Nógrád. 1983. október (39. évfolyam. 232-257. szám)

1983-10-29 / 256. szám

A mágikus költő

Hatvan éve született Kormos

Hat esztendeje halt meg, pedig csaik most lenne 60

éves. Ki volt Kormos István? Ifiúsági író? Ahogyan a legtöbben ismerik gyermek- könyveiről az Égigérő fáról, tréfás mackókról, vackorról a medvebocsról szóló verses meséiről? Műfordító? Aki 30 ezer sornyit ültetett magyarra Chaucer, Bruns, Puskin, André Frénaud és mások verseiből? Vagy költő? Hiszen alig több mint száz verset írt egész életében, költe-, ményei elférnek egyetlen könyvben.

A méricskélés felesleges. Mind a három műfaj egyetlen tehetség különböző formájú megnyilatkozása, ö maga. Kormos István mind a hármat teljes szívéből vállalta. művelte. Ezáltal csak teljesebbé nőtt életműve. Isaz, nérni kényszerűség, az ötvenes évek eleje affelé hajtotta, hogy ifjúsági íróvá és műfordítóvá is váljék.

Kormos István ugyanis akkor volt fiatal Induló. 'S máris néma költő.

Pedig akkorra már az irodalomtörténetbe is belekerült Sőtér István Négy nemzedék című híres antológiája révén. A Négy nemzedék 19-17-ben jelent meg, s Kormos Istvánnak éppen abban az évben látott napvilágot első vékony kis verseskönyvecskéje, a Dülöngélünk. De Sőtér István már ennek alapján beválogatta a kor legjobb költőit felvonultató gyűjteményébe.

Az akkor 24 esztendős költő olyan mélyről érkezett, akárcsak József Attila. 1923.

október 28-án született Mnsonszentmiklóson. Édesapja nem ismerte, édesanyja meghalt születésekor, nagyszülei

— Héderváry gróf cselédjei

— nevelték. Nagyapja összetűzött az intézővel s Budapestre Pesterzsébetre költözött a család. Tolsztojt, Stendhált olvasó nagyanyja mesevilágában élt, , talán éppen tőle örökölte irodalmi hajlamait, s a valóságot varázslattá oldó képességét. Tisztviselősködött. Két évig a filmgyárban volt dramaturg, aztán-1950-től 1977-ig,

egészen haláláig a Móra Kiadó szerkesztőjeként dolgozott.

Hűséges életpálya az övé. Konok, következetesen építkező: nem kapkodott sem költői divatok, sem irodalmon kívüli sikerek után. Huszonnégy éves korában kiadott verseskönyve után évtizedekig hallgatott mint költő. Ez Idő alatt csak meséi, műfordításai révén élt az irodalmi köztudatban. Lassan legendás költővé változott. Aki van ugyan, ám egyetlen sora sem jelenik meg. A hatvanas években egyetlen verse

— az Üj Írásban felbukkanó Vonszolnak piros delfinek — törte meg csak a legendát. A hetvenes évek elején aztán úira fölmerült: a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban s másutt is egyre-másra jelentek meg versei. Interjúkat készítettek vele, önéletrajzi írásokat közöltek tőle, vagyis végre elfoglalta méltó helyét az Irodalomban.

Pályája korán lezárult, de végük is kerek egésszé vált. Költészete a huszadik századi magyar irodalom egyik legvonzóbb teljesítménye.

István

Az induló Kormos Istvánt Sőtér István így jellemezte: „Költészete csupa tréfa, frisseség, hetyke játék, ötlet és gúny. De sohasem léha ez a tréfa ;és vidámság. Komor valóság és komorságot kendőző suhancos tréfakedv arányosan vegyülnek egymással. Ez az út további szerencsés állomásokkal kecsegtet.”

Szabó Lőrinc Naplójában emlékezik meg róla: „Egy

fiatal tehetséges költő, sok groteszk ötlettel az írásaiban szürrealizmus népi magyar hangon.”

Az, ahogyan ők ketten látták a kezdő költőt, mindvégig érvényes maradt. Ez nem csak Sőtér István és

Szabó Lőrinc jó szemét dicséri, hanem Kormos István tehetségének természetét is jellemzi. Korán kialakult poé- zisének minden fontos vonása. József Attila, a francia szürrealisták, Illyés Gyula, Sinka István, a magyar nép- költészet voltak rá a legnagyobb hatással. A szegények, az elesettek világát jelenítette ^meg. A paraszti életet emelte mágikus varázslatos fénybe. Több interjúban is elmondta, hogy nem tudja leírni a „magyar” a .„szocializmus” szavakat, mert — úgymond — az anyjáról nem beszél a költő, annál sokkal Jobban szereti. Nem színlelt szemérmesség, igaz érzelem.

Azt írta egyik versében: „Világokat varázsolok amikor akarom.” Valóban varázslatos, mágikus költő volt.

Győri László

Mii ho, iái télapó? címmel novemberiül kapható az ui- ságárusokiíál az új Dörmi kifestő, a Dörmögő Dömötör téli különkiadás^. A kiadvány azonban nem csak kifestő, olvashatók benne- Qs- vát Erzsébet új versei, ajándékötletek. társasjátékok, és rajzos feladatot is tartalmaz. A feladat megfejtői között jutalmat sorsolnak ki, a főnyeremény egy titkot rejtő, méteres Télapó. A Dörmi kifestő könyv ára 5,50.

Lőrinczy István:

Madách Imre éjszakája

egy vézna férfi ül a kis asztalnál éjszaka írja

a Tragédiát

felesége meg

kék bálokon táncol s lázas agyában

madár kiált

Suhai Pál:

Mint álruhás herceg

Mint álruhás heran.

úgy járok én a földön, itt.

Oly révetegen, tétován, mint aki álmodik.

Mint holdkóros a háztetőn, csipásan. álmosan, de aki áll a mély fölött, s le nem zuhan.

Nem is tudom, mi tart. mi óv, mi véd men engem itt, szájába hordja életem, mint macska kölykeit.

Talán ha fölriadnék hirtelen, a mély magához rántana,

de így, fehér ruhában és gyanútlanul megyek tova.

Csak bólintok, hogy így van ez

öröktől fogva létezem,

s hogy vállamra pillézik

hajam,

már észre sem veszem.

SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM

Feljárat a

„Viszi a ködöt az idő —

és az időt mi hoztuk magunkkal”

(József Attila)

— Csikász István vagyok, 1933-ban a Zala megyei Kehida községben születtem. Apám és családja pesti volt, egyedül ő tanult tovább, tiszta kitűnő volt mindenből, orvos lett, munkanélküli azokban a válságos időkben, 1931-ben, havat lapátolt, hivatal- nokoskodott, újságot hordott az előfizetőknek, amikor lehetősége nyílt, hogy a „sötét Zalába" lemenjen, kapott rajta és ment, ott vette el feleségül anyámat, aki korábban a műtősnője volt.

Azt a vidéki orvosi életet mi sem jellemzi jobban, mint hogy egy kiöregedett „doktor bácsi” pacientúráját vette át jó néhány községgel és csak később lett állami orvos, amikor tizenvalahányad magával pályázott egyetlen helyre, ahová aztán őt választották, mert akkor választották az orvosokat. Kehida Deák Ferenc politikus miatt ismerős mindenkinek. Az ő kúriáját az állam a családi hagyatékból 1922-ben örökölte, ott alakították* ki az első magyar mintagazdaságot, huszonnyolcban önitató rendszerű tehénistállójuk volt, gépesített takarmánybehordóval és így tovább. Olaszok, dánok, svédek, németek, finnek jártak oda mező- gazdaságot tanulni, ha azt tekintjük, hogy az ember egyénisége, szemlélete gyerekként miként határozódik meg a környezetében — rám nagy hatással voltak ezek a nálunk is forgolódó vendégek, különösen az olaszokra emlékszem élesen, ötéves voltam akkor, dallamos beszédük, gesztikulá- lásuk mély nyomot hagyott bennem. Apumnak volt egy kis rádiója, harminchét novemberében azon hallottam József Attila haláláról és emlékszem, ahogy beszéltek róla: Az idős tanítónőnk nálunk vacsorázott. A tízes évektől' tanított Kehidán és nagyon jól beszélt németül, később, amikor apám a fronton volt németül, gót betűkkel leveleztem vele. mert a német leveleket előbb célba juttatták, mint a magyarokat. Sokat rajzoltam brikettel, faszénnel a ház szép fehér falára. De ott volt a Deák-kúria, az emlékszoba, a mostanra borzalmasan elhanyagolt ősparkban a kőasztal, kőpadokkal, ott sokat beszélgettünk. Ezek az élmények éltek bennem és élnek ma is.

— Negyvenkettő március huszonhatodikén a nagy kehidai búcsú napján a vigasságok közepette hozták apámnak lobogtatva a katonai behívót — ez volt számomra is az első igazán megrázó erejű szomorúság. Addig minden szép volt. Éltük a gyereksé- günket. De yz a szomorúság tulajdonképpen a mai napig tart, az a háború nem ért véget bennem. Májusban már a fronton volt, egyszer jöttt haza, de a németek például a mi Ida falunkon vonultak Szerbia felé, a Gigant gépek a levegőben olyan lassan szálltak, hogy hihetetlennek tűnt, hogy nem esnek le. Középiskolába Pestre kerültem apám öccsénél éltem, a budai Toldy Ferenc Gimnáziumban tanultam, később a Rákócziba kerültem. Mindkét helyen remek tanáraink voltak — meghatározó pedagógus- egyéniségek, akik tőlünk is az egyéniséget kérték számon úgyszólván mindenben... Olyan tanáraim la voltak, akik apámat is tanították Temesváron és Gödöllőn.

Nagyon nehezen viseltem el az ott hontalanságot, apám és anyám hiányát, hiába volt minden szép és jó a gimnáziumban. Ez az otthonkeresés később is erősen munkált bennem és lényeges szerepe lehetett abban is, hogy Balassagyarmaton olyan erősen megtelepedtem később. A legnehezebb időkben otthon voltam, azután a felszabadulás után, visszakerültem a fővárosba és folytattam a gimnáziumot a Rákócziban, szigorú, de nagyon építő erejű kollégiumi fegyelemben élve. Sportolás, művelődés szinte kötelező volt, holott ez a gimnázium akkor papi irányítással működött. Vívás, boksz, birkózás, táncórák. irodalmi körök — sokoldalú volt a képzés. Bár apám tagja volt a kommunista pártnak, én a fordulat éve után osztályidegen léttem átmenetileg. Albérletbe kerültem, megbetegedtem, magánúton vizsgáztam, Keszthelyre kerültem, ott tanultam tovább, ott érettségiztem, de mielőtt kikerültem a kollégiumból még NÉKOSZ-ista is voltam, emlékszem Lakos Györgyre is, aki társaival együtt tanított világnézeti ismereteket. Ott kellett tudni népitáncolni, színjátszani, sportolni! Kijártunk a falvakba —ezt kellett tudni! És, akik ezekben á mozgalmakban részt vettek, tulajdonképpen soha sem hagyták abba, mindig „mozognak”, valamit mindig csinálnak talán ma is. Lehetetlen abbahagyni! Minden számított, ugyanakkor amikor az embert megítélték; magyarán, az erkölcsi megbecsülést, az igényt éreztük, éreztüK, hogy ezt várják tőlünk. Ezt annyira elhiszi az ember, hogy tulajdonképpen soha sem gondol mást később s^pi. Hogy az ember miért ilyen, vagy olyan — ezt hiszem, ezek határozzák meg az életét.

A Rákosi Mátyás műveltségi versenyen magyarból országosan negyedik lettem, felvételi vizsga nélkül vettek fel az egyetemre, de nem végeztem el, az iparművészetire jártam, később elvégeztem a restaurátori iskolát, dr, Bakynál tanultam, aki akkor már nemzetközi hírű mcál.er \*út. A művészklub művészeti stúdiójában aztán Ascher Oszkártól tanultam Verset mondani, a Déryné Színházban statisztáltam... Balassagyarmatra ötvennyolcban kerültem restaurátorként. Tetszett a város, pedig akkor még a közművekkel is rosszul állt, de nekem Gyarmat mégis sokat jelentett. Mi úgy tanultunk irodalmat, hogy Madáchról, Mikszáthról, Daniéról alfa hallottunk, engem megragadott ez a város, az, hogy ött élek egy olyan heszínpadra

lyen, ahol Madách élt! Az ember tragédu.* ját tizennégy évesen olvastam már. Ide kötődtem a házasságommal is, bevált a jóslat, amit még Pesten mondtak nekem, hogy egy özvegyasszony lányát fogom elvenni. Mindig, mindenhol játszottam, színpadon voltam, gimnazistaként, főiskolásként, a feleségem tagja volt annak a palóc együttesnek, 'amelynek Lendvay Leopold, a híres poldi bácsi volt az egyik szakmai irányítója... Engem mindig vonzott a „kultúr”, a ház, hogy mi történik ott... Szirtes Tibor énekes itt volt, Hemerka Gyula szervező embersége sokat jelentett, nagy amatőr színészek dolgoztak a házban, Horváth bácsi a borbély például. Felvettük műsorba a „Bástyasétány 77” operettet, amit a rádió mutatott benne, ebben a régészt természetesen én alakítottam, a feleségem vol a szubrett, négytagú zenekarunk volt, huszonnyolc előadást ért meg ötvenkilencben, hetet-nyolcat Szlovákia magyar Lakta kisvárosaiban, de itthon olyan felbuzdulás volt, hogy még az ablaktáblákon is fürtökben lógtak az emberek. Ismerek cigányokat, akik akkoriban kívülről fújták az összes dalbetétet a- városban „egy régész az nem múmia, mert nem kell földbe bújnia”, „Piripócs, Pécel, Cinköta — szívesen járunk mink oda...” és így valamennyit, hát mit mondjon az ember? Szép élet volt, akkor is, ha nehéz. Szteppeltünk is úgy, hogy a szandálunkat megvasaltuk, úgyis lukas volt, nem ismertünk lehetetlent.

— „Bevonultam a köztudatba”. Valahogy kezdett kevés lenni. Festettem díszletekét; csináltam mindent, mégis valami mást akartam. Nem volt televízió^ volt, de kinek? Egy szülésznek és egy műkövesnek, szóval, a városi intellektuelnek. De mégis kerestük már az új formát, egy sötétedő tavaszi délutánon hármasban beszélgetve találtuk meg aztán. Hemerka, a feleségem és én; megalakult nz irodalmi színpad. Két középiskolai tanár vezetésével kezdtük a munkát, dr. Versényi György és Szabó Károly irányításával. Két ellentétes egyéniség: a sziporkázás és a filológusi pontosság, írtak és szerkesztettek,1 de például voltak olyanok is közöttünk, mint a Gellén Zoltán postatiszt, akit nem kellett rendezni. Beindult egy sorozat nyolcvanperces műsorokkal, minden szombaton felléptünk hathetenként új műsor! A város dl-' áksága és a felnőtt közönség megtöltötte a házat. Irodalmi színpad volt, elsőként a szerelemről, de ezekben a műsorokban jelenetek is voltak és minden más is, a bútorokat a múzeumtól kaptuk, Csehov-estet csináltunk, kaleidoszkópot, az első országos fesztiválra is új műsorral ment 1959-ben a Madách irodalmi színpaddal és ott berobbantunk valósággal. Ez a színpad úgy szűnt meg, hogy soha nem halt meg, de nem létezik, mintha vidéki szanatóriumban lenne. Talán valahol mégis létezik, valahol bennünk, a városban, a hagyományokban, nem tudom.

Elvégezte™ a földrajz szakot, tanítottam^ közben Keleti István vezetésével egy rendezői kurzus indult, hároméves, a színművészeti főiskola szervezésében. Beindult a színpadi mozgalom, nem kellettek hozzá nagy díszletek, a prágai „fekete színház hatása érezhetővé vált. Azóta vagyunk versolvasó nép, amióta ez a mozgalom zászlót bontott Debrecenben, Tatabányán, Miskolcon, Balassagyarmaton, a Szántó Kovács János Gimnázium Szabó Lőrinc-színpadán. Ebben akartam részt venni, ezt akartam előkészíteni, igy erősödött meg a Szabó Lő- rinc-színpad a „Szántóban”, egyre többen voltunk, az iskolavezetés mindenben segített elvégeztem a rendezőit, megismertem a színházi korszakokat, stílusokat, rendezői elveket...

Hatvanegyben kezdtem a színpaddal a munkát. Szabó Lőrinc nevét is azért vettük fel akkor, mert a költő itt élt a városban korábban, de nekem személyes emlékeim is voltak róla. Amikor anyám hugáéknál laktam Budán, a Folkmann utca tízben, 1945 szeptemberétől gyakran találkoztam vele. A nagybátyámnak komoly állása volt, a költő sokat járt oda segítségért, akkoriban nagyon rossz helyzetben élt, amikor ott járt, mutatták nekem „ez a Szabó Lőrinc, a nagy műfordító, a költő...” nehéz volt elhinni róla, a szakadt melegftős vékony, magas figuráról... De ezt csak később értettem meg. A sárospataki diáknapokról bronzérmet hoztunk, az első diáknapokról. Két év múlva és aztán tovább is mindig aranyéremmel végeztünk. Pedig akkoriban rettenetesen erős volt a mezőny, Debreceni Tibor és felesége Debrecenből, Papp Miklós Gyöngyösről és mi a „Csikász-színpad” ahogy bizalmasan neveztek bennünket. „Viíágkörüll utat” jártunk be a műsorral egy összeállítással, egyik mohorai angyalkánk szép palóc kiejtéssel mondta Antonio Macado versét — nem lehet-elfelejteni... ■JMM1M-MMH1MH1BWPI

— Többször voltam beteg abban az időben, gyomorfekéllyel kínlódtam, az anyagi helyzetünk is elmondhatatlanul gyatra volt. egy üveg sört lopva ittam meg úgy, hogy a feleségem ne lássa. Hatvannégyben azítán jött a beat, a gyerekek beszéltek rá, hogy néger műsort csináljunk, akkor volt a Lu* mumba-ügy. Fekete rapszódia címmel a műsorban kongói nyelven is mondtunk verseket úgy, hogy a közönség háta belebor- sózott, a zsűriben a Dévényi Róbert megdöbbenésében felemelkedett az asztaltól sápadtan... Lumumba levelei.. Óriási siker volt Sárospatakon éppen annál a résznél tört ki a vihar, amikor a szövegben is, frenetikus volt mindenképpen. „Fúj a szél és esik áz eső...” Mig élünk.

T. Pataki László

i