Nógrád. 1984. február (40. évfolyam. 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
JjSzemulc van,' ele nem íatnalc...” A múzeumlátogatásról N apról napra több lesz nálunk a múzeum. Ha valaki az autóutakon jár, sokszor szemébe ötlik egy-egy tábla, amely vagy múzeumot jelez, vagy értékes műemléket. Sokan úgy gondolják, hogy mindegyik táblánál meg kellene állni, mert nem szabad kihagyni egyetlen műkincset sem, akár régi falusi bútorokról, akár fotókiállításról, akár képtárról vagy óramúzeumról van szó. S, az embert szinte lelkiismeret-furdalással tölti el, az egy-egy vidélei városba utazván nincs ideje minden stációnál lehorgonyozni, mindent végignézni. Hasonlóképpen telítve van a művelt ember lelkiismeret- furdaláSsal akkor, ha egy-egy képtárat tekint meg. Hiszen majdnem lehetetlen egy nagyobb gyűjtemény minden egyes értékét tüzetesen megtekinteni, ahogyan kellene vagy ahogyan illik. Bizony elcsúszik az ember szeme egy-egy értékes alkotás fölött, hogy a másik, hozzá közelebb állót jobban szemügyre vehessen. A múzeumlátogatásnak természetesen egyéni módszerrel kell történnie. Csaknem bizonyos, hogy vannak olyan alkotások, melyek a múzeumba járókhoz közelebb állnak, s vannak olyanok, melyek objektív nem kevésbé érdekesek, de kiesnek a látogató érdeklődési köréből. S nem valamiféle szabályszerűségnek vagy előírásnak kell itt érvényesülnie. Ellenkezőleg. Teljesen igazuk van mindazoknak, akik sze- lektívan nézik a képeket, szobrokat. Érdemes például a Szépművészeti Múzeum régi képtárát egy-két Greco- műért is meglátogatni, anélkül, hogy tudomást vennének más festményekről. S ugyanez vonatkozik bármely más nagy és kis kén- és szobortárra is, sőt bármely múzeum kincseire . Az intelligens ember tehát megtanul szelektálni. S szelektál mind a múzeumok között, mind a látnivalók között, mind pedig az egyes alkotások között. Vitathatatlan, hogy a kollektív múzeumlátogatás bizonyos értelemben kompromisszum. A vezető a múzeum legértékesebbnek tartott kincseire hívja fel a figyelmet, és más alkotások fontosságát nem is emelheti ki. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy a turista ezek közül az alkotások közül egyet vagy kettőt meg fog szeretni, de elképzelhető, hogy nem a vezető által kiemelt alkotások ragadnák meg legjobban. Mégis, ha az idő rövid, ha egy képtár meglátogatására egyszeri, egyetlen alkalom van, akkor bizony kénytelenek így bemutatni a múzeumot és nem másként, mert valóban nehéz mindenkinek kitalálni az egyéni ízlését. De vegyük tudomásul ezt a kompromisszumot. A kompromisszummal azonban nincs befejezve a folyamat. Kétségtelen, hogy érdemes vezetőre bízni a tájékoztatást, midőn először tekintjük meg a múzeumot. De — bizonyos értelemben — csak az az igazi múzeumlátogatás, ha vissza-visszajárunk. Ez persze nem mindig lehetséges. De más múzeumok meglátogatása és többszöri meglátogatása, a múzeumokról készült albumok tanulmányozása is hozzátartozik a múzeumlátogatáshoz. Még azt is hozzáfűzhetjük, hogy n legtermékenyebb akkor lesz a tárlat megtekintése, ha előre fölkészülünk rá. Különböző könyvekből, útikönyvekből, knltúrhistórióból stb. S ekkor nem fog előfordulni az, hogy „mindent” láttunk, de semmire sem emlékszünk. Az ellenkezője viszont igen, hogy tudjuk: nem mindent láttunk, az anyag egy kis töredékét tekintettük át, de amit áttekintettünk, arra emlékszünk, az megmarad és állandó ösztönzést Bd a kulturálódásra. Szomorú véletlen, hogy éppen most, napjainkban derült ki, milyen sok látogatója volt a mi Szépművészeti Múzeumunknak, s mégis milyen kevesen és milyen pontatlanul emlékeznek az ellopott műkincsekre. S annak ellenére is ez a helyzet, hogy például Raffaelo Esterházy Madonnája csaknem minden tárlatvezetésen szerepelt. Rossz az a módszer, mely nem szelektál. Azt szokták mondani — s bizonyos joggal —, hogy az intelligencia egyik fokmérőjét tud-e az ember disztingválni! Amennyiben feltétlenül érvényes, hogy az intelligens ember múzeumok, könyv- élmények s egyéb kulturális lehetőségek közül ki tudja választani a neki személyileg megfelelőt, azt, ami ízlésvilágának és érdeklődésének, eddigi tudásának megfelel. S mindezek alapján elmondhatjuk, hogy amennyire helyes, ha a magyar kultúra mindenféle lehetőséget megad, annyira problematikus az. ha valaki mindenféle kulturális lehetőséget meg akar ragadni. A disztingválni tudás ebben az értelemben is — ha nem is az intelligencia, de az intelligenciához vezető út egyik jelzője. H. I. Á néptánc útjai napjainkban Beszélgetés Tímár Sándor néptánc-koreográfussal A 70-es évek elejétől, majd két évtizedes megtorpanás után, a népzene és néptánc hódításának új fejezete bontakozott ki hazánkban. Néhány nem hivatásos tánc- együttes, a gyöngyösi Vid- rócki Együttes, a Jászsági Népi Együttes, a Szeged Táncegyüttes, hogy csak a legjobbakat említsük, a Tímár Sándor koreográfus vezette Bartók Együttessel az élen, bizonyítani tudták, hogy a népzene és néptánc része lehet — és kell, hogy része legyen — mai életünknek, műveltségünknek. A tiszta folklórral összeforrt s abból építkező ncp- táncmozgalom kiemelkedő koreográfusa és táncpedagógusa Tímár Sándor. Huszonkét évig volt a VDSZ Bartók Együttes ’irányítója, 1980-tól a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, s az együttes 18 év után háromhónapos észak-amerikai turnén vesz részt. A TÁNC — „ANYANYELV” A néplánc helyes, művészi színpadra állításáról már a felszabadulás előtt viták folytak, mindez máig ható vitatéma. Mi az ön véleménye? — A néprajzkutatók már régen különválasztották a folklórt és a folklorizmust. A folklór paraszti környezetben megszületett, szájhagyomány útján továbbélő dalok és táncok, szokások, tárgyi művészet, mely olykor kibontakozik, értékké kristályosodik, olykor feledésbe merül vagy „felhígul”, összességében azonban óriási tapasztalatot, művészi értéket rejt. A folk- iorizmus mindezeknek tőlük idegen környezetben való megjelenése, gondoljunk csak a városban viselt népi öltözékekre, a városi lakásokban található népi bútorokra. Néptáncaink legtöbbjét rögtönzött formában táncolták, hangulattól, alkalomtól függően. A rögtönzés egy embernél is számtalan, s mindig új formát hozott felszínre, gondoljuk csak meg, mennyi változatot hordozhatott egy nagyobb közösség, s e gazdag formavilág milyen sokrétű belső tartalom tükröződése. Ügy érzem, ezt a gazdag és bonyolult világot lemásolni lehetetlen vállalkozás. még megközelíteni sem egyszerű dolog. — Az ön táncai mégis élnek, úgy érezzük, akik táncolják, azoknak ez az anyanyelvűk. — Tíz-egynéhány éve kialakult módszerem lényege az újraalkotás. Mit tekintek a tánc élő használatának, továbbadásának? Azt, hogy a táncokat ugyanúgy próbáltuk megtanulni, ahogyan valamikor a parasztok, csak a folyamatot kissé meggyorsítottuk. Ahogy nyelvet tanul az ember, előbb szavakat tanultunk, megfigyeltük a szavak kapcsolását, majd a szókap- csolásokból mondatok lettek. Ha így megtanultuk a táncokat, megértettük szerkezetüket, már könnyű volt másoknak továbbadni. Így tanulták meg a városi fiatalok viszonylag rövid idő alatt úgy a táncokat, hogy szórakozássá válhatott. Otthon vannak a táncban. NÉPTÁNC a színpadon ÉS A TÁNCHÁZBAN — Az eredeti folklórból új született, és megmaradtak évszázados, értékei, a. megmaradt, belső ereje. Ez azonban csak az egyik oldal. — A színpadi néptánc-koreográfiához természetesen ez csak alap, a táncnyelv ismerete, és nem több. A színpadi táncoknak az eredeti tánc karaktere, belső ereje mellett saját élmenyem, mondanivalóm ad formát és egyben érzelmi töltést. — Az elmúlt években hallottuk emlegetni, hogy idővel a Magyar Állami Népi Együttes lesz az ország legnagyobb táncháza. — Tájékozatlanság, vagy a fogalmak összekeverése adhatott erre alapot. Más a színpadi néptánc és más a táncház. A táncházban kötetlenül szórakozunk, mindenki úgy táncol, ahogyan éppen akar. A színpad külön világ. Meg kell ismerni törvényeit, meg kell szokni, hogy gondolatainkat ebben a környezetben mondjuk el. — Sok éve oktat, mi a táncpedagógus tapasztalata? — Hitelességről volt szó, s itt fontosnak tartok még egy dolgot hangsúlyozni. A táncokat nem betanítom, a tánckultúrát adom át. Soha nem annyit tanítok a táncosoknak, amennyi egy adott koreográfiához kell. Ha valaki például szatmári táncot ad elő, mea kell tanulni a csak arra a vidékre jellemző táncmódot. Ez a biztosítéka annak, hogy hiteles legyen színpadon, s amit előad, művészileg is értékes legyen. AZ ÁLL AMI NÉPI EGYÜTTESNÉL — Művészi ■ koncepciója közismerten túlnőtt az amatőr mozgalmon, hivatalosan elismertté vált a népművészet hagyományai ápolására leghivatottabb, de valljuk be, az utóbbi évtizedben zsákutcába jutott Állami Népi Együttesnél: Hogyan látja ezt? — Rábai Miklós személyében az együttesnek táncos művészeti vezetője volt, az őt követők is táncosok voltak. A vonal folytatásaként, korábbi tevékenységem alapján esett rám a választás. Azt hiszem. természetesnek lehet venni, hogy. az együttes tagjai kritikusan fogadtak, mert előzőleg amatőr együttessel dolgoztam, tánckarral és kis zenekarral. Ügy gondolták, a munkát itt sem tudom másképp elképzelni. Az együttesben a tánckart, a nagyzenekart, és az énekkart örökül kaptam, a hármas egység megváltoztatása a hagyományok felborítását eredményezte volna. A múlt értékeinek megőrzését kötelességemnek érzem. Az úgynevezett parasztzenét játszó kis zenekar alkalmazásával azonban bővült a zenei anyag. — Az elmúlt év folyamán az együttes kórusát többször hallhattuk koncertpódiumon. — Ha azt mondjuk: éneklés, elkerülhetetlen, hogy na gondoljunk a hagy alkotókra, Kodály Zoltánra, Bartók Bélára, Bárdos Lajosra, a színvonalas kóruskultúra megteremtőire. Ez azonban nem jelenti azt, hogy másképp nem lehet énekelni. Ha táncot kísér a népdal, a táncosok egyszólamban énekelnek, legalábbis a magyar néptánc gyakorlatában. Táncaimhoz az egyszólamú éneklés illik legjobban. Ha képzett kórustól ezt várják, ez számukra nem igazi művészi feladat. A konfliktus egyik forrása ma az, hogy a kórus szívesen vállalja a munkát a táncosokkal, ugyanakkor komolyzenei feladatokra is vágynak. Ezért alakítottunk olyan gyakorlatot, hogy az ónálló kari munka nagyobb hangsúlyt kapjon. Így az énekkar önállóan^ vagy a nagyzenekar kíséretével ad hangversenyeket. A tánckar és a kis zenekar eközben új műsort tanul, esetenként szerepel. Mindez a művészi színvonal emelkedését eredményezi. Veszprémi Éva Tímár Sándor Próba közben M em valószínű — én legalábbis nem tapasztaltam —, hogy elhangzik elvan pohárköszöntő Grúziában. ahol a grúz—magyar történelmi időkbe visszanyúló barátságról szólva ne emlegetnék büszkeséggel Zichy Mihály nevét. Két nép fia, a grúzoké, és a magyaroké, mondják. De az volt a benyomásom Tbilisziben, Szu- humiban és másutt, hogy a grúz nemzeti tudatnak szervesebb része e nagy romantikus festő munkássága, mint a magyarnak. Zichy Mihályt hazánkban inkább csak A? ember tragédiájához és Arany János balladáihoz készített illusztrációi révén ismeri a szélesebb közvélemény. Pedig munkássága ennél jóval szélesebb körű volt. Baudelaire barátja, Théopil Gautier „vérbeli romantikus”-nak nevezte. Igaz, Zichy Mihály életének nagyobb részét Oroszországban töltötte, legfényesebb sikereit is ott érte el. Odesz- szába 1881-ben érkezett, s onnan tbiliszi barátaihoz utazott A modern grúz irodalom vezéralakjának, Hja Csavcsa- vadzenek baráti köre fogadta be. Csavcsavadze vezette a forradalmi demokrata írók, az úgynevezett „hatvanasok” irodalmi csooortját. A festő 1882-ig élt Tbilisziben, bejárta a Kaukázust, s rengeteg illusztrációt készített például Zichy Lermontov A Démon és Sota Rusztaveli A párducbőrös lovag című nagy eposzához. A XII. században a legendás Tamar királynő udvarában élő és alkotó Rusztaveli világirodalmi jelentőségű eposzának megismertetésében igen nagy szerepe volt Zichy Mihálynak, aki a jubileumi díszkiadást illusztrálta. (Egyébként, az első grúz nyelvű nyomtatott kiadás betűit 1712-ben állítólag Misz- tótfalusi Kis Miklós metszette. Valószínűbb azonban, hogy csupán az ő betűivel — és nem személyes közreműködésével — készült.) Sota Rusztavelinek Tbilisziben a róla elnevezett téren szobrot Anettek, de más városokban is — például Szu- humi, Gagra legszebb pontjain — találkozni szobraival, portréival. Eposzának Elő- hangrjában vallomást tesz Tamar királynőnek, akinek művét ajánlja: „Egy iráni regét leltem kartvel mesék özönében: mint ékkő, sok csúcssal, éllel csillog-villog a tenyérben: versbe, arany-foglalatba ötvöztem, nagy gonddal mértem, s ajándékul annak Szánom, ki megsebzett engem mélyen.” 8 NÖGRÁD - 1984. február 18., szombat Hogy Zichy Mihály korabeli. fogadtatása milyen volt, arról Bende János Zichy Mihály élete és .munkássága című könyvében olvashatjuk a művész beszámolóját: „ ... meghivattam — elragadtattam — a Főherceg testőri kozákezrede ez évi ünnepélyére... , hogyan éltettek engem, magyar festészi, a boldogult cár (11. Sándor, 1855—81) volt kedvencét, a Kaukázusra vonatkozó néhány képnek bűnösét, hányszor éltettek azok engem, én azokat, azt hosszú volna leírni. Az ünnepély végén felkaptak, és felemelve karjaikon, fáklyákkal, gyertyákkal kezeikben, dalolva, táncolva hurcoltak a kaszárnyából, az egész városon, a főutcán, a városi parkon át, jó háromnegyed órai út, egészen a vendéglőig... Hallatlan skandalum Tifliszben!”. De akadt más hasonló ünneplés is, például a Tifliszben élő arisztokraták jótékony estélyén, ahol bemutatták a Párducbőr grúz nemzeti eposzt, s ehhez a' festő készítette az élőképeket. Ezeknek frenetikus hatása volt, s hazafias demonstrációra nyújtott alkalmat. Akkor szintén körbe-körbe hordozták a színpadon a művészt. „A színház küszöbén megint lesbe állottak — írja — és ha nem élek az ösmeretes tolvajcselT bilisziből lel, hogy önmagam „bravó Zichy”-t kiabálok, innen is vállaíkon visznek haza”. Zichy Mihály műveinek, festményeinek grafikáinak igen nagy része a Szovjetunió jelentős múzeumaiban található. köztük a tbiliszi Grúz Állami Művészeti Múzeumban. Budapesten, a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza Fehér termében Zichy Mihály műveiből nemrég nyitotta meg Iván Bagyul, a Szovjet Baráti Társaságok Szövetségének magyarországi képviselője. a Szovjetunió magyar- országi nagykövetségének tanácsosa azt a kiállítást, amelyen több olyan Zichy-művet is bemutatnak, amit Magyar- országon eddig még sohase láthattunk. A kiállítás méretében nem nagy. mégis tartalmaz néhány kuriozitást is a magyar néző számára. A műveket és a művész személyes tárgyalt a tbiliszi Grúz Állami Művészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, és a zalai Zichy Mihály Emlékmúzeum anyagából válogatták. Először látható Magyarországon az a tizenöt grafika, amely Tbilisziből érkezett. S ugyancsak először láthatjuk itthon A pusztítás géniuszának diadala című nagy méretű festményhez készített akvarell- vázlatot. A pusztítás géniuszának diadala című festmény ugyancsak megtekinthető ezeh a tárlaton, s meghatározza annak hangulatát, tanúsítva a festő háborúellenes állásfoglalását. Az akvarellek, s főként a ceruzái ajzok arról a meghatározó erejű benyomásról vallanak, amelyet a fenséges és zord, a tündöklő egű és vészt hozó Kaukázus tett a festőre. Aki már járt a Kaukázusban ismerheti azt az érzést, amelynek égbenyúló csúcsairól írta Lermontov: „Természet trónjai, fölöttetek füstként szállnak a dörgő fel-\ legek, és aki egyszer is imádkozott csúcsotokon a teremtőhöz, az életet megveti, jóllehet abban a percben büszke volt arra, hogy élhet e föl- ' dön...” De nemcsak maga a táj, hanem az itt élő népek történelme, hősies harcai, viszontagságai, s nem utolsósorban ezerszínű legendái is megragadták a festő képzeletét. A grúz irodalom hatal- rpas eposzának illusztrációi gazdag életművének csúcsai közé tartoznak. A „kartvel mesék özönéből” kiragadott hősi és romantikus, történethez készült illusztrációk e műfajban egyenrangúak Rusztaveli eposzával. Nem csoda, ha Zichy Mihály nevét ma is együtt emlegetik Grúziában Rusztaveliéval, ^ A mostani tárlaton „ka«« kázusi sarkot” is berendeztek, amelynek tárgyai érzékletesen egészítik ki a képző- művészeti anyagot, jelezve a Zichy-művek keletkezésének korabeli hangulatát, s részben utalnak az életmódra is. Ezen kívül külön említendők A párducbőrös lovag különböző kiadásai Zichy Mihály illusztrációival. A kiállítás, természetesen, csak ízelítő a múlt század kiváló festőjének és illusztrátorának roppant gazdagságú munkásságából, egy évtized terméséből nyújt válogatást. A Fehér teremben az 1878 és 1888 között született művek láthatók. Külön örvendetes az, amiről Ivan Bagyul tájékoztatott, eszerint még ebben az évben, decemberben nagyszabású Zichv Mihály-kiállítást rendeznek Moszkvában és Tbilisziben. Jövőre pedig a Magyar Nemzeti Galériában rendezned reprezentatív tárlatot, amelyen — terv szerint — bemutatják a Szovjetunióban őrzött Zichy-műveket is, a teljesség jegyében. Az elképzelések között szerepel az is, hogy ebből az alkalomból szovjet—magyar közös kiadásban Zichy Mihály-albu- mot jelentetnek meg 1985- ben. A világhírű magyar művész. akinek egykori otthonát a Somogy megyei Zala községben óriás fenyőfák őrzik ismét méltóbb helyet foglal majd el a hazai köztudatban. __ — tóth e — \
