Nógrád. 1983. november (39. évfolyam. 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
Bolgár látvanyossSg Ledenikacseppkőbarlang A nemzetiségi könyvtárügy és könyvellátás A Balkán-hegység északbulgáriai részén napjainkig több mint 300 barlangot tártak fel. Közülük a Ledenika- barlang a legismertebb amelynek érdekes kőformái egyre több látogatót vonzanak. Belső utak kiépítésével, a villany bevezetésével, két évtizede tették látogalhatóvá a széles közönség számára, s ma már évente 10!) ezernél is több bolgár és külföldi turista keresi fel. Télen és tavasszal különösen szép látványt nyújt a cseppkfíbarlang. Elekor a víz jég formájában, furcsa alakzatokat ölt. A föld alatti szépség birodalmába kerülve az ember a sziklaképződmények gazdagságának rabjává válik. A reflektorok fénvnyalábjai. a cseppköveken megtörve, a színek és formák páratlan árnyalatait teszik láthatóvcá. Gyönyörű kép tárul elénk a 60 méter hosszú, 45 méter széles és 23 méter magas nagyteremben, ahol a kitűnő akusztikát kihasználva évente többször is rendeznek szimfonikus zenekari és énekkari hangversenyt. Az országos jelentőségű Idegenforgalmi nevezetességnek nyilvánított Ledenika- cscppkőbarlang könnyen megközelíthető. Vranca megye lakosai. társadalmi munkában, a barlag közvetlen közelében korszerű háromemeletes turistaházat építettek, étteremmel, sportpályákkal. A kirándulók nyugodt és kellemes körülmények között tölthetik cl itt hét végi pihenőnapjaikat A magyarországi délszlávok, németek, románok és szlovákok szövetségei ez év végén sörös kongresszusukon számolnak majd be az elmúlt öt esztendő eredményeiről, tapasztalatairól. A számvetés része lesz az anyanyelv ápolásának, az anyanvelvű könyvekkel való ellátottságnak a kérdése is. 1969-ben a Művelődésügyi Minisztérium egymillió forint értékű támogatást nyújtott a nemzetiségi könyvek könyvtári beszerzéséhez. Ez az intézkedés alapozta meg a jelenlegi báziskönyvtárak, illetve az egye* nemzetiségi községek könyvtári "> állományát. 1976-ban mintegy 350 könyvtárban 120 000 kötet könyv között válogathatott a nemzetiségi lakosság. Ebből megközelítőleg 30 000 példánnyal rendelkeztek az Iskolai könyvtárak. Ma, amikor ez a könyvtárhálózat immár tíz esztendős múltra tekinthet vissza, a közművelődési könyvtárak állománya 190 000, az iskolai könyvtárakban pedik 35 000 kötet található. Kétségtelen, hogy a nemzetiségi könyvtárak fejlődését jelentős mértékben felgyorsította, működésüket sokszínűbbé tette az az 1978. évi rendelet, amélyben az Állami Gorkij Könyvtár megbízást kapott, hogy legyen koordlnáKöves István i • ciós központja ezeknek a könyvtáraknak. A könyvek előrendelését a könyvtár referensei végzik, a Nemzetiségi új könyvek című kiadványaikkal pedig szakszerű eligazítást nyújtanak az anya- nyelvét nem ismerő könyvtárosok munkájához. Mennyire sikerült a könvwálaszték bővítése? Kielégítő-e hazai nemzetiségi könyvkiadásunk? (1976—1980 között 54 kiadvány jelent meg, 1981—85 között ennek háromszorosára számíthatunk.) A könyváremelkedések nem veszélyeztetik-e a külföldről beszerezhető kiadványok pénzügyi támogatását? Mind olyan kérdés, amely még válaszra vár. A könyvek azonban csak akkor töltik be hivatásukat, ha igénylik is őket. A nemzetiségi olvasótáborok szervezői szerint a 10—14 éves gyerekek között kevesen akadnak olyanok, akik úgy tudnának anyanyelvükön, mint ahogy magyarul. A kifejező- készséget akadályozza, hogy a gyerekek ritkán gyakorolják anyanyelvűket családi környezetben, és ha mégis, akkor a hétköznapi és az irodalmi nyelv között lényeges eltésé- sek tapasztalhatók. Pedig az anyanyelvi előkészítés több helyen már az óvodában megkezdődik. A gyermekek zöme az első iskolai év kezdetekor Rendelkezik azzal a szókinccsel, amelynek birtokában sikerrel birkózhat meg az iskolai feladatokkal. Az iskolán kívüli közművelődésnek a jövőben még erősebben kellene segítenie az oktatónevelő munkát, és ez nemcsak a gyermekekre, de a pedagógusokra is vonatkozik. Szükség lenne többek között nemzetiségi irodalombarát-körökre, vers- és prózamondó kisközösségekre, a beszédkultúrát segítő és fejlesztő klubokra, csoportokra. A nemzetiségi olvasótáborokban tapasztalták, hogy a fiatalok mennyire fogékony résztvevői azoknak a kiscsoportod foglalkozásoknak, ahol a nemzetiségek sajátos kultúrájáról, hagyományairól, az anyaországgal való kapcsolatról és a hazához fűződő viszonyról esik szó. A gyermekversek gyűjteményei, a népdalkultűra ápolását szolgáló kiadványok, a mesekönyvek, a helytörténeti füzetek kiváló lehetőséget teremthetnek az olvasás, az Irodalom, a kultúra kincseinek megkedveltetéséhez. Remélni lehet, hogy a jövőben sem csökken a gyermekeknek, az ifjúságnak szánt kiadványok száma, a könyvkereskedelem jobban alkalmazkodik majd a nemzetiségi településhálózat sajátos viszonyaihoz, korszerűbb és főleg hatásosabb lesz a könyvpropaganda. Maróti István Pósfai Péten ■4................ A z elszakadt levél A rosszról ami fi) nem kell nem érdemes hallgatni oda kell oda lehet vágni nyíltan határozottan és acélkeményen 4 a rácsos ágyban a gyerek a gépek között a parton a kövek között az út mentén a fák néhány jóbarátom, messze én túléltem mindezt, csak a szenvedés enyém iskolapadból kocsmapult mellől vagy akár még a sir széléről is — soha se’ késő! — de a hitegető jóról a kuncogó reményről virágnevelő hóról hétmérföldcsizmás legényről kusti hallgass g á I I j sifonba strófa ritmus dallam mert aztán leírhatod még számot rendezhetik az árát közben és ha kiderül hogy még akkor is az talán már csakazértisnek vélhető s hiába maradszt nyugodtan tekintet előre zárva a száj már csak önmagad halottja lehetsz virágbaszökken a mocsaras táj és zárvamaradnak előtted a díszsírhelyéé temetők Néma monológok Jevgenyij Jevtusenko fotókiállítása A kép, az érzéki mr.rj;ele.nl- tés a költészet elemi tartozéka. Sok olyan költőt isme- rünk. cici rajzban, festményben is megpróbálta megragadni a világot. A kétféle tehetség gyakran párosul egymással. Jevnenyij Jevtusenko, a világhírű szovjet költő, drasztikusan bevallja: „.4 rajzoláshoz, ellentétben elődeimmel, tragikusan tehetségtelen vagyok”. Am képekben' látja a világot, e.zért fogott fényképezőgépet, ha már a keze nem engedelmeskedik képzeletének: Ehhez a művészethez viszont mostani. Ernst Múzeumban látható kiállításának tanúsága szerint nem is akármilyen tehetsége van. Különös szerencsére, hogy bejárhatta az égést’ világot. Képein Mongólia, 7apán, a Fii lopsz i getek, Szintjep ár, Ausztrália, New York, Kanada, Anglia, Jugoszlávia, Olaszország, s természetesen a Szovjetunió elevenedik meg. Kevés táj, csendélet, vagyon sok arc, mert Jevtv.senkót elsősorban az ember érdekli'. A világon mindenütt, a köznapi, a csendes, a póz nélküli rejtelmeket, a pillanatokat, a rezdülö részleteket láiia meg. A kisemberek, az. elesettek, az öregek, a kisgyermekek byklíannák föl legtöbbször képein. „..4 fotográfia — vallja — azok néma monotónia, kik nem kaptak szót az irodalomban." gy- l. Jevtusenko fotói Az utolsó pillanatban ugrottam fel a vicinálisra. Rögtön az ajtó mellett szabad volt a pad. leültem. • Velem szemben egy idős paraszt néni nyugtatta kezét a szatyrán. Amikor megmozdult a vonat, egy nagy fekete bukszából elővett egy karórát megnézte. — Pontosan indulunk — mondta. Mostanában pontosabbak a vonatok. Vállat vontam. Aztán tekintetemet újra a nénire kaptam. — Olyan gyakran utazik a néni, hogy ennyire tudja? A nagy bukszát elrejtette a szatyrába, amit körülölelt mint egy gyermeket. — Gyakran bizony, mert én hontalan vagyok. Érthetetlenül bámultam rá. Hogyan? Hontalan? ^agyar- országon? Vagy csak huncut- kodva ugrat gondoltam. De tekintete nyugodt volt, árnyéka sem rejtőzött benne a viccelődésnek. — Hogyhogy hontalan ? — Hát csak úgy. hontalan, otthontalan.-T-, Nincs családja? A néni elmosolyodott, hüvelyk- és mutatóujjával vé- gigsimított ajkán. — Jaj. dehogynincs! öt gyermeket neveltem én fel Békésben. Most mind itt él Pesten, no meg Pest környékén. A mosoly kibújt ráncai közül, arca tükrözte a boldogságot. Döbbenten néztem rá. — Ugye nem érti? Nem is csodálom. Ritka sors az enyém — mondta egy pillanat múlva. amikor látta, hogy arcomról nem tűnik el a csodálkozó kétkedés. — Mondom, öt gyermeket neveltünk fel. De öt évvel ezelőtt meghalt az uram, s vesztemre azon az őszön én is leestem a lábamról, valami kórt elkaptam, úgyhogy hónapokig nyomtam az ágyat Jöttek a gyerekek haza, persze,' hogy jöttek, hol aiz egyik, hol a másik egykét napra. Mert akkor már mind dolgozott Az is különös, hogy mind messzire röppent a szülői fészekből. Előbb a középső fiú jött fel, az aztán mint a mágnes, húzta maga után a többit. Mire észbe kaptunk az urammal, már csak ketten voltunk. Baj nem volt fiatalabbak voltunk, a munkát is bírtuk. Hanem az uram halála után az a néhány hónap, amit betegen töltöttem az ágyban kormya- dozva. az bizony rettenetesen hosszú volt. Csak töprengtem, hogy mi is lesz énvelem. A gyerekek nem szaladgálhatnak le állandóan Pestről, mert nekik is megvan a maguk baja. A szomszédasszony se gondozhat Örökké, az is olyan vén. mint én vagyok. Nem marad más, be kell mennem, az otthonba. Egy pillanatra elhallgatott, ölében megigazította szatyrát, amit egy pillanatra sem engedett el, aztán egy leheletnyi örömmel a hangjában folytatta: — Karácsony előtt jobban lettem. Mire lejöttek ünnepelni a gyerekek, már fel is keltem, örültem, hát hogyne örültem volna, hogy ott vannak körülöttem. Csak később fogtam gyanút, hogy mind ott Bába Mihály: van. Mert minden ünnepre jöttek, de hol az egyik, hol a másik. Egyszerre? Soha. Csak nem vagyok halálomon, hogy leszaladtak? Ki tudja, mit írt nekik az orvos?! Elszomorodtam, de nem szóltam. vártam. Ünnep első napján, délufán, amikor csak úgy ültünk, beszélgettünk, az unokák meg kint az udvaron, a kertben szánkóztak a nagy hóban, azt mondja a kisebbik lányom: mama, ez így nem mehet tovább. Egyikőnk sem tud itt lenni magával állandóan, de azt se várhatja el tőlünk, hogy Ott rettegjünk, hogy mi van a mamával, nehogy úgy járjon, mint Beocéné, akit egy hét múlva találtak meg holtan az ágyában. amikor rátörték az ajtót Megmondom őszintén, pi- tyeregni kezdtem, hogy megemlítette azt a szomorú, esetet. Ea ez a sorsunk, mondtam a lányomnak. Na lett erre hadd el hadd, hogy így hogy amúgy, a sorsot is lehet irányítani. Egyszerre beszéltek a lányaim, a fiáim, a menyeim, a vejeim. Befogtam a fülemet felét sem értettem aqnak, amit mondtak. — Elrontották az ünnepi hangulatot — jegyeztem meg. — El, el alaposan. És jó hogy így történt Azt mondja az Idősebbik, fiam: mama, a házat eladjuk, a pénzt beteszi a takarékba, jón velünk, egy percig sem hagyjuk magára. Hol az egyikőnknél, hol a másikónknál fog lakni, ameddig jólesik. Szóval kör- be-körbe-karikába. A házra már vevő is van. Ügy —. gondoltam, és mondtam is: szóval eladnátok a fejem fölül a tetőt. Nem ügy van az. a ház fele az enyém, az apátok részéra meg haszonélvezetem van. Arról lemondok, azt eladhatjátok máris, de az enyémet nem. Jaj, de nem akarom untatni hosszú történettel — nevetett. — Mire lámpát nyújtottunk és becsalogatták a gyerekeket az udvarról, beláttam én is, hogy jobb a békesség, hogy nincs értelme az én makacskodásomnak, mert ki tudja, hogy kilábalok-e még egy betegségből. Szóval beleegyeztem. —Eladták a házat, szétosztották a pénzt egymás között, kocsit, meg isten tudja mit vettek rajta, és a néni most meg hontalan — mondtam csipkelődve. — A pénz fele megvan. Ä másik felét meg én osztottam szét. Nem elfajzott gyerekek. Jól keresnek, szépen élnek. Még a Laci fiam is. akinek nem sikerült az első házassága. No, szóval a tavaszt én már az idősebbik flaméknál töltöttem, a nyarat a lányomnál, az őszt a kisebbik lányomnál. De minek folytassam. vándorlók egyik gyermekemtől a másikig. Nem vagyok sokáig egyiknél se, hogy meg ne únjanak. Mert azt nem szeretném, ha láb alatt lennék. Az a szerencsém, mondom, hogy mind Itt a közelben lakik. Nem kell sokat vonatozni: Vidám hangú kalauz kérte a jegyeket Amikor rápillantott a nénire, majdnem harsányan felnevetett: — Jó napot, Mariska nénij már megint költözik? — Letelt az idő, fiam. megyek tovább. — És most melyik gyermek kéhez? — A lányomhoz. A kisebbikhez. — Hej. de jó sora van magának Mariska néni. Csak utazgat, élvezi az életet — Ahhoz már öreg vagyok. Meg aztán mit is te- hetnéik, utazni muszáj, hon-; tálán vagyok, fiam. — Hontalan? — nevetett á kalauz. — Maga, Mariska néni, akinek annyi otthona van, ahány gyereke?! Még Ilyet! — csattogtatja jegylyukasztóját s nevetgélve lépett tovább. — Jó ember — Intett a néni a kalauz után. — Ha nincs utas, leül mellém és elbeszélgetünk. És én úgy szeretem, ha meghallgatnak. A gyerekeimnek nincs Idejük, rohannak, örökké csak rohannak. Néha egy hét Is eltelik, hogy szét váltunk, hogy elbeszélgetünk. Zökkent a vonat, fékezett. A néni kinézett az ablakon, aztán gyorsan felállt. — Én már itthon vagyok.' Minden jót — búcsúzott sietve. NÚGRÁD «• 1983. november 12s szombat 9 A HONTALAN
