Nógrád. 1983. november (39. évfolyam. 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Egy „éllovas" emlékei s,Viszi a ködöt az ld« — és az időt mi hoztuk magunkkal” (Józsei Attila) — Hozzám a sors elég ke­gyetlen volt. Tizenhét évesen elveszítettem az anyámat, ti­zenkilenc voltam, amikor az apám is meghalt és hogy én mégis diplomát, állatorvosi képesítést szereztem, az an­nak a következménye, hogy mi esztergomi Schalkház gye­rekek négyen voltunk testvé­rek. A bátyám nyolc évvel volt idősebb nálam, ő vette a vállára apám gondjait. Apám, aki egy életerős, kisportolt ember volt, huszonnyolcban egy szepszis következtében tíz nap alatt eltávozott a vi­lágból ami akkoriban szinte érthetetlennek tűnt, de hát akkor nem voltak antibioti­kumok. Előtte anyám halt meg fiatalon rákban, akkor, amikor én az esztergomi fő­reálban nyolcadikos voltam. A mi családunk Ausztriából került Esztergomba 1835-ben, akkor jött be a nagyapám Drosendorfból, egy Bécshez közeli településről. Ketten jöttek, ő letelepedett Eszter­gomban, a testvére, a Lápét, meg Kassán létesített szállo­dát, ma annak a helyén áll b reprezentatív Slován Szálló. — Ez a Lipót név, amit én is viselek éppen hetvenöt éve a családban hagyományos névadásként élt. A dédnagy- apám is Lipót volt, a nagy­apám testvére is az volt, de a fiam, aki kis kitérővel nagy örömömre állatorvos lett és az egyetemen tanít, nevében nem viszi tovább ezt a ha­gyományt, István, de a máso­dik keresztneve azért neikl Is Lipót Azokban a régi Idők­ben az iparosság volt a tár­sadalom agylk legfontosabb sarkköve, esztergomi nagy­apám hentes és mészárosként nyitott üzletet és megnősülve «Wette egy budapesti nagy­vágó lányát. Érdekes, jelen­tős i«mb«r volt az öreg, aki vallotta a mondást „ki a mű ltját n«m becsüli — a Je­lenét nem érdemli”. Apámnak fakitermelési üzeme volt Ke­mencén. Ott mindig lovak voltak és tizenéves gyerek­ként állandóan lovagoltam a csikókon. Ott szerettem meg a természetet, az állatokat, de később mégis hajóskapitány szerettem volna lenni. Az esz­tergomi családoknál minde­nütt voltak csónakok, ladikok, kis hajók, apám virilista pol­gárként kapcsolatban állt a hajósokkal Is, a személyszál­lító propellere« Rangl bácsi­val az úgynevezett „hajóska­pitánnyal”, aki Esztergom és a Duna túloldalán levő Pár­kányhoz közeli Kovács-patak között a személyforgalma^ le­bonyolította abban az idő­ben, és akit én természete­sen csodáltam, de hát apám azt mondta erre „cigány élet az... !” Nyilván az állandó úton-vízen levésre gondolt. Abban az időben is közleked­ni kellett, sok háznál tartot­tak lovat, apám még a pos­tát is szállította, erre a célra be volt állítva nálunk egy pár lófogat, a postáról az ál­lomásra így közlekedtek, szál­lítottak, szóval a ló szinte átvonult az egész gyermek­koromon, a fiatalabb éveimen mindenütt közel kerülve hoz­zám. .. — D« ott, kint Kemencén, ez első világháború alatt és közvetlenül utána, amikor gyerekként jó néhány orosz hadifogollyal jóbarátságot kö­töttem volt úgy, hogy nyolc­van lé abrakolt. Persze azok­kal a lovakkal előfordultak sérülések, az állatorvos, jó ba­rátunk, nélkülem, egy lépést sem tehetett. Később már a kisebb sebkezeléseket én vé­geztem. Engem a lovak éle­temben annyiszor megrúgtak, hogy megszámolni sem tudom, egyszer azonban rossz vége lett... Az úgynevezett bátor­ságomat, már akkor, amikor Salgótarjánban szolgáltam és a bányai lóistállók környékén nindennapos munkám volt, őt egy homokfutót és egy >ár lovat is kaptam negyven- it után, hát ezt a „bátorsá­got” meg kellett fizetni. A bá­nyai istállóban történt negy­venhétben, hogy egy feltört hátú lovat akartam kezelni hintőporral, de azok az úgy­nevezett „USA”-lovak nehéz természetűek voltak. Amikor beléptem és a streifa mellett mentem az a két ló ott úgy elkezdett rugdalni, mint a villám, kaptam egyet a com­bomra, attól elestem és már csak a streifát tudtam meg­kapni, de a két jószág éppen ezt rugdalta aztán a legvi- haroeabhan. Így ottmaradt a jobb kezem hüvelykének afe­lé. Amikor begyógyult a cson­kolt ujjam az írásom fegyel­mezetté vált, de a lovaktól, ál­latoktól félni azután sem le­hetett. .. Eddig volt vagy hu­szonöt gyakornokom, őket mindig arra intettem, hogy az állathoz határozottan kell nyúlni, de mindig a legna­gyobb körültekintéssel. Salgótarjánban különösen a bányánál sok volt még a 16 a háború után. A bányá­val külön szerződésem is volt, de elláttam nagyobb részt egyedül az egész járás felada­tát, hiszen a másik kolléga Kisterenyén és környékén volt elfoglalva. így történt, hogy negyvenöttől negyvenhétig homokfutóval Jártam a kör­nyéket, a Legtávolabbi része­ket is, akkor nem volt ko­csim, egyébként most éppen a huszadikat koptatom. De ez olyan munkaeszköz, mint a festőnek a pemzli. — A húszas években, ami­kor a bátyám elvégezve a móvári mezőgazdasági akadé­miát és a katonaévét is le­szolgálta a huszároknál — én a tüzérekhez kerültem, de a ló ott Is főszerepet Játszott — és Zala megyébe került a Ká­rolyi-birtokra, nehéz időket éltünk. Nehéz volt elhelyez­kedni, érettségi után nekem természetes útként felkerül­tem a főiskolára, mert akkor még főiskola volt az „állator­vosi” — harminckettőben ab­szolváltam és éppen ötven év­vel ezelőtt, harminchárom­ban vettem át az oklevelemet. Erre emlékezve kaptam meg a közeli múltban az arany­diplomát, de az oklevélhez még külön doktorálni is kel­lett. A gyakorlati időmet a ménesbirtokon töltöttem, de például főiskolásként kedvez­ményesen eljártunk a pesti Tatteraalba sportszerűen lo­vagolni. Volt egyesületünk és végeredményben a déli szü­netben rohantunk át gyako­rolni az edzésekre, ez aztán később a tüzéreknél nagyon jól jött, mert a kiképző törzs- őrmesternek könnyebbséget jelentett, hogy mindig engem küldött előre „éllpvasnak megy Schalkház!” Harminc­négyben már Komáromban voltam abban a reményben, hogy ott engem megválaszta­nak helyhatósági állatorvos­nak, de egy ottani atyafi két szavazattal megelőzött, (gy ke­rültem ószőnybe magánállat­orvosként, bár ott sem volt státus, de a fejlődő, iparoso­dó és odatartozó Almásfüzi­tő jelentős húsfogyasztása, kisebb vágóhídja lehetővé tet­te, hogy hatósági húsvizsgáló legyek. Negyvenkettőben az­tán már főállatorvosi státus­ban dolgoztam és akkor is a magángazdálkodásnál do­minált a ló, aztán jött a töb­bi, a szarvasmarha és a ser­tés. A katonaságnál Is, a ko­máromi tüzéreknél, ahol a huszárok ekvdtáclós részlege, lovaglóiskolája működött, volt vagy ezer lovunk. Ne­kem akkor már gyakorlatom volt, sokáig a magángyakorla­tomból kellett megélnem, és ha én nem produkáltam vol­na, akikor engem nem hívnak többé sehova. Az akkori had­seregben a ló számottevő és nélkülözhetetlen eszköznek számított, később már a há­borúban, a hadseregben, Er­délyben voltam a lógyűjtő osztag parancsnoka. Hivatal­ból alaposan megismertem, beutaztam Erdélyt. Az volt a dolgunk, hogy az egységektől elmaradó lovakat összeszed­jük és tíz-tizenötösével kike­zelve, feljavítva újra átadjuk. De szolgáltam a Felvidéken, a Vág völgyében is. A lóállo­mány a háború »latt és koz-. vétlenül utána is igen nagy jelentőséggel bírt. Amikor en­gem Igazoltak a háború után, kineveztek Salgótarján vá­ros és a járás főállatorvosá­nak. Akikor még kétféle stá­tus volt, az egyik az úgyne­vezett helyhatósági állatorvos, a másik pedig az állami ál­latorvos. Nekem akkor már megvolt a tiszti vizsgám, és ahogy akkoriban ezt. nevezték „magyar királyi állatorvos” is voltam, tekintettel arra, hogy harmincnyolcban tet­tem le az esküt az akkori mi­nisztériumban. De még előtte szolgáltam • Tiszavasváron, Pétervásárán Is. Az a kétféle státus aztán negyvenhétben megszűnt és átfogóbbá vált az irányítás és a felügyelet. Há­ború után az állategészség­ügyre nagy feladatok hárul­tak. Sokféle betegség, rüh, a lovaknál a fertőző vérszegény­ség, kevésvérűség dühöngött. Az állatok, úgy, mint az em­bernél történik a vérrák esetében leromlanak, munka- képtelenek, aztán egyéb jár­ványokat kellett leküzdeni. Negyvennyolcban szereztem egy öreg, de használható ko­csit, valamikor a Nemzeti Bank tulajdona volt, egy Opel Olimpiát ezerötszáz forintért, ennek a kocsinak az volt a nagy jelentősége, hogy a gyar­mati megyeszékhelyen Alt- mann Lajos bácsival együtt szaladoztunk rajta a megyé­ben. Minden lótól vért véve és kiszűrve a beteg állományt. Erről pontos nyilvántartást kellett végezni, és eladni lo­vat csak a mi pecsétünk alap­ján lehetett. De akkor a ló­létszám nagyon tekintélyes volt Egyedül Karancsberény- ben ikilencvenhárom lovat vizsgáltunk. — Az állategészségügyi hely­zet aztán stabilizálódott az öt­venes évekre, de akkor meg­kaptuk feladatnak a szarvas­marha-állomány tbc-mente- eítésének a feladatát ami ak­kor igen nagy jelentőséggel bírt. ötven szeptemberében kerültem a megyéhez, akkor egy vezetőre óriási feladatok hárultak, ötvenegyben tör­tént meg az állatorvosi műkö­dések államosítása, a magán- prakszist blokkolni ■ kellett a pénzt befizetni és abból kapott vissza mindenki bizo­nyos százalékot, jó nagy ad­minisztrációt jelentett persze mindez. A szocialista szektort tekintve én aztán a lapujtői téeszhez kerültem, az ottani gyakorlatomat, amint végzett, a fiam vette át, akt ott volt ösztöndíjas és onnan került az egyetemre tanársegédnek. Jómagam 1976-ban mentem nyugdíjba, de egészen tavalyig elláttam a határbelépő állat­egészségügyi és élelmiszer-el­lenőrzési feladatot. Salgótar­jánban kezdetben sokat dol­goztam a bányai lovak vizs­gálatával, gyógyításával a köz­ponti telepen is, ahol vagy százhetven állatot tartottak, de akkor még a salgóbányai területen is volt és máshol is külön bányai istálló, közöt­tük föld alatti is. Azok a lo­vak, amelyek ott éltek, nyolc­tíz év szolgálat után megva­kultak, de nagyon érdekes, ahogy alkalmazkodtak a ne­héz munkához. Indulás előtt meghúzták a csilléket és hall­gatták — hányat csattan, mert „tudták”, hogy nekik négy csillét kell húzni. Ha ötöt csattant a csille, nem in­dultak el. Akkoriban még a fizetést is lovas hintóval hordták ki a munkahelyekre a bányai em­berek. Persze a technikai ha­ladással a ló elvesztette je­lentőségét, de még a szocia­lista mezőgazdaság kialakítá­sában is fontos tényezőként segítette a közvetlen gazdasá­gi célok elérését. Hozzám ért­hetően minden ponton erősen kötődött a ló, szerettem is, meg Is volt a kellő tapaszta­latom hozzájuk, a vásárlások­nál is közreműködtem itt a bányánál. De a pályámat mégis a magam beosztásában mind­ennél jobban szerettem az emberekkel együtt. X. Pataki László Rafael Győző ébresztése A múlt évben a Metró klubban, az idén ősszel Pápán rendeztek emlékkiállítást Rafa­el Győző festményeiből, ezúttal Heitler László művészettörténész gondozásában. Ez a kamaratárlat a festő özvegyének és Nagy Em.il magángyüjtönek mintegy 25 Ráfael- művét tartalmazza. Mesierműveket. Ráfael Győző alakja jelentős, életművének ébresztése több szempontból is időszerű. El­sősorban azért, mert sokkal nagyobb festő hírénél. A magyar festők közül ő látta utol­jára Csontváryt 1019 júniusában. E találko­zás adta az indítékot, hogy felkeresse a li­banoni cédrusok vidékét; hosszú éveket töl­tött 1931-től Bejrútban, ö készítette a liba­noni parlament freskódíszitését, iparművé­szeti tervezését. Számtalan szobrot, képet al­kotott ebből az időből a keleti tematika alapján. Csontváry nagy motívumát, a bal- beki templomot 6 restaurálta, tervei alapján és vezetésével valósultak meg a helyreállí­tási munkák. Ez a művelődéstörténeti tett csak hitele­síti festői munkásságát, annak fontos epi­zódja. i A századdal együtt szüle­tett. 1900-ban, Komáromban. Művészetének kibontakozásá­ra komoly lendítést adott 1919, amikor a nyergesújfalui művésztelepen Kernstok Ká­roly, Kassák Lajos. Derkö- vits Gyula, Uitz Béla, Berény Róbert társaságában hangolta, fogalmazta meg törekvéseit. Később hosszan tartó barát­ság fűzte Gadányi Jenőhöz. Szemléletükben érzékelhető is rokonság, noha Ráfael Győző nagyobb mértékben alkalmaz­ta az absztrakciós formákat A pályakezdésben fontos se­gítséget kapott szakmai és emberi értelemben egyaránt Lyka Károlytól és Vászary Jánostól. 1922.-ben elnyerte a Nemes Marcell-ösztöndíjat melyet müncheni tanulmány­útra használt fel. Párizsban Tihanyi Lajos istápolta. A képzőművészeti főiskula el­ParasztlányfeJ dát. és a Fekete-fehér kom­pozícióját. Színhasználata ta­karékos és nagyon megfontolt ezzel is rendezi képeinek vi­zuális egyenleteit, a forma­szövevényt színnel egyszerűsí­ti. Festészete egyetlen össze­függő ív, egységes és válto­zásokat eredményező folya­mat a fogalmazásban, állan­dó» a minőségben. Itt lenne az ideje, hogy Budapesten is be­mutassák emlékkiállítását a Tóth Kálmán birtokában lévő 250 képpel együtt, melyet ed­dig nem látott a nagyközön­ség. Ez a pillanat nemcsak újdonság lenne hanem aa első telje« Ráfael Győző-kiál- litás — a művészettörténeti mérlegelés kezdete. S életmű­vét végre elhelyezhetnénk századunk magyar kultúrájá­nak kincstárába. Losonci Miklós végzése után Vaszary javas­latára római ösztöndíjat ka­pott. Bejárta a világot, el­jutott Kairóig, Damaszkuszig. önálló kiállításainak sike­re volt 1930-ban Budapesten, 1937-ben Bejrutban. 19G0-ban Párizsban, sőt már 1927-ben szerepelt a velencei bienná- lén. Hibátlan rajztudás és leleményes, nagvvonalú kom­ponálás jellemzi művészetét, az eszközök és a képi fogal­mazás választékossága. Egy-egy formai felfedezését egy műre korlátozza, minden képének új elemet talál. Vannak olyan alkotásai, ahol az alföldi festészet, elsősor­ban Nagy István szemléleti rokona, például a Paraszt­lány, melyen kubisztikus ele­meket Is felhasznál. Az 1980- a« években egyre inkább át­írja a látványt, ilyen elvek alapján szerkesztette a Bállá­A halál öfven perce Fél 4 volt. amikor Szent Péter magához hívatta Kaszás 46 Jánost: — Menj le fiam,' Magyar- országra, a Habarcs- és Kő­falóipari Művek nevű cégnél dolgozik egy Horváth László nevezetű osztályvezető-helyet­tes. Itt az ideje, hogy megtér­jen hozzánk. Háromnegyed 4- kor Kaszás megjelent az irodában, ahol Horváth éppen befejezte az akták rendes napi tologatá­sát. és hazafelé készült. — Nem fél 5-ig dolgoznak? — kérdezte Kaszás. — Maga revizor? — Dehogy, egész másért jöttem... — Sajnálom, ma már lehe­tetlen habarcsot keríteni. — Miféle habarcsot? — Hát nem habarcsot akar? — Persze hogy nem! — Ezek szerint magának is pattintott kavics kellene. Ma mindenki pattintott kavicsot szeretne. Ez pedig nehéz ügy. Nagyon nehéz. Tudja mit, nézzen be hétfőn reggel ta­lán tehetek valamit magáért. — De én nem akarok pat­tintott kavicsot! — Neeem? Akkor maga az,’ aki nem akar pattintott ka­vicsot ebben az országban... Jól emlékszik, tényleg nem akar? — Nem! — Kaszás erősen izzadt. Vonásai eltorzultak. — Tudja, miért jöttem én? — Aha, most már tudom. De hiába, hengerített homlok­falát a múltkor egv minisz­ter is hiába kért tőlem. Pe­dig ő intézte el az útleve­lemet is. Kaszás leült az egyetlen székre, szédült. — Értse meg, jóember, ne­kem nem kell hengerített homlöMzé. Én odaföntről jöt­tem. .. — Hát miért nem ezzel kezdte! — Horváth rosszalló­an ingatta a fejét. — Egy csomó időt megspórolhattunk volna. Tehát mennyi kavics is kellene? — Nem kell kavics! — Ha az önjáró kőfaló-fú- róautomatikára fáj a foga rossz helyen kopogtat. Azzal csak az igazgató rendelkez­het. De most. kölcsönadta a húsüzem titkárnőjének, mert borjú máj kell neki a parti­ra, ahol beeteti vele a bútor­gyár főmérnökét, akitől a bőr­fotelt reméli, amiért Is meg­kapja a vitorlásüzemben a széllovasát. Kaszás sírva fakadt. — Ne keseredjen el, a jö­vő héten biztos visszahozzák. Vagy ha nem ... na nézze, ha tudna nekem szer ázni kút jegyet a Várszínházba, a pu­cér nőkre... — Drága uram — hörögte Kaszás —, fogja már föl vég­re. hogy én vagyok a Halál! — Örvendek, Horváth. Mit akar ezzel mondani? — Mit akarok! Kapja ösz- sze o fogkeféjét, és induljunk. Föl kell érnünk kapuzárás előtt. Különben leltárhiányom lesz... — Ne folytassa — emelte föl a kezét Horváth. — Már mindent értek, bár erre nem számítottam. Nos, mennyit akar? — Tessék? — Ügy értem, mennyi kell? — Mi mennyi kell? — Nézze, ne húzzuk az Időt, még Legót kel] szerez­nem a patikusnak a Stuge- ronért. Mondja meg bátran, mennyit szokott kapni, hogy egy Ideig békén hagyja aá embert? — Nem világos, miről be­szél. öltözzön, Péter bácsi má? türelmetlenül várja odaföntl — Ne srófolja az egekig az árat, az én habarcsszerző képességem is véges. — Uramisten. miket zagyvái maga itt össze?1 — Idefigyeljen.' nekem ma­ga ne játssza meg ma­gát. Én akkor eszem na­rancsot. amikor akarok, éra naponta friss Palóc kenyér­hez jutok, a lakásomat hőtá­rolós villanykályha fűti, az In-: gatlahkezelő szó nélkül ki-f cseréli a csöpögő csapjaimat.' a szervizben soron kívül meg­csinálják az autómat, és min­dig visszateszik a motort, a kisebbik gyerekemet is föl­vették az óvodába, a fele­ségem akkor megy táppénzre, amikor jónak látja... De addigra Kaszás 46 Já­nos rnár kiugrott az ablakon,' Horváth megvonta a vállát. — örült — mondta, és ha-1 zafelé indult. 6 órakor Szent Péter gond­terhelten forgatta az előjegy­zési naptárát. Sehogy sem fért a fejébe, hogy az utóbbi idő­ben úgy fogynak az emberei.' Kuhn Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents