Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)
1983-09-18 / 221. szám
Á kegyelmes úr szárnysegédje Kolcov kapitány cári tiszt. Elegáns, viselkedése, tartása, egész megjelenése „igazi urat” mutat. Társaival együtt vágja ki magát a banditák fogságából, és hamarosan a kegyelmes úr szárnysegédj« lesz. Aztán megtudjuk, hogy Kolcov bolsevik, de beépülésének körülményeiről. ő magáról nem tudunk meg többet A kegyelmes úí szárnysegédje című szovjet tévésorozat első részéből. A vasárnap délutánonkénti folytatásokból öt héten át kapunk választ kérdéseinkre, és a jelek szerint számos izgalmas fordulatot élünk át Kolcovval együtt. Kolcov: Jurij Szolomín. Ma a Szovjetunió tíz legnépeszrűb'i filmszínésze között tartják számon. Hazáján kívül is jól ismerik, hisz több koprodukciónak volt résztvevője, és még több filmjét mu- tatták-mutatják be a külföldi mozik is. Játszott A jégsziget foglyai című szovjet—olasz, a Szolomin civilben Szokolovo című szovjet—csehszlovák, a Derszu Uzada című díjnyertes szovjet—japán produkciókban. A Dauria, a Tavasz az Oderán, A blokád sikerrel szerepelt a svéd, a lengyel, az olasz, az NDK-beli és az angol mozik műsorán, a japán, a jugoszláv és a csehszlovák televízióban. A népszerűség hirtelen köszöntött rá. Egy reggelen arra ébredt, hogy híres ember. Előző este sugározta a moszkvai televízió A kegyelmes úr szárnysegédje című sorozat első részét. Szolomin Kolcov kapitányként megfelelt mindazoknak a követelményeknek, amelyeket a nézők egy kalandos-bűnügyi film hősétől elvárnak. Szolomin Kolcov után sorra alakított tiszteket: Stefa- renko tábornokot a Síokólovó- ban, Szvjagincev őrnagyot A blokádban, Ivan Tyelegint A. Tolsztoj Golgotájának film- változatában. Az már a színész tehetségének köszönhető, hogy ezekben a figurákban nem vált egyformává, sablonossá. Egyik legnagyobb sikerét Vlagyimir Arszenyevként aratta a Derszu Uzalában, amelyet a japán Kurosava rendezett. Mint filmbeli hőse, Szolomin is szibériai, Csitából kelt útra Moszkvába, hogy színészetet tanuljon. Ma — immár több mint negyedszázada — a moszkvai Kis Színház társulatának tagja, és színpadi színészként is nagy népszerűségnek örvend. (e. m.) Túl népszerű az ezres... Két hónapja nagy várakozás előzte meg a zöld hasú bankók megjelenését. A nemzeti bank, a pénzintézetek és a postahivatalok az új bankjegytől várták, hogy — gyorsabb feldolgozás révén — csökkentse a pénzforgalmazás tetemes költségeit. A vállalatok bérszámfejtői s borítékolod saját munkájuk könnyebbségét remélték, hiszen gyorsabb ötezer forintot öt darab ezresből mint 10 ötszázasból borítékolni. A várakozásoknak az új bankó eleget tett. Olyannyira, hogy hirtelen túlságosan is sok került a forgalomba belőle. Ugyanis a vállalatok az ország minden részében elsősorban 1000-es címletekben hozták el a fizetéseket. Így az ezresek nem fokozatosan, hanem szinte egy csapásra vették át az ötszázasok helyét a pénzforgalomban, s jócskán háttérbe szorították ez utóbbiakat. Már az első hónap után látszott, hogy baj lesz a pénzváltással. Egyre többször tárták szét a kezüket az üzletek pénztárosai, mondván: „nem tudok váltani, kisebb pénzt kérek”. Előbb utóbb bezárt a kassza, mert átszaladt a bajba került pénztáros a szomszéd üzletbe egy kiá apróért. Persze addig növekedett a másik kasszánál a sor, s fogyott a vásárlók türelme. De nekünk, vásárlóknak kevésbé megfogható jelek is arra utalnak, hogy túlzottan népszerű lett az ezres. A kereskedelmi vállalatok kasszájában megnövekedett a másnapi üzletnyitásra tartalékolt, váltásra szolgáló pénz. Ez az összeg — miután nem kerül a betétszámlára — még nem is kamatozik. Nem várt veszteség ez minden kereskedőnek. A nemzeti bank szakemberei látva a tornyosuló felhőket, először a pénzintézeteknek adtak a kértnél kevesebb ezrest. Ezután a bérfizetéskor is megváltoztatják a vállalatok által kért címletösszetételt, hasonló megfontolások miatt. Bár vastagabb lesz a boríték — persze nem értékben —, és nehezebb lesz ismét a bér- számfejtők dolga, valószínűleg mindannyian jobban járunk majd. Nem bosszankodunk a váltás miatt torlódó sorokban toporogva, és a kereskedőknek sem fő a fejük az üzletnyitás előtt, hogy lesz-e elég aprójuk az ezreseket felváltani. I. m. ÄRKAGYIJ SZTRUGÁCK11-BORISZ SZTRUGACKTl! NEHÉZ ISTENNEK LENNI Igen, ezt mi is meg akartuk próbálni, gondolta Ruma- ta. Tömeges hipnoindukcló, pozitív remoralizálás. Az egyenlítő síkján mozgó három műholdon elhelyezett hipnosu- gárzqk... — Ezt is meg tudnám tenni. De érdemes-e megfosztani az emberiséget a történelmétől? Érdemes-e az egyik emberiséget egy másikkal felcserélni? Nem lesz-e ugyanaz, mint letörölni a föld színéről az emberiséget, és helyette újat teremteni ? Budah homlokát ráncolva hallgatott, töprengett. — Akkor hát törölj el bennünket a föld színéről és teremts újra, tökéletesebbnek... vagy inkább hagyj meg bennünket, és engedj a magunk útját járnunk. — Szívem szánalommal van teli — mondta lassan Rumata. — Én nem tudom ezt megtenni. S ekkor észrevette Kira szemét. A lány rémülten és reménykedve nézett rá. Rumata a hosszú út előtt lefektette pihenni Budahot, majd a dolgozószobájába indult. A szporamin hatása vége felé járt, s ő megint fáradtnak, összetörtnek érezte magát. Aludni kell, gondolta, és utána összeköttetésbe lépni dón Kondorral. Meg az őrjáratot végző, kormányozható léghajóval is, hadd jelentsék a Bázisnak. És fontolóra venni, mi a teendőnk most, és tudunk-e valamit tenni, és mihez kezdjünk akkor, ha már semmi többet nem tudunk tenni. A dolgozószobában egy fekete szerzetes ült az asztalnál, csuklyáját a fejébe húzta, ösz- szegörnyedt a karosszékben, kezét a magas karfára tette. — Ki vagy? — kérdezte fáradtan Rumata. — Ki engedett be? — Jó napot, nemes dón Rumata — szólt a barát, és hátravetette csuklyáját. Rumata a fejét csóválta. — Ügyes! — mondta. Jő napot, dicső Arata. Miért van itt? Mi történt? — Minden úgy van, mint rendesen — felelte Arata. — A hadsereg szétszéledt, valamennyien földet osztanak, délre menni senki sem akar. A herceg összeszedett azokat, akiket még nem kaszaboltak le, és hamarosan felaggatja az én parasztjaimat a lábuknál fogva, az esztori országút mentén. Minden úgy van, mint rendesen — ismételte. — Értem — mondta Rumata. Ledőlt a pamlagra, kezét a tarkójára kulcsolta, és Aratát nézte. Húsz évvel ezelőtt ezt az embert Szép Aratának hívták, s akkor bizonyára egészen más lehetett, mint most. Nem volt akkor magas homlokán ez a csúf, lila bélyeg. Ez a szoani lázadás után került oda, amikor a szoani hajóüzemekbe terelt, elcsigázott háromezer mesteremberrabszolga egy esős éjszakán kitört a kikötőből, végighöm- pölygött Szoanon, hullákat, tűzvészeket hagyott maga után, s az ország szélén aztán a páncélba öltözött birodalmi gyalogságba ütközött... Szép Aratának akkor természetesen ép volt mind a két szeme. Jobb szemét egy bárói buzogány ütötte ki, amikor a húszezer főnyi paraszthadsereg, amely a bárói csapatokat kergette szerte az anyaországban, összecsapott a császár ötezer főnyi gárdájával. A parasztok seregét villámgyorsan bekerítették a császáriak, s összetiporták a harci tevék szeges patkói... És Szép Arata természetesen olyan sudár volt akkor, mint a nyárfa. Púpját és új és Aratát, aki már látta, hogy mindennek vége, s könyörgött. követelőzött, hogy ne üljenek' fel a csalásnak, elfogták a fővezérek, akik úgy vélték, hogy jó tettért jót nem lehet várni vasbotokkal összeverték, és pöcegödörbe dobták, hogy ott pusztuljon el... De a tömör vas karperec a jobb csuklóján bizonyára már akkor ott volt, amikor még Szépnek hívták. A karperecét a kalózgálya evezőjéhez láncolták, Arata azonban szétszedte a láncot, a karpereccel halántékon sújtotta Széptevő Ega kapitányt, elfoglalta a hajót.* azután pedig az egész kalózflottát, és megpróbált szabad köztársaságot teremteni a vízen. És ez a próbálkozás véres gyalázattal végződött, mert akkor Arata fiatal volt, gyűlölni nem tudott, s úgy vélte, csupán a szabadság is elegendő ahhoz, hogy a rabszolga istenhez hasonlóvá váljék... Hivatásos lázadó volt, vérbeli bosszúálló, a középkorban meglehetősen ritka jelenség. Arata volt itt az egyetlen ember, aki iránt Rumata nem érzett sem gyűlöletet, sem szánalmat, és lázas álmaiban — amelyek az öt évet vérben- bűzben itt töltött földlakónak rémlettek fel — gyakran éppen ilyen Aratának látta magát, aki már megjárta a világmindenség valamennyi poklát, s ezért gyilkolhatta a gyilkosokat. kínozhatta a kínzókat és elárulhatta az árulókat... — Olykor úgy vélem — mondta Arata —, mi valamennyien erőtlenek vagyunk.1 Én a lázadók örökös fővezére vagyok, és tudom, hogy erőmet csak rendkívüli szívósságomnak köszönhetem. Ez az erő azonban nem segít az erőtgúnynevét az innen két ten- lenségemen. Győzelmeim meggeren túl eső ubani hercegségben viselt háború után kapta, amikor — hétévi járvány és szárazság után — négyszázezer eleven csontváz vasvillával halomra ölte a nemeseket, és megostromolta az ubani herceg rezidenciáját, foghatatlan módon vereségek-; ké változnak. — Hogyan került Arkanar- ba? — kérdezte Rumata. — Hajón érkeztem a szerzetesekkel. (Folytatjuk) A tárgyalóteremből bánja... „A Népköztársaság nevében. Zolnai Béla bűnös maradandó fogyatékosságot eredménye' ző közúti okozásában. Ezért őt a járás- bíróság 12 ezer forint pénzbírságra és a járművezetéseltiltói egy év hathónapi tásra ítéli.” A napokban hirdette ki Babaleset gondatlan lassagyarmaton, dr. Márton János tanácsa ezt az ítéletet. Miért kell fizetnie az ötvenhárom éves salgótarjáni férfinak? A jeles nógrádi rendezvény számos érdeklődőt vonz, a lehetőségekhez képest kellően felkészülnek erre a szervezők is. Kinn a prérin, az erdő alatti füves pusztaságon kijelölnek egy jókora ideiglenes gépkocsiparkolót, panaszra tehát semmi ok, mindenki talál magának megfelelő helyet. Kisebb zökkenő csak az ideérkezéskor, vagy távozáskor lehet, mert a fölöttébb tágas parkoló egy kertek között kanyargó, nadrág- szíjnyi földúton közelíthető meg. A próbatételnek e háromlépés széles utacska a helyszíne. Itt válik el érettségünk, itt állítjuk ki a bizonyítványunkat együttműködési készségből, mások tiszteletéből. A türelemről nem is beszélve, mert a gépkocsdárada- tot visszafogó keskeny utacska felér a legprecízebb vér- nyomásmérő készülékkel is. Délután fél négy, a ki tudja hányadik eresztés éppen most készül távozni az össznépi összejövetel helyszínéről. A parkolóból araszoló konvojban összeszorul vagy félszáz gépkocsi. A tempót pedig egy agyoncicomázott 1500-é.íí Lada diktálja. A szó szoros értelmében, mert a „lépésben halad” kifejezés erős túlzás. Az ok nagyon egyszerű. A gépkocsi vezetője egész felső testével kihajol a nyitott ablakon, s miközben a furcsán imbolygó járművet vezeti, nagy hangon tárgyal a Lada mellett ballagó, fölötB á t őrs r a tébb szemrevaló ifjú hölgygyei. A paprikavörös hölgy mérgesen mutogat. Az andal- gó vita pedig kisvártatva álló helyzetben folytatódik. Az ifjú úr kiszáll — azaz kiim- bolyog! — a gépkocsiból, megragadja a vitapartner karját. A hölgy azonban hajthatatlan. Csak mondja a magáét: „Vidd a kocsit, ahová akarod, én nem ülök be melléd, amíg ilyen állapotban vagy.” A konvoj közben áll. Az első két-három kocsi utasait kivéve nem tudják mire vélni a megtorpanás okát. Fogy a türelem, egyre-másra dudáinak. A főszereplő Lada mögött toporgó ifjú ember is tanácstalan, valamit mégis tenni kellene. Rövid habozás után éppen csak villanásnyi ideig tartó hangjelzést ad, majd alázatos arccal és mozdulattal int az előtte szobro- zó gépkocsi utasainak: Próbáljanak meg legalább félre- húzódni, a dugó már elviselhetetlen.” A kérést, persze hallja és látja, a kocsi mellett cívódó, minden jel szerint legalább enyhén ittas gépkocsivezető is. Arcát elönti a vér, magasba emeli öklét, sőt egy-két lépést is tesz a „türelmetlen” fiatalember felé. Közben pedig válogatás nélkül fröcsköli magából az ocsmányságokat, a legenyhébb is ígv hansrik: „A jó büdös ... édesanyádnak dudálj!” Szóval, bátorság. Honnan veszi magának valaki ezt a határtalan merszet? így, ilyen állapotban autót vezetni? De most másról van szó. A családi perpatvart elunó ifjú ember honnan veszi a bátorságot, hogy megzavarja a több száz embert feltartó marakodást?! A rendcsinálást kezdeményező polgár rémülten látja, hogy megindul feléje ez az eszelős, hirtelen elővillan egy-két olvasmányélménye is: a magáról megfeledkezett hőbörgő kiráncigált valakit a kocsiból s az afférnak kórház lett a vége. Mindez eszébe jut és reménykedve nézi sorstársait. Hiszi, hogy a mindent alaposan és félreérthetetlenül látó gépkocsivezetők, utasok, gyalogosok már felfigyeltek, már ugrásra készen állnak, hátha meg kell fékezni egy őrült hőbörgőt. A mások érdekében is „szóló” bátor (?) ember azonban rémülten látja, hogy megveretése kizárólag a hőbörgő szándékán és vérmérsékletén múlik. Itt bizony nem várhatna segítséget senkitől. Az eseményeket eddig oly nagy érdeklődéssel figyelőknek hirtelenjében ezernyi más teendőjük akad: gyorsan a kocsik körül matatnak, útitársaikhoz fordulnak. Másfelé néznek, elfordítják még a fejüket is. „Minek beleavatkozni ?!’’ Az ifjú ember pedig elraktározza magában a tanulságot: bátor helyett máskor nem lesz balga, nem fogja szándékosan megveretni magát. Ráadásul népes publikum előtt. A történetre a szövetkezeti elnök azt mondja: jogos az aggodalom, de... Ugyanezen a napon népes társasággal, felnőttekkel és gyerekekkel, a fővárosba rán- dult, a városligetbeli sorállás pedig nem múlhatott el incidens nélkül. Türelemmel várnak a büfé előtt a sorukra, amikor egy tizenéves nyalábnyi sörösüveggel előre fu- rakszik, egy középkorú úr pedig nem állja meg szó nélkül a rendbontást: „Legyen szives, tartsa be az érkezesi rendet!” A sörösüvegeket markoló ifjú feje lila lesz a méregtől, mert valaki rendre merészelte utasítani. Határtalan dühében még az egyik üveget is elejti. Az ügyetlenség pedig tovább mérgezi a hangulatot, mert a magát ki tudja minek képzelő „huligán” ellentmondást nem tűrő hangon formed az idősödő úrra: „Vegye jel az üvegemet! Azt mondtam, hogy vegye fel!” Tudja mindenki a folytatást? Itt is néma és vak lett mindenki, egy emberként? Majdnem. Pár pillanat múlva azonban megszólalt az egyik tanú, a szövetkezeti elnök: „Már miért venné jel?! Te ejtetted le. Vedd fel magad.” A megszokott közöny okán a kelleténél is nagyobb önbizalommal rendelkező ifjú határtalan csodálkozással nézett a közbeszólóra: „Nem tetszik, talán?” „Nem tetszik, vedd tudomásul, hogy nem tetszik” — így a viszontválasz. Közhely, hogy a példa ragadós, de ezúttal a szó szoros értelmében erről van szó. Amikor ugyanis eddig fajult a vita, megmozdult a sorban állók fejében valami, némelyek hangosan is kimondták a gondolatot: „Nekem sem tetszik... Meg nekem sem...” Milyen illanó is a hőbörgök bátorsága! Elég egy határozott szó, egy kissé keményebb fellépés, a valószínűsége annak, hogy a molesztálásra, a sértegetésre, az esetleg meg- verésre kiszemelt áldozat nincs egyedül, s a hőbörgő a sörösüvegeivel együtt máris kullog a sor végére. A „nagy mellénynek” és a ** Visszakozásnak, a vagány- kodásnak és az elkotródás- nak nincs is tehát különösebb titka. Ha csak az nem. hogy a hőbörgök és hözöngök bátorsága többnyire a mi gyávaságunkból ered. Kelemen Gábor Zolnai Béla huszonöt esztendővel ezelőtt szerzett jogosítványt, negyedszázada járja orszáigútjainkat különfél« járművekkel. Nyugdíjasként mostanában bérfuvarozással egészítette ki jövedelmét. Vásárolt egy kia furgont, azzal állt a megrendelők szolgálatára. Június harmadikát írtak, amikor Zolnai Béla Salgótarjánból Karancsalja felé autózott.' A Karaucs út 80. előtt megemelkedik az út és erősen jobbra íveL A gyakorlott autóvezető ilyenkor tudja mi a teendő, hiszen nem látható be kellőképpen a kanyar. Mintegy tíz-tizenöt méterre lehet ellátni biztonsággal. Ha a sebességet valaki rosszul választja meg, akkor a váratlan események elkerülésére csupán tized-, esetleg századmásodpercei maradnak. Zolnai Béla nem számolt a veszéllyel, sem a reagálási idővel. Az említett kanyarba ötven kilométernél nagyobb sebességgel hajtott be. Későn vette észre, hogy az úttesten kerékpárját tolja T. András etesi lakos. A fékezésre nem maradt idő. A veszélyhelyzetben Zolnai Béla még megpróbálta a lehetetlent, de a kerékpárját toló idős férfit a szembejövő forgalom miatt sem kerülhette ki egészen. Elütötte. T. András bordái törtek és megrepedt a lépe. Mint a kórházban kiderült, a sérült szervet el kell távolítani.. Az idős férő a padkán nem haladhatott, mert azt az eső annyira kimosta, hogy még gyalogosan is nehéz lett volna ott előrejutni. T. András végül is fölgyógyult, de maradandó testi fogyatékosságot szenvedett. Ezért Ítélte el a Balassagyarmati Járásbíróság a gázoló gépkocsi- vezetőt. Az ítélet jogerős. — h — NÓGRAD — 1983. szeptember. 18., vasárnap 5 /
