Nógrád. 1983. augusztus (39. évfolyam. 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

Évfordulós Nógrádi Fórum rA Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat, az MTESZ, az MKT és a jogászszövetség megyei szervezetei Nógrádi Fórum című kiadványának legújabb száma jeles évfor-. dulókra emlékezik. Irodal­munk kiemelkedő alakja,' Madách Imre 160 esztendeje született, s fő művét, Az em­ber tragédiáját száz éve állí­tották először színpadra —• Paulay Ede a budapesti Nem­zeti Színházban. Az évfordu­lók alkalmából január végén Salgótarjánban tudományos tanácskozást rendeztek, s az ott elhangzott előadásokat ad­ták most közre a Nógrádi Fó­rumban. Az érdeklődők ha­szonnal olvashatják — többi között — dr. Mezei József tanszékvezető egyetemi tanár Eszmék és élethelyzetek Ma­dách korában, dr. Szabad (György akadémikus, egyetemi tanár Madách politikai hova­tartozása a reformkorban és dr. Kerényi Ferenc, a Magyar Színházi Intézet igazgatójának Szempontok és, tézisek Az ember tragédiája, színháztör­ténetéhez című írását. A tudományos szocializmus egyik megteremtője, Marx Károly száz esztendeje halt meg. Az évfordulóról ugyan­csak tudományos ülésen em­lékeztek meg Salgótarjánban. A Nógrádi Fórum közli dr. Bandur Károlynak, a megyei pártbizottság oktatási igazga­tósága vezetőjének megnyitó előadását, valamint dr. Mol­nár Pál, dr. Jozef Bobok, dr. Borsodi Béla, dr. Csongrády Béla, dr. Bacskó Piroska, Galgóczi Károly és Simon La­jos írását a marxi elmélet néhány aktuális kérdéséről. Az Oroszországi Szociálde­mokrata Munkáspárt II. kong­resszusát a 80. évforduló al­kalmából dr. (Bandur Károly méltatja. IGENCSAK GYÉRÉN MERI most a vizét a Legénd-pa- tak. Ki hinné róla, hogy né­hány emberöltővel ezelőtt ez a gyér vizecske házakat dön­tött össze, mocsarat táplált. A legenda szerint kétszer ra­kott a völgyben itt fészket az ember századokkal ezelőtt. Elébb vagy kilométernyire innét, a mostani faluhelytől, aztán hogy megunták a fal­döntögető áradásokat, hát a mostani helyen alapítottak települést a régiek. S ha csak a patak lett vol­na... Nem szenvedett ez a falu sem kevesebbet, mint a környék. Négyszáz éve még szerbek lakták Legéndet, s akkor a neve sem így csen­gett. Aztán jött a török és szálig elhurcolta a völgy né­pét. Szerb már nem is tért ide vissza. Nyomukat csak az írás őrzi... Ám az élet ma­kacs, élni akar. Helyükre hel­vét hitvallású magyarok köl­tözködtek, hogy aztán őket az 1654-es pestisjárvány köl­töztesse Id a domboldalba a vékony hangú lélekharang kon- gatása közepette. Elfáradha­tott akkor bizony a kötélbe kapaszkodó atyánkfia, mert megint csak üresen maradt a patak két oldala. Gyerekek, ifjak, vének pusztultak. So­kuk neve velük porladt, hi­szen anyakönyvet csak az 1700-as évek eleje óta vezet lelkiismerete szerint a marok­nyi közösség lelkipásztora. A nagy fölvirágzás a ti­zennyolcadik századé, no meg — ez ritka dolog — a Zá- borszky és a Radványi birto­kos családoké. Csalogatott, kényszer!tett jobbágyaik né­pesítették be a víz, a pestis, a török dúlta környéket. Az új telepesek nyelvén furcsán pergett a szó, de hát ki tör­te volna ezen a fejét? A he­gyek között fáradságos az út a szomszédba vizitálni, a te­mérdek dolog sem engedte a vendégjárást, hát tették a dolgukat a messziről jött szlo­vákok, hogy zártságukban tóttá legyenek. Nem tudni, kö­zülük hányán kívánkoztak vissza az álmukat tápláló, nagy nyelvi közösségibe, azt még kevésbé, hányán is kereked­tek útnak a távoli rokonokat fölkutatni. Nem volt akkor idő efféle „haszontalanságok- ra”, mert a föld, a jószág, no meg az uraság nem szívelhet­te az ilyetén érzelgősséget! Mivé lettek a kései utó­dok? Vannak-e még? Hat­vanöt évvel eaeiőftt . Bienik János uram,' az itten!, Isten­hez fohászkodó evangéliku­sok lelkének gondozója meg­írta egyházának történetét, re­mélvén a későiek . okulását. Az a munka bizony magyarul és szlovákul is megjelent! Már ebből tudhatni, hogy volt ki­nek megjelentetni, mert volt hozzá lélek és persze szlová­kul olvasó szem is! Bienik uram kései utóda, Babka Tivadar harminc esz­tendeje szolgál Legenden. A Változó porták Legenden kétszáz esztendős templom mustrálgatása közben félmon­data üti meg a fülemet: „bi­zony, gyakran megfordulnak a férfiak a kocsmában”. Nyil­ván nem gyakrahban, mint másutt, s nyilván gyakrab­ban, mint a lelkész (no, meg egynémely feleség) szeretné Ám épülnek a házak. Igaz, a hagyománnyal keveset törőd­nek, nem kedvelik a régi tomácos, hosszan nyújtózko­dó épületeket, viszont, az új­kori fészekrakók igencsak ke­resik a kényelmes megoldáso­kat. Végül is házat egy élet­re épít az ember. özvegy Dorotovics Mihály- né portája akár a patyolat. Tegnap volt a vendégség, ar­ra készülni kellett. A szoba festett agyaggal fölsimítva, simára, mintha csiszolták volna. A falak hófehérre meszelve, az udvar fölsöpör­ve. Hetvenkilenc esztendővel a vállán is fürgén mutatja, hogyan kell a padlót elsimí­tani. A ládából előkerülnek a ráncolt szoknyák, főkötők. Ahogy a szobaasztai mellé te­lepszünk, Zuzka néni keze meg nem áll, A maga elé kö­tőt zsákvászon kötényben fej­teni való babot zörögtet. Ágya fölött, aranykeretből Luther Márton szemléli egy­kedvűen a sokat változott vi­lágot. Mintha az ablakon kí­vülre sandítana, mert itt bent kicsit megállt az idő. — Magam varrók én min­dent Édesanyámtól lestem el, hogyan csinálja — igazít a fehér „féketőn” Zuzka néni —, mint ahogy mindent. Csak már nehezen bírom egyedüL A tehenet is lead­tam, bajlódjon vele más. Elég nekem a kert, a porta. Ha már nem bírom, legföljebb bemegyek az öregotthonba, jókat mondanak róla. De a gyerekeim biztosan nem hagy­nák. Nem. A bútort keresi? Ezek a ládák vannak, ahogy szokás volt. Apámtól, apósom­tól maradtak rám. Régen nem boltból vette az ember! Ami­kor a gyereke elhagyta a há­zat, vele adta, amit adhatott Egy szekrényt, egy ágyat, mi­re futotta. Nekem már mi­nek? Csak megvagyok a régi dolgokkal. Keveset be­szélgetek, inkább kéthetente, a templomban, vasárnap. A magam korabeliek csak tó­tul szólnak, mint gyerekko­romban. Már az én gyereke­im nem szívesen használják. Kint, a faluban mindent ma­gyarul csinálunk. Talán azért ott a televízió. Csodálkozna Luther... A falu másik végén Hu- gyecz András bácsit a házuk­ról ugyan nem kérdezem, de látom, hogy nem volt min­dig ilyen formájú. Innen, az üvegezett verandáról belátni a konyhába, s annak még barnállanak a gerendái. A ré­gi palóc házat bővítették na­gyobbra, amikor sorsuk en­gedte. Csak egy hajszál volt a hí­ja, hogy Mária néni meg András bácsi nem találkoz­hattak. A jó kedélyű asszony, apja, a kitántorgások idején Kanadát választotta, s hogy ott is megél a nógrádi ember, küldte a kovács-bognár ha­marosan az útiköltséget. Jöj­jön a család. Maradtak. Le- génden élték meg a háborút, itt nevelték föl a gyerekei­ket, itt szenvedték meg az ötvenes éveket, itt szidták a téeszesítést. — Jó világ ez a mai — int az asszonynak András bácsi, kezében a hamut növesztő, tiltott Románccal, — Könnyeb­ben. élünk, mint bármikor. Csak az egészség lenne jobb. Már mink az asszonykával csak úgy beszélünk, mint ré­gen. az apáink, nagyapáink. Tótul. Nékem arra áll a szám, úgy is gondolkodok. Mán ezek a mai gyerekek meg se mukkannak tótul. Job­bára csak értik, de mondani mán nem tudják. Hát saj­nálhatják. Mer’, ha én nem lennék így nyócvan felé, ha ■fiatalabb lennék, csak tanul­nék nyelvet, az biztos. Régen itthon csak tótul beszélt min­denki, de úgy vót az a fa­luban is. Magyarul itthon ta­nultunk meg jobbadán, mire iskolába kerültünk már tud­tunk így is, úgy isj. — Eljárnak iskolába, meg dolgozni a gyerekek, így szé­pen elfogy a nyelv — támasz­kodik az ura vállára Mária néni. Így lehet. No, meg a töri ténelem... A monarchiás vi­lágban még tótul szólt az is­tentisztelet, a két háború kö­zötti nagymagyarkodás ide­jén már a két felekezeti is­kolában is csak magyarul re- gulázott a tanító. Talán ak­kor, talán ott tört ketté a nyelv fája. Hugyecz András bácsiék két asszonylánya is csak érti a kemény mással- hangzós beszédet, de már nem­igen szólal meg tótul. Amikor úgy kétszáz éve a Felvidékről idetelepedtek szlo­vák jobbágyok, alighanem S hogy a snapszoit nem fo- akként különböztették meg gadom el, hát indul megmu- őket, mely faluból is érekez- tatni a megüresedett istállót, teli. Gyetvan Józseféi! nehe- a két szobát — gondosan ve- zen tagadhatnák, hogy Gyet- tett ágyakkal —, a nyári va környékéről érkezett Le- konyhát. A régi ágy fejénél géndre régi-régi ősük. Akár­csak mások, ők sem tudják pontosan, kik is a család meg­alapítói, él-e, hal-e rokonsá­guk a mai Csehszlovákiában. Azt sem tudják sokan a fa­luban, hogy miként is kerül­tek magyar földre, s miért szóltak tótul a nagyszülők. Gyetvanék tudják. Tud­nak a török időkről, tud­nak a betelepítésről. Csak a nyelvet nem tudják már. Pedig az asszony szü­lei a húszas években teleped­tek át, aztán nemsokára re­patriáltak az idők zsongásá­ban. Ö maradt. Házukon látszik az iparos férfi — a berceli téesz nyugdíjas bog- nára — mindenhez értő. dol­gos keze. A porta hatalmas, kis kerti traktor segíti a domboldalból a fuvarozást, a kapálást, betonon gurul az autó, víz csordul a fürdőszo­ba csapjából. Nem elég a nyelv fájának fölvirágoztatására. Legénd meggazdagodott, de szegényebb lett a tót atyafi­ak nyelvével. Szegényebb lett? Csak hallaná Gáspár tanító | néni! Nem hallhatja szeren­csére, a rokonoknál nyaral Pozsony mellett. Fölfrissül az anyanyelvi környezetben. Ő locsolgatja türelmes szóval az egykoron derékba tört nyelv­fa szépen bokrosodé új haj­tásait. Harmincnégy leány­ka, legényke kapaszkodik föl szeptembertől Schlecker Izi­dor egykori kastélyába, hogy a tudományokból szippantson! Gáspár tanító néni szlovák szó­val fogadja őkét. Igaz, még kevesen használják később anyanyelvűket, de már jelent­het valamit, hogy Czmorakék két lánya, akiknek aztán ke­resve sem találni őseik kö­zött tótokat, ma 'Szarvason és Szegeden a főiskolán szlová­kul tanul, hogy taníthasson. Talán épp itt, a falu fölé magasodó kastélyban. Segíte­nek megállítani a lelkek és a múlt fogyatkozását. Ez a har­mincnégy gyermek taposott úton jár. Évek óta megannyi társuk lapozgatja a szlovák olvasókönyvet, s másodikos korukban már az első szava­kat is papírra kanyarítjálc Igaz, itthon csak a négy al­sóbb osztályt végezhetik, de. újabb hajtásán kapaszkod­hatnak fölfelé a nyelvfán ala a közeli Nógrádsápon, Né- zsán és Rútságon. Ott az áb talá.nos iskola befejzéséig számtalan órát töltenek anya­nyelvűk árnyékában. KÉT DOLOGBAN CÁFOL-* HATJÁK az evangélikus lel­kész gondjait. Ha itthon ma-J radnak, nem a kocsmában ke­resnek majd időtöltést a kor­sók mellett. És még valami yár rájuk. Az új portákon megint természetessé tehetik a szlovák szavakat. Ebben néhány év múlva — talán — nem lesz különbség a tomá­cos régi és a sátortetős, koc­ka formájú új házak között. Hortobágyi Zoltán B^BW»S^\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\mYV\\\\\NVt>\\»X»\\«^ s\ Békeviselt nemzedék T rátaitatatetaba.’ üvöltött föl a géppuska,' s a mögöt­tem levő fatörzset találat érte. Mint a sün hirtelen összekuporodtam a bokor tövében, lélegzetvissza­fojtva vártam az újabb támadást. Helyette azonban síri csönd borult a tájra, az erdő épp olyannak tűnt, mint más­kor: valahol a fák lombjai között madarak csivdteltek, a kis patak menti tisztásra átszüremlett a napsugár, s az óri­ás platán törzsén fakopáncs fúrta odúját... Mélázásom köz­ben ért a támadás, csupán annyit éreztem, hogy egy ha­talmas test zuhan rám, aztán néhány erős ütés a nya­kam tájékára, majd valakik kíméletlen erőszakossággal hátracsavarják kezeimet. Bármennyire is akartam, nem tudtam védekezni, sőt szégyenszemre, ellenségeim előtt po­tyogni kezdtek könnyeim. „Milyen gyáva felderítő!” — ne­vetett az ellenség, miközben odakötöztek a tölgyfa törzsé­hez. Mostanság gyakran eszembe jutott ez a gyerekkori em­lék, amikor a suli mögötti internátusbán — így neveztük a hektárnyi erdőt — a fölsőbb osztállyal vívott nagy csata számomra ily csúfondárosan végződött. Megbízásom az volt, hogy derítsem föl az ellenség — a nyolcadikosok — had­állásait, támadási terveit, ám mint az a íőntebbiekből ki­derül, nem sikerült. Az első találkozás a háborúval, illetve annak kellékei­vel valamennyi gyerek számára a trafiknál.- a búcsúsát­raknál kezdődik, aztán a grundokon folytatódik, majd késő este a televízió előtt ér véget, hogy majd másnap ugyanez ismét elölről induljon. Európában 1945 májusa óta ez a találkozás a háborúval csak a játék és nem a valóság formáját ölti, hiszen a puska műanyagból készül és veszélytelen, a filmeken a vért piros festék helyettesíti, a grundokon elfogott kémeket nem agyonlövik, hanem haza­engedik. Mindezt ideálisnak is nevezhetnénk, ha nem éppen e hónapokban lehetünk tanúi azoknak a milliókat meg­mozgató békedemonstrációknak, amelyek eddig soha nem tapasztalt méretekben és elszántsággal emelik föl hangju­kat a háború ellen. Miért, veszélyben a béke? 6 NóGRÁD - 1933. augusztus 20., szombat Nemrégiben Pusztavacson, az ország földrajzi közép­pontjában háromszázezer ember gyűlt össze, hogy a két­napos békefesztiválon üzenje a jövőnek: ennyi ember csak akikor szórakozhat, pihenhet együtt, ha a világon béke van. Ugyanezen időpontban Velencén háromezer magyar diák és munkásfiatal találkozott hasonló meggondolásból. Az el­múlt hét végén Nógrád megye ifjúságának képviseletében több mint ezer KISZ-es vett részt a salgóbányai egész napos békefesztiválon... S még hosszasan sorolhatnánk az időpontokat és a számokat, valamint a programokat, hiszen az utóbbi hónapokban megszaporodtak. Van tehát valami oka annak is, hogy a résztvevők zöme fiatal, olyan béke­viselt nemzedékből származik, amelyik nem találkozott a háború valóságos borzalmaival, mégis félti-védi a ma nyu­galmát. Persze más és más okok, meggondolások, érzelmi- értelmi indíttatások alapján jutnak el a fiatalok a koros nevezőhöz: a békéhez. Néhány esztendeje a távoli Szibériában egy idős vete­rán beszélt a háborús élményeiről több száz fiatal előtt. Se papír, se illusztratív képek, se baráti, meghitt környezet, hanem hatalmas terem, nagyszámú hallgatóság, televíziós kamerák reflektorfényei. S az öreg így kezdett bele mon­dandójába: — Én tudom, hogy ti soha nem jártatok háborúban, hogy történelemkönyvekből ismeritek a csatákat, s azt is gondolom, hogy néhányatoknak már a könyökén jön ki a háborús beszámoló. De azt is tudnotok kell, hogy ennek az országnak a békéjéért húszmillió ember áldozta életét! S hogy közietek sincs olyan, akinek a családjából ne esett volna el valaki a harctéren... S hogy az' értelmetlen kataszt­rófa ne ismétlődjön meg, ehhez újra és újra szembe kell nézni a múlttal, s rajtatok, fiatalokon múlik most már, hogy azt olvassátok ki belőle: soha ne legyen háború! Alig néhány hete jártam Finnországban, ahol egy fes­tői környezetű kis szigeten ottani szociáldemokrata és kom­munista fiatalokkal beszélgettünk arról, kinek mit jelent a béke? Ök sem függetleníthették magukat történelmi múlt­juktól, az ottani ideológiai hatásoktól, nem akarnak ők háborút, dehogy akarnak, csak éppen, a béke megőrzését pacifista alapon képzelik el. Ami a jelenlegi realitások kö­zött — márpedig a politika nem építhet illúziókra — tel­jességgel elképzelhetetlen. Hiába győzködtük őkét az erő- egyensúly szükségességéről, végül „csak” a közös nevező­ben, a békevágyban maradtunk hasonló véleményen. Ami persze, nem kis eredmény, hiszen, ismerve a nyugat-európai spontán békemozgalmakat, nyilvánvaló, hogy egyre nagyobb tömegek ismerik föl a jelenlegi világhelyzet veszélyeit, a világháború fenyegetését, amely érezhetően növekedett az Egyesült Államok tevékenységének következtében. S mi a helyzet az itthoni ifjúsággal? Éppen a salgó­bányai békefesztiválom beszélgettünk-vitatkoztunk arról, mit tehet a magunkfajta huszonéves azért, hogy a világon béke legyen? Hát beleszólhatunk mi a dolgok alakulásá­ba? — kérdezték többen. Van egyáltalán a szűkebb pátri­ánkban valaki is, aki háborút akarna? — röppentek a kér­dések, mire valaki, teljesen spontán hivatkozott a Kritika című folyóirat júliusi számára, amelyben a Felszólalás a szennyhullám ellen című cikk éppen arra utal, hogy bi­zony hazánkban is vannak olyan fiatalok, igaz elenyésző számban, akik a fasizmus ideológiáját hirdetik akarva- akaratlanul, s ezzel éppen a második világégés okozóinak népszerűsítőivé válnak. Van tehát szélsőséges eset is. — Nem szabad csak világméretekben gondolkodnunk — fejtegette az egyik hozzászóló —, sőt inkább kissé föld­hözragadtan, a legszűkebb környezetünkért érzett közvet­len felelősség alapjáról kell közelítenünk e kérdéshez. Azt hiszem, ha mindennap becsülettel, tisztességgel élek és dol­gozok, ellene vagyok a trehányságnak, a rossz munkának, a durvaságnak, nos, akkor valamit, mint csepp a tenger­ben, tehetek a békéért! Sokan igazat adtak ennek a véleménynek. S ha nem­csak szóban, hanem tettekben is, akkor már nem volt hiá­bavaló ez a fesztivál sem. ☆ Amikor odakötöztek ama bizonyos tölgyfatörzshöz, vallatni kezdtek, s bevallom férfiasán, néhány pofon után megtörtem. így aztán az információszerzés helyett magam szolgáltattam „stratégiai adatokat” csapatom hadállásairól. Később aztán véget ért a meghurcoltatás, majd nem sok­kal utána a helyi erdőgazdaság emberei jelentek meg le­győzhetetlen erővel a helyszínen, s hozzáláttak a fairtás­hoz. Emlékszem, nagyon kellemes érzés volt végignézni, hogyan vágja át a recsegős hangú motorfűrész a tölgyfa törzsét. Tanka Lászfó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents