Nógrád. 1983. december (39. évfolyam. 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
JANUSZ OSEKÄ: SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM A tisztesség próbája A banktisztviselőket egy idő óta a pénzügyi műveletek egyhangúsága miatt mindent elsöprő unalom fogta el. Az ezernyi bankjegy, az aprópénzről nem is beszélve, mindennapos, fárasztó és kimerítő forgása sem derítette föl a bankárak szívét. A kedvetlenség enyészet képét mutató légkörében egy bankfiók vezetője elhatározta, hogy melléktevékenységbe kezd, melynek célja az ügyfelek tisztességének ellenőrzése és ápolása. Elrendelte tehát, hogy a kínos gondossággal megszámolt pénzösszegek helyett a szükséges értéket jóval meghaladó összegeket fizessenek ki ügyfeleiknek. Kezdetben az igazgató azt az utasítást adta a pénztárosnak, hogy a csekkek esetében öt- vagy tízezer zlotyval fizessen ki többet a névértéknél. Mindez azonban nem érte el a várt hatást. Az emberek egykedvűen gyűrték zsebre a pénzkötegeket, és szó nélkül távoztak. — Csak nem öltött fnár ilyen méreteket ügyfeleink tisztességtelensége? — csodálkozott az igazgató. — Ez aztán igazán elítélendő közönyösség az építő szándékú intézkedések iránt. 1. — Lehet, hogy csak sietnek. és ezért nem számolják meg a néfizt — mondta egy tisztviselő. — Nin^s más hátra, láthatóbb és határozottabb módon kell cselekednünk — szögezte le az igazgató. — ötvenezerrel többet fizessünk ki a névértéiknél! Az ügyfelek azonban, blzo- nvára az egész napi lótás-fu- tás miatt erre sem reagáltak. — Talán az érzelmek egyfajta eltompulásával állunk szemben — találgatta a fiók vezetője. — A lelkiismeretüket kell célba venni. Hirdetményt teszünk közzé az újságban nagyjából az alábbi szöveggel: „Ezen és ezen a napon bankunk pénztárosa migrénje miatt ötmillió helyett csak ötvenezer zlotyt fizetett ki egy csekktulajdonos- nak. Mivel a pénztárost egész családjával együtt gyötri a lelkiismeret-furdalás, a bank igazgatósága nagyon kéri a károsultat, ne vegye figyelembe az előírást, miszerint a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs, és haladéktalanul jelentkezzék fiókunkban a hiányzó négymillió-ikilencszázöt- venezer zloty átvétele érdekében! Honpolgárok! Ne ragadjatok az érzéketlenség posványába! Mindenki, aki pénzt vett föl bankunkban, és nem kapott legalább néhány millióval többet, késedelem nélkül keressen föl bennünket!” A hirdetmény megjelent, síit, némi hatással is járt. Az ügyfelek mintha jobban ügyeltek volna a fölvett pénz mennyiségére és névértékére. Egy illető, akinek a pénztáros a tisztesség ellenőrzése során húszezer helvett kétszázezret fizetett ki. fölényesen legyintett, visszaadott százötven ezret és így szólt: — Ennyi is elég! Ez az eset azonban nem tisztázta végérvényesen az általános tisztesség vagy tisztességtelenség kérdését. Hasonló dolog történt egy anyókával Is, akinek nyugdíj címén tízmilliót fizettek ki ezer zlotysokban. Miután átvette a csomagot, kiszaladt az arcából a vér, elalélt és a mentőket hívta. Mikor az erősítő injekció hatására magához tért, így szólt: — Végem van! Régebben, ha nálam volt a nyugdíj, csöpp fáradtságot sem éreztem, most pedig föl sem tudom emelni... El kell mondanunk, a hirdetmény megjelenése és az anyóka esete nem maradt folytatás nélkül, úgyhogy egyre gyakrabban tört ki a botrány a pénztár körül túlfizetés miatt. Néhányan már akkor szemmel tartották a pénztárost, mikor leszámolta a nekik járó összeget, és már az első vagy második százezres többletcsomag átvétele után elkezdtek kiabálni: — Vigyázz, te tökfilkó! Elszúrtad! Söpörd azonnal vissza a pénzt! Olyan éberek lettek az ügyfelek, hogy ellenállás nélkül tulajdoniképpen alig sikerült túlfizetést elérni. Mikor végre sikerült egy részeg esetében, akinek tízmillióval adtak többet, a delikvens másnap megjelent és káromkodni kezdett: — Mi a fenét adtak nekem maguk tegnap, majdhogynem a lábam is kitört, e miatt az átkozott csomag miatt, mikor éjszaka fölkeltem vizet inni. Szűk a lakásom, ráadásul ilyen vacakot sóznak rám! Az incidens után az Igazgató mindörökre véget vetett a tisztességnróbának, és lemondott a kérdés mélyreható vizsgálatáról is. Legalábbis addig, míg nem építenek nagyobb lakásokat, és ez az egy-két millió nem okoz oly nagy gondokat, mint manapság. Lengyelből fordította: Áda- mecz Kálmán Roger Somville kiállításáról Bogor Som vilié belga festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás a Műcsarnokban. Képeink a táltaton készültek. Férfi újsággal Arlequin » A lubani mesebeli ház Ahol faragják a csipkéket Lubani kis városka mintegy hetven kilométerre Le- ningrádtól, a vasút mellett. Aki erre jár, mindenkit elbűvöl a látvány: fával borított. fafaragásokkal díszített szép kertes házak, mintha a mesék világából lépnének elő. Az egyik Mihail Petrové. Róla annyit, hogy a helyi fa- feldolgozó kombinát brigád- vezetője. Házán a sok szép faragás mind a keze munkája, illetve együtt készítette a fiával. Anatolijjal, aki a közeli Agrotechnika állami gazdaság jónevű lakatosa. Nagy szeretettel, gondossággal, találékonysággal, szé- DítRctlék a családi házat A tető nyergétől a földszintig csipkemintákhoz hasonló faragásokkal díszítették a homlokzatot. az utcai frontra és az udvarra néző ablakok keretét, a falakat, a lábazatot Valamennyi minta saját tervezés. Hasonló faragott csipkeminták díszítik a ház oldalához épített üveges verandát is. Szép a lakás belülről is. Tisztán ragyog minden, a bútorok elhelyezése kényelmes, mesefigurákat ábrázoló hímzett térítők, díszpáraák. Ezek már a háziasszony kézügyességét dicsérik. A házban mindenkinek megvan a maga kedvenc foglalatossága. Még a legkisebb gyerek, Aljoska is a maga kigondolta mintát farigcsálja. A nagyapja meg nézi elégedetten, örül. hogy a gyereknek van érzéke a faragáshoz. Petrovék dolgoznak rendesen és szépen élnek. És bármihez nyúlnak, csak szép munka kerül ki a kezük alól. A helybeliek, a betérő vendégek meg-megcsodálják a a házat, és dicsérik a két mester szépérzékét. Híres ez a leningrádi föld az ügyes kezű népéről. Itt tudják, hogyan kell forgatni a fazekask'orongot. hogyan lehet szilfából háncskosarat készíteni, törülközőt szép mintákkal kihímezni, horgolással, kötéssel, fonással remekelni. Lubaniban sokan kedvelik a fafaragást, házaikat sokféle motívummal díszítik. Akit pedig érdekelnek a fafaragás műhelytitkai, forduljon Lubaniban Petrovékhoz bizalommal. Nem rejtegetik a titkukat senki előtt. „Kofáskodtunk Tarjcmban..." „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal" (József Attila) — Lánykori nevemen úgy ismer mindenki, Szabó Mari. Itt születtem Patakon i900-ban éppen, szeptember hatodikén, ha mondják, hogy Szabó Mária csak mondom — Mária? Szabó Mari. Apám volt Szabó István, anyám meg Busái Franci, vagyis hát Franciska, de azt sem mondta így soha senki. ők is itt születtek és itt is haltak meg, de hogy a nagyszüleim hol születtek azt nem tudom. Szegényeik voltunk, harmados földeket kapáltunk. Voltunk gyerekek hatan, aztán maradtunk hárman, a többiek kiskorukban elhaltak már. Négyen maradtunk volna, mert volt egy fiútestvérünk is, az meg a tizennégyes háborúban elmaradt Mi hárman aztán lányok voltunk testvérek. A részesmunkát gyerekként kezdte mindenki, már amikor tíz-tizenkettó volt köllött menni kapám! is, aratni is. Tavasszal már megkezdődött minden évben a részesmunka, mentünk mi is, nem volt elég libákat őrizgetni. — Ide, ebbe a házba, amiben most is együtt ülünk, az öregek napközijében, — ide jártunk mi mindnyájan iskolába, ez volt az iskola. Itt ültünk valahol gyerekként meg most is öregnek naphosszat. Ahol most ülünk a társalgóban, ez volt a középső iskola, ide jártak a harmadikosok meg a negyedikesek, mert nekünk még hat osztály volt. Nem volt az a terem sem kisebb, sem nagyobb, ilyen volt, csak az ablakok voltak kisebbek. Éppen öt éve öregek napközije ez már. Építettek egy emeletes iskolát és akkortól itt az öregek vannak. A régi falura úgy emlékszünk, hogy bizony akkor még nagyobb hák egy-kettő ha volt. a többi mind egyforma kicsi ablakos. A legnagyobb ház ott volt ahol most a posta van, azok voltaik a legnagyobb gazdák, három cséplőgépet is tartottak, azok voltak a Mák Urbánék, ha valaki most odamegy és kérdik tőle „hova lesz?”, „megyek a Mák Urbánékhoz”, az a ház míg áll, mindig Mák Urbán lesz a névéiben. Pedig már régen a leszármazottai sem laknak ott. A sok munka tavasszal elkezdődött és ősszel lett vége. Nálunk a három lány közül a legfiatalabb voltam. A férjhez menés meg úgy ment, hogyha nem törekedtünk nem vettek el, úgy mentünk férjhez, ahogy következett, nem számított, hogy kJ az idősebb, ki a fiatalabb, kellett akkor mutatkozni is, ha nem is úgy mint most Amikor legényemberrel találkoztunk, úgy jártunk, hogy neki is tessen. A viseletűnk megmaradt máig, ez a viselet, aimi rajtunk van, persze nem feketében, ez volt a viselet, csak a hajfonásunk más volt akkor. Akkor úgy öltözködtünk, hogy tiszta fehér vasalt szoknya void elállt szépen körben, így mentünk a templomba, meg volt rajtunk egy kis blúzka, semmi más, kendő sem sehol, télen Is így jártunk, ködmön nekünk nem volt csak az öregeknek, hogyne! Azt mondták volna, hogy „nagyon fel van öltözködve, ez biztos fázós”. Hat fehér szoknya Volt, felül még egy szép selyem, az aztán mintás volt kinél hogy... Oszt akkor nem volt szőnyeg a templomban, úgy kellett térbetyűni, amikor meg álltunk hát tántfol- tunk-mozogtunk „na. azt mondja, most húzza Peko a frisset e!” ... Betegek meg sose voltunk. De élet sem volt olyan mint most. Ha most jó beebédelünk és megfájdul a gyomrunk, szaladunk a doktorhoz. Az orvos sok pénzbe került volna. Édesanyánk főzött egy kosár krumplit, azt körülültük egy falás kenyérrel esetleg még sóval és avval mentünk aztán krumplit ásni. Mikor hazajöttünk, akkor meg volt egy nagylábas pap- rikáskrumpli. — A férjhez menés ügy volt, ahogy á sors hozta. „Előbb lekaszálták a sarjút, mint a szénát”. Ha úgy jött. a fiatalabb ment előbb. Arra került vőlegény. Én tizenkilencben, május huszonhetedikén mentem férjhez, oszt akkor nem úgy volt mint most, hogy szombaton van esküvő, akkor már kedden kezdődött és tartott péntekig a sora a cigányok miatt. Mert azok csak hétközben jöttek el esküvőre játszani. Akkor nem vblt már csak Peko, ha„ Peko nem gyün, akkor nem kőül senki...” de nem is volt rnás csak Peko bandája, jó zenészek voltak azok! A leszármazottal most is itt Iáknak a faluban. Szerette őket mindenki, jól muzsikáltak. Jöttek aztán a vendégek esküvőkor, pláne akinek vidéken volt rokona, hát onnan... De látogatóba a lányok nem mentek sehova. A legények, azok mentek jobban. Például az én férjem is érsekvadkerti volt, úgy került ide. hogy egy lakodalomban elvitt táncolni, aztán hazakísért. Farsangkor volt Szombatonként jött aztán máskor is, Pestre járt dolgozni, ács-állványozó munkavezető volt, öt évvel volt Idősebb. Mindig a nagyobb munkákon volt a társaival, erről a környékről sokan járnak most is építeni Pestre, most minden reggel mennek, este hozzák haza őket — Amikor kedden volt az esküvőink, akkor az uram vöröskaitona volt, amikor csütörtökön a détári állomásra kiment szolgálatba, akkor már pénteken sebesültein hozták haza, a lábát lőtték meg, de aztán felgyógyult persze, mondogattam, de csak úgy „miért mentem én egy nyomorék emberhez. .. ?” Meggyógyult öt hétig Volt a gyarmati kórházban, „ebcsont beforr..." Ml esküvő utáa is a családi háznál maradtunk eljött vőnek hozzánk —"így mondtuk akkor. A vöket szerették, fiút kapott a család a vővel. Ott aztán egybe voltunk mindnyájan, a kis szoba tele volt gabonával, a család. fiatalok-öregek egy szobában éltünk. .Tizenöt évesen mentem anyámmal először a tarjáni piacra. Messze volt, de édesanyám ugye ott volt nem izgatott a messzeség sem. Vonattal mentünk Losoncnak, a détári állomásig négy kilométert gyalog mentünk. Gyarmaton átszálltunk és úgy Losoncig, ott aztán a tarjámra, ami ment Pestig. Salgótarján akkor hogy nézett ki! A járdát macskakövekkel rakták ki, amikor meg leléptünk az úttestre ett volt a nagy por vagy sár. A piac meg ott volit, ahol most a posta van, ott volt, végig a piac a posta előtt meg ahol a nagyáruház van egészen addig, amíg a «biztosító van. Az állomás arrébb volt, előtte egy kút, onnan hordtuk a vizet. Ott laktunk egy nagyobb házban kvártélyon mindig néhány napig, amíg volt árunk, ahol most a szálloda van, a Korona-udvarban. A testvéremnek a lánya férjhöz ment és azok megvették ott azt a házat, később náluk laktunk sokat. Fizettünk érte, az öregebbik testvéremnek az anvósa mindig ott volt, mert kiváltotta az ipart és mindig ott volt évről évre. Volt bódéja is, én meg csak úgy szezonkor voltam, mondjuk tavaszkor. Veteménymagot vittünk, meg hagymát, az megtermett itthon, mert innét a főhídtól arra le egészen végig az mind káposztásíöl- dek voltak — így mondtuk régen. Az mind hagyma volt. Itt vásároltuk a magot, meg még Pesten is. Hetven kilót vittünk egyenként minden alkalommal, kocsival az állomásig a hátikosárban, annak a tetején meg egy teld zsák. Onnan aztán vonattal. A kalauzok már mind ismertek é3 mi is őket, ők aztán segítettek felszállni, a kosarakat is csak úgy oda tettük, ahol utaztunk. Ami Zólyomtól gyütt vonat a kalauzok mind ismertek, segítettek, szombatonként mindig mentünk. Lányként mindig ketten mentünk, de a másik idősebb volt, meghűlt már. De elmentünk mi Pestre is malterozni a kőműveseknek mind új építkezésekre, .amikor már ott rossz idő Volt, akkor átálltunk vinni a hagymát a piacra. Olyan, aki mindig ment, csak kettő volt itt Patakon, én meg a másik. A veteményes magokat hordtuk is Tarján körül, sok ismerős volt, meg most is van. Petrezselyem-, uborka-, saláta-, zöldségmagok és virágmagok is — ezeket vittük. Meg lucernát, léherét Is, pedig azt nem volt szabad, mert mi őstermelők voltunk, de azért árultuk, nem volt baj belőle soha. De az engedélyhez földterület is kellett volna, az meg nem Volt meg nekünk. — Miniket ügy hívtak, hogy kofa. Mi ko- fáskodtunk Tarjánban, de ez nem volt sértő egyáltalán, ez Volt a mi dolgunk. Megillettük a helypénnt és kereskedtünk, de mi azért csak kofák voltunk. Volt rajta haszon alku nélkül is. megmondtuk ez az ára és akinek tetszett az elvitte. Amikor Mátrano- vákon fizetések voltak, ott ugye bányászok élitek — amennyit elbírtunk és vittünk ott annyi fogyott el helyben. Később, amikor már az uram is segített, elvitt kocsival és akkor többet vittünk, de haza soha nem hoztam semmit, csak üres zsákokat. Az a Korona-udvar egy nagy földszintes ház volt több lakással és pincével. Amikor kocsival mentünk, akkor a ló a pincében állít, télen, amikor hideg vélt, nem lehetett az udvaron hagyni. De rokoni alapon ment, mert a testvérem lánya lakott benne és ők is a piacon dolgoztak. Az ember ott félegyházi volt, bódét is vettek és ami megmaradt volna nekünk azt ők mindig átvették, így nem hoztunk haza soha egy szemet sem. Ők aztán nagyban mentek, mert ők vagon- szám szállítottak Jobbágyiból meg máshonnan is. De amit átadtunk nekik azon ők is kerestek. Árultok ők dinnyéket is. Mán akkor később az állomás emez felén volt a piac egészen fel a Nemzetiig, ott aztán voltak már nagyobb bódék is. Mi meg betönpado- kom árultunk. Áttették a piacot a másik oldalra, ahol a patak vblt, valamikor a hatvanas években. Most utóbb már úgy volt, mert én egészen az utóbbi időkig jártam Tarjánba, hogy azt az asztalit kimérték két méterre egyenként és azért fizetett mindenki hatvan forintot. De oda senki nem pakolhatott csak az, aki kifizette, akármikor mentünk megvolt a helyünk. A hatvan forint egy hónapra szólt, meg mindennap két forintot. Reggel ötkor keltünk és este ötig akármilyen idő volt. btt álltunk. Esőben letakartuk meylommal, régen meg nagy esőben összepakoltunk. Később aztán, amikor bontani kezdték a várost, a testvéreméktől megvették azt a házait, ahová a szálloda került. Akkor őket kifizették, száznegyvenezer forintot kaptak azért a házért. Akkbr ők a Karrncs utcában vettek egy lakást hetvenezer forintért, a feliét ráíratták a lányukra, annak vegyészmérnök lett az ura Debrecenben, aztán kocsit vettek rajta így valahogy... Vacsorázni eljártunk a Nemzetibe, de ml akkor már ketten ti* forintért egy éjszaka ott laktunk egy özvegyasszonynál a piaccal szemben. Megérte. Szombaton elmentünk a fürdőbe, akkor még megvolt. Ott, ahol most van a nagypiac. a csarnok. Ott volt a kórház is. Akkor még bda vitték a sárgaságo- sakat, de már az is megszűnt. Volt sok vevő. aki nem vett senkitől csak tőlem. Csináltam egészen a csarnokig. I. Pataki László
