Nógrád. 1983. december (39. évfolyam. 283-307. szám)

1983-12-10 / 291. szám

I Káldi Judit: Fecskék A Nobel-díjas Golding Most, hogy megkapta a No- bel-díjat, nyilván sokan oda­figyelnek majd arra, amit írt, s olyanok is kézbe veszik regényeit, akik eddig nem vet­lek róla tudomást. És ez az igazi értelme annak, hogy el­nyerte a díjat. Nem a Nobel- tííj minősíti William Goldin- got, hanem Golding eddig is nyilvánvaló írói rangja hite­lesíti (újból) a Nobel-díjat. Amely különben — erre sem ált figyelmeznünk — megle­hetősen esetleges; köztudomá­sú hogy nem kapta meg Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Ib­sen, Conrad éppúgy, mint Proust, Kafka, Joyce, Musil vagy Móricz sem, jóval gyön­gébb írók viszont tucatjával. Node ha végre megint iga- ián nagy írónak jutott a ne­vezetes díj, akkor legalább en­nek ürügyén vessünk egy pil­lantást a nyertesre — akinek megismerésével igazán az ol­vasók milliói lettek-lesznek mély lélektani) krónikája, az építők dicsőítése, s a megszál­lottság, a puszta hit elmarasz­talása. Súlyos könyvek, alap­vető erkölcsi kérdéseket fe­szegetnek. Vallásos író Golding? Lehet, de bizony keserves vallásosság az övé: szembenéz az ember (maga előtt is titkolt) bűneivel, a bűnök megmásíthatalan kö­vetkezményeivel, a soha el nem múló felelősséggel, ezért leszámol mindenféle megvál­tással... Főként abban a — ta­lán legjobb — művében amely nálunk a következő könyv­hétre jelenik majd meg, címe: A vétkes visszanézés. Kire hasonlít? Dosztojevsz­kijre vagy tán Madáchra? Kinek ír? A legyek ura-1 kez­dő olvasók is élvezhetik, — a többi azonban mind nehéz olvasmány. De érdemes meg­küzdeni vele, hiszen Golding a legnagyobb élő írók egyike. Kristó Nagy István Bizalmi válság? Tűnődés a szülők és az iskola kapcsolatáról Tétova tűnődésre vállalkozom, amikor a szülők és az iskola kapcsolatának néhány kérdéséről ejtek szót. Teszem ezt — elnézést a sztereotip fordulatért — most valóban a teljesség igénye nélkül, s abban a remény­ben, hogy a fölvetett gondolatok esetleg vi­tára, vagy egyszerűen csak nézeteik kifejté­sére, eltérő véleményük megfogalmazására késztetnek néhány szülőt és pedagógusi. Ezeknek a remélt írásoknak a továbbiakban szívesen adunk helyet lapunkban. Művelődési Minisztérium ál­tal a közoktatás fejlesztésé­re nemrég készített javaslat­ban is megfogalmazódott: „A közoktatás feladatainak ki­jelölésekor nem lehet figyel­men kívül hagyni, hogy a mai családok életében pozitív és negatív hatások keverednek”. De az is hangsúlyosain ben­ne áll, hogy: „A közoktatási rendszernek támaszkodnia, kell a szülőkre, és szorosan együttműködnie a gyermekne­velés terheit vállaló családok­kal, a szükségleteknek meg­felelően segítséget nyújtva nekik, de eszközökkel kell rendelkeznie a nevelés ter­heinek nagy részét maguktól elhárító családok gyermekei­vel való sokoldalú törődéshez is”. Nemrég hallottam egy ér­dekes véleményt, amely sze­rint a szülői értekezleteken a hivatalos rész után szót ka­pott szülők kivétel nélkül csak azt kérdezték: hogyan tanul a gyerek, milyen jegyei van­nak? Vagyis — hangzott az elmarasztaló megjegyzés — teljesítményközpontú lett a világ, egyetlen szülő sem kér­dezte meg, hogy a gyermeke milyen ember. Igazán nem a rosszmájúság szól belőlem, amikor halkan hozzáteszem: hála isten, hogy nem kérdezte meg. Mert én bizony hallottam olyan szülő­ről is, aki megkérdezte, de csak a sokévi átlagnak meg­felelő, semmit mondó választ kapott, amiből kiderült, a tanárnak fogalma sincs arról, hogy milyen ember iránt ér­deklődik egy másik ember, még ha csak „anyuka” és „apuka” is. Nyilván