Nógrád. 1983. december (39. évfolyam. 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
A K rt Cl V M öregasszony y a vaksj sze_ inét az ablak felé fordította, fölfigyelt rá, hogy már nem az éjszaka mesterséges, hol inkább vöröses, hol jobban kékes fényei, hanem a hajnal szüremikedik be a szűk kis félszoba sötétítőfüggönyén. Fölkecmergetf — ő, úgy érezve, régi frisseség, hajdanvolt mozdulatok ritmusa ébred benne, azt hitte: fölpattant — a heverőről, és néhány, a hite szerint a sötétség miatt aprózott lépéssel odatapogatódzott a , villanykapcsolóhoz, majd némi szöszmötölés után fölkattin- totta. A csupasz villanyégő még az ő szemének is metsző fénye egy csapásra kioltotta a kintről jövő derengést. A világos tapétán élehajnalokéira emlékezett, amikor kemény tettű napok után, mint a köd, oszlott' el a zsibbadás a testből, hogy megint elébe mehessen feszülő nekirugaszkodásoknak. Az ajtón egy koppantás, az öregasszony visszanyelte a szót, hogy még csak véletlenül se tűnjék úgy: türelmetlenül várakozik, aztán még egy, egy harmadik, egy negyedik koppantás, s az öregasszony, mint, akit most riasztottak elmélyült gondolatokból, vagy, mint, akit fontos ügyködésben zavartak meg, most szólt ki a lányának, hogy bejöhet. Ezek már a formális búcsú percei voltak, hiszen a régebben megszületett, de csak másfél hónapja kimondott szándékával, hogy hazamegy S közben azzal Is visszaköszönt neki az élet, hogy a szomszédságból fölröppenve, lomha szárnycsapással, mint a költöző madaraké, körberepült a faluban a hír, hogy a ... néni hazajött. Az öregasz- szony a végső elégültség örömével, ugyanakkor az életet megéltek méltóságával fogadta ezt a köszöntést Most már tudta apró lépteivel, melyeket régebben a mérve-méretlenül a nyakába vállalt terhek, most meg az öregség nehézkedóse fogott vissza, messze maga mögött hagyta azokat, akik most keréken gurulnak az életben; elhagyta, itt hagyja őket. S egy este, mikor a nyirkos hideg már ajtón belülre löki a várakozókat, ő tudva, hogy a rendbe tett falai között Naszvodi Gábor: A CSUPASZ VILLANYÉGŐ sen rajzolódott ki a szekrény árnyéka. Az öregasszony kitárta a szekrény aj tót. Reszke- teg, a képzete szerint viszont határozott lendületű kezével ellenőrizte, hogy a kereszt- rúdon nem maradt-e fogas, s rajta valami ruhanemű. Aztán, a biztonság kedvéért, a «zeterény alján is végigmatatott — ó úgy érezte, fürgén •iklámák az ujjal —, majd a fiókokat is kühúzigáíta, de mindem üres volt — nem hagy itt semmit Hátravolt még az éjjeliszekrény, de a Mnyáék szobájában éppen föl berregett az ébresztőóra, « az öregasszony, a testében nekilendülő mozdulatokat «gyenként visszagyeplőzve, «hogy öregasszonyhoz illik, «ziikáram, a korába mereved- we megállt a szekrény, ahe- ♦verő és a* éjjeliszekrény kö- *6tti szűk kis térségben. Most lélegzetek mérték Beid az időt s, amikor már nem «adta számolni őket, mert, min* autóból nézve az át mond fák, suhanósv-ebnoeó- dottakká váltak, nem ügyek többé rájuk, hanem még egyezer, talán utoljára visszazsibbadva a tenyérnyi falak gyöngéd, de mert szűk, mégis enyhén fojtó szorításába, a pakkjaira tapadt a szeme, melyek a heverő végéhez zsúfolva várták az elmozdulást, majd göcsortös ujjaá is görcsösen végi gtapogatták őket, Sdegszálaikban a neki-neki- rugaszkodó szárnyalással, «mely majd az élete való voltát bizonyító tartalmukat szétrebbenti az otthon sűrű emlékű zegzugaiban. Ahogy az apró lakás más részeiből egyenlőtlen darabok ban eljutottak hozzá az ébredés zajai, egy új nappal rossz hangzatú, zagyván ütemezett rryitóakkordjai, maga is józan készülődésbe fogott. Kibújt a vastag hálóingéből, és ügyetlenül, de, hogy mégse olyannak tűnjék, inkább tempósan magára cibáltaigazitotta a tegnap este kikészített ruháját, a fekete alapon apró fehér pöttyöset, melyet itt a városon a lánya (rosszalló, tehát, mondhatni, itfltó szavaira nem viselhetett, de a szomszédság, ha hazaér. mégis ebben az őrében, a hozzá illőben lássa meg. A hálóinget minden ideiglenességet kizáró, úgymond, részletekben kidolgozott mozdulatokkal hajtogatta össze, s rakta az egyetlen nyitva hagyott bőröndbe. Elkészült. Lekapcsolta a tellanyt A szoba hirtelen sötétszürkébe merült Elfoglalta a helyét a heverő szélén, ahol oly sokat üldögélt, a nézte, hogy a körvonalakról, mint valami lepel, lágyan leomlik a sötét, s erősödő derengésnek adja át a teret. Nagyobb fényt is adhatott volna nagy örömű, mégis türelmes várakozásának, ha elhúzza a sötétítőfüggönyt, de nem tette, mert ezzel a derengéssel egymásra sorjázó a régi házba, az öregasszony már elbúcsúzott a lányától, a vejótől, s attqj a lehetőségtől, amelyet emezek a hátralevő életként kínáltak föl neki. Már az országúton suhantak a vejével az autóban, amikor az öregasszony, önmaga számára is váratlanul, hirtelen arra gondolt: „Hazamegyek az életbe”. Riadtan kapta föl a fejét, azt hívén, a gondolat harsányan hangzott el, de a veje egyforma éberen figyelte az utat, s a gondolata miatt az öregasszonynak így csak önmagában kel-, lett szégyenkeznie. Hiszen, amikor otthon volt, az életben, melybe már rég visszavágyott, s melybe most visszatai t, ő maga szólt úgy, hogy nem az élet az övé, hanem az élet az örökös, inakat feszítő, csontokat-ízületeket ropogtató gömyedezés kertben, állatok mellett, ház körül. Hogy haszna van — a lányáéknak a lakás a városon, autó —, art nem 6 fölözi le, ő hetven év után sem ízlelte meg az élét fölét. Nem, azt igazán nets hányhatja föl, hogy a lányáék nem hívták szíves szóval az élet kóstolójára, sőt, igazi szíveslátó gazda módjára már a csömörig kínálták. A reggelit elé rakták, az ebédet elkészítették neki, hogy csak melegítenie kelljen, a vacsorához együtt ültek le, s utána neki még a piszkos edényt sem volt szabad a meleg csapnál eiöblítenie. Meg aztán vitték idegen tájakra, az élet ismeretlen tájaira, föl a havas hegyek közé, s le a tó napsütötte partjára, csakhogy... annyira Idegen, s éppen ezért srtnte félelmetes volt neki minden, hogy az öregasszony, önmagába riadva, csak tanakodott, tusako- dott a gondolataival: lám, lám, akinek élet adatott a maga talpán, az ne próbálja ki a más léptét, mert csak elbotolhat. Hát így, ezért, egyszerűen, ahogy a sorja hozta, tökélte el, hogy visszaáll a maga talpára, hogy az ideje, ami még hátra van, valóban élet, az ő élete legyen, s többé ne ez a hebehurgyaság, amiről annak idején zavarodott fejjel gondolkodott. Az alig éves kitérő, ostoba kaland után ott folytatódott az élete, ahol abbamaradt. Göcsös kezét barátságosan invitálták az orgónabokrok, hogy nyesse meg őket, figyelmeztetőn cibálta a gaz az udvarban, hogy ott is rendet kén rakná, s a könyökét a porladó padláspadozat, a kí- vül-belül máló falak gondja rángatta. S az öregasszony nyesőollót fogott, megnyírta a bokrokat, előkereste a gyomlálókapáját, a gereblyét, simára fésülte az udvart, napokon át sarat dagasztott, végigkente vele a padlást, s mindenütt kijavította a vedlő falakat, többé nem gyújt tüzet, a nyáresték szokását követően kiült a ház elé. A szokás tilalmát megszegve, homályosan, méghozzá éppoly homályosan, mint, ahogy a vaksi szeme a látványsorokat az utolsó években az agyába közvetítette, látta, hogy ő, az ő élete, nélkülözhetetlen része valami egésznek, amit kopott aggyal, egyszer, nem Is olyan régen, föl 1b akart mérni. A teli holdkorong fáradtan, vörösen nyomult föl a tornáccal szemközt. Az udvarra ha- tározatlan-szétterülő volt, melybe be-becsaptak a sötétülő kék felhők hullámai. Lejjebb a körvonalak lassan, mintegy libasorban billegtek bele az estébe. A holdfény gyöngén pislákolt át a három akác feketébe burkol ódzó lombja fölött. Az öregasszony, magasított sámliján ülve, a holdba bámult. Merev pupülájú szeme fehérén az égitest vöröse rózsaszínűvé hígult. A hűlő fal, melynek támaszkodott, hideget lehelt a hátába. Bizsergések kúsztak-másztak a testében rajtakaphataüanul, tagjait emyesztették, csontjait nehezítették. Nem mozdult: A hideg, a fáradtság, amit most érzett, távozó vadludakként, s, mint azék, ködbe vesző emlékképek gyanánt —, melyeket csak szemlélni érdemes és szép, de törődni nem kell velük — tá- volról-távolróí jutott el hozzá. Aztán egyszer mégiscsak elszakította a hátát a faltól, s, mint annyiszor ebben az apró léptékű életben, fölállt Ezentúl, amit mozdult viaszos arcán a belső fény átátütvén, azt már a teste maradék ereje határozta meg. Megszédült. ajtóval szemközti tornáclábnak. Itt nem maradhat. Átjutott a konyhaajtón, melyet magára csukott. Ettől a pillanattól az ünnepek ritusa parancsolt neki. Nem dőlt le a konyhában a heverőjére, megnyitotta a* tisztaszoba ajtaját, fölkattintotta a villany- kapcsolót, s a csupasz vil- lanyégő fényénél, azaz most már semmiféle külső fénynél, hanem az utolsó megvilágosodásban, erőfeszítéseit ki tudja, meddig fokozva, az alsóneműitől kezdve, az ünneplő fölsőruháig, ujjainak is ismerős helyről, a kétajtós szekrényből kitapogatva, mindent magára öltött, hogy, amikor megtalálják, ugyanolyan rendezettnek ítéljék, mint, amilyen. az életében volt. A csupasz villanyégő, mivel a most már nem vaksi, hanem az életen keresztültekintő szeme nem érzékelte a fényét, égve maradt, még akkor Is, amikor a holdkorong hal ván yezüsten alám^- rült a következő nappalba. Fiatal művészek ismert és Általánosan elfogadott az a megállapítás, hogy a fiatalok pályakezdése, szakmai-emberi előrehaladása, állampolgárrá érlelődése ma nehezebb, mint korábban. így a fiatal művészeké is. Bizonyos ágazatokban — például az előadóművészetben, képző- és iparművészetben — több akadály állja el az utat, mint eleddig bármikor. Nem csökkent eközben a tehetségek „túltermelése”, s növekedtek a pályakezdés, az elismertségig vezető útszakasz anyagi terhei. Viszont a karitatív jelleget öltő megkülönböztetés is kevesebb. Korántsem arról van szó, hogy a hátrányból előnyt lehetne fabrikálni, de tény: a művészetben nem egészséges, ha életkor alapján minősítünk. A művészetben mégiscsak a teljesítmény az elsődleges. S a teljesítmények összevetésének, versengésének az az igazi terepe, amelyen másodlagossá válik: kinek, milyen születési dátum szerepel a személyi igazolványában. Egyébként a huszadik század; de főként jelenkorunk sok meglepetést hozott a művészi életikor vonatkozásában. Közhely art gondolni például, hogy ma okvetlenül fiatalabbak az első nagyobb sikert elérő művészek, mint más századokban. Lehet, hogy valamiféle átlagszámítás igazolná is ért a feltételezést. (Más lapra tartozik, hogy a művészi teljesítmény megismertetése, elterjesztése valóban sokszorosan gyorsabban folyik manapság,-mint bármikor a múltban: gondoljunk a televízió, a tömegközlés óriási lehetőségeire; a friss Nobel-díjas írók szinte percek alatt a világkultúra részévé avatják, villámgyorsan megjelennek művei, fordításai stb.). De az is bizonyos, hogy — mondjuk — Váci Mihályt szinte haláláig mint „fiatal költőt” tartották számon, pedig ötvenéves volt már, amikor váratlanul elszólította körünkből a sors. S valóban akadt rá példa, hogy huszonéves művészt, tehát Igencsak fiatalt, részesítettek legmagasabb kitüntetésben (tüneményes zongoraművészeinkre hivatkozha- tom). Nem, a művészet végül is nem életkorkérdése. Persze, nagyon fontos, hogy az elinduláshoz —, mint bármely hivatás, pálya esetében — kapjon megfelelő támogatást a fiatal művész. De már ekkor a tehetség, s nem valamiféle egyenlőscB alapján kell dönteni ennek: mértékéről; a fiatalság (mondjuk: a 35 évesnél nem Idősebbek „státusa”), nem lehet önmagában különleges bánásmód indoka. Nyolcvanas éveink küszöbén a fiatal művészek körében fölerősödött a nemzedékek szerinti összetartozás tudata, s az a törekvés, hogy az alkotóműhelyeket is a különféle nemzedékek alapján kellene „profilírozni”. Főként az irodaiamban kapott hangot az utóbbi esztendőik vitáiban ez a felfogás, együtt azzal az igénnyel, hogy minimális függés, számonkérés., ám a legteljesebb önállóság jegyében válhátik termékennyé a művészi alkotó munka. Tagadhatatlan, hogy az azonos korosztályok közös élményvilága rendkívüli jelentőséggel bír a művészetiben, de mégsem tekinthető kizárólagosnak öIrt ven esztendeje Babits nem csupán féltéé kenységből bírálta jóval fiatalabb pályatárs sai — Halász Gáborék — önállósulási törekvéseit: az< értékes hagyományok sorsáérl aggódott elsősorban. Joggal hangoztatta: a „továbbkérdezés szenvedélye” korántsem csupán a fiatalok joga és sajátossága; ezen az alapon nem érdemes határvonalat húzni a nemzedékek-'közé, még, kevésbé célszerű mesterségesein szítani az ellentéteket. \ Valóban: a nemzedéki besorolás, a nem» zedéktudat túlhangsúlyozása legalább olyan merevségekhez vezethet, mint amilyenek ellen a fiatal művészek joggal hadakoznak a körükön kívül eső szférákban. Szerencsére, mind több a példa a normád lis beilleszkedésre, ■ a korai hírnév és elis-i hnertség jótékony hatására. A „másodfilmes* Gothár Péter, a Megáll az idő című filiai rendezője korántsem csupán a fiatal kritri kusok szavazatai alapján kapott fődíjat a minap: teljesítménye az egész magyar kultúrát gazdagítja, nem csupán a fiatalokéi —, hiszen ilyen, önmagában, nem is létezik! S a Megáll az idő a kox'társ magyar filmmű-: vészét egészében való kritikus megméretés által foglalhatja el igazi helyét: viták ke-: reszttüzében igazolhatja különleges értékeit! Ugyanígy — mondjuk — Széchy Beáta, Kollár György eltérő jellegű, mégis egymás íe-; lé mutató, térhatású képzőművészeti murri kái (láthattuk Budapesten, a Stúdió ’82, möJ csarnokbeli kiállításán). Markó Iván balettá jei, a fiatal társulattal indult zalaegerszegi színház eddigi teljesítményei, a Budapesti vonósok néven itthon, s külföldön máris elismert ifjú muzsikusok szereplései nemkülönben az egy és oszthatatlan kortárs ma-i gyár művészet eredményeit gyarapítják. S szaporíthatnék a példákat a legkülönfélébb művészeti ágakból. AZ ÖSSZEGEZŐDÉS, a kölcsönhatás, az integrálódás tehát a helyes folyamat művészeti életében, a fiatalok vonatkozásában isj nem a széttagolódás, a merev ütközés. Ami persze, nem jelenti azt, hogy nincs szükség elvszerű, gomdolatgazdagító, előrevivő viták-) na, eszmecserékre. Űj jelenség a televízió-) ban, hogy idősebb művészek sérelmedről félreáHítottságáról esik szó egyre gyakrab-) ban. Az esetek többségében természetes fo) lyamato* kellene tudomásul venni: a kc*A osztályok váltását; art a — sajnos, kérlelhet tetten — tényt, hogy fiatalok lépnek az időA sebbek helyére. Az a szerencse, hogy a kén-J dés helyes megközelítésére olykor maguk » fiatalok mutatnak példát: Markó Iván, akH szerződteti egy fontos szerepre a folyamatos művészi gyakorlat követelményének immázf megfelelni nemigen képes Fülöp Viktort, da másokat is említhetnék ezzel kapcsolatban! Bizonyosra vehető, hogy a különféle művész-» nemzedékek, korosztályok termékeny köH csöohatásáraik folyamata tovább erősödik aot elkövetkező időszakban. < KfMH Zsolt I Deák Mór: B úcsúztató sóhajokból siralomház épül félholddal fizet ki az éj végül rezes álmok zöld felszíne arcod szemed alatt a hajnal megkékül siratni csak a felejtök tudnak könnyeken áthemyózik a bánat a gyászból felpiUangózó emlék nekirepül újra a halálnak s szemöldököd fekete sarlója szikráztathat csillagot a holdra a feledésbe égett bűnt végül arcodon lebegteti az álom táncoltatva parázson és lázon amíg a tűz csontig nem fehérül Pákolitz István: KÉT VERS VISSZÁS A botfülü kéretlen intőnél Fejest ugrik az úszni nem tudó A zsivány közerbölcsről cseverész Szüzet játszik a kopottas kokott HELYRÉT EVŐ Istenszag ez? Szó sincs róla! Csak egy büdös veszettróka. Katona Judit: KALÁRIS Milyen a gyerek könnye s milyen az öregé? Fém ezüstje az egyik s a másik álomé. Fényes kis vödreikkel * • a tündérek merik* és nem apad ki mégsem estétől reggelig. Nem apad ki kútja, míg szenved a gyerek s jaj, tiszta könnyet sírnak az árva öregek. SCHÉNER MIHÁLY RAJZAI
