Nógrád, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-15 / 12. szám
A 102. születésnap „Sokan kívántak hosszú életet...” Nem történtek nagy dolgok az 1983-as esztendőben Né- zsán — legalábbis a kívülállónak úgy tűnhet. Pedig több mint tizenkétmillió forintot költöttek 365 nap alatt a terület intézményeinek fönntartására és fejlesztésére. i.Atvänyossäg NÉLKÜtk A faluközpontban álló kastélyépület ma iskolaként szolgálja a közművelődést. Megérett már a tatarozásra, a felújításra. Épp ezért már tavaly hozzákezdtek a munkákhoz. Erre a célra másfél milA közelmúltban Pásztón járt Rózsa György, a televízió népszerű műsorának, a „Kapcsoltam” játékvezetője. Ez alkalomból néhány kérdést tettünk fel neki. — Hogyan készül Jel a „Kapcsoltam” adásaira? — Általában az adás előtt két héttel megkapom a kérdéseket és a válaszokat, amit természetesen alaposan átforgatok. tanulmányozom, megbeszélem a szerkesztővel a részleteket. Előfordul az is, hogy egy-egy kérdés ürügyén Nem nevezhető szokványosnak az az építkezés, amely Berlin modern városközpontjától nem messze, a tavaly helyreállított Nikolaikirche tő- szomszédságában folyik. Az építők keze munkája nyomán egy darabka múlt születik újjá, csak éppen nem a romokból, hanem vadonatúj alapokon: középkori polgárházakat álmodtak ide a tervezők, minél hívebben utánozva azt a városrészt, amely Berlin legrégibb templomát egykor körülvette. A tér és annak megvalósítása bizonyos szemléletváltozást jelez a várostervezésben, és feltétlenül új korszakot a műemlékvédelemben az NDKlió forint állt rendelkezésre, amit föl is használtak. Nem látványos az útépítés sem, de a nézsaiak bizonyára örülnek annak, hogy az Ady, a Madách és a Béke utca korszerű burkolatot kapott, Nem is akárhogyan. Házhelyenként a lakók kétezer forinttal járultak hozzá a gyarapodáshoz, s a termelőszövetkezet is a „zsebébe r It”: ötszázezer forintot adott erre a célra. KÖZÖSEN KÖNNYEBB Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az elkészült utak. utána kell néznem bizonyos dolgoknak, ami egyébként sem haszontalan. Az adás előtt közvetlenül pihenek, vagy sétálok a Várban, hogy frissen ülhessek a „Kapcsoltam” játékvezetői székébe. — Van-e lehetőség „gyér- mek-Kapcsoltam”-ra? — Azt hiszem sokan örülnek majd, ha megtudják, hogy szeptembertől a televízió egy gyermekvetélkedőt is indít. — Zavarja-e a paródia? Gálvölgpi János sikerszámára gondolok... ban. Miközben a lakásgondok leghatékonyabb megoldását továbbra is a házgyári elemekből megvalósuló telepszerű építkezéstől várja, ma már széles körben elfogadják azokat az érveket, hogy elsietett lépés volt feladni a város ré- gi arculatát. Tény, hogy az idp és «&’ eáJ^ö*c»k~I*iár*Va nks<* kcmbaw%ürgétetr: romokat eltakarítani, új alapokon simavonalú épületeket emelni gazdaságosabb, mint a történelmi, várostörténeti, építészeti emlékeket bújva aprólékos munkával visszaállítani az eredetit, ami ráadásul kevesebb embernek nyújthatott volna hajlékot. Ma már egyéb szempontok is vannak — mondják a műA tanács biztosította az anyagot, a lakosság segített a . munkákban, a termelőszövetkezet gépet adott hozzá. A keszegi kőbánya olcsóbban számította meg a szükséges követ... Mindent egybevetve Nógrád megyének e déli fertályán hatmillió forintnál több a társadalmi munka értéke. Ebben benne foglaltatik az is, hogy az üzemek, intézmények környezetükben rendet tartanak, csinosítják a közterületeket, a parkokat is. Az idén sem adják alább. — Nem, cseppet sem. Inkább örülök, hogy beszélnek rólam. — A játékvezetésen kívül mivel foglalkozik? — A televízió olykor megbíz útifilmek készítésével. Nemrégiben érkeztem haza Törökországból. Szabad időmben szívesen vállalom különböző vetélkedők vezetését, szívesen megyek bárhová az országba, ha hívnak! — Köszönjük a beszélgetést! Zeke Andrea emlékvédők, s szavukra az NDK múltját, történelmi, kulturális hagyományait kutató és őrző tudósok is felfigyeltek. Munkájukat 1975 óta új törvény segíti, amely zöld utat, s a korábbinál jóval több anyagi támogatást biztosít a műemlékvédelemnek. Ma már az NDK városainak központjában csak a régi városrpag- hoz harmonikusan illeszkedő épület emelésére adnak engedélyt, s a 150 „védett városban” régi épületek bontásához a kulturális minisztérium és a műemlékvédelmi intézet hozzájárulása is szükséges. A lakásépítkezésben is egyre inkább előnyt élvez a régi megóvása, hasznosítása. A történetet akár így is kezdhetnénk: egyszer volt, hol nem volt... Volt egyszer egy szegény asszony, aki hét gyereket szült, s a cudar világ nehéz sora arra kényszerítette, hogy magzatait a rokonság segítségével nevelje fel. A hét gyerek egyike, az 1882-ben született Teréz, a szécsényi nagynénihez került. Ide, a Magyar utca 3. szám alatt álló házba, ahol 1984 elején a történetet nem mástól, mint magától Teréztől hallom. Gyönyörűségesen szép és ritka pillanat, a vendéglátóm aiz éppen 102. születésnapját ünneplő Mercsák Mártonná. Százkét esztendő — milyen tiszteletre méltó, az egyszerű emberi képzelettel alig befogható kor. Nézegetem ma- dárcsontú vendéglátóm dokumentumait, az egyik megfakult fényképen sudár termetű ápolónőt mutat. Ő az, Teréz, az első világháború önkéntes sebesültánolója. Mercsák Mártonná érezhetően örül a látogatásnak. A kenderhajú matróna ezerszer és ezerszer megáldott kezével ernyőként védi rossz szemét a fénytől, miközben a képzeletben is nehezen újra élhető élet villanásait idézi. Tanító professzorára, „az aranyos, jó emberre” emlékezik, majd ezt mondja: — Fababával tanultam a mesterséget, azt kellett forgatni. Szert is tettem olyan gyakorlatra, hogy a keresztfekvést is meg tudtam fordítani. Az ezerszer és ezerszer áldott kezű Mercsák Mártonná szülésznő, bába volt. — Az én gyermekemet pár hónapos korában elvitte a toA Vietnamba látogató külföldiek egyik első élménye a gyermekek hatalmas tömege az ország városaiban és falvaiban. Szakértők véleménye szerint az indokínai baráti ország újabb demográfiai hullám előtt áll. Pedig a hagyományosan magas vietnami népszaporulat emelkedése kétségkívül nehéz helyzetbe hozhatja az élelmiszer-ellátást, a rokgyík. A kicsinyke sírnál fogadtam meg, hogy életem minden további percét a gyerekeknek és a gyerekekért szentelem. A mondat és az emlékezés töredékes. Szécsény legidősebb polgára immár nehezen keresi a szót, életutat és történelmet idéző elbeszélése kissé csapongó. Az emlékképtöredé- kekből azonban összeáll a korántsem könnyű pályakép is. — Meg nem tudnám mondani, mennyi gyereket fogtam, de talán a fél Szécsényt én segítettem a világra. Egyszeregyszer sok kilométeres gyaloglás után. Máskor trágyás kocsin, vagy éppen háton vittek a vajúdó anyához. Télen és nyáron, esőben és hóban. Az embertprőbálóan nehéz, mégis oly gyönyörűséges munka villanásainak idézése nemcsak a szülésznőről szól, tényeket közöl a korról is. A korról, amikor a szülő anya vagy a kisgyermek alól a bába rémülten kapkodja ki és dobja tűzre a koszos rongyokat, hogy a sebtében széttépett köpenyét terítse alájuk. „Nem is volt fertőzésem soha, erre büszke vagyok.” S éppen itt helyénvaló idézni beszélgetésünk egyik — elmaradhatatlan — részletét: „Mi a hosszú élet titka?” — Nincs titok, arról nem szólhatok. Csak az van, hogy sokan kívántak nekem hosszú életet, még úri asszonyok is, mert tisztességesen elvégeztem a munkámat. Az életemben az volt a jó hogy szerettek az emberek, nagyon. A matuzsálemi kort megélt idős asszony, aki gyakorlatilag Szécsény lakosságának feközoktatást, a foglalkoztatásért felelős intézményeket. Ezen belül természetesen a legfon- tocabb az élelmiszer-ellátás kérdése. Vietnami közgazdászok kimutatták, hogy a népesség minden 1 százalékos növekedésére az élelmiszer-termelés 3 százalékos növekményének kell jutni, hogy az életszínvonal szerény emelkedése biztosítható legyen. Jetét „fogta”, gyakran hozza szóba a fiatalokat. — Volt itt egyszer egy kislány, azt mondja, szülésznő akar lenni. Na, nektek már úri dolgotok van... Csak képesség szerint és szívből dolgozzatok, meg szeressétek a szülőket, nagyon. S egy bánatos sóhaj: „Istenem, csak látnék rendesen!” Az asztalon most is ott a Népszabadság, a világ híreiből azonban csak a hetvenéves Hanák Ilona olvashat fel, aki immár húsz éve gondozza Mercsák Mártonnét. S ha a látással baj is van, az optimizmus rendíthetetlen: „Nyolcvanéves koromban még fogtam a gyereket. De ha ma itt volna mellettem egy szülő anya, még világra segíteném az újszülöttet. Ezekkel a kezekkel, ni.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az előbb idézett mondatnak van még folytatása is; „ ... elmúlna az idő nagyon; ha jó volna a látásom.” Elmúlna az idő gyorsabban és könnyebben, ha gyakoribb volna a látogató a régi ház sokat megélt lakójánál. „Jönnek most köszönteni sokan. Máskor is jöttek, itt vannak ezek a gyönyörű fényképek, ni. Csak az baj, hogy azután megint ritkán nyitják az ajtót.” Egyszer volt, hol nem volt... Igaz volt. A 102 esztendős Mercsák Mártonná Szécsény- ben, a Magyar utca 3-as számú házában ezerszer és ezerszer megáldott kezével szorítja az enyémet: ..Többszí.-• kellene beszélgetni.” lenleg azonban a népszaporulat csaknem 3 százalék, ami elképesztő követelményt, azaz évi 9 százalékos növekedési igényt támaszt a mezőgazdasággal szemben. Nem véletlen tehát, hogy a párt- és állami vezetés a legsürgősebb feladatok egyikének tekinti a népességgyarapodás fékezését. Szeptembertől gyermekeknek is? Villáminterjú a „Kapcsoltam” játékvezetőjével [ Műemlékvédelem az NDK-ban: \ Az újjászülető történelem Kelemen Gábor Népesedéspolitika — stratégiai kérdés Vidám orosz tél Régi orosz népszokás, hogy újévkor egy-egy vidám társaság befog a trojkába és nagyokat száguld,' versenyez a havas meződön. Ez az ünnepi hagyomány él napjainkban is. de nemcsak január 1-én. hanem az úgynevezett orosz tél hosszabb ünnepségsorozata alkalmából is. Csodálatosan szép a tél az Altáj-hegységben, Siibéria déli részén. A szibériaiak szeretik a kemény telet. Vidám kirándulásokra indulnak trojkával, szánkóval, nagyokat énekelnek, táncolnak. síelnek. Képeinken: a Haza kolhoz fiataljainak vidám erdei kirándulásából és az iriiutszki vegyész művelődési palota együttesének mulatságából kanunk ízelítőt Tallózó Mai fényképek Nagyrabecsült, tanult kollégám (hogy stílszerűen fejezzem ki magamat) — Vénákéi Judit, régi fényképeket nézegetett valahol Pest megye falvaiban a művelődési házakat járva, ahol — mint írja a Magyar Nemzet egyik közeles számában — valakinek, talán egy nosztalgiára hajlamos népművelőnek, épkézláb ölletekért a századelő családi fotóalbumaiból rendeztek kiállításokat. Jó ötlet, talán még követésre is érdemes. Egy biztos, hogy újabb nagyszerű lehetőség arra — minél többen keressék fel a művelődési házakat... De van más értelme és kétségtelen haszna is. A szép sárga-barna fotográfiákon a századelő (ami amúgy is divatba jött újra) nagymamái, nagypapád — akkor még persze apád, anyái, lányai és legényei láthatók családi és társadalmi körben, nagy ünnepélyes öltözékben a fényképészműtermek dekorációi között. Kiállítottak persze fiatalabb fotókat is — adja hírül a krónikás jegyzetíró —, de őt magát mégis elsősorban az a társadalmat bemutató dokumentatív érték ragadta meg, amely ezekről a századfordulós fotókról sugárzik! Innen indult a gondolat is, hogy vajon milyennek lát majd bennünket, mai fényképeink alapján, az utánunk következő század?! Mert az mindenképpen kipróbált igazság; hogy íme, ezek a régi fotók többet elmondanak korukról, a társadalom rétegződéseiről, viseletéről és talán szokásairól is. mint a legékesebb szociográfiák, .Tehát mai fényképeink is ilyen értékeket hordoznak egy másik kor embere számára. Már most is érdemesnek látszik elővenni az albumokat, az „ömlesztett” fotókat és eljátszani a gondolattal — milyennek lát majd minket a XXI. század kiváncsi embere, akinek nosztalgiái lesznek (de lesznek-e valóban?) az „édes-bús” 1980- as évek iránt. Hát, mit mondjak? Nehéz elképzelni. De semmi sem lehetetlen, divatba jöhetünk mi még úgy nyolcvan-száz év múlva. Két dolog máris biztosnak látszik azonban és ehhez még az albumokat sem keld előkeresni. Az egyik, hogy nagy számban lesznek olyan családi albumok, amelyekre nem lehet majd egyértelműen rámondani, hogy „na ez a Kovács család albuma...” Másszóval többféle családi albumaink lesznek (már vannak esetleg) aszerint, hogy hány családunk volt ebben a század végi csodás nyüzsgésben. A másik, hogy nem lehet majd csupán a képeken látható viselet alapján megmondani; ki-kicsoda? Egy mai fotóalbum (családi) illetve már az előbbiből következve „egyesített fotóalbumok” így kommentálhatok majd: — Ez itt, az első házasságomból származó OTP-örökla- kás. amelyet az aUső teleségém második férje lakja, ez pedig a harmadik házasságból származó dédnagymama a második házasságból származó érdi kertben májusban, amikor az aranyeső virágzott, de akkor még volt ilyen növény... Ez itt én vagyok ezzel a nevetséges karosszériájú Ladával Csabrendeken, amikor a sümegi hegyre alkudoztam gombatenyésztö koromban... Ez itt az első feleségem Ilonka édesanyja, akinek te a féltestvére vagy, mármint az Ilonkának, de ne zavarj ösz- sze... Itt én vagyok a Spanyolban, itt anyád Lillafüreden, hogy a képet ki vette fel azt nem tudom, anyád azt mondta, hogy a gondnok. Itt az Adrián nyaraltam a féltestvéred, az Imre anyjának barátnőjével, az Imre anyja, akkor Brazíliában volt Zamek- kal azért nem vagyunk együtt a képen.., A másik dolog a divat. A viseletek demokratizmusa egyben a viseletek megszűnte- tője is. Mármint a divatoké. Elterjed, mondjuk, a török- bugyogó. Eleinte csak a szép nők hordják... aztán már mindenki. Akkor a szép nők sürgősen abbahagyják és elkezdik viselni a Robin Hood- ielmezt. de rövid időn belül mindenki átvedlik Robin Ho1 od-jelmezbe — még a halaskofák is —, akkor a szép nők (akik szeretnének „egyedül üdvözítő” divatot alkotni) átmennek lócsíszárstílusba, aminek leírására most nincs tér és idő. Mire észbe kapnak, már a kalauz is lé csiszárnak öltözik. Szóval ebből nem lesz kordokumentum arra nézve, hogy ki-kicsoda és mennyit keres stb. De mindenképpen jó nagy slamasztikába keverjük majd a következő évszázad végén élőket tengert megszégyenítő fotóáradatainkkal. Ma talán nincs is olyan ember, olyan család, ahol valaki ne fotózna únos-úntalan, minden helyzetben. Jövő századi ember — vagy tán valami technika — legyen a talpazatán, amelyik ezt a válogatást idegrángások nélkül elviselni tudja majd. Van, aki komolyan már most nekilátott. A televízió is bemutatta, amatőr művészi fotókat gyűjt ládaszámra. Azt vallja az illető, hogy egyszer- kétszer mindenkinek „elsülhet” a keze és utánozhatatlan, ismételhetetlen kordokumen- tumot, éliethainiguíliatot tükröz akarva-akaratlan. Biztosan így van ez is. Az összkép tehát, ami ró^ hmk száz év múlva kialakítható itt van a fiókjainkban. Meg kellene próbálni mai fotóink segítségével a jövőbe látni. CT. Pataki) ! — 1984. jómtól; 15., yaiárnap Dolgos eszteni ülőn Dézsái