olyan, amilyenek a jegyet Így egy­szerűbb. Tisztában vagyok a pedagógusok — egyébként, hovatovább kizárólag csak nők — nehézségeivel a túl­zsúfolt iskolákban, kötele­zettségeik sokrétűségével is. Nem csodálom, hogy ingerül­tek, vagy jobb esetben „el­nézőek” az okvetetlenkedő szülőve) szemben. De az is bi­zonyos, hogy adott esetben az eredménytelenségért tisztes­ségtelen csak a szülőt vagy éppen a gyérükét felelőssé tenni. Különösen akkor, ha valójában egyiket sem ismeri. Tudom, persze, hogy ez is kétoldalú dolog. A szülői ér­dektelenség is komoly gond. De baj van a szülők száma­Teljességre azért sem mer­nék vállalkozni, mert hiszen a szülők és az iskola elégte­len kapcsolatának jelenlegi helyzete rengeteg, társadalmi életünkből származó „lerakó­dást” tartalmaz, ami nem az iskolák működésének termé­ke, hanem a napjainkig vég­bement társadalmi-gazdasági változásoké, beleértve töb­bek között az érdekviszonyo­kat és az általuk motivált, fe­szültebbé vált emberi kap­csolatokat is. „Ráadásul” éppen ezekben az években — egyébként igen szoros összefüggésben a kor, a gazdaság sürgető igényei­vel — a közoktatás folyama­tos fejlesztésének vagyunk tanúi és részesei. Közoktatási rendszerünk az 1972. évi ha­tározat óta hatalmas fejlődé­sen ment át, s napjainkban is a tartalmi megújulás fo­lyamatát éli, nem éppen , a legkedvezőbb gazdasági és de­mográfiai körülmények kö­zepette, s nem is mindig a legideálisabb személyi felté­telekkel. Érthető tehát, hogy gondok is jelentkeznek. Ezek közül a leglényegesebbnek azt _ tartom, hogy távolról sem le- ’hetünk elégedettek az iskolai oktatás és nevelés színvonalá­val. Ez többek között azért is figyelmeztető jel, mert nyil­vánvaló, hogy például gazda­sági teljesítőképességünk fo­kozása sem képzelhető el a kor színvonalának jobban megfelelő műveltségben hát­tér nélkül, amellyel bizonyos gazdasági hátrányokat is kompenzálni lehet, legalábbis átmenetileg, a nehezebb évek­ben. Nem véletlenül került tehát ismét előtérbe a köz­oktatás továbbfejlesztésének kérdése napjainkban. Jövőnk, a XXI. század Magyarországa múlik azon, hogy sikerül-e a magyar oktatást magasabb színvonalra emelni. Ami a nemzetközi összeha­sonlításokból is kiderül, ha­zánkban a foglalkoztatottak körében a felsőfokú végzett­ségűek aránya jó, ha akad­nak is szerkezeti gondok. Gyenge viszont a középfokú végzettséggel rendelkezők aránya, ami a középfokú is­koláztatás növelésének szük­ségességére hívja föl a fi­gyelmet. Az általános iskolák minősége pedig fellazult, s a szürke átlag felé halad, ha ugyan már nem ott van (né­ha talán még alatta is). En­nek szerteágazó okaira most azért nem térek ki, mert nem ez tűnődéseim tárgya. Annyi viszont bizonyos, hogy nyil­ván nem függetlenül ettől, a szülőknek az iskola iránti bi­zalma csökkent, már-már bi­zonyos fokú „bizalmi válság” jeleit kezdi ölteni. Mindkét részről fokozódik az egymás iránti türelmetlenség és sza­porodnak a kirívó példák. A pedagógus úgy érzi, nincs esz­köz a kezében, s blődebbnél blődebb bejegyzésekkel, fan­tasztikus ellenőrzőkönyvi beírásokkal „kárpótolja ma­gát”, amelyekre esetleg ha­sonló hangvételű választ kap, vagy éppen semmit. S fölütöt­te fejét a pedagógusok köré­ben az a magatartás is, amely nem vállal semmiféle konf­liktust a szülőkkel, még ak­kor sem, ha ez egyébként nagyon is szükséges volna. Mi. ként gyakorta az élet más te­rületein, a szülőknél és a pe­dagógusoknál is rendkívül ala­csony a konfliktustűrő képes­ség! Időnként jogosan esik szó arról, hogy a tanárokat meg­alapozatlan bírálatok érik rajtuk kívül álló okok miatt