Nógrád. 1983. október (39. évfolyam. 232-257. szám)

1983-10-30 / 257. szám

HARMAT! SÁNDOR: Mun k á s e m I é k e k 6. Ördögi körben Magyar művészek a Szovjetunióról Kiállítás a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában A nroletárcsaládoknál ágy- rajárót tartani különösen olyankor volt elkerülhetetlen, amikor a családfő munkanél­külivé vált. És ez a szeren­csétlenség gyakran érte a munkáscsaládokat. Munka- nélküliség idején is enni kért a család és a lakbért is pon­tosan fizetni kellett. Ellenke­ző esőiben a háziúr azonnal intézkedett és az ilyen hely­zetbe került munkascsalád hatósági segédlettel — télen vagy nyáron — hamarosan a szegényes motyóval együtt a kapu alatt vethetett ágyat. A Barabásékhoz költözésem után röviddel tapasztaltam, hogy milyen kellemetlen és kényelmetlen egy négyszer- négyméteres szobában és négyszer-kétméteres konyhá­ban nyolc embernek együtt lakni. De Barabás, a lakás bérlője nem tehetett mást. Lakbért kellett — havonta és pontosán — fizetnie. Ennek kiegyenlítése után keresete harminc százalékkal apadt. Öttagú családjával ennie és rüházkodnia is kellett. Min­den fizetéskor kiderült, hogy a kereset nem fedezi a csa­lád szükségletét, ezért volt kénytelen a kis méretű lakás­ba még idegeneket is befo­gadni. Téli éjszakákon nyugtala­nul aludtunk. A levegő gyor­san elhasználódott, ablaknyi­tásról. szellőzésről viszont szó sem lehetett mert u méreg­drága tüzelőt csak szűkösen lehetett felhasználni és az al­vók nehéz kilégzése jelentett e tekintetben pótlást. A me­legért cserébe az oxigénhi­ányt, és az emberi testek sok­szor nem éppen illatos kigő­zölgését kellett elviselni. A nyár megváltást jelentett, mert nem kellett tüzelőre pénzt adni és a nyitott abla­kon beáramló friss levegő nyugodtabb pihenést tett le­hetővé. A nappalok, különösen a téli ünnepnapok és a lefek­vés előtti ébrenlét, az ágyra- járókat befogadó proletárcsa­ládokban állandó konfliktu­sok veszélyét hordozták ma­gukban. A két kis helyiség­ben gyakori volt a feszült légkör. Halálosan unták egy­más társaságát és a legjelen­téktelenebb dolgok miatt is veszekedések robbantak ki. Egyéni életük minden itakar- gatnivalója megmutatkozott az egybekényszerültek nyilvá­nossága előtt. A szűk lakást rendszeresen felverte a zsör- tölődés, a viita, a verekedések zaja. A legelviselhetetlenebb azonban annak a tudata volt, hogy helyzetén egyik fél sem tud változtatni. A lakásbérlő az ágyrajárókra, az ágyrajá- rók pedig a bérlőre voltak utalva. Ördögi kör volt ez, amelyből nem vblt menekvés. így éltek mindvégig egy nagy bérkaszárnya proletár- lakói és a hozzájuk tapadt ágyrajárók hada. Barabásék- nál lakva, az itteni élet min­den rezdülése engem is érin­tett. Mi ágyrajárók a oérka- szárnya lakóinak legalsó ka­tegóriájába tartoztunk. Tovább szaporította inaskori nehézségeinket, hogy a társa­dalmat eluraló reakciós szel­lem behatolt az élet minden területére, így a mi műhe­lyünkbe is.. A műheíylégkör megválto­zása összefüggött tanítómeste­rünk helyzetének alapos meg­változásával is. Wekerle mester szerény kisiparosként kezdte, de az­tán politikailag helvezkedve, anyagiakban gyorsan gyara- Dodva eljutott a tehetős em­berek világába. Főnökünk időben felismerte, hogy az el­Nógrádi irodalmi ritkaságok Madách Imre válogatott versei Idén, amikor napjainkig egész éven át egymást követ­ték a Madách Imre életével és munkásságával összefüggő ese­mények, tudományos tanács­kozások, nemzetközi fórumok, kiállítások, színházi bemuta­tók, az ünnepi megemlékezé­sek egész sora, szokatlanul hangozhat a költő és az „iro­dalmi ritkaság” kifejezés együtt említése. A Madách Imre-emlékévben a drámaköl­tő életművéhez méltóan — többi között, új kutatási ered­mények közzétételével, szín­házi premierekkel — emlékez­tünk meg születésének 160. és Az ember tragédiája bemuta­tásának századik évfordulójá­ról.' így éppen az emlékév mó­dot nyújtott arra, hogy mind szélesebb körben és mind mé­lyebben váljon ismertté a madáchi életmű még azok szá­mára is, akik nem érdeklőd­nek az irodalom iránt. Indokolt-e tehát az „irodal­mi ritkaság” kifejezést emle­getni Madách Imrével kapcso­latban? Ügy látszik, igen. Bár az emlékévben komplex mó­don tekintették át a költő .éle­tét és munkásságát, a legtöbb szó mégis — indokoltan — fő művéről, Az ember tragédiájá­ról hangzott el. Madách Imre versei való­ban irodalmi ritkaságoknak számítanak, önálló kötet for­májában először és utoljára 1940-ben jelentek meg a Vajthi László szerkesztette so­rozatban, akkor sem vala­mennyi verse. A Magyar iro­dalmi ritkaságok sorozatban csak a szerelmi verseket ad­ták ki. Most a Nógrádi iro­dalmi rltkasáaok sorozatban, amelyet dr. Praznovszky Mi­hály szerkeszt mégjelent a Madách. Imre Válogatott ver­sei című kötet (Bala.ssaffvar- mat, 1983.V E könyvsorozat el­ső kötete Terenczy Teréz ver­seit, tarbdmazta. Ezt a köte­tet a Balassanvarwiti városi Tanács és a Nógrád megvei Múzeumok Igazgatósága adta ki ezer számozott példányban. »S hogy nógrádivá sajátítot­tuk ki a magyar irodalom klasszikusának ezen alkotá­sait, az csúpán a kiadói szán­dék és lehetőség okán történt“ — jegyzi meg Praznovszky Mi­hály a versekhez írt bevezetés­ben. Helyénvaló a megjegy­zés, de úgy véljük, nincsen ok „mentegetőzésre”, hiszen ez az elegáns kis gyűjtemény egye­lőre — éppen a fönt említet­tek miatt — hiányt pótol, ér­deklődésre tarthat számot. A sorozat és a kötet szer­kesztője bevezetőjében röviden áttekinti Madách Imre versei­nek sorsát. Erre szükség is van. Hiszen a költő Madách kortársai számára valójában rejtettebb maradt a dráma­író Madáchiiéi. Pedig költő­ként lépett először nyilvános­ság elé 1840-ben megjelent Lantvirágok című versesköny­vével, 17 éves korában. (Ezekből a zsengékből a jelen kötet egyetlenegy verset sem tartalmaz.) Versei azonban — ritka kivételtől eltekintve — kétségkívül nem jelentenek maradandó irodalmi értéket, jóllehet sikerült részleteket fedezhetünk föl bennük. Még­is figyelmet érdemelnek, többi között jelzik, hogy szá­mára a romantika életérzést és stílust egyaránt jelentett. Másrészt, 6 ezt Sötét István is hangsúlyozza: „A Tragédia bizonyos értelemben, Madách lírikusi mondanivalójának to­vábbfolytatása, tökéletesebb, magasabb kifejezése." Végül, de nem utolsósorban Kerényi Ferenc megállapítására érde­mes hivatkozni, amely sze­rint: „Kis nemzet irodalmá­nak. művelődésének és politi­kájának kevés olyan alakja le­het. akinek. — egyetemes je­lentősége miatt — minden le­írt sora. minden tettre vált szándéka fontos lehet, példá­zat értékű az utókor számára. Madách Imre ezek közé tarto­zik." A jelen válosatás-,32 verset tartalmaz némiképpen sajátos válogatási szempont alapján. T. E. lenforradaJOm győzelme után a Wolf Károly-féle keresz­tény községi párt vezérei lesznek hosszú időn keresztül a főváros urai. További ter­veit erre a felismerésre épí­tette. Első lépéseit a meggazda­godás felé azzal tette meg, hogy mélységesen vallásos­nak, hívő katolikusnak mu­tatta magát. Ebben az álöltó- zetben közel került a domon­kosrendi atyákhoz, akiknek rendháza és temploma a kö­zel eső Thököly úton ma is áll. A rend vezetőinek segítségé­vel sikerült kapcsolatba lép­nie a városházát uraló Wolf- párt hatalmasságaival. Ezzel tulajdonképpen csatát is nyert. Mesterünket a városházi friss ismeretség nagy összegű megrendelésekhez juttatta a polgármesteri hivatal által beindított építkezéseken. Ű aztán hálája kifejezéseképpen a hivatal vezetőinek villáiban térítésmentes vasipari mun­kákat végzett. Egy szép na­pon aztán arra lettünk fi­gyelmesek, hogy mesterünk végleg leteszi a szerszámot, üzem- és művezetőket alkal­maz. műhelyét kibővíti és a korábbi három-négy segéd helyett fokozatosan negyven­ötven embert kezd foglalkoz­tatni. E magaslaton aztán az egy­kori kisiparos minden vonat­kozásban egyre jobban ido­mult jótevőihez. Szembe­fordult a szervezett munká­sokkal, nem tűrt meg üze­mében olyan dolgozót, aki­nek valami köze volt a mun­kásmozgalomhoz. Nekünk, inasainak, fővesztés terhe mellett megtiltotta a vasas ifjúmunkás-mozgalomhoz való kapcsolódást. Az üzemen belül — amely most már valóban kisebbfaj­ta gyárrá fejlődött — a han­got'a gazda érdekeit minden­ben szolgáló, reakciós gon­dolkodású új vezetők vitték. Hess András üzemvezető. Mi­ke József művezető és Sarka- di József, az üzemen kívüli szerelőmunkák legfőbb irá­nyítója, fő feladatukat abban látták, hogy főnökük üzemé­től távol tartsák a „vörös ve­szedelmet". vagyis a szerve­zett munkásokat. (Következik: 7. Kitágul a világ) Bortnyik Sándor: Vörös május Pusztai Ágoston és Kelemen Kristóf plasz­tikái Az az épület, ahová egy kiál­lítás ünnepélyes megnyitójára tértünk be, egyszerre bensőséges és reprezentatív. A burkolatok, a bútorok, a berendezés, a he­lyiségek harmóniája, szépsége a magyar belsőépítészek alkotó fan­táziáját dicséri. Az épület: a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza, amelyet száz és százezrek ismernek országszerte. A kiállí­tás: Magyar művészek a Szovjet­unióról. A megnyitón Ivan Iva- novics Bagyuí, a szovjet nagy- követség tanácsosa mondta el, hogy a ház belső terének kiala­kítása magyar alkotók munkája, vagyis a ház kezdettől fogva kö­zös tevékenységet folytat velünk, magyarokkal; A kiállítás a Szovjet Tudo­mány és Kultúra Házának tíz­éves évfordulója alkalmából nyílt meg a két ország képzőművésze­ti szövetségének és a Magyar- Szovjet Baráti Társaság közös rendezésében. Ez a kiállítás, ame­lyet» ötven magyar képzőművész kétszáz alkotása szerepel, sorban a Eüázhetverihetedik. Kiss István, a Tílagyar Képzőművészek Szövet­ségének főtitkára a kiállítás lé­nyegét úgy fogalmazta meg nyi­tó szavaival, begy az a Szovjet­unió iránti tisztelgés, vallomás a két nép emberi, érzelmi kapcso­latairól. Nem hivalkodó, ám rep­rezentatív, intim és bensőséges. Az alkotások műfaja a leg­különbözőbb : festmények, szob­rok, grafikák, érmék, plakátok láthatók a ház kiállítótermében, s az előterek falain. A művészek több nemzedéke van jelen Uitz Bélától, Mészáros Lászlótól, Bort­Patay László: A vihar szele nyik Sándortól a legfiatalabba- tött össze, amelyek rejtetten síi­kig: Pusztai Ágostonig, Szemethy gallják a két nép barátságát, sőt Imréig. A kiállítás nem deklarál, azon túl azt a hitet is, hogy az nem tematikus: magyar tája- emberiség legnagyobb értéke a kát, parasztházakat is láthatunk humánum; az ember képes a lé- vologdai, moszkvai városképek tét megvédeni, ha barátságban, mellett. A kiállítás rendezője, egyetértésben él társaival. Sós László, a nehezebb utat vá­lasztotta: olyan alkotásokat gyűj- Gy. L. niiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiti'iiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiimiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii TALLÓZÓ Egyebek és emberek Itt az ősz, jön a téli hideg — örökzöldbe borult a MÁV háza tája a fűltetlen vagonok­kal. Olyan ez a téma mint egy nagy karácsonyfa, amit régebben, a szegényebb idők­ben „mindenki karácsonyfá­jának” neveztek Az utas vasúti gondjai mindig megje­lennek télvíz idején, a cikk­írók pedig írják a cikkeket, díszítik a fát riporttal, glosz- szával, interjúval, nyilatkoza­tokkal, egyik-másik szebben csillog, mint a karácsonyfa- dísz vagy jobban szikrázik- füstölög, mint a legsilányabb hazai csillagszóró egyheti áz- tatás után. Különösen is élen halad ebben az örökzöld vo­nulásban a salgótarjáni utas, akit az élet amúgy is sok ol­dalról ver, kénytelen még utazni is a fővárosba. Valami langy meleg még illen-billen a hazai tájakon zötykölődve, de már Hatvan­ba érve sokan legszívesebben zsebre dugnák a lábukat, ha- már nem lenne a kezük a zse­bükben. így valahogy elmorgo­lódunk egymás közt, a kalauz nemigen hallja meg az agyonunt kérdést „fűtés nem lesz?”, valamit motyog ő is, hogy majd megnézi, ilyesmi. De aztán Hatvanban a ránk külön kimért hosszas várako­zás és csatlakoztatás után — mi tagadás — nekitapadunk a joviális küllemű és kelle­mesen kalauzos modorú jegy­vizsgálónak. Mit tehet ő sze­gény erről az egészről? ö Egerből jött Hát ez az! Olaj a tűzre. A salgótarjáni sirámok között (amelyeket a kalauz a legna­gyobb türelemmel hallgat,) néhánvan odáig sÜ’lyerlnek az elkeseredés ingoványába, hogy felemlegetik a régi tarjám vonatokat, amelyek kétszer naponta minden felesleges vá­rakozás és hatvani tologatás nélkül közlekedtek, amelye­ken mindig meleg volt, pedig lehet, hogy csak az idő szé­píti a dolgokat. De aztán szóba kerül egy minap hal­lott rádiós nyilatkozat is, amely szerint valahol vala­milyen átszervezéssel, mi­egyébbel elérték, hogy kívül­ről (!) rendszeresen letisztít­ják a vagonokat, mire a rá­dióriporter boldogan felkiál­tott „így legalább kívül tisz­ták lesznek a vasúti kocsik”. Ha majd kívül utazok (és különösen, ha fehér öltöny­ben teszem meg az utat a va­gonhoz erősítve) méltányolni fogom eztt az eredményt. De addig? „Kérem, a mi egri va­gonjainkon fürdőmeleg van, hely annyi, hogy feküdni is lehet, tessenek átfáradni, egy­két kocsival arrébb..." — mond­ja a kedves kalauz nem kis büszkeséggel a hangjában. Néhányan felhördülnek ..mi ez az egriekkel, nem elég, hogy mindig mi várunk rá­juk meg utánuk Hatvanban?! — hát nem ott voltak a nóg­rádiak is amikor Eger várát védtük a töröktől? — mi más emberek lennénk?" A kalauz készségesen elismer mindent. Az1 is hóm' ..az ivari gócvon- tokban élők azért ténnlnq mások..." Atyaisten, mit ért­het ezen? De valami mégis történik. Ez a kalauz bement a hivatalba és jelentett: a tarjáni utasok a végső elke­seredés határán vannak... én ugyan egri vagyok, de tény, hogy ők is ott lehettek Eger védelménél... csináljunk vala­mit (mindez persze feltétele­zés). Mégis, az esti visszain- dulás előtt kicseréltek min­den akkumulátort és egri me­leg járta át csontjainkat Néha kimosolyog valaki a nagy tömegből. Anélkül, hogy külön is mo­solyogna. A nagy megszoká­sok, közönyös butaságok és hányaveti rohangálások Ide­jén ezek a figurák valamifé­le értelmes folytonosságot je­lenthetnek. Megy a vita itt- ott, hogy teljességgel hiány­zik a hazai (és megyei, ami ugyanaz végeredményben) sajtóból, a tömegkommuniká­ciós micsodákból az építésze­ti kritika. Valaki azt mondja, hogy „hiába lennének ilyen műsorok a tévében — kikap­csolnák a készüléket”, az épí­tész meg azt mondja: mit ér a kritika, ha a kritizált köz­épület, lakótelep már áll és úgy is marad ki tudja med­dig — mire a mfikritikus persze kapásból „kiborul”, hogy mit képzelnek az építé­szek, ha nem mondjuk el a hibáikat akkor arra sem lesz semmilyen szavatosság, hogy legközelebb kikerülik a hibá­kat... Meg aztán nem lát be-’ le a tervezés-megvalósítás tel­jes folyamatába a kritikus és akkor meg honnan veszi a bátorságot a kritikára? Ha benne lenne, bele látna való- szinüleg nem is lenne kriti­kus. Hanem mi? Esetleg épí­tész, mindenféle hibával. Most legyen kritika vagy ne le­gyen? Erre ezt mondják — legyen előbb jó szakkritika, amely mögöttest nyújt a nép­szerűbb kritikának. Tehát az sincs. Mi van? Elkészült a pesti Madách tér legújabb épületőriása. Le­bontották az állványokat, elő­tűnt a téren immár hagyomá­nyos klinkertéglás homlok­zat, a hatalmas épület előtt még áll a járdát befedő kes­keny alagút, benne áramlik a pesti tömeg, ami így alkal­mas lehetne egy teljes szoci­ológiai vizsgálatra, már ami a témát, az építészeti kritikát illeti. Félórás megfigyelés eredménye: egyetlen ember állt ki a sorból, cövekelt le az alagút végén, ahonnan nézve szabad a látás az új óriás épületre. Egy darabig nézte, aztán továbbment. Á többi két-három száz loholt a fene tudja hova. Lehettek ta­lán idők, amikor az ilyesmit, mint egy teret meghatározó épület, megbámultak az em­berek. Hiányzik a kritika? Alighanem az aktív szemlé­let hiányzik legelsősorban magukból a tömegekből. Az összehasonlító szemlélet ké­pessége és igénye, amiből ki­nőhetne a kritikus is. De ez már zz oktatás dolga, (T. Pataki) r NÓGRÁD — 1983. október 30.« vasárnap f

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents