Nógrád. 1983. szeptember (39. évfolyam. 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
tvadnyitás színházainkban SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Országos színházi körkép N incs külön vidéki .színjátszás, legalábbis értékteremtés szempontjából, csak olyan színházak, társulatok vannak, amelyek — nagyobbrészt — vidéken működnek, s akár alkotóműhelyekként, akár szórakoztató üzemekként (kinek-kinek elért, megszolgált és megkövetelt, támogatott rangja szerint) egy-egy régió, megye központját tartják bázisuknak. A magyar vidéki színjátszás legjobbjai már a hetvenes évek elejétől sokat tettek azért, hogy a fővárosi és a vidéki színjátszás közötti színvonalkülönbségek eltűnjenek, vagy legalábbis csökkenjenek. Nem kevés azoknak a vidéki színházaknak a száma, amelyeknek az előadásaira a megyéből, a szomszédos vagy egészen távoli vidékekről, sőt, a fővárosból is érdemes odafigyelni. Az utóbbi években mozgékonyabb lett a vidéki színházak többsége, fel-felke- rekedik egy-egy stáb akár az ország egészen más vidékeire is elvinni produkcióit, s akadnak olyanok is, amelyek rendszeresen vannak jelen a főváros egyik-másik színházában, művelődési otthonában, peremkerületén vagy aglo- merációs övezetében, szerencsésen színezve így Budapest színházi életét, s felszámolva akár komoly kulturális (színházi) fehér foltokat is. A közelmúltban megrendezett országos színházi napok során derült ki, hogy több vidéki színházunk milyen egyetemes értékeket tud felmutatni, olykor még a szakkritika, a szélesebb színház- látogató rétegek egybehangzó elismerését, lelkesedését is megkapva és felkeltve. Nem oktalan generációs harcok vagy még oktalanabb vidékfőváros ellentét felelevenítését kell az ilyesfajta megállapításokban és még inkább: tényekben látnunk, hanem egy szükséges és egészséges decentralizációs folyamatot, amellyel a magyar színház- művészet mintegy társa kíván lenni az izgalmas vidéki folyóirat-irodalomnak, Irodalmi vagy képzőművészeti műhelyeknek. E tendencia tovább folytatódik az 1983/84. évadban is. Vannak ígéretes jelek, törekvések, műsortervek. Úgy látszik, hogy például az új magyar dráma további teret nyer majd a vidéki színházak repertoárjában. örvendetes, hogy nagyobb figyelmet szentelnek majd a magyar klasz- szikusoknak, a régi magyar drámai hagyományoknak. Szükség van erre, mert sajnálatosan teret nyert — olykor még a legjobb műhelyek szemléletében és gyakorlatában is — egy bizonyos sznobizmus, defetizmus a magyar drámaterméssel kapcsolatban, s bár ennek a kérdésnek több összetevője van, a tény mégis tény marad: nagyhírű vidéki műhelyeink egyikében- másikában könnyebb volt valóban kimagasló értékű külföldi klasszikus vagy jelentékeny modern alkotás interpretációját látni, mint minden vonatkozásban megkínlódott, kihordott nemzeti drámáét. Jelei vannak annak is, hogy a műsor kőzépkelet-európa- ibb lesz, s például a román dráma- és színházművészet elkövetkező eseménysorozatából (román darabok színrevi- tele román rendezők, tervezők által is) nagyobbrészt a vidéki színházak veszik ki részüket. Folytatódik az orosz klasszikus, szovjet drámabemutatók sora is. Feltűnően sok eredeti bemutató lesz vidéken az új évad során. M intha fürgébbek lettek volna a közelmúltban a mindezt előkészítő dramaturgiák. Friss erők, a most végzett főiskolások (színészek, rendezők, operett-musical szakosok), teljes apparátussal csak most induló új színházi műhely (a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház), nem egy helyen (Kecskemét, Veszprém, Nyíregyháza) új vagy kiegészülő színházi vezetések is erősítik az alkotómunkát. Egyes színházakban javultak a játszási feltételek, befejeződtek színházi rekonstrukciók (Zalaegerszeg), jelentékeny felújítási munkák voltak (például Miskolcon). Híreink vannak arról, hogy a közönség érdeklődése (remélhetőleg általánosan) nem csappan. Vannak gondok, közöttük súlyosak is. Mindenekelőtt az, hogy úgy látszik, az előbb említett decentralizációs folyamat — tehetségek, elszá- nások, ambíciók áramlása — mintha akadozna. Az új é- vadra többen szerződtek vidéki színházakból fővárosaiakhoz, mint viszont. Az egészen bizonyos — s ez irányítás kérdése is —, hogy a most végzett főiskolások (színészek) jóval nagyobb része — mondjuk így — maradt a fővárosban, mint amennyi vidékre szerződött. A közelmúltban hozott különböző legfelsőbb párt- és állami állásfoglalások, határozatok nagyobb politikai felelősséget kérnek a színházi vezetőktől és a tanácsoktól, s ehhez társulni kell az értékek helyretevésével, megteremtésével és a befogadása hatásosságával kapcsolatos felelősségnek. Nem lehet megengedni, hogy egy-egy alkotó- műhely éveken át tengődjön, szétessen, miközben a költségvetési támogatás megvan, sőt még olykor nő is. Súlyos hiba elnézni, hogy egyikmásik színházunk a közönség ellen játsszék, megszegve a színjátszás ősi szabályait, de leginkább mai színházpolitikai követelményeinket. Nem szabad elviselni, hogy egyes előadások, tendenciák súlyos vagy kevésbé súlyos sokkokat okozzanak a közönség politikai tudatában, ízlésvilágában. Persze nem szabad teret engedni a dogmatikus, az elfogult, a maradi, a konzervatív igényeknek sem. A vidéki színházaknak még sok más gonddal is meg kell küzdeniük. Üj színházbajárási szokások alakulnak ki, jobban utána kell menni a közönségnek, ugyanakkor nehezebb megszerezni és megtartani azokat a dolgozókat, társakat, akik a színházak műszaki-technikai és szervezési működésének gondját hordják a vállukon. Meg kell találniuk a helyes arányt a székhelyi előadások és a tájelőadások között. Az utóbbiak feltételeinek biztosítása viszont nemcsak és nem is elsősorban az 6 feladatuk. A legtöbb színháznál korszerűsíteni kell a szervezést, a közönségnevelést is. Több helyütt segíteni, gyorsítani kell a rekonstrukciót, okosabban kell bánni a pénzzel. A gondokon enyhít valamit a közelesen életbe lépő színházi gazdasági reform. A továbblépéshez szükséges a színháziak, helyi és országos szervek felelősségteljes összefogása. Bőgel József PC\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXVVXXXXXXX\XXNXXXXXX'*XXXXXXX>lXV<XXX>^XX\XVvXXXXXXXV,X\XXVXXXXX'XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\S A földnek két vége van \ „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal (József Attila) — Hát így, hogy itt régi tanúk beszélnek az életről, amiről mások már csak hallottak, vagy tanultak, a régi paraszti munka becsületéről... Szívesen beszélek róla, ha kérdeznek, ha még kíváncsiak rá. Varga János vagyok, születtem Szécsényben 1914. november húszadikán középparaszt családban, a nagyapámnak még volt ötven hold földje, és öt fia, meg három lánya, a fiúk megmaradtak paraszti munkában, a gazdaságban, a lányok férjhez mentek, ketten parasztemberhez, egy iparoshoz. Mink aztán tízen voltunk testvérek, hét fiú és három lány. Az egyik nagybátyánk, akinek nem volt fia, kovácsmester volt és huszonötben aranyérmet kapott személyesein a kormányzótól egymaga készítette hintájáért. Gyerekként Ott voltam én is, meg nagyapám is, amikor kitüntették, nagyapám nagyon büszke volt rá. Lett is aztán folytatása, mert, amikor huszonkilencben, vagy huszonnyolcban ide, Szécsénybe jött a Horthy, akkor ez a kitüntetett nagybátyám lett a bíró, deákkor már beteg volt, a ló megrúgta és akkor megválasztották három szótöbbséggel, a Sümegi János bácsinak az apósát „ütötte ki” a székből akkoriban. De aztán rövidesen meghalt — Akkor voltam tizenöt éves. Ez a nagybátyám taníttatná akart volna engem, de ez abbamaradt és csak a hat iskolát jártam ki- Az Árpa utcában volt a házunk, ott élünk az egész család, én nagyon ügyes voltam a lóhoz, de nem csak a lóhoz, hanem a szép dolgokhoz. Apám mindig mindenüvé engem vitt. Volt két lovunk, mert akkor már közben szétment a birtok a házasodásokkai, huszonhatban nagyapám széjjelosztotta a birtokot és akkor apám átépítette a házat, mert előtte zsúpos volt és borzasztó rossz körülmények közé került, mert húsz pengő volt egy mázsa búza, de, amikor a ház újraépült, jött a boíetta-rendszer és egyszerűen hat pengőre esett a búza és három pengőt adtak az adóhoz, a kamatláb meg tizenöt százalék volt akkoriban, apám meg belement egy ötezren felüli adósságba a házépítéssel, iBtállótofldáasal. Én akkor már nem is akartam volna tanulni, ha a nagybátyám élt volna, akkor sem. Láttam apámat, milyen nehéz az élete. Értelmes gyerek voltaim, mindig vitt is magával, ő aztán mindig nagyon ügyes kocsikat rakott, a szé- csényiék amúgy is híresek voltak erről, meg a kazalrakósokról is. Volt egy idősebb testvéreim, aki szintén Itthon maradt, de mindig engemet vitt a munkákra, szegény anyára» hiába mondta neki: Jaj, Ferenc, Ferenc, miért azt a vékony gyereket viszi”., de csak engem akart, mondta Is anyámnak, „azért nem viszem a Sándort, Bözsi, mert mikor rakodok meg én avval?” — Hogy mit jelenthet az — szerettem, vonzódtam a szép dologhoz? Az azt jelenti, hogy a parasztember ott kezdődik a talajmunkánál. Amikor szánt. Hogy szépen tud-e szántani? Vagy pedig csak boritgat. A szántásnak zárni kell. Neon szabad bakbarázdát csinálni. Mert az nagyon csúnya. Nekem aztán nagyon jó lovaim voltak, meg is mutatom, itt ez a kép, ezen látható a Deres egy törzskönyvezett anyakanca, a párja meg a Misa volt. Ezen a képen huszonnégy éves voltam, az öltözet amolyan gazdász öltözet térdnadrággal, öves kabáttal, kitett óralánccal, a fejen sapkával, akkoriban így jártunk, ez volt a megszokott Gazda embernek való, annak készültem, de aztán máshogy alakult ez is. Egy-egy ilyen ló leszolgált az embernek jó időt, édesapám vette még a kettőt huszonkilencben, én átvettem harminchétben és hajtottam őket harmincnyolcig, akkor elvitték a honvédséghez, az öregebbet visszaküldték, és vettem egy másikat, négyévesen adtam érte négy tinót. Nagyon sokat dolgoztam vele. Szépen szántani az apámtól lehetett megtanulni, tőle. Kezembe adta az ekét, azt aztán el is lehetett engedni, csak a föld végép kellett befordítani, ezt csinálták a többiek is az ur adalmakban. Ott is voltak, akik nagyon tudtak szántani, úgyhogy szántottak tizenöt, vagy húsz párral, de nem ment végig a földön csak öt ember, de ő leült, az eke meg ment magától, csak a végén a földnek be kellett fordítani. A barázdás ló tartotta az irányt. Nem ment ez mindjárt egyszerre, de én gyerekkoromtól mindig a mezőn csüngtem. A másik bátyám is nagyon ügyes kocsikat tudott rakni, ezt aztán én is ellestem, kazlat nem raktam. Amikor ösz- szement a rokonság, közösen dolgozott, akkor megbírálták egymás munkáját, a fiatalok meg mindent láttak, mindent csináltak is utánuk. így tanult mindent az ember, de, ahogy a muzsikusok sem egyformán jól húzzák, nem mindenki tudott egyforma szép munkát csinálni. Akinek nem volt ^edve-lel- ke hozzá, annak sosem sikeredett olyanra, szépre. Én aztán, mert sokan is voltunk, mindig azon törtem a fejemet, hogy különb leszek, mint a többiek, ezen voltam mindig, rengeteget zsákoltam a föld mellett, a tizenhét hold mellett. Volt olyan nap is, hogy hatszázötven mázsa búzát raktunk be, de olyan is, hogy száz liter borra valót megkerestem ha átszámítjuk. Aztán meg már annyit, ameny- nyi rá-ráfért a szememre, annyit kértem, vagy amennyi ráfért volna, amikor már ismertek a munkámról. Sokáig dolgoztam a Hangyánál, hatszázhatvan vagon gabonát raktam be a legtöbbet, aztán voltam Kistoronyén is az uradalomban. A Szenes ügyvéd protezsált oda búzarakodásra, meg is egyeztünk, de vagon nem volt, a napok teltek, mondtam is, hogy „mi hazamegyünk, itt nem lehet keresni”, mondtuk a főintézőnek, az meg, „amennyit raknak —, annyit keresnek...” nem így egyeztünk, mondtuk neki... „Menje-' nek maguk a...” aztán megmondta, hogy hova. Mert azt hitte, lehet így beszélni velünk, mert, hogy az ingünk ujja is hiányzott, lemarta a zsák, hát aztán otthagytuk. De a Szenes mégis utánajárt, ki is fizetett ő rendesen, később is mondták, mehetek, de éra már oda nem mentem többet. Csak egyszer lehet becsapni az embert. — Huszonkilencben, Itt Szécsényben a Tóth nevezetű tartott mezőgazdász-tanfolyamot, oda jártam én is, meg a többiek is, gazdák meg gazdajelölt fiatalok mind, Szécsényből, vagy negyvenhatan. Ez a Tóth itt volt gazdasági felügyelő. A legnagyobb birtok itt akkor a Grosz Jenőé volt, ő már valamikor a század elején megvett a nagybirtokos Pulszkytól itt vagy tizenkétezer katasztrális holdat. Huszonháromban aztán megnyirbálták egy kicsit az övét is, akkor osztottak valamit a nincsteleneknek. Aztán harminchatban valahogy a Grosz eladta a Bátkót az erdőkkel itt, Sipek határában, négyszázezer pengőért a Horthy sógorának, a Purdlynak. Aztán mást is eladott, csak a fehérhegyi rész, meg a Hermina maradt meg neki háborúig. Ez a tanfolyam, amit mondtam,' ez téli volt. Amikor nem dolgoztunk, a földön. Később jött aztán tanítani a gróf Aurél, háromszor egy héten volt a tanítás a kocsma nagytermében, majd még a Baskay Tóth Bertalan tartotta a tanfodyamot, itt vol't földje Kecskédpusztán, ő aztán mindjárt negyvenötben fel is ajánlotta szövetkezeti célnak ~ a birtokát. Most professzor. A gazdaképzésbera volt minden a kosárkötéstől kezdve az ekebeállításig, de azt minden paraszt is tudta, hogyan kell' beállítani, mert azon múlik minden. A szántás úgy szép, ha azt nem lehet utána megmondani, hol ment el a ■ fogat. Szépen tudott még szántani a Velencei Jancsi, a Buga, meg a bátyám, Béla, meg magam is, aztán a Matula Pali... Éá mindig megfigyelte mindenki, amikor dél volt, akkor elmenfümlk egymáshoz és megnéztük, bírálgattúk, mi a hiba. Én is meg szoktam nézni, ha a többiek közelben voltak, mindig. Harminckilencben aztán már1 volt sok marha nálam, rtagyobb arányban akartam gazdálkodni. Volt, aíki támogatott volna, este elkomázgattunk, sok mindenről szót váltottunk, vasárnap is, amikor elmen-; tünk a borbélyhoz, utána elmentünk oda,' a Hangyához... De a gazdálkodásnak a háború aztán véget vetett. Három bátyámat bevitték egyszerre, az ő földjeiket is meg kellett az itthonmanadó testvéreiknek művelni, de aztán negyvenháromban az egyik öcsémet is elvitték. Akkor elmentem a Múzsádhoz, ő szedte a marhákat, le akartam adni az enyéimet „hát, Varga barátom, már nem kell, a németek már csordaszámra hajtják Kárpát-Ukrajnából”, nem is vette meg.' Földet sem vettünk már, anyám sem akarta,' aztán behívtak engem is. Akkor közbenjárt értem a hadkiegészítőnél egy régi „káukás” őmagyné, hogy még a németeknél sem viszik el az ötödik fiút.” De aztán csak el kellett menni. Ez aztán hosszú történet. Erről külön is érdemes lenne egyszer beszélgetni.., — Buga Ferivel aztán végig együtt voltunk. Itt is bújtunk a közelben egy ideig ketten egy pincében, de egyszerre hetvenen, lettünk már a front közeledtével. De mira haza tudtunk jutni, már a Derest is elhajtották a németek. Pedig volt idő, amikor a Deresért négy darab kétéves csikót kínált a győri vasgyár igazgatója a Schnetzer, mert neki is ugyanilyen volt egy és párnak keli lett volna, parádéra. A sógora itt élt neki/ Pedig ezt a lovat a törzskönyve miatt nemi vitték el a háborúba se! Hát itt aztán nem maradt semmi, amiért annyit küzdöttünk. Kezdhettük elölről az egészet. Szentgotthárd- ról hoztam aztán egy lovat a háború után, csak ott lehetett venni. Amelyiknek nem tudták igazolni a származását, azt elkobozták. Voltunk ott akkor többen is lóért Szécsényből. Azzal dolgoztuk aztán a földet, da a Rákosi-rendszer nagyon nehéz volt, a tizenhét holddal mi kulákok voltunk, nagyon nehéz volt, hogy csak azt a földet megtartsuk valahogy. Mindennap büntettek valamiért, hol a létra volt rossz, hol más, mindegy volt. Aztán a Szedi ák bácsi képviselő lett, és akkor neki szóltunk, hogy „hagyják már abba a büntetést”. — Hatvan február kilencedikén megalakult a mostani tsz. Közben mindig hánytuk- vetettük, hogyan lenne jobb csinálni. A Sümegit támogattuk többen is, ráállt az elnökségre. Le kellett adni a régi vásártéren mindent, ami volt.* Ott mondták aztán közfelkiáltással, mint Mátyást a jégen, úgy választottak meg a többiek brigádvezetőnek. Dolgoztunk mi együtt és ismertek, ötvenhét pár ló lett az enyém. Szerettem a földeket, jó brigádom volt, jó asszonybrigád is volt velünk. Így lettem egyedül választott brigádvezető, a nyugati brigád vezetője, á Buga meg a keletié, így volt egy a sorsunk mindenben. Buga nagy, széles szekereket rakott, én meg szépeket. Nagyon jól tudott itt dolgozni minden ember. Járattuk a gépet, ment a földnek két vége van és van közepe is. T. Pataki László