is, közérzetük nem mindig a legjobb, tekintélyükkel is baj van. Ebben is van igazság, nem lehet minden, az ifjúság nevelésével összefüggő nega­tív jelenséget az iskola nya­kába varrni. De tegyük hozzá, amennyire szükséges a gyer­meknevelésben a családi ház pótolhatatlan szerepét és megnövekedett felelősségét hangoztatni, legalább annyira szükséges megjegyezni, hogy a szülők közérzete sem min­dig felhőtlen, s bizony a ta­nítók, a tanárok megítélé­se és tekintélye sem függet­len a munkájuktól, magatar­tásuktól, vagyis személyisé­güktől. Márpedig tekintélyt sem rendeletiekkel, sem bére­zési intézkedésekkel nem le­het kivívni, csupán szemé­lyiségük kiteljesítésével, ha van. és rátermettségük föl­mutatásával, ha létezik. (Időn­ként az ember nem a tanár szakmai ismeretében, inkább e pályára való alkalmasságá­ban kételkedik.) Nem szeretnék igazságtala­nul általánosítani, gyorsan le­írom tehát, tisztában vagyok azzal, hogy punnak jó peda­gógusok és rossz szülők! A ra rendelkezésre álló fóraí mokkái is, amelyek évtizedei óta begyakorlott sablonokkal működnek. A kritikai hang pedig úgyszólván teljesen hiányzik belőlük. A szülő ki­szolgáltatottnak érzi magát, s ez akkor is figyelmeztető jel. ha valójában nem az. Ez már természetesen nemcsali isko­lai kérdés, hanem általáno­sabb értelemben is fölhívja a figyelmet a demokratizmus működésének zavara ira. Egyébként, a Hazafias Nép­front például szerepet vállalí a szülői munkaközösségek te­vékenységének megjavításá­ban is. Csakhogy ezt sablonos „mozgalmi” módszerekkel, s gyakran elemi pedagógiai is­meretek nélkül nem lehet vé­gezni. Ha nincs világos prog­ram, akkor nem a feszültség gek csökkennek, hanem ez a tevékenység irritálja mind a pedagógusokat, mind pedig a szülőket, így a koncenzus hal­vány jelei is nehezen tűnneli föl. Ugyancsak sablonosak többu nyíre a szülői értekezletek is. Ami pedig szülők akadémiája címen történik, az néhány ki­vételtől eltekintve a legrosz- szabb értelemben vett hagyo-j mányos ismeretterjesztés; Úgyszólván csaknem megfe­ledkeztek a szülők a fogadó­órákban rejlő lehetőségekről így erről is szólni kell. Ko­rábbi példánkra utalva ugyan­is a tanár nemcsak azért nem ad választ a szülőnek arra a kérdésére, hogy milyen en>- bér a gyereke, mert nem tud­ja. Esetleg éppen azért nem válaszol, vagy nem hozza szóba a kérdést, mert nem akar a szülői értekezlet nyil­vánossága előtt szülői érzóJ kenységet sérteni. Sajnos, a fogadóórák gyér látogatott­sága is tovább bizonyítja, hogy a szülő és a tanár közti kapcsolat elszürkülőben van, vagy —, amint azt példák jel­zik — bratydzásban, esetleg feszes távolságtartásban nyil­vánul meg. Gyermekeink olyanokká válnak, amilyenekké neveljük őket, család és iskola közö­sen. Ezért társadalmi érdek a szülők és az iskola kapcsola­tának lényegesen szorosabbá és főként tartalmasabbá tói tele, a jelenlegi feszültségeit csökkentése. Ebben mind as iskolának, mind a szülőknek lépniük kell. Különben újabb és újabb „szövődmények” ke­letkezésével számolhatunk. 3 tudjuk, az influenza nem nagy betegség, de a szövődményed­be bele lehet halni. Tóth Elemér nyertesek. Negyvenhárom éves. korában megjelent első reme­ke, A legyek ura ugyan egy­ből világhírűké tette a vidéki tanárt, akinek csöndes élete •a kollégium, a Salisbury ka- tedrális tűhegyes tornya, meg a pár kilométernyire lévő ősi Stonehenge árnyékában, von­záskörében folydogált. De a kirobbanó sikert jóval meg- rázóbb személyes élmények, valódi robbanások előzték meg; ezek tanították meg Goldingot arra, hogy mi a halál árnyékában élni, mi a “kiszolgáltatottság, s nem bűne­inkért vezekelünk-e, amikor okkal, ok nélkül szorongunk- Pár hónapja nálunk is nagy siker egy dokumentumkönyv (Óriások csatája), amely a Bismarck nevű német csata­hajó elsüllyesztésének króni­kája. Golding ennek is szem­tanúja, részese volt, mint a második világháború meg­annyi félelmetes eseményének. Nem írta meg őket, de meg­írta egy kitalált háború során szigetre vetődött gyerekbanda elállatiasodását, s ez a törté­net jelképpé nő: az egész em­beriség vademberré válhat, ha rátör egy új háború. A le­gyek urá-ból Peter Brook szép, de persze a regény mélysége­it meg sem közélítő filmet csinált. Később megírta egy még kisebb szigetre sodródott magányos tengerész pusztulá­sát (Ripacs Martin.) A züllés, az elvadulás regénye után megalkotta az emberré válá­sét (Utódok), amely nem pusz­tán a vademberi létből való kiemelkedés himnusza, hanem a szükségképpen letűnő régi emberfajta együttérző elsira- tása is. Másfajta emelkedés­ről szól A torony: a katedrá- lis soha nem látott megkoro­názásának, az építésnek kö- eépkori (és nagyon modern. Szemrevaló könyvsorozat gyarapodik a polcon, a vé­konyka kötetek gerincen a Palócföld könyvek emblé­májával. S, ha egyelőre csak a darabsz-ámot tekintjük is, Nógrád megye sok régió ál­tal irigyelt példát mutat ar­ra, hogy átgondolt és segí­tőkész támogatással miként lehet értékeket felkarolni, ar­ra érdemes, már számos al­kalommal bizonyított szerző­ket hozzásegíteni a könyvpre­mier izgalmához. A könyvsorozat legújabb darabja Bordásfalak címmel jelent meg, szerzője M. Sza­bó Gyula újságíró, a NÓG­RÁD belpolitikai rovatának vezetője. S rögvest a közepé­be vágva, mondandóm lénye­gének kiindulópontját éppen e tényszerű közlés adja. A Bordásfalak riportok gyűjte­ménye, csak éppen a kötetre való kolumnás riportok so­ha meg nem születhettek volna egy általános újságírói magatartás nyomán. Az első, amit bizonyít e kötet, hogy M. Szabó Gyulát soha nem elégíti |ki a kötelező, vagy önként vállalt napi penzu­mok teljesítése, ennél sokkal többre vágyik, önmaga által meghatározott nagyobb fel­adatok ültetik az írógéphez. Annál sokkal nagyobb gya­korisággal, hogy azt lehessen mondani: tisztességesen elvég­zi a munkáját. S éppen a többre törekvés különbözteti meg a hétköz­napok tollforgatóitól. Az írás tisztességes, esetleg kényel- ■ mes, netán hivatali munka­időben gondolkodó iparosai­tól. Azoktól, akik éppen az előbbi magatartás okán —, s persze, némi irigységgel? — PS BORDÁSFALAK M Szabó Gyúróról, könyve ürügyén fitymálva legyintenek a Pa­lócföld könyvek sorozatban megjelent kötetre, kötetekre. A magatartásbeli különb­ségeknek egyszerű a magya­rázata: a Bordásfalak szer­zőjének — hasonlóan számos pályatárshoz — az újságírás nem kenyérkereset, hanem életmód. További fecsegés helyett hadd éljek egy példá­val. Eljátszom a gondolat­tal, hogy M. Szabó Gyula va­csorázik a Tarján vendéglő­ben, s a rántott szelet köz­ben lát, vagy hall valamit a társaságban, vagy a szomszéd asztalnál. Gyanítom, hogy rögvest „szolgálatba helyezi önmagát”. S a Bordásfalak­nak éppen ez a másik sokat­mondó, szerzői magatartásról árulkodó tanulsága- A Bor­dásfalak olyan szerző műve, aki a nap huszonnégy órájá­ban dolgozik. Nyitott szem­mel figyeli az élet apró rez­düléseit, legyen termelőszö­vetkezetnél, nyisson be a fa­lusi kocsmába, üljön egy sporteseményen, vagy éppen élje a lakótelepi emberek min­dennapi életét. A nyitott szem, az állandó készenlét,- a folyamatos szol­gálat azonban kevés, csak­hogy M. Szabó Gyulában a képesség is megvan ahhoz, hogy mindennapjaink apró rezdüléseiből kihámozza a mondandót, az egyedi tapasz­talatokból is felmutassa az általános érvényű tanulságo­kat. Alig elszakadva az új­ságírói nyelvezettől —, ha így hangsúlyozható igazán a fi­gyelemfelhívó gondolat. He­lyenként pedig lírai szépség­gel —; ha ezt a tények tisz­telete megengedi. Apropó, tények tisztelete. Ügy vélem, M. Szabó Gyula nem tud kitalálni semmit. De minek agyalna ki törté­neteket — minek csúfolná meg a valóságirodalmat —, amikor életformájából ere­dően annyi minden történik körülötte. Ma, amikor annyi­ra megnőtt az érdeklődés a valóságirodalom iránt, gyako­ri a szélhámosság is: az ér­deklődést kihasználandó, szá- mosan trükkökhöz folya­modnak, a koncepciójuk­hoz kitalált életszeletekkel próbálják félrevezetni a ri­portot, az irodalmi riportot kedvelő olvasót. Csakhogy —, ha manapság itt-ott már mo­solyognak is e minősítésen — M. Szabó Gyula elkötele­zett tollíorgató. Akinél szol­gálat az írás, miként a hiva­tás is. így eleve idegenek tőle a hamis sikerrel ke­csegtető trükkök. De hadd idézzem most a kötet címadó írásának egyik szereplőjét. „A Bordásfal olyan dolog, ami megkeményíti az izmo­kat, kiegyenesíti a derekat, olykor fogcsikorgatásra kész­tet, de, ha hozzászokik a gye­rek, egészségesen fejlődik...” A kötet. írásainak tanúsága szerint maga M. Szabó is gyakorta megéli a bordásfa­lak kínját, s örömét. S hadd lopjak be e mél­tatásba egy minapi személyes élményt. A napilapban meg­jelent írásomat a hatvani vasútállomás mellékhelyisé­gében, apró cafatokra tépve láttam viszont. Nem volt ben­nem semmi indulat, ez a műfaj, a napilapírás sorsa. A könyv azonban egy iei-pi- cit a holnapé is, a szerző gondolataival, mondandójá­val egyetemben. Elvégre, ke­vés az esély rá, hogy egy­szerre égjen le valamennyi könyvtár. S talán éppen itt helyénvaló szólni egy feltéte­lezésemről. Gyanítom, hogy, ha a „könyvtárakba bekerült” M. Szabó Gyulától azt kér­deznék, hogy minek vallja magát, habozás nélkül felel­ne: újságírónak. És mennyi­vel szimpatikusabb a már nemegyszer bizonyított író- emiber mértéktartó tárgyila­gossága, mint a névtelen, a megjelenést is alig naegízleít soJjtadalom, az önjelölt írók és költők egymásra címkéket aggató gyülekezetének ön­teltsége. S, ha elfogultnak tű­nik is a recenzens, akkor is leírom: a Paiócföld könyvek sorozat addig él, amíg értéi} keket mutat föl, s halála lesz; ha a statisztika, vagy a vélt) statisztika megjelenítésére tö­rekszik. A Bordásfalak űrügyén ida kívánkozik még egy tárgyig lagos gondolat M. Szabó Gyu­láról. Az írószemmel című rangos könyvheti antológiával számos alkalommal hitelesí­tett szerző kolumnás riport­jait az utóbbi időben hiába keresi az olvasó az Élet és Irodalom, a Palócföld, vagy éppen a NÓGRÁD lapjain. A közeli ismerősök tudják aa egyik okot is: a rovatvezetés, mások írásainak gondozása mellett kevesebb idő jut a saját alkotásokra. Mégis, fö­löttébb sajnálatos tény vol­na, ha a szerkesztő M. Szabó Gyula kiszorítaná a lapote hasábjairól a szerző M. Sza­bó Gyulát. Akadt már erre fájdalmas példa, nem is egy, ezen a pályán. Végül, a Bordásfalak cí­mű kötetet illusztrálta Czira- ke Ferenc... Leírtam az ősz. tönös mondatot, s rögtön megbánom. Mert nézem a remek grafikákat és bizo­nyos vagyok benne, hogy a gyökerek hasonlóak. Czinkse korántsem csak a kézirat alapján dolgozott, M. Szabó­val együtt ugyanabból a va­lóságanyagból építkeznek. Szerzőtársai a Bordásfalak­nak, amely hű dokumentuma ellentmondásos korunknak. (Palócföld könyvek, SalgóJ tarján, 1983.). Kelemen Gábor NÓGRÁD — 19S3, december 10., szombat i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents