Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

Szegedi-Papp Zoltán:

A CITROM

Előbb a titkárra néztem, aztán a könyvespolcra, moly mögötte magasodott, végül a falra, ahonnét Marx, Engels, Lenin nézett vissza rám. A pártirodában beszélgettünk, a hosszú tárgyalóasztalnál. A titkár egymás utón szívta a Szimfóniákat, már füst volt az egész szoba.

— Ami a Vetróvad történt, azt sose fogom eire!e'teni — mondta és nagyot slukkolt a Szimfóniából. — Pedig történt velem egy,

s más az életben. De azt: soha.

Ismeretségem Vetróval nem a legjobban kezdődött. Az esztergályosok munkájával akartam ismerkedni.; Vetrót az igazgató ajánlotta. Művezető a forgácsolóban. Ha ügyesen kérdezek, sok mindent magtudhatok tőle — mondta. Az ügyesen szót mintha nagyobb • nyomatékkai hangsúlyozta volna, de akkor erre ügyet se vetettem.

— Nem szeretem a kérdezősködőket — npndt'a Vetró, miután kezet fogtunk.

Egyszerre igyekeztem érzéseimet titkolni és alaposan szemügyre venni. Méterkilencvenes hústorony, fakult szürkéskék munkaköpennyel, fekete sörtehajjal. Akár egy profi birkózó, nem sokkal a visszavonulást köve! ően.

A levegőtlen kutricára is foshattam, hogy azon nyomban elöntött a veríték.

— Azért mégis szeretném, ha beszélgetnénk — mondtam.

— Egyszer járt itt egy szakszervezetis a megyétől. Elkért tőlem egy jelentést, azóta sem láttam. Egy egész hét végém ment rá, mire azt a jelentést megírtam — mondta.

— Én nem akarok elkérni semmilyen jelentést. Én csak beszélgetni akarok — mondtam.

— Mindig is nehéz ember volt ez a Vetró. — A parttitkár maga elé fújta a füstöt. — Az apja is ilyen volt. Itt dolgozott 6 is, a forgácsolóban., Jófejű. Többször szerettük volna kiemelni. Mondtuk neki, elküldünk iskolára, tanulj, képezd magad. Még sok mindén lehet belőled. Tudja, mit mondott rá? Én meg akarok maradni ilyennek, sima pa roll,nosnak. Szakszervezeti bizalmi. Ennél magasabb funkciót nem hajlandó vállalni...

— A művezetőséget is elvállalta — mondtam.

— Miután megválasztották.

Felkaptam a fejem. — A művezetőket nem szokták választani.

A titkár elmosolyodott. — Valóban nem. Vetrót azonban megválasztották. Még annak idején — tétté hozzá.

Ez még a hatvanas évek elején volt. Egy munkájából kikopott rendészt akartak a górék az esztergályosokra rálőcsölni. Akkor összefogtak és megválasztották Vetrót.

— Még mindig nem egészen értem, ,'t

— A legszájasabb esztergályos, egy marós meg egy fogazó bementek az igazgatóhoz és megmondták, hogy a volt rendész nem kell. Ok Vetrót akarják. Egy darabig győzködték őket, hogy így meg úgy, de azok kötötték az ebet a karóhoz. Végül a górék retiráltak.

— Érdekes történet — jegyeztem meg.

— Távolról sem a legérdekesebb — mondta a titkár.

Q

El kellett telni bizonyos időnek, mire Vetróval úgy-amennyire összemelegedtünk. De ahogy múltak a hetek, mind beszédesebb lett. Sok mindent megtudtam tőle. Amikor az emberek látják, hogy jegyzik szavaikat, többnyire megmerevednek, szólamokat, közhelye-, két kezdenek emlegetni. Vetró nem tett lakatot a szájára. Tán még egy kis gőg is volt benne. Nincs rá jobb szó: melósgőg. Erényeivel és hátrányaival. Szidta a műszakiakat, a gyártás-előkészítést. Beszámolt részletesen, mint szokott brusztolni a normásokkal, akik akkor is mohóskodnak, amikor még nem já- ródott be az új széria. Nem folyamatos az anyagellátás. Ha elromlik a gép, sokszor nekik kell megbütykölni, méghozzá munkaidő Után. Meg, hogy ezek a gépnél melózó gyerekek mind egy szálig el vannak adósodva, mert mindent egyszerre akarnak. Házat építeni, új bútort^ motort, tévét, mosógépet, hűtőszekrényt venni, meg az se ónt, ha hót végén van otthon egy rekesz Kőbányai. Két évig állandó éjszakás volt ő is,, kellett nagyon a pótlék. De kibukott. Az asszony is azzal fenyegetőzött, hogy elválik tőle, így aztán abbahagyta. — Most meg már örülünk, ha két műszakra való esztergályost össze tudunk hozni — mondta. — Fogynak az esztergályosok, mintha járvány pusztítaná őket — tette hozzá, kissé keserűen. — Pedig a górék állandóan azt lellkelik, hogy a forgácsoló az üzem szíve, meg ilyesmiket. Mégis alig tudjuk a két partit kiállítani.

Mióta beszélgettünk, a titkár már. az ötödik Szimfóniára gyújtott. — Valami brigád- találkozó vagy mi a fene volt aznap — kezdte. — Van egy jó kis üdülőnk a strandon, ott szoktuk csinálni az ilyesmit. Egy jó birkapörkölt, egymás szavába vágva dumálnak a fiúk, megisszák a magukét, aztán megy mindenki isten hírével. Rájuk fér az ilyesmi a sok robot után. Aznap nagyon belelendültek. Csak Vetró kezdett el szedelőzködni hat óra tájt. Még' cukkolták is. tán kiráz a gatyából az asszony, ha elkésel? Ez persze csak olyan haveri cukkolás volt, mert tudták jól, hogy Vetróné nyolcadik hónapban van, veszélyeztetett terhes. De az ugratást azért nem hagyták el. Vetró csak mosolygott, kicsit fölényesen, mint a hozzá hasonló erős emberek. Meg volt is benne egy kis nyomás, bár részegnek azért nem neveztem volna. Nagyobbakat hallgatott, többet vigyorgott a szokottnál. Ennyi.

— De mielőtt hazament volna, bement még az önkiszolgálóba. Kisváros a miénk, ez az egy önkiszolgáló üzletünk van, a főtér sarkán. szép nagy bolt, van benne minden. Vetró is megpakolta a kosarát csokoládéval, kakaóval és citrommal. Mért akkor hetek óta nem lehetett már citromot kapni épp aznap délután érkezett... Kosarat mondtam? Hát sajnos nem a kosarát pakolta meg, hanem a szatyrát. A kosárba csak egy Boci csokit meg egy csomag Szimfóniát tett. Persze elkapták. Balhé, miegymás. A szokásos.

— Azt mondta, kilép. Még a városból Is elbujdosik. Aztán meg, hogy lemond a művezetőségről. Maradsz, mondtam neki. Megtévedtél. Piás is voltál. Mással is előfordulhat ilvesmi. Nem vagy te gazember. Elmúlik. elfelejtik, többet úgyse csinálsz ilyet az életben.

— A hír persze futótűzgyonsasággal terjedt. Mondtam, kisváros a miénk. Ennél kisebb bolhából is csinál elefántot itt a pletyka. Másnap a nagycsarnokban, ahol a hegesztők Is dolgoznak, az egyik védőlemezre valaki krétával ráírta: CITROM KAPHATÓ A FORGÁCSOLÓBAN, A MŰVEZETŐNÉL! A meiós is nevel. A maga módján persze. Néha kegyetlenül. Amikor szóltak, mi van, lementem, letöröltem. Másnap újra ott volt a felírás. Megint letöröltem. Így ment ez egy hétig. Ha százszor felírják, annyiszor fogom letörölni, mondtam a következő hétfőin, jó hangosan. Elég sokan hallhatták.

— Néhánv nao múlva abbahagyták. Emlékszem, csütörtök volt. Kilenc felé végigjártam a nagycsarnokot. Már egyik védőlemezen se volt krétafelirat. Vetró maradt. Azóta is egyik legjobb művezetőnk. — Hirtelen rámvillantotta a szemét. — Már elég sokat beszélgetett vele. Megismerhette. Magának mi a véleménye?

Aznap a nullakettes szorítócsavarokról beszélgettünk. Hogy mennyi minden szükségeltetik egy ilyen egyszerű munkadarab megmunkálásához. Előkészületi idő, főidő, előtolás — ilyen és ehhez hasonló kifejezések röpködtek a levegőben.

Mikor kis szünetet tartottunk, letettem én is a ceruzát, hogy megmasszíroazam a sok írástól elmerevedett ujjaimat.

— Hogy van a gyerek? — kérdeztem.

— Ősszel megy első gimnáziumba — mondta Vetró, és rakosgatni kezdte a munkalapokat a kopott tetejű asztalon.

Németh József: Füzes

KATONA JUDIT VERSEI

Virágsípok

Bn nem dobáltam madarat; nem téptem ki bogarak szárnyát, de minden kis bűnben benne voltam. Emlékek halk szellője jár át.

A csúzlik útja messze vitt.

A kavicsok még mindig szállnak. Eltemettük a verebet, a nyárfa mellé. Ez volt a bánat.

Az utcából a Végh fiúk ■ rühes macskát felkötötték.'

Ez volt az első iszonyat, a vinnyogása félszre int még.

\

Sarat gyúrtunk s az ágyneműt széttépték a disznók a kútnál.. Anyám csak sírt és jajgatott, hogy sírba visszük. Sehol sincs már.

Én nem dobáltam madarat, de néha áttetsző könnyet, sírok ép szivdobogva figyelek, ha szólalnak a vlrágsipok.

Bekerít szárnyas hatalom

Varjak viszik a láng-napot, a rikoltó kapukat bezárják. Mariid a kávé, nikotin, a lakbér és a bolti számlák.

Körülállnak a versek. Kinn fagy ragyog. Gondom leejtem. Dér-koronás madarat várok, gally-hintája még leng a kertben

POLNER ZOLTÁN VERSEI i

Fergeteges

t

Tar fák ujjal közt a hold, ma minden reménnyel teli. Párába szippant, fölvidul, fiam a fedőt emeli.

Bekerít szárnyas hatalom, a rikoltó kapukat bezárják: váróm koronás madaram, zúzmarás, nagy csöndek királyát.

Piros udvara van a szerelemnek, s a tánc lobogó jegykendőjét fújja a szél. Virág-agancsosak a kertek. Lángoló tulipánokkal tele mind. Ez volt itt mindig gyönyörű, ez az alföldi nyár, ez a tündérkedö évszak: szomszédoló szavainkban parázsló föld, csillagokig elszolgáló puszták.

Vér rügyezik a hóval bugyolált cimbalomverőkön és arcunk körül

nagykendős éjek, bámészkodó hajnalok. Te mintha menyegzőről gyertyákkal ékesítve, én mintha ünneplőben mindhalálig. Jajjal szeretkező sikoly, tűzzel Virágzó rozmaring, de végenincs fergeteges és sárba taposott szivárvány.

Cifra bubát, szikrázó tükrös szívet viszünk majd harmadnapra haza innen, mert piros udvara van a szerelemnek, s a tánc lobogó jegykendőjét fújja a szél.

Legényfogó

Beszőlitom udvarról a Napot.

Patakző fénybe öltözöm. Lángolj, lángolj sápadt arcom, tündöklő haragban alszom. Hajamról csöpög a korom.

Tüzes nyállal itatlak ma éjjel,

testem virágos ünnepén.

Jaj, duzzadó, holdas mellem: galamb sir a förgetegben és fehér ágyam csupa vér.

Halotthalványan kimész az ajtón.

A keszkenőm testedre hil S én csontomig lázas-boldog, sugárzó gyertyákat gyújtok, eleven lábnyomod körül.

t

k