Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)

1983-09-11 / 215. szám

Add már uram az esőt! Beszélgetés Pálfalvai Kálmánnal, a Nógrád megyei Víz- és Csatornamű Vállalat igazgatójával Gondolja-e kedves olvasó, hogy az imént kifolyatott csapvíz, fürdővíz, mosóvíz stb. köbmétere voltaképpen mennyibe kerül? Azt minden bizonnyal tudja, hogy ön köbméte­renként egy forintot fizet a vízért, ám azt bizonyára kevésbé, hogy Nógrád megyében ez éppen tizenkét forintba kerül... Csupán Szabolcsban és Baranyában ilyen drága, az ország többi területén jóval olcsóbb, Buda­pesten például alig több négy forintnál. Még drágább azonban, ha az időjárás szűkén méri égi áldását, s az évszázad egyik leg­aszályosabb nyara után kell biztosítani a vízellátást. Nincs könnyű helyzetben a Nóg­rád megyei Víz- és Csatornamű Vállalat, ahol Pálfalvai Kálmán igazgatótól kértünk választ a megyei vízgondokat érintő kér­désekre. — Kezdjük a közepén, a legegyszerűbbnek tűnő kér­déssel: miért kevés a víz? — A megye közismerten vízben szegény terület. A kedvezőtlen hidrogeológiai adottságaink folytán igen ko­moly erőfeszítéseket kell ten­nünk, hogy a vállalat által előírt tízmillió köbméter évi ivóvízmennyiséget biztosítani Tudjuk. Ez ugyanis, azt jelen­ti. hogy naponta és folyamato­san átlagban 35 ezer köbmé­ter ivóvizet kell a mintegy kétszáz víztermelő helyről biztosítani fogyasztóinknak, közel 800 kilométeres vezeték- hálózaton át. Megtalálható megyénkben a vízbeszerzés széles skálája, például a forrásvíz, az ásott és fúrött kút, felszíni és mélyfúrású kút, valamint jelentős szere­pet képvisel az Ipoly és a Zagyva folyótoból nyert és tisztított víz. — A tavalyi és a,z idei esz­tendő különösen mostoha volt hozzánk, már ami az esőzése­ket illeti. Ennek belátható és egyelőre beláthatatlan követ­kezményeit érezzük és a jö­vőben is érezni fogjuk — a vízellátásban is. — A hosszú, meleg nyár és a csapadökszegény időjárás i'endkivúli módom próbára tette a 600 fős kollektíván­kat, s mindazokat, akiknek feladatuk a vízellátás zavar­talanságának biztosítása. S tény, hogy ez az időjárás fel­becsülhetetlen károkat oko­zott a népgazdaságnak is! A vízben egyébként is a leg­szegényebb területek közé tartozó, Nógrádban a közüze­mek számára termelt ivó­víz körülbelül kilencven szá­zaléka felszíni vízfolyásokból, illetve a közeli rétegekből ered, mondanom sem kell tehát, hogy mit jelentett a csapadékszegény időjárás?! A vízutánpótlás mintegy har­minc-negyven százalékkal csökkent. — Gondolom, bizonyos je­lek előre láthatóak voltak... — Mindezek után érthető, hagy a megye szinte valameny- nyi településén az I. fokozatú vízkorlátozást kellett beve­zetni, a,mi locsolási és gépko­csimosási tilalmat jelent a lakosságnak, míg ipari üze­mekben 15 százalékos csök­kentést. Volt-e foganatja az intézkedésnek, kiket kellett bírságolni, s milyen mérték­ben? — Kacifántos dolog ez! Hi­szen addig minden simán megy, amíg javaslatunkra a tanácsi szervek vízikorláto­zást rendelnek él. Az is tisz­ta sor, hogy aki ez ellen vét, az ötezer forintig büntethe­tő. Csakhogy a tanácsi ren­delkezések betartása, illetve ennek ellenőrzése már megle­hetősen akadozik: nagyon so­kan megszegték a vízkorláto­zási tilalmat, ám elenyésző esetben szabtak ki büntetést az illetékesek! Így aztán leg­több helyen írott malaszt maradt a tilalom. Aminek aztán olyan következményei is vannak, hogy például a fa­lu felső részénél levő házak­nál ivóvíz sincs, míg a lent fekvő területeken locsolnak... — Es mi a helyzet az üze­meknél? Hol, kit és mennyi­re büntettek meg? —■ A zifc keli. mondanom, hogy a korábbi évekhez ké­pest jóval kevesebb a túlfo­gyasztás, hiszen több évvel ezelőtt igen magasra rúgott ennek összege. Az elmúlt évben „csak” 1 800 000 forin­tot fizettek, ami pénz nem a vállalaté, hanem átfutó té­tel, az idei bírság valószínű még kevesebb lesz. Egyéb­ként, nagyon szigorúak a rendelkezések, mivel a víz drága kincs, s nagy baj, ha nincs, ahogy mondani szokás. Ha valaki öt-tíz százalék kö­zött fogyaszt többet a meg­engedettnél, akkor a víz árá­nak ötszörösét fizeti be, de ha például ötvenszázalékos * túlfogyasztás, akikor huszonöt­szörös vízárat számolunk fel! S ezt minden esetben meg­tesszük, mert erre külön és naponta figyelünk, reagá­lunk. Az üzem dolga aztán, hogy a felelősséget megálla­pítsa! A Nógrád megyei Ven­déglátó Vállalatnál, vagy az élelmiszer-kiskereskedelmi vállalatnál tudomásunk sze­rint személyes felelősségre vonásra is sor került, s ezt kéne szorgalmazni. — Végezetül: meddig tart még ez a szorító Tízhelyzet? Mikor nyithatjuk meg a csa­pokat locsolni, autót mosni, stb. S a vállalat számít-e, fölkészül-e az Idei időjárás­hoz hasonló „istencsapásra?” — Nem vagyok időjós. Fe­lelőtlenség lenne bármiféle ígéretet tenni, hogy ekkor és ékkor, itt és itt ennyi víz lesz. A tényekből, nem pedig az illúziókból kell kiindul­nunk. Egy több napos esőzés arra adhat reményt, hogy néhány héten, másutt viszont csak hónapok múlva feltöl­tődhetnek a medrek, a táro­lók, s ez enyhít a gondokon. Kollektívánk nem kímélő munkával, éjjel-nappal, ün­nepnapokon is felelősséggel igyekszik eleget tenni a viz- szolgáltatási igenyeltnek. Saj­nos, azzal számolnunk kell, hogy jelentős vízellátási ne­hézségekkel kell szembenéz­nünk a jövőben is. Ebben a helyzetben különösen fon­tos az ivóvízzel való takaré­kosság, ez mindannyiunk em­beri kötelesség«! Fejlesztések? Nagyszabású rekonstrukciós program kezdődik, amelynek részletezése egy külön cikk feladata lehetne. Most csak annyit, hogy fölkészülünk a jövő nehézségeire, s felvettük a kapcsolatot a Heves megyei vízművel is. a szabad vízka- paoiitós kihasználására. Ez­úton is szeretném megköszön­ni azt a támogatást, amit a vízgondok leküzdésében más szervektől, tanácsoktól kap­tunk. Egyre többen ismerik fel, hogy csak társadalmi ösz- szefogással lehetünk úrrá a helyzet«. TANKA LÁSZLÓ WÖGRADf SA'JTöTÖKTfNFT m Újabb termelőszövetkezeti AZ MSZMP KÖZPONTI BIZOTTSÁGA, 1959. október 22-i ülésén összegezte a mező- gazdaság szocialista átszerve­zésének és megszilárdításának eddigi tapasztalatait és egyút­tal megfogalmazta a termelő­szövetkezeti mozgalom to­vábbfejlesztésének szükséges­ségét, 1959. november 30-a és december 5-e között ülésezett a Magyar Szocialista Mun­káspárt VII. kongresszusa, amely megerősítve a KB 1959. október 22-i határozatát, konkrétabbá tette az átszer­vezés befejezésének feladata­it: „A következő években meg kell teremteni a politikai és gazdasági feltételeit annak, hogy a dolgozó parasztsággal egyetértésben befejeződjön a falu szocialista átalakítása és egyidejűleg növekedjen a me­zőgazdasági termelés.” A párt tudatos politikája nyo­mán a magyar mezőgazdaság szocialista átszervezésének második hulláma 1959 őszén országszerte kibontakozott. A tsz-szervezés meggyorsí­tásának feltételei Nógrád me­sében is kialakultak. AKöz- jponti Bizottság októberi hatá­rozatának megjelenése után a megyei pártbizottság nagyak- tívaülést tartott, amelyen ér­tékelték a tsz-ek létrehozása lés fejlesztése terén az eddig jelért eredményeket és kijelöl­ték az elkövetkezendő idő­szak legfontosabb tennivaló­it. E döntő, s nem csak a me­gye, hanem az egész ország la­kosságának életét meghatá­rozóan befolyásoló események természetesen megjelennek a Nógrádi Népújság hasábjain. Az 1959 október 22-i központi bizottsági határozat szövege a lapban ugyan nem olvasható, de a mondanivaló szelleme át­hatja a megjelent írásokat. A megyei lap kiemelt feladatá­nak tartja, hogy — a közpon­ti állásfoglalás szellemében — a tsz-szervezés szinte minden mozzanatáról tájékoztatást ad­jon. A legkisebb előrelépés is fontos ekkor. 1959. december 16-án, azonban már a megyei termelőszövetkezeti mozgalom lényeges eredményéről olvas­hatunk: 850 fő lépett a közös gazdálkodás útjára novem­ber elseje óta. A bevitt föld­terület nagysága pedig meg­haladja a 3900 kh-at. Terme­lőszövetkezeti község lett községek Nemti, Szügy, Szirák és Nóg- rádszakál. A jelentős események” közzététele a számszerű fej­lesztés mellett ugyanakkor nem maradhat el a megtett út, a viszonylag hosszabb idő­szak tapasztalatainak össze­gyűjtése, elemzése, a további tennivalók megfogalmazása sem. Az újonnan létesült kö­zös gazdaságok segítése, a tsz-tagok politikai nevelése, a vezetés demokratikus elvei­nek érvényesítése, a közgyű­lés szerepének tudatosítása, a zárszámadások előkészítése és lebonyolítása. E hosszabb lé­legzetű írások jellemzője lesz egyre inkább az érvelő-vi­tatkozó stílus, jobban kidom­borodik az agitációs jelleg és a konkrét számadatokkal tör­ténő bizonyítás. 1960 TAVASZÁN ÉS NYA­RÁN természetszerűleg elő­térbe kerül a mezőgazdasági munkálatok elvégzésének kér­dése, a szántás, a vetés, a be­takarítás. A maga eszközeivel a megyei lap e célkitűzések megvalósítását is híven szol­gálja. Vezércikk hívja fel a figyelmet a termelési átlagok növelésére: „Termeljünk az idén többet, mint tavaly!” (Nógrádi Népújság, 1960. III. 5.). Konkrét példákkal és az erélyes intézkedések követelé­sének igényével lép fel a kö­zös vagyon dézsmálóival, meg­károsítóival szemben: „Véd­jük jobban a tsz vagyonát!” (Nógrádi Népújság, 1960. VT. 15.) Életképek, riportok színe­sítik ekkor a mezőgazdasági rovatot. Ezek egy-egy jelleg­zetes személy bemutatásán túl a falu egész arculatáról, az ébredő majd a viruló ha­tárról, a munka végzéséről és a lassan-lassan formálódó fa­lusi közösségekről adnak több esetben is változatos véget. Köztudott: a nyári időszak kiemelkedő és egyben a leg­nehezebb munkája az aratás. A Nógrádi Népújságban rend­szeresen és többségében meg­elégedéssel olvashatunk arról, hogy a dolgok e téren is rend­ben vannak. A megyében — a tavaszi munkákhoz hasonló­an — az aratással kapcsolatos feladatokat is teljesítik. Eb­ben nem utolsósorban közre­játszik az a szükségszerű és nagyon okos rendelkezés, amely szerint ezidőre terme­lőszövetkezeteink bevezették a prémiumrendszert. Á felada­tok teljesítéséhez ugyanakkor nagymértékben hozzájárult, az a támogatás, amelyet az ipari üzemek dolgozói nyújtottak: „Salgótarjánból mintegy négy­ezer ember segít majd a fal­vak aratásában” — adta hí­rül a megyei lap 1960. július 9-i száma. Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek az új termelőszövetkezetek, öröm­mel olvashatjuk, hogy többsé­gében ezek is Sikerrel telje­sítik nyári kötelezettségeiket: „Learatott az érsekvadkerti Dimitrov Tsz” (Nógrádi Nép­újság 1960. július 13.). A kö­vetkező számok palotási, dej- tári, jobbágyi és más terme­lőszövetkezetekben születeti aratási eredményekről tudósí­tanak. , Az ősz! munkák végzése közel olyan súllyal szerepel a Nógrádi Népújságban, mint az aratás. Hírt kapunk a be­takarításról, a gabonák szárí­tásáról, a felvásárlásokról, a kukoricatöldek helyzetéről, az őszi árpa vetéséről. Az írások túlnyomó többségében az elő­remutató, pozitív példákat mutatják meg, s csupán itt- ott fedezhető fel, hogy néhány helyen gondok vannak. EGYRE NAGYOBB TERET KAP a tsz-tagok munkában való érdekeltségének kérdése is. Ezt mutatja többek között az „Anyagi érdekeltség a szö­vetkezetben” című írás, amely a lap I960, szeptember 28-i számában jelent meg. A „Ho­gyan biztosítjuk a tsz-tagság jövedelmének állandó emelé­sét?” címmel a megyei lap vitát indított a megyei tanács mezőgazdasági osztályával kö­zös rendezésében Balassa­gyarmaton (közösen szerve­zett ankét anyaga alapján). Az újság rendszeresen közölte a tsz-elnökök, mezőgazdasági szakemberek hozzászólásait, melyek a továbblépés felté­telét, a nagyüzemi állatte­nyésztés lehetőségeinek jobb kihasználásában, a helyi adottságoknak megfelelő nö­vénytermelés teljesítményé­nek, valamint a munkaszerve­zés javításában. összességé­ben tehát a jobb munkában vélték megtalálni. Az eszme­csere kétségkívül hasznos volt a termelőszövetkezeti mozga­lom előrelépése és a gazdál­kodás színvonalának emelése •szempontjából. (Folytatjuk) Dr. Bozó Gyula meglesz itt az erdőn a négy- a. vadcsapásokat, tudtam, hol meg tudnám mutatni a se- venéves szolgálati időm. vannak rókalyukak, melyik gédleveiemet is. Csak hát ezt Előveszi bőrrel borított ku- részen szoktak felbuktam a a szakmát nem gyakorolhat- lacsát. Odakínálja. Jólesik a szarvasok. Ha volt rá időm, tam sokáig, mert negyvenhat- még mindig hűvös forrásvíz, nem kellett otthon segédke»- ban súlyos balesetet szenved­Á kéményseprő fia — Persze, de nem csak most, hanem minden évben nagy gondossággal készülünk föl az idényre: az ivóvízhá­lózatot, a tárolókat mossuk, tisztítjuk, a gépeket, beren­dezéseket ellenőrizzük, biz­tosítjuk a megfelelő tartalé­kokat, és így tovább, s több fejlesztési és rekonstrukciós feladatot valósítottunk meg. — Említene néhányat? — Gyors ütemben készült el a Szurdokpüspökit Pástié­val összekötő ivóvízvezeték; ugyanitt még az év elején két új csőkutat helyeztünk üzem­be, akárcsak az ötszáz köb­méteres tárolómedencét a csúcsfogyasztások kiegyenlíté­sére. Szécsényben saját, Ba­lassagyarmaton pedig taná­csi beruházásban valósult meg az új víztároló építése. Őszintén szólva, a kora ta­vasa felkészülés, s a fejlesz­tések után arra számítottunk, hogy a vízellátási helyzet az idén jelentősen jobb lesz. Sajnos, az időjárás közbe­szólt. A csapadékhiány, a talajvízszint süllyedése nagy­mértékben csökkentette kút- jaink vízhozamát, sok helyen kiszáradtak a medrek, a pa­takok. Nincs víz a Lakosban, üres a Ménes-patak medre is..., így aztán a szécsényi vízműnél levő medencék re­konstrukciója sem hozhatta a várt eredményt. De kiszá­radt a Kövicses-patak, ala­csony a Zagyva vízállása, s hónapok óta megszűnt az Ipoly folyóból a nyersvíz ki­vétele. Az idén és a tavasszal betárolt 4,2 millió köbméter komra-völgyi vízállomány is jelentősen megcsappant... Nem is folytatom, elszomo­rító. Borotvaélen kellett tán­colnunk, hogy ne következ­zen be tragikus helyzet. |rdatlan nagy a csend! Már hosszú ideje állunk a terebélyes korona jú tölgyfá­nál, hátunkat nekivetve kér­ges törzsének és élvezzük a bágyadó nap sugarai még érezhető melegét. Szellő sem rezeiül, hallgat a madarak csapata is, s csak nagy soká­ra röpül fel tőlünk nem mesz- sze és húz át a fejünk fölött egy megriadt fácán. — Lehet — mondja Ra­uscher Gyula —, róka riasz­totta meg. Pedig elég sokat sikerült kilőnünk közülük. De úgy látszik, szapora lett az új nemzedék. Megnőttek a kis Vukok. s enniök, ugye kell. Szeméhez emeli távcsövét. Végigpásztázza a tájat, a las­san már őszülni kezdő erdő­vonulatokat, majd arcát újra nekitartja a napnak. — Ez kell már nekem! Igaz, az elmúlt tél csak nyúlfarknyi volt, nem fázott agyon az ember, de azt a sok hideget, förgeteges zimankót, amit már átszenvedtem, feledni nem le­het. Elhiszi, még csontjaim­ban is van azokból a nagy fagyokból... A szememben meg gyakorta érzem az át­virrasztott éjszakák paprikás csípését. Lábaimban meg le­gyalogolt kilométerek ezrei sa­jognak. De ne vegye ezt pa­naszkodásnak: ez az én szép életem, amit magamnak vá­lasztottam. A Nagyorosziban élő Ra­uscher Gyula hivatásos va­dász, — De sok esztendeje már — tűnődik el a pirospozsgás, ősz hajú ember. — Most töl­töttem be az ötvenhatodikat és mikor nyugdíjba megyek, Húz egyet ő is belőle, aztán gondosan racsavarja a kupa­kot. Nagy kincs kutaktói tá­vol a tartalma. — Tegnap — néz rám — erről a helyről néztem egy vaddisznókonda vonulását. Ér­dekes látvány volt. De hát tudna-e maga olyat mondani a természetben, ami nem bi- zseregteti meg az ember szí­vét. .. ? Nézze ezt a gyönyö­rűen színeződő lombot. hát nem lehet benne elgyönyör­ködni?! Meg, figyelje csak, milyen különlegesen szép íve van anru.k a göcsörtös gally­nak! Sajnos a tisztások virá­gai kiégtek a nagy száraz­ságban, de imhol, piroslik, feketéllik a szeder, azért az árnyékos oldalakban zöldel­lik a moha, s ring még egy­két harangvirág. Szóval, ez az én világom, mióta az eszemet tudom. Már aprócska gyerek­koromtól jártam az erdőt, mezőt, tudtam én, hol fészkel a sok madár. De sohasem bántottam egyet sem. Csak el-elfigyelgettem őket. Lestem szokásaikat, s amtkor kikeld tek a fiókák, mondhatni az anyjukkal együtt örültem én is. Később a nagyobb állatok kezdtek érdekelni. Ismertem ni, órákat töltöttem el a he­gyek között. — Kitől örökölte a termé­szet szeretétét? kJ em tudom. Apám ké- ményseprő volt. A Ház­tetőket, meg a padlásokat jár­ta sok faluban. Búi', igaz ő is kedvelte a füveket, fákat, ál­latokat, én mégis inkább a nagyapámra „gyanakszom”, 0 főerdészként ment valami- kor-hajdanán nyugdíjba. De hát ezt tanítani nemigen le­het. Erre születni kell. — Hogy alakult az élete sa­ra? — Itt gyerekeskedtem Nagy­orosziban. Teltek az éveim úgy mint a többieké. De, hogy gyakran jártak erre va­dászok a Börzsönybe, s ami­kor hajtót kerestek az öre­gek elsőként mindig engem ajánlottak nekik. Mert hogy jól ismerem a terepet. Aztán a hajtásból vadászat lett, negyvenhét márciusában meg ide kerültem a helybéli va­dásztársasághoz, vadőrnek. Egyébként, ne nézzen rám furcsán, kőműves a kitanult mesterségem, itt van beírva síi igazolványomba, de otthon tem. Egy téli napon, hazafe­lé tartva az erdőről meg­csúsztam a jeges sziklán, s azóta sem tudom hogyan, pe­dig sokszor végiggondoltam már, a derékszíjba dugott hosszú vadásztör átszúrta a testem. A penge hátul, a de­rekamba fúródott, a hegye meg itt elől, a mellemnél jött ki. Egy álló esztendeig fe­küdtem a balassagyarmati kórházba®. Olyan legyengülve kerültem haza, hogy bizony lépni is alig bírtam. A nehéz fizikai munkától eltiltottak az orvosok. Így lettem aztán hi­vatásos vadász. Persze, sok­sok tanulás, iskolák, tanfo­lyamok elvégzése után, mert nekünk nemcsak a vadakat, hanem a betűt, a törvényt is ismerni kell. A csaknem négyezer hek­tárnyi területet magáénak mondható vadásztársaság gaz­dag vadban. Sok a szarvas, az őz, a vaddisznó, akad muf­lon is, de nyúl, fogoly és fá­cán már kevésbé. — Pedig erről nem mi tehe­tünk, hiszen gondosan gaz­dálkodunk. A télen is nem kevesebb, mint ezerötszáz mázsa különféle takarmányt helyeztünk ki az etetőkbe és szigorúan betartjuk a kilövé­si szabályokat. Csak hát az a sokféle vegyszer.,. Az aztán nem használ az apróvadnak. — Biztos sok élménye akadt az erdőn töltött harminchat ev alatt. — Órákon keresztül tud­nék mesélni. Mégis, a legszí­vesebben arra emlékszem vissza, hogy együtt vadász­hattam a hazai vadászok le­gendás mesterével, Kittenber- ger Kálmánnal. Aranyernber volt. Puska ugyan nincs az ősz hajú mesternél, de mégis odaképzelem vállára. Csak hát, ebből a szelíd, megfon­tolt, csendes szavú emberből nehezen nézem ki, hogy gyakran használja a fegy­vert. Mondom is neki. — Ez így igaz! — bólint. Sohasem voltam lövöldözős típus. Most is leginkább an­nak örülök, ha valakinek si­kerül, elejteni az általam be­cserkészett vadat. Elhiszi, a legtöbb patront nem az erdőn, hanem a lőtereken használ­tam el. Tudniillik, célozni na­gyon tudni kell. Ügy is mint vadásznak, úgy is, mint mun­kásőrnek. ötvenhét januárjá­tól ez év januárjáig hordtam a kék egyenruhát’ a zöld mel­lett, s megkaptam a Hazai Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatát. Q- yorsan elhallgat, s int,' v üjját szájára téve. Néz­zem: két nyúl kergetőzik a bokrok között... Karácsony György NÓGRÁD «• 1983. szeptember 11,, vasárnap 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents