Nógrád. 1984. február (40. évfolyam. 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
Szépen rnnvfym Tff — szépén emEerOl ,A hivatalnak ír packázásai" A hivatalos stílus idegenszerűségei Sok szó esik mostanában, közéletünk demokratizálódása kapcsán, a hivatalos nyelvről is, amely sok évtized — sőt évszázad — terhes örökségét vonszolva gyakran már: már az emberek közti ]<5 megértését is akadályozza nyaka te kér tségével. Persze a nyakatekert körmöníontság csupán egyik jellemző vonása a hivatali nyelvhasználatnak. A teneBgősség meSett a h ivate los stílusnak a magyartalanság is állandó jellemzőbe vo4t Nagy nyelvművészünk, Gárdonyi Géza szerint a gyökerek egészen a honfoglalásig. a magyar írásbeliség kialakulásáig nyúlnak vissza: „Az első nyelvrontó bizonyára az a misszionárius volt, aki megtanult köztünk magyarul, és lefordította a Miatyánkot: ki vagy a mennyekben — qui es hí cóelis... Latin és germán formákkal szegényí- tik a nyelvünket ezer év óta. Dicsértessék a Jézus! Magasz- taltassék a Hunyadi Mátyás!" S. ha a szenvedő -tátik, - téti k ma már nem is igen használtatik, de az bizonyos, hogy sok latin és német kifejezés, idegenszerűség plán- tálódott át a hivatali stílusba. S él szinte mindmáig. Hol is lapozzuk fel a híva-, tál os stilus kórbonctani atlaszát? Talán a nyakatekert. száraz, zörgő csontú »savaknál. (Azután majd rátérünk a nyakatekert kifejezésekre, kificamodott mondatokra.) „Minek egyszerűen, ha bonyolultan, körmönfontan is lehet?” — ez a német eredetű szólásmondás szinte jelmondata lehetne a régivágású hivatalos stílusnak. A hatósági közeg, a tényál- ladék, a hatályba lép, hatályát veszti, a folyamodik, az eszközöl, a kifolyólag mindmind a hivatalos stílus szótári „állagába” tartozik. Sót a legköznapibb fogalmakra is megtalálja e síí- lusnem a homályos titokkal övezett hivatali fedőnevet. __ Egy hivatalos rendelet nőivarú szarvasmarhá-nak nevezte el a jámbor tehenet, s a jól tejelő magyartarkát „magas tejhozamú’ szarvasmarhává „léptette elő”. Egy híradásból pedig a következőket tudhattuk meg: ..Repülőgép, hozta az NSZK- ból a ...közel 17 ezer naposcsibét. A hibrid csibékből magas tojás hozamú tyúkok lesznek.” Ha valami jóízű. az hivatalos nyelven „magas élvezeti értékkel bír”. (Egyik üdítő italunkat kelleti ezzel a kevésbé élvezetes szöveggel a gyártó cég: „A magas élvezeti értéket biztosítja... az üdítő italban levő három fontos vitamin.”) Mikszáth Kálmán, stílusunk nagy művésze, s a körmönfont hivatali nyelv bozótosának nagy kertésze is összegyűjtötte a „Stylus curialis” egynéhány ilyen „vad” virágát: szinte tréfának tűnik, amit mond, hogy egy ítéletben „az arcúlütés (tekintettel az előkelő állású egyéniségre, akin megesett) szem- káprá zati képen- kapomány nak íratik udvariasan körül” De a magyar hivatali stílus dajkája, a latin nyelv közvetlenebbül is rajta felejtette kezenyomát neveltjén. S ezt a nyomot bizony elég nehéz lemosni. Szilágyi Ferenc BTZXEWJ TOSfcC? Megbecsült ember a pedagógus? A PÓTOLHATATLAN pedagógusmunka iránti tiszteletről beszél Váci Mihály az Észrevétlen forradalmár című tanulmányában: „Hazánkban az értelmiségi munkaterületek egyikén sem dolgozik olyan népes hadsereg, mint a nevelés, oktatás területén a pedagógusok: a tanárok, de különösen az általános iskolai tanítók és tanárok szorgalmas, elfáradó, majd újra nekilendülő serege. Ez a mindenütt jelenlevő sereg alighanem nagyobb befolyással bír a társadalom jövőjenek tudatára, mint az összes napilapok, egész könyvkiadásunk, a rádió, sőt a televízió... A tanító táplálta-szülte fogalmak, irányítható fogékonyság és érzékenység révén fordulnak a fiatalok valamennyi kulturális intézményünk felé.” Felszabadulás után, a fordulat évében szereztem tanítói oklevelet, s levezelő úton általános iskolai tanári tanfolyamon matematika—kémia szakképesítést. Saját tapasztalatomból tudom, hogy az elmúlt 35 év alatt ezeknek a szavaknak: tanár, tanító, pedagógus — mindenkor feltétlen tekintélye volt. Ez a mondat „tanító-tanár vagyok” meghatározó volt — bárkivel álltam szemben — tiszteletet parancsolóan beszéltek velem, intézték az életben szokásos ügyes-baj os dolgom a hivatalokban. Meggyőződésem, hogy a pedagóguspálya társadalmi rangját nem a pedagógusnap és a kommunikációs eszKáldi Judit: A karmester közök teremtették meg. hanem az a megnövekedett igyekezet, amellyel a szülők gyermekeiket taníttatni akarták. Nekem szerencsém volt, mert mindig olyan tantestületben tanítottam, ahol valamennyi kollégámra a munkával, a tanítással való teljes azonulás volt a jellemző. Osztályomban — osztályfőnökként tudom — olyan derék kollégák, kolléganők tanítottak mindig, akik hivatásuknak, szenvedélyüknek tartották a tanítást, a nevelést. Itt, Nagybátonyban — Bá- tonyterenyén — ezért köszönnek felnőtt korukban is figyelmesen, tisztelettudóan a volt tanítványok, a szakmunkások, technikusok, mérnökök. Sokszor beszélnek arról, hogy elszorul a szívük, ha az iskolára gondolnak, amit mindig otthonuknak tartottak, még akkor is ha kiegyensúlyozott családi környezetben nőttek fel. Persze itt, nálunk is voltak és vannak olyan tanulók — sajnos, nem kis százalékban —, akik körében megromlott a családi élet. Tapasztaljuk, hogy ezek a tanulók dekon- centrálttá válnak, hasonló sorsú és magatartású fiatalok barátságában találnak menedéket, vagy éppen ellenkezőleg : túlzottan ragaszkodnak az iskolához, a tanáraikhoz, s a napközi otthont, a tanulószobát igazi otthonnak tartják. Gyakran tapasztaltam, hogy a tanulók sajnálták elhagyni az iskolánkat, a ha elhagyták, visszavágyódtak, visszajöttek, s örömmel beszéltek arról, hogy milyen szép, milyen jó volt az itt eltöltött nyolc év. Ilyenkor elmondják, hogy érdeklődésben, tudásban, élet- felfogásban mit adott nekik a bátonyi iskola. Ezek a példák mind azt bizonyítják, hogy a pedagógusok többsége nyitott szemmel észreveszi a gyermekeknél jelentkező pedagógiai, lélektani problémákat, azok megoldásán fáradozik, s szabad idejükből — a családlátogatások során — bőven áldoznak diákjaikra. Kétségtelen tény viszont, hogy a tanulók szellemi arculatát, jellemét, etikai nézetrendszerét nemcsak az iskola pedagógusai alakítják. Nagy befolyással van a gyermekre a család, a társadalom is! A gyermek — a család boldogságán túlmenően — a szocialista társadalom jövője, egész társadalmunk közös ügye. A jövőért érzett felelősség megkívánja, hogy a társadalom fokozza a gondoskodást, az erkölcsi megbecsülést, anyagi segítségét azoknak, akik vállalják a gyermek nevelését. Sok szép, mondhatni lelkesítő példa tanúskodik a pedagógusok előtt a kiegyensúlyozott családokról, ahol a gyermekek példás szorgalommal, felelősséggel készülnek a felnőtt életre. Viszont azt is látni kell, hogy ma már több mint két és fél millió nő vállal munkát, köztük több mint egymillió családos anya. A nők ilyen arányú részvétele a gazdasági munkában szükségszerű, hiszen a nemzeti jövedelem termeléséhez, a családi jövedelem növeléséhez ez nélkülözhetetlen. Ezért a munkahelyeken is többet kellene foglalkozni a szülők fokozott felelősségének hangsúlyozásával, a szocialista társadalom új generációjának felnevelésében. A társadalom jövőjéért érzett felelősség megkívánja, hogy a munka mellett a szülők többet foglalkozzanak a gyermekeik nevelésével. Nem elég az anyagi szükségleteiknek kielégítése. Szükség' van arra, hogy a közszellem jobban dicsérje a gyermekeiket példásan nevelő szülőket, de erőteljesebben marasztalja el azokat a családokat, melyekben olyan fiatalok nőnek fel, akik szin- ve mát gyermekkorban összeütközésbe kerülnek a törvény- nyei. Kétségtelen, hogy a gyermekeiket nevelő családoknak sok a gondja. Sok fejtörést okoz, miként lehet összeegyeztetni az üzemi, munkahelyi elfoglaltságot és a gyermek- nevelést. Ez az ellentmondás az oka — véleményem szerint —, hogy némelykor, mint a nyitott zsilipen áramlik az elégedetlenség is az iskolával, a tanintézettel szemben. De legtöbbször ez az elégedetlenség csak az osztályzatokra irányul, s fel sem vetődik a nyilvánosságot is felhasználva — önnön fontosságának tudatában, az elismert ember önérzetével úgy marasztalja el a gyermekét nevelő pedagógust, hogy a nevét sem tudja. Mégis úgy gondolom, hogy azokat a szülőket, akik tes- sék-lássék törődnek a gyermekeikkel, el kellene marasztalni a társadalom közítéletének. Hiszen főleg az ilyen szülők marasztalják el a pedagógusokat — korántsem tapinta- toskodó megfogalmazásban. Ügy tüntetik fel véleményüket, mintha azok tárgyilagosak lennének, s közben még azt sem tudja, hányadik osztályos a gyermeke. Nem kívánják — szerintem a pedagógusok — a különleges megbecsülést, kitüntetést, kiemelt fizetést, csupán azt: egy kis emberséggel, bizalommal, egy meleg tekintettel éreztessék, hogy fontos munkát végeznek. Körünkben nyugtalanságot, s olykor felháborodást is kelt, hogy kellően meg nem alapozott vélemények hangzanak el általánosítva a nevelőkről, a tanítókról, tanárokról. Az iskolákban folyó munka értékeléséről az igazságot sokféleképpen lehet megfogalmazni, magyarázni, de végül is csak egy igazság van: egy-egy tanulónak a tehetsége, végzett munkája és magatartása alapján jár az osztályzat. Igaz, hogy a pedagógusok ítélik meg a tehetségét minden tanulónak, minősítik a magatartását, szorgalmát. Nincs kizárva az iskolában sem a tévedés lehetősége, hiszen a tanítók, tanárok is emberek. De nem igaz az, hogy egy-egy rossz osztályzat után nevelői kollektívákat, az egész pedagógustársadalmat el kell marasztalni, mint ezt némelykor egy-egy magáról megfeledkezett szülő teszi. VÉLEMÉNYEM SZERINT szükség van nem az áporo- dott víz nyugalmára, inkább az egyensúlyra, az értékek megbízható rendjére az iskolákban, amely nélkül nem lehet gyermeket nevelni. ’’...Szorgalmas, elfáradó, majd újra nekilendülő sereg” a miénk, a pedagógusok társadalma. Ezért — nemcsak az üzemekben — de a tanintézetekben is igaz, hogy a megkövetelt helytállásnak, a gondok megoldásának a megbecsült ember a sarkköve, a letéteményese. Ezért örültem annak, hogy a „Bizalmi válság'?” címmel a NÓGRÁD vitát indított az iskolai munkáról. Jó lenne, ha a szülők objektív véleménye is helyet kapna ebben a polémiában. Szükség volna rá mert a gyermekek nevelése, az iskola és a család közös ügye. Gyenes László pedagógus-szakszervezeti főbizalmi Bátonyterenye VILÁGAINK FENT IS ...És mégis hiszek az „éneklő repülőkben”. A repülés demokratizmusára gondolok Leningrad ás Budapest között (félúton rövid leszállásra Varsó), de ez az egész képzet már jóval régebbi keletű és indítású. A némafilmek világából került hozzám. Ilyen képekre emlékezhetünk valamennyien: az ősi gépek körül mindenki egyformán izgatott volt és egyforma volt még az arc- kifejezésük is. A repülés végeredményben nem „igazán” emberi dolog, aki mégis részt vesz benne, viselhetné, mint a közeli múltban és talán még ma is, a pilóták bőr- zubbonyát. Az is milyen egységes viselet volt! Az éneklő repülő persze egy álom. Amikor mindenki énekel valamilyen kedves dalt — nem a félsz elűzésére, a közös emelkedettség, a közös sebesség, a közös diadal örömére. Szóval így valahogy, demokratikusan. Pedig a társaság (a légi) végeredményben mindent megtesz, hogy alátámassza ezt az egyenrangúságot-jogú- ságot, miegyebet. Mindeneit egyforma tisztelettel fogad a kisasszony, egyforma lendülettel szolgál ki és ebben még az osztályok (turista és első osztály) között sincs semmi különbség. Legfeljebb valamivel több kényelem az elsőn és talán a koszt is valamennyire más. De mindez elhanyagolható lenne egy közös dal’oláskor. Valami szemmel látható azonosság már így is van a felszálló utasok között, valamiféle szolidáris kapcsolatféle vagy inkább csak érzés: „össze leszünk zárva a mindig ismeretlen jövővel igy együtt-közösen odefenn”. A leningrádi tranzit valóban nem tartozik a legnagyobbak közé. Elég, ha két gép utastömege kicsit össze- zsúfoldódik és máris van némi tűrhető tumultus, leülni nem tud mindenki, a néhány tízperces várakozás hosszabbnak tűnik, de ez is a kénv- szeredettség miatt lehet így. A levegő túlmeleg, körben álldogálunk bundákat, kabátokat ölelgetve és váltogatjuk a lábainkat. Tulajdonképpen unalmas. És akkor jön, a vámtól egyenest, a filigrán fiatal hölgy, felméri a helyzetet, ismerheti a tempókat, mert egyszerű természetességgel helvet foglal a lépcsőn. Ilyen graciőz ülést lépcsőn még nem láttam! Éppen úgy helyezkedik el. mintha velúrfotelban ülne. úgv teszi egymás mellé kicsit térdben hajlítva egyik lábát a másikhoz, hogy a szükségesnél jobban ki ne villanjon a szoknyája széle alól a csipkés fehérneműje, éppen úgv tartja a derekát. mint ahogy egy szálló márvánv- halljábsn is tenné. Na. szóval erről van szó! Ez a természetesség (és bevallása) hiányzik nekem a mai repülésből. Ez a hölgy valószínűleg ilyen egyszerűen gondolkodik ott a lépcsőn: „miért, hat nem utazunk...?” Utazunk? Repülünk, abszolút egységesen ugyanazon magasságban és ugyanazon sebességgel és ugyanazon kockázattal is természetesen, s talán ugyanazon elhessentett gondolattal is, hogy esetleg „valami történhet is velünk”. Velünk, akik így, itt és most együtt vagyunk. Nem elég ok ez a természetességre? Az „együtt fent” azért talán mégis más, mint az „együtt lent”. Lehetnénk, ennek megfelelve, természetesek és énekelhetnénk is. Valami egyszerű dalt. De ez persze csak játék. A természetességek így is jönnek maguktól. A kisasz- szony megáll mellettem (a vészkijárat-bejárat melletti üléseken foglaltunk helyet egy ismeretlen férfival, előttünk a két osztályt elválasztó fal. de ez a két sor ülés tulajdonképpen már az első osztályhoz tartozna...), szóval megáll mellettem a légikisasszony és azt mondja: .,Ké rém uram, ébressze fel a társát... Rövidesen megérkezünk Varsóba és leszálláskor nem LENT.. alhat senki a gépen...” Természetesen felébresztem a társam, akit a gépen láttam először életemben, kicsit furcsa is ez így, hogy egyszerűen hozzáérek és megrázom „elnézést, a kisasszony szólt, hogy keltsem fel...” stb. A „sztyuvi” nyilván arra gondolt, hogy egy csoportba tartozunk, azért szólt nekem, végezzem el én ezt a dolgot. Nyilván egy szobában is háltunk, keltettük egymást eleget. Hát nem. De így akaratlanul is engem igazol. Legyünk egyértelműen azonosak ebben a magasságban... Varsóban rövid tartózkodás kizárólag a gépen, de közben nincs dohányzás — ez benne a legkellemetlenebb. Szomszédainkat (még azonos sor, köztünk az átjáró folyosó) azonban felkérik, hogy foglaljanak helyet elszórtan, más üléseken. mert helyükre le kell ültetni... és mondja a kisasszony, hogy bizonyos személyiség utazik velünk. Mindenki időben elhelyezkedik, amikor a kisasz- szony bevezeti a személyiséget, aki angolosan szürke és épp ilyen tónusban visszafogott középkorú férfi, elegáns ezüst halántékkal és egyáltalán. A természetességnek per? ■ ■ sze „lőttek”, az illető nyilván egy fontos tárgyalás kimerítő hajszájából érkezeit, egészsége amúgy sem lehet rendben, mert — minő dolog! — felszállás után az ellátás részét képező unikumot egyszerűen nem fogyasztja el, nem teszi zsebre, egyáltalán semmit sem tesz vele, hagyja hogy elvigye a végén a kisasszony. Mögöttem a hölgyek, a csoport tagjai nem állják meg szó nélkül (talán nem hallotta meg), de tovább is pörgetik az orsót „Nem akarsz helyet cserélni velem— ? Ott most nagyon unalmas lehet..." Célzás ez a szomszédaimra, aki egyfelől vadidegen és újfent az álomvilágba süllyed a felszállás után, másfelől viszont a személyiség, akit még akkor sem én költenék fel, ha nevezetesen Ferihegy előtt elszundítana. Érdekes, ahogy a külön tiszteletet kiérdemelt személyiség néma jelenléte hat az utazó csoport nőtagjaira elsősorban. Hozzák az újságot A fontos szomszéd kiveszi a legfrissebbet. jómagam szemüveg nélkül már nem vállalkozom erre. de az üveg a táskámban, a fejem felett, fel kellene állni, levenni . ..Vegyél te is újságot — nem I kerül pénzbe...” jön a hátam mögül az újabb éle, ami megint csak nem nekem szól és az égvilágon semmi értelme a kisördögi huncutkodáson kívül. Játék a tűzzel, kockázat nélkül. Göndörödő és egyre cifrább női nevetések, sugdosások, majd újabb, most már egészen komoly hangerőt kibocsátó kollektív kacajok... De már erre hátracsavarja a fejét a személyiség és igazán rosszallóan néz a nőkre. A helyzet kényelmetlen azért is, mert a személyiség nyilván úgy gondolja; azért ülök én a csoport legelején — ráadásul az első osztályú zónában —, mert én vagyok a vezetője és elvárja hogy rendet és csendet teremtseK. De én hallgatok. Karbafont kézzel ülök mint egy sziuin- dión egy órán keresztül. MaJ gamban kis rőzsedalok égnek. A nem angolos mozdulat! a fejhátrahajtogatás és a szúrós nézés többször megismétlődik, míg fent járunk. A személyiségnek igaza- van. Nehéz napja volt, sokunkat képviselt egy fontos kereskedelmi vagy más tárgyaláson és mi itt zajongunk. Lehetnénk tekintettel a késői órára, társunk idegzetére. Lehetnénk. De lehetnénk együtt vidS- mabbak is. Fent is lenti gondokktM repülünk. T. Pataki László NÓGRÁD — 1984. február 4., szombat 7
