Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)

1983-09-11 / 215. szám

ARKAGYIJ SZTRUGACKIJ-BORISZ SZTROGÄCKfJf Nyitott szemmel Hucul lovak A Kárpátok hegyeiben nél­külözhetetlen, fiucul tenyész- fajtához tartozó lovak állomá­nyának gyarapodását segíti elő az a tenyésztelep, ame­lyet az ivano-frankovszki te­rület verhovinai járásában, a Kucjubinszk kolhozban lé­tesítettek. A hucul tenyész- fajtához tartozó ló rendkívüli erejével és szívósságával tű­nik ki. Erős lábai, kemény patái segítségével a legmere­dekebb hegyoldalra is felka­paszkodik, nem fél az'éles kö­vektől. ‘Ezek a lovak ma is megbízható társai a pászto­roknak, az erdőipari dolgo­NEHÉZ ISTENNEK LENNI 47. zóknak a takarmánybegy űj- tőknek. Az utóbbi években azonban a számuk erősen le­csökkent, a kizárólag a gé­pekre támaszkodó gazdasá­gokban felhagytak a lóte­nyésztéssel. A verhovinai szakemberek elhatározták, hogy változtat­nak ezen. Megszervezték a lóállomány gondos felülvizs­gálatát. Csak a fajtiszta ál­latokat vették számításba. A legjobbakat választották ki a tenyésztéshez. Következő lé­pésként még egy méntelepet létesítenek a hucul lovak te­nyésztéséhez. — Don Rumata... dón Ru­mata. .. — Lehetetlen volt megállítani ezt a gépembert. — Kazánfcovácsok utcája nyolc. Tizenhatos szám, Tibak testvér. Rumata érezte, hogy háta mögött mindenki visszafoj­totta a lélegzetét. De őt is kellemetlen érzés fogta el. A verejtékező Tibak testvér fel­állt. — Tizenhatos szám, dón Rumata, Kazánkovácsok ut­cája nyolc alatti lakos, a Renddel szembeni különleges érdemeiért őeminenciája kü­lön elismerésére méltatik, és szíveskedjék átvenni _a Budah doktor szabadon bocsátásáról szóló parancsot,' akivel saját belátása szerint cselekedhet — lásd: hatos — tizenhetes — tizenegyes lap. A hivatalnok nyomban ki­húzta ezt a lapot a lajstro­mok alól és átnyújtotta Ru- matának. — A sárga ajtón át az el­ső emeletre, hatos ajtó, egye­nesen a folyosón jobbra, majd balra — közölte. — Kérem a következőt... Rumata megnézte a lapot. Nem a Budah doktor szaba­don bocsátására vonatkozó pa­rancs volt, hanem erre kap­hatott belépési engedélyt a kancellária ötödik, különle­ges ügyosztályára, ahol a tit­kos ügvek titkárságának szó­ló utasítást kellett átvennie. Mit adtál nekem, tökfii­kó? — kérdezte Rumata. — Hol a parancs? — A sárga ajtón át az első emeletre, hatos ajtó, egyene­sen a folyosón jobbra, majd balra — ismételte a hivatal­nok. — Azt kérdem, hol a pa­rancs?! —. rivallt rá Rumata. — Nem tudom... nem tu­dom. .. kérem a következőt! Rumata füle fölött szuszo- gás hallatszott. Félrehúzódott. Üjra dón Pytha furákodott az asztalhoz. — Nem megy rá — mondta nyafogva. A hivatalnok ködös tekin­tettel nézett rá. — Neve? Rangja? — kér­dezte. — Nem megy rá — mond­ta ismét dón Pytha, s a kar­perecét rángatta, amely három vaskos ujjára is alig ment fel. — Nem megy rá — düny- nyögte a hivatalnok, és hir­telen magához húzta az asztal jobb oldalán fekvő vastag könyvet. Baljós külseje volt — zsírpecsétes, fekete kötésű. Don Pytha néhány pillanatig meghökkenve nézte, aztán egyszerre sarkon fordult és szó nélkül a kijárat felé igye­kezett. Rumata megkerülte az asztalt, mindkét kezét a kar­pereces ládába mélyesztette, felmarkolt, amennyit tudott, s odább állt. — Hé, hé — szólt rá kife­jezéstelen hangon a hivatal­nok. — A jogosítványt! — Az Űr nevében — felel­te sokatmondóan Rumata. A hivatalnok és Tibak testvér egy emberként felállt: „Az ö nevében”. Rumata kilépett a kancel­láriából, lassan a Vidám To­rony felé tartott, s útközben rákattintgatta, bal kezére a karpereceket. Kiderült, hogy kilenc van, bal csuklójára pe­dig csak öt fért rá. A többi négyet a jobb kezére kap­csolta. Rumata a kapuhoz törtetett, ráripakodott az útját álló őr­re, áthaladt az udvaron, majd a csúszós, csorba lépcsőfoko­kon lefelé ereszkedett a kor­mozó fáklyákkal megvilágí­tott félhomályba. Itt volt a hajdani koronavédelmi mi­nisztérium legrejtettebb zu­ga, a királyi börtön a vizs­gálati cellákkal. A boltíves folyosókon tíz­lépésenként bűzös fáklya állt ki a falban levő rozsdás mé­lyedésből. A folyosó tele volt emberekkel. Tolakodtak, fut­kostak, vezényszavakat har­sogtak. .. Reteszek csikorog­tak, ajtók csapódtak, valakit vertek, s az illető jajveszé- kelt, valakit vonszoltak, és az kapálózott, valakit egy amúgy is zsúfolt cellába tuszkoltak, valakit megpróbáltak kirán­gatni a cellából, de a fogoly éktelenül ordított. A szembe­jövő szerzetesek arca bősz ügybuzgalmat árult el. Min­denki sietett, mindenki fon­tos államügyekben járt. Ru­mata jól kinyitotta a szemét, s ráérősen rótta a folyosókat. (Folytatjuk.) \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V.S\\\V.\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V,\\\\\\V.\WW.V\\\\\\\\\\\\\\N\\WV,\\\W WWW.WW\'.VÍ Cserhátsurányi táj Magántaxispraxis Felmegyek a miniszterhez A községháza kapujában pár szót váltunk a tanácselnökkel, a diskurzus azonban máris megszakad. Idős, vedlett, bot­ra támaszkodó ember áll kö­zénk, a jövevény magával hozza a rosszfajta vegyespá- Tinkák nehéz illatát is. Egy másodperc és kezdetét veszi az utcai ügyfélfogadás: — Az isten áldja meg, el­nök elvtárs, elintézhetné már nekem a segélyemet. Élőszóban is, akár csak az írásbeli kérvényeken, a ké­relmet követi °z indoklás. Mondja is a d ikvens a ma­gáét szívhez szólóan: ez sincs, az sincs, csak a bajból akad tengernyi. A tanácselnök bó­logat, minden mozdulatából azt látom, hogy alaposan is­meri az idős férfit, a körül­ményeiről nem is beszélve. — Ismerik az ügyintézők a maga helyzetét. Majd meglát­juk, hogy mit lehet tenni. A botra támaszkodó öreg­úr belekap az ígéretbe, zava­ros tekintetében fény villan. — Mondja csak, elnök elv­társ, azt nem lehetne, hogy rendszeres legyen az a se­gély? A válasz kemény és hatá­rozott: — Szó sem lehet róla! A maga ügyében, tekintettel a jövedelmére... — Hogy-hogy nem lehet? — csattan fel mérgesen az öreg. — Hallgatom a rádiót, az meg azt mondja, hogy tá­mogatni kell a segítségre szo­rulókat. .. — De azt nem mondja a rádió, hogy el kell inni a nyugdíjat az utolsó fillérig... Ugye, nem mondja? A replikára az öreg kissé összébb húzza magát. Kis tár­saságunk pedig tovább gyara­podik, mert megáll mellettünk egy másik öreg. Méltóságteljes léptekkel érkezik, sok esz­tendőt látott ruhája makulát­lanul tiszta, virít rajta a fe­hér ing. Megelőz bennünket a köszönéssel, majd első mon­datával a segélyért folyamo­dó idős emberhez fordul: — Már megint részeg vagy? A tanácselnök úgy látja, hogy éppen ideje befejezni az utcai ügyfélfogadást. Elindul a dolgozószobája felé. — Legyen türelemmel, a le­hetséges határokon belül nem feledkezünk el magáról. A sorsát eddig oly kenettel­jes hangon ecsetelő öreg meg Salgótarjánban alig másfél éve jelentek meg az első ma­gántaxisok, azaz hivatalosan személyszállító kisiparosak. Számuk jelenleg kilenc, s a következő hetekben további kettő kezdi meg tevékenysé­gét a megyeszékhelyen. ,,Házirend" Hogy feltűnésüket nem min­denki fogadta lelkesen, azt a magán'taxi-állomás telefon- fülkéjére festett ,,Sz... ma­gántaxisok” és „A harácsolás bűncselekmény” feliratok je­lezték. Ezeket a személyszál­lító kisiparosok társadalmi munkában lekaparták... A jelenség többé-kevésbé egyenlő azzal a tünettel, mi­szerint hazánk lányai és fiai imádják a lángost, de utál­ják a lángossütőt. Most azonban maradjunk a személyszállító kisiparosok kicsiny, de lelkes csapatánál, akik magántaxis-értekezletet hívtak össze a napokban Sal­gótarjánban, a KIOSZ szék- házába. A téma többem kö­zött a magántaxisok házi­rendje és egyéb aktuális kér­dések. A jelenlevők — szám szerint heten — határozat- képesnek nyilvánítják a kom­pániát, s Haverla Tibor, a KIOSZ városi szervezetének titkára, valamint Vincze Sán- dorné, a városi tanács TEF­sem várja a mondat végét, ki­abálni kezd: — Majd írok egy levelet a minisztériumba. Aztán meg­nézhetik magukat! Jómagam már azon meditá­lok, hogy a tanácselnökök sem irigylésre méltó embe­rek, sokukkal a világ minden kincséért nem cserélnék. A miniszterrel fenyegetődző öregnek azonban ez aligha jut az eszébe. Hátra sem néz, mérgesen húzza a lábát és a botját a kocsma felé. Nosztalgia A Cserhát gyönyörű kis te­lepülésén válogatnak az asz­szonyok a dinnyéim között, a főszereplő azonban hamaro­san egy sudár termetű, jóké­pű öregember lesz. A dinnye már huszadrangú ügy, mert a pajkos öreg megjegyzéseket tesz az asszonyságokra, egyi- ket-másikat talán' még meg is lapogatná. — Csak az a bökkenő, hogy nincs már tehetségem az asz- szonyokhoz, merthogy nyolc­vannégy esztendős vagyok. — kesereg, az asszonynép meg jókedvűen évődik: — Ugyan, mit akarna még?! Az öreg ezután felőlem ér­deklődik, falum nevét tuda­kolja. Felelek illendően, erre feljebb tolja a kalapját és szája szegletében piciny mo­sollyal égy asszonynevet mond. — Ismered-e? — Ismertem. Van tán ti­zenöt éve is, hogy eltemet­ték. A kérdezősködés pedig foly­tatódik tovább. Az „ismer­ted-e” után én bizony rendre csak azt felelhetem: „Meg­halt”. „Öt is eltemették”. osztályának főelőadója jelen­létében megkezdődik a ta­nácskozás. A „házirend” első pont­ja: A magántaxis köteles ud­varias magatartást tanúsíta­ni! Jó vicc, gondolom magam­ban és körülnézek, d® a fe­szülten figyelő arcokról azt olvasom le, hogy ezt komo­lyan is gondolják. Elvégre ki a csuda ülne kocsijukba, ha nem így lenne.. A „házirend” — ki tudja, miért nem inkább tízpa­rancsolat — nagyjából hason­lóan fontos pontokat tartal­maz a kívülállók számára, vagyis^, nyugodtan mellőzhe­tő további idézése. Inkább a kollektíva" kialakítása — ez a második napirend — az ér­dekes. A személyszállítás —, ha valaki nem tudná — a sza­badáras kategóriába tartozik. Azaz, ha valamelyik magán­taxis hat forintért fuvaroz­za utasát, megteheti. Ha tíz forintért vállalja, azt is. Leg­feljebb legközelebb nem lesz kliense. Ezért a jelenlevők hét forintban egyeznek meg. Plusz, percenként két forint a vá­rakozás. A következő kérdés némi­Az ötödik vagy a hatodik nevet mondja az öreg, amikor hozzáteszi: — Ez is a szeretőm volt. — Ez is? Meg a többi fel­sorolt is. Mondja már, bá­tyám, hány szeretője volt ma­gának? Elkerekedik az öreg képe, pár pillanatig tanácstalan, az­tán megfelel karakánul: — Ja, fiacskám, plajbász meg egy nagy árkus papír kellene ahhoz, hogy vala­mennyit sorra vegyem. Katonalevél A nagyközség főutcáján áll­dogálunk, s egyszer csak, mint minden halandó, a túloldalra bámulunk. Ott van most az „esemény”, regruták vonul­nak tarka civilben, de már kurta hajjal, kezükben és hó­nuk alatt színes reklámszaty­rokban a bevonuláshoz vitt holmi — és masíroznak nóta­szóval. Nézzük a bevonulókat és megszólal kicsiny társaságunk legidősebb tagja: — Egy-két nap és jönnek a katonalevelek. Valahogy így: „Drága jó édesanyám, a cso­magban kösse össze a kacsa láfát. nehogy felniért a pá­linkát, mert akkor elázik a százas!’ Az ötletességnek kijáró el­ismeréssel nevetünk az anek­dotán, míg meg nem szólal egyikünk: — Na. fiúk, régen írhatták ezt a katonalevelet. _ •>•>•> — Mire megy ma a baka egy százassal?! Kelemen Gábor leg összefügg az alkoholiz­mus előretörésével. Mi a teendő ittas utas esetén? A vélemények erősen megosz­lanak. Van, aki elszállítja — attól függően, hogy „kisto- tál”,’ vagy „nagytotál” az il­lető — mások viszont megta­gadják a fuvart. — Ittas embert nem köte­les elszállítani a taxis — summázza véleményét a KI­OSZ képviselője. Nekem vi­szont az a véleményem, hogy az ittas ember rontja a vá­rosképet. Ezért jobb, ha — némi társadalmi összefogás­sal — ágyba kerül... További ' kérdésele, hogyan álljanak be a magántaxi-állo- másra? Legyen-e ügyelet? Az elsőre — bármilyen meglepő — az a válasz, hogy sorban, a másodikkal kapcsolatban némi vita alakul ki. — Ha ügyelni akarok — szólal meg egyikük — visz- szamegyek a Volánhoz. Nem ketyeg Űjabb fogas kérdés: mi a teendő egy negyedórás so­rompó esetén, a baglyasi vas­úti átjárónál? — Számolni kell a két fo­rintot percenként — így az egyik. — Ne mondd — szól a má­sik. — Áll a kocsi, nem fo­gyaszt benzint, mit számolsz akkor? — A Volán-taxi órája is ketyeg! Az ám! De az óra itt nem ketyeg. Már csak azért sem, mert nincs. Egyhamar nem is lesz. Ámbár valahol már gyártják. Állítólag lesz vagy húszezer forint, mivel adat­tárolót is rejt magában. Alig­ha hiszem, hogy a magánta­xisok türelmetlenül várnák... Annál inkább, mert jelen­leg évi hétezer-kétszáz forint általános jövedelemadót fi­zetnek, plusz ennek 20 szá­zalékát, mint községfejlesz­tési hozzájárulást. Ez hozzá­vetőlegesen 50 ezer forintos évi jövedelmet feltételez. Ezen kívül —, mint kisipa­rosok — fizetnek havi 400 forint tagdíjat. Medlékfoglal- kotzású magántaxisok mind­ennek a felét. Ha adattárolós taxióra nincs is, sok egyébnek azon­ban kell lenni a kocsiban. Erről a városi tanács jelen­levő képviselője tájékoztatja az érdekelitekeít. A felsorolás többekben némi meglepetést vált ki. Lássuk csak a listát! Kell egy jegyzéktömb, egy számlatömb, egy vásárlók könyve, valamint egy bélyeg­ző a kisipari működési enge­dély számával. Kívülre, a ko­csi jobb oldalára pedig egy 30x15 centiméteres névtábla. Miután megszavazzák, hogy a hiányzó kellékeket ki sze­rezze be, megválasztják a jö­vendőbeli háromtagú intéző bizottság személyszállító kis­iparosokat képviselő tagját. A tanácskozást, a résztve­vők hasznosnak és fontos mérföldkőnek nevezve a magántaxizás rögös útján, berekesztik és rögvest kocsi­jaikba szállnak, mielőtt a konkurrencia túlságosan mé­lyen nyúlna a zsebükbe... A rekkenő déli melegben Boda Gyula Polski Fiatjának oldalát támasztjuk Mosonyi Lászlóval hármasban. Moso­nyi nem tűnik túlságosan örömtelinek, hogy őt válasz­tották intéző bizottsági tag­nak. — Nehéz szakma — mond­ja. — Itt mindenki magá­nak dolgozik. Amennyit hajt, annyit keres. — Mégis mennyit? — ér­deklődöm, nem nagy sikert aratva kíváncsiskodásommal. — Négy és fél, öt és fél kö­zött jön ki tisztán havonta — mondja Boda Gyula. — Kiszámoltam — folytat­ja társa —, ha egy métert sem megyek a kocsival, aa is háromezer forint. Most tényleg nem megyi A Palócz Imre téri magán- taxi-állomás forgalma jelen-: leg holtponton áll és ilyetén­képpen a személyszállító kis­iparosok kedélyállapota is. Delelő lóerők — Hát sarokházat nem épH tünk egyhamar, az biztos. — Mi a szép ebben a szak-’ mában? — A függetlenség. — Nincs főnök. A magunk urad vagyunk. Most teljesen, az biztos. Le is ülünk a padra. Még jó, hogy csináltak maguknak va­lami ülőalkalmatosságot a térre, mert 10-693-as telefon­számot senki sem hívja. — Inkább reggel, meg es­tefelé — mondják. De azért reménykednek.1 Benne lehetne a házirendben, a magántaxis legyen opti­mista. De nincs benne... Zilahy Tamás NCGRÁD - 1983. szeptember 11., vasárnap 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents