Nógrád. 1983. október (39. évfolyam. 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
✓ • „ősz húrja zsong, Jajong, búsong A tájon,...’* (Verlaine.- őszi chanson) Esett az éjjel. Nyitott ablaknál hallgattam, ahogy hull az áldás vigasztalanul. Reggelre megülte a köd a vidéket, a nyirkos, unalmas szürkeség csalt délelőttre engedett föl, akkorra már a nap is megmutatta magát. Ez már csak igy lesz ezután. Megint egy ősz. * Ambrus bátyámat nehéz szóra bírni. Emelgetjük a de- cis poharat a tavalyi borral. — Ide hallgass, én nem beszélek. Minek adná ki magát az ember? Meg aztán fiatal is vagy te éhhez; ' nem értenéd. Ha nem, hát nem. De ismerem én az öreget...! Ha nekifogott, akkor annak komoly oka van. Koccintunk. — Visszaadtam a szőlőmet! ■— néz rám hosszú hallgatás titán, mint <'aki a legnagyobb dolgot mondta ki a világon. Hirtelen elkapom a szám elől a kicsiny poharat, döbbenten nézek rá. Elégedett. Mert igaz, ami igaz, Ambrus bátyám világélétében a szőlőből és a szőlővel élt. Kapa, horoló, metszőolló, permetezőgép — ezek voltak az édes komái nap mint nap. Aztán azok a szüretek! Az egész évi féltés, agffódás, a munka ölömének gvönyörűsége! Október derekán ott serénykedett az egész család: a két fia. a menyek, az unokák, no meg két év óta a dédunoka is. Tréfáltak, nevettek a domboldalnak le-fftl hajolr gatván. Egvütt voltak. — Nem bírom már egyedül a munkát. Tavaly sem jött el egyik sem int a fejével a dombon .túlra, a városok felé. — Olyan gyászos szüretem még nem volt! Hallgattunk megint. — Akkor mi forr most a hordókban — szegeztem neki a kérdést. — Hát must! Mi forrna? — Honnan, ha nincsen már szőlő? — Vettem pár mázsát. Ledarálni, kipréselni még van erőm igy hetven fölött is. Kell boromnak lenni, hisz mindig volt magamnak, a vendégnek. Csak hát azok a szüretek... A gyerekek még nem is tudiák a szőlő sorsát, ftaj... — sóhajtja. — Nézd, a gaz kiverte! — mutat föl a pince elől a domboldalra. — Eb a gazdája! Koccintunk. Mit mondhatnék? Keserves ősz ez Ambrus bátyámnak, alighanem a legkeservesebb az utóbbi esztendőkben. Egyedül, magára rrvaradöttan, alkalmi vendégekre fesvéTi' nap nap titán...'. Látom, a szeme" meghomályo-. sodott. Most mondani kéne valami vigasztalót. Aztán csak látom, hogy a nyaka hirtelen megmerevedik, pillája'sem rebben. A gyalogúton fölfelé ketten kaptatnak. A harmincon alig túlj kisebbik fiúunoka, oldalán meg az égy szem dédunoka botladozik a tarackon. Ambrus bátyámat kívül-be- lül fölmelegíti a nap. Krizantémok. Maholnap halottak napja.' Hívők és anyag- elvűek egyként a régiekre ŐSZ gondolnak ilyenkor. Az elődökre. A családalapítókra. Jó és rossz emberekre egyaránt. Merthogy azoknak, akik a temetőbe költöztek örökre, már nincs módjuk változtatni a róluk kialakult képen. Hát majd csak állunk a sírok mellett és gondolkodunk a régiekről. Fölidézzük az arcukat, cselekedeteiket, egy- egy mondatukat. Tán még nevetünk is. Közben a szél cSak hordja, hordja a krizantémok friss-zöld szagát a sírok között. • 1 -ív.-/'P Ez a köd . belelóg a nyakamba, bele a kedvembe is. Most várhatok tíz óráig, amíg fölszáll,, s amíg' ereje lesz a napnak. Mondják, akkor van a leghidegebb, amikor a nap főikéi. Meglehet. Nem tudom, Csordás János gondolkodott-e ezen ? Mért Ideje van rá bőven itt a Kelecsény-puszta határában lévő letört kukoricás mellett. Száz^egynehány tehenét tartja kordában a villanypásztor. Tehenek, kuvasz forma kutya (karéj kenyérrel a szájában), frissen faragott nyárs, erőlködő tűz. Csordás János reggelihez készülődik. Hányadik ez már így a szabadban tizenkét esztendő óta, amióta a szandál termelőszövetkezet tehebei mellé szegődött? Mert januártól decemberig területről területre vándorol a csordával együtt. Pulóver, kiskabát, nagykabát, esőkábát... — Tavaly Is karácsony előtt egy héttel mentünk a téli szállásra. Jobban az csak nekünk, a jószágok felügyelőinek téli szállás, mert ezek a husttiárhák szabad ég alatt telelnek, csak mink húzódhatják egy kimustrált buszba 'á hideg elől. ; •**" ' * Közben beszeldeli a kolbász oldalát, nyársra húzza s a tűz fölé tartja. Frédi, a kutya közelebb húzódik. A karéj kenyér rég elfogyott. — A hideg ellen nem tiltakozni kell, hanem fölöltözni, Reggeltől estig kint. van az ember, gondolni kell.minden, időre. Amikor Terényben hajnalban fölülök a kerékpárra, nem áldom az őszt, de a‘rogy megenyhül az idő, én jól érzem magam. Mindig van mit csinálni a jószág körül is, meg aztán ilyenkor olyan szép minden. Nézzen körül! Kérdezném Csordás Jánost, de aztán megértem, nincs erről mit beszélni. Látni, nézni kell. A dombok oldalán még zöld a fű, az erdők megszínesedtek, a fölszántott földek barnája keretezi a képet. Akár egy vásári giccsfest- mény. Ha megfesteném, az lenne. Mert egy valamit nem lehet a képbe festeni: amit Csordás János érez, de elmondani nem tud. Azt, hogy itt van, hogy látja - ezt és mintha simogatnák belülről. Szagok és színek. A harsány virágok már rég elhervadtak. Egy-két szál késel szegfű még erőlködik, de csak a véletleh hagyta meg őket ilyen sokáig. Kifogytak a kertek. Fölésva, elgereblyézve minden. A gyorsan szürkülő délutánban föllobbannak a kesernyés szagú tüzek a kertek végében: ég a gaz. Az éltető hamut szétgereblyézik a kopár földön. Az idei.növény jövőre új alakban kap láb-' ra.' A szekrényből előcibálom sötétbarna bőrkabátomat, őszbe öltözöm, mint annyian. Sötétülünk, a jövendő hónak akarunk ellenpéldát mutatni...? Armenyiczki János, a szan- daváraljai kocsmáros nem • mérges, csak megállapítja: — Nagyon visszaesett a forgalom! Elmúlt a meleg, ez az egyik dolog. Aztán most már főzögetik a pálinkát, megindultak a borok. Aki fáradt' vele, olcsóbban kapja meg magától, mint tőlem kapná. így van ez. Hanem aki ezután betér hozzám a faluból, az tovább marad. Elüldögél a kályha melegében, beszélgetünk. Van időnk rá, lesz időnk rá. Végigszaladunk az éven,1 hogy volt, mint volt, ki élj ki ment el, ki épített, hol született gyerek. Csöndesen, pergetjük a napokat. Megr nyugszunk. Megint egy . ősz. Életünk naptárán lepergett néhány*, hónap visszavonhatatlanulj Nem tehetünk ellene semmit; az évszakok jelen vannak mindennapjainkban. Most az ősz az úr. Harsányságunkj megkopik, egy-egy erőltetett nevetés kopasz ágak között libeg fölfelé. Megcsöndese-j dünk. December hamarosan kopogtat. Akkorra összehú-j zódzkodunk, izmainkat fe-j szítgetjük a jövendő tavast elé. 1 Az autó ablakából még lá^ tóm fa szürkületben, ahogtf Ambrus bátyámék ballagna HÍ a falu felé. A nap rézsűt; aranysárgán teríti be őket é* mögöttük-körülöttük mindent; Szépek így, a fakuló domboll dallal a hátukban. Ambrut bátyám mond valamit, le, ai térdig érő dédunoka felé. Az felel neki. Arcukat a nap fe-l lé fordítva nevetnek mind á hárman. Ambrus bátyám kicsit az ősz, kisebbik unokája a nyár, a dédunoka maga al tavasz. írta: Hortobágyi Zoltán Fotó: Kulcsár József
