor ott­hon kezdődik a szeánsz a levessel! Mekkora belső bele- érzés kell például ahnoz, hogy a felszálló iUalokool megállapítható legyen c marhahúsleves fortyogó isvi­Búcsút intve a ráérős hús­leveseknek az ember igazán örül a közéleti sikereknek, miközben gépiesen kanalaz­za otthon a zacskóslevest, ezt a modern dolgot, amibe még tartósítószer is kerül az ételgyárban. Talán az a leg­jobb ízű az egész zacskóban. És ha nőink (így mondták régen) mégis valamiféle ősi­hősi elszántsággal időt sza­kítva és magukat továbbter­helve vállalkoznak egyszer­egyszer valamiféle „kiemelt” figyelemmel illetett főzet el­készítésére — a hála és a meghatottság, valamint az ilyenkor mindig aktuális hagymaszag csal könnyeket sokat látott szemünkbe. Mert a legtöbb korszerű nő úgy szeretne közéleti lenni és dol­gozni is, hogy azért főztjéről is megemlegesse az ember, ne csak a többi oldaláról. Hát esetleg konyhafiúként segíthetnénk is valamit. főzve, mert a lében úszó zöldség- és húskockák fölött egy, az edény szélén körös­körül lehajtott hájastészta- alapú lángosféle „szerepel”. Azt az ember leemeli és a kü- löntányérra helyezve a leves­hez szépen elcsipegeti. Már art elfogyasztásához is tetemes idő kell, hát még az elkészí­téséhez mennyi pepecselés! A népi ételt gyanítom ben­ne, amelyet kemencében ké­szítettek el valamikor a tor- dai tájon — arrafelé, ahol a híres hasadék tátong s vele a legenda fénylik az idősebb korosztály emlékezetében. Onnan érkezve arisztokrati- zálódott a Vigadóban, de bár­hogy is van — tovább léte­zik, mint ősleves körünkben. Vagy inkább azokban a kö­rökben, akik a Vigadót része­sítik előnyben, ha egy kis ebédről lett légyen szó. A valamikori közéleti leves így vált különlegességgé, de ennek még a nép megadta a módját a maga korában. Más szóval a közösségi léte­zés lehetett kevésbé zaklatott. A nem közéleti levessel nemrégiben a pesti Vigadó fényűzőre alakított éttermé­ben találkoztam. Tordai erő­leves mázas edényben, nyil­vánvalóan egyszerre sütve­Vigaszul egy marad. A kapkodva elkészített le­ves is jobb annál, mint amit közéletiség és hozzáértés hiá­nyában eleve rossznak főz meg valaki. Mert abból az­tán mindenféle tartalom hi­ányzik. T. Pataki László NOuRAD — 1984. február 11., szombat 7 A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents