Nógrád. 1983. július (39. évfolyam. 154-180. szám)

1983-07-31 / 180. szám

ARKAGYIJ SZTRUGACKIJ-BORISZ SZTRUGACKIJ Hol vagytok, fiatalok? NEHÉZ ISTENNEK LENNI Kihasználatlan lehetőségek a Ganz-MÁVAG kultúrházban A szakszervezeti kultúrhá- sak elsődleges feladata a rrunkahelyi művelődés segíté­se, lehetőségeinek tágítása. Minden gyár, vállalat, ha művelődési házzal rendelke­zik, elvárja, hogy az intéz­mény részt vállaljon dolgozói szórakoztatásából, műveltsé­gének emeléséből, kezdemé­nyezzen, keresse az együtt- munkálkodás célszerű, gyü­mölcsöző módozatait, valami­lyen formában kapcsolódjon a munkahelyi tevékenységhez. Jogosak a kívánságok — mert értelmet adnak a léte­zésnek. Intézmény nem létezhet ön­magáért, közművelődési tevé­kenység nem lehet irányult­ság nélkül. Lehetőség a választásra Mátranovák pár ezres lé­lekszámú község, mégis két kultúrotthonnal rendelkezik. Nyilván több oka van ennek, kettőt azonban feltétlen meg kell említenünk. Egyik: a te­lepülés jellegzetesen dombvi- öeki, hegyi fekvése, másik: a történelmi múlt. Az előbbi je­lenti a település hosszan el­nyúló szétterülését, úgy, aho­gyan azt a szeszélyesen ka­nyargó völgyek megengedik, míg az utóbbi a fényes emlé­kezetű bányászatot juttatja eszünkbe. Ezért épült meg itt, a bányatelepi részen a bánya­kaszinó. jóval később pedig, elismerve a terjeszkedés igé­nyeit, a faluban a művelődé­si otthon. A megszűnt bányaközpontra — annak is már több mint évtizede — a hírneves Ganz- MÁVAG gyáregysége települt, s a bányakaszinó — afféle kulturális centrum, szabadtéri színpaddal, árnyas kerttel — a gyáregység kultúrháza lett. — Mire alapozzák munká­jukat? — kérdezem az intéz­mény vezetőjét, Kovács Jenő­nél. — Működésünk körülmé­nyeit a szakszervezet biz:o- sitja, nekünk tehát elsősorban a gyár dolgozóinak igényelt kell kielégítenünk. Természe­tes azonban, hogy nem zár­kózhatunk el senki elől, tehát A Amikor a vad folyó kilép medréből, csendes mocsárrá válik. (Urartu állam talajjavító szakembereinek megfigyelése) Asz igazi jósda mindent megjósol, de semmit sem ígér határozottan. (Ógörög jósdák tréfája) mindazokat szívesen látjuk a házban, akik itt laknak, füg­getlenül munkahelyüktől, ko­ruktól. — Hogyan szereznek tudo­mást a gyári dolgozók igé­nyeiről? — Állandó, folyamatos kap­csolatunk van a vezetőkkel, brigádokkal. Tavaly pedig felmérést készítettünk. Igyek­szünk olyan programokat öszeállítani, amelyek segítsé­get adnak a szocialista mun- kaverseny-mozgalomban vál­laltak teljesítéséhez. Másrészt kapcsolódunk valamennyi gyári szervezésű kulturális programhoz. Ismeretterjesztő előadások, kiállítások, alkalmankénti műsoros rendezvények csalo­gatják az embereket. Az ol­vasni kívánóknak ötezer köte­tes könyvtár áll rendelkezés­re. Érdeklődőket várnak a kiscsoportok is A felnőtt kép­zőművészeti szakkör tagjai nemrégiben mutatkiztak he kiállításon. A gyerekek azo" ncs szakkörét az egyik peda­gógus vezeti, és a falusi ickv Iában működtetik. A tíz-tizen­egy évesek balett-tanfolyam­ra járhatnak. S ismételten át­alakulóban a GM 75 beat­zenekar. Hullámzó látogatottság A beatzenekar egy időben a megye legjobbjai között sze­repelt. Nem kerülhette el azonban a GM 75 sem a ze­nekarok szokásosnak nevez­hető sorsát: egy idő után, kü­lönféle okoknál fogva meg­bomlott az egyetértés, a rend. szakításra, majd újraalakulás- ra került a sor. A mostani nem első a sorban. — A fiatalok milyen lelke­sedéssel, intenzitással vesznek részt a kulturális életben? — Az Ifjúsági klubunk, saj­nos, gyengélkedik — feleli Válint Józsefné, a megbízott igazgató mellett dolgozó nép­művelő. — Sok jó progra­mot lehetne szervezni, de a fiatalok nem élnek a lehető­séggel. Más dolog érdekli, foglalkoztatja őket. Mondhat­nám azt is, hogy a könnyebb f o r i z m á Nevetéssel csak ölni lehet —, tréfából még senki sem született a világra. (Babiloni tréfamesterek megfigyelése) Égé ízen fel akarta áldozni magát embertársainak —, de semmiképp sem tudta eldön­teni, hogy miért. (Emberbaráti vívódás) végét fogják meg a dolgok­nak. Nem szeretik a kötöttsé­geket, a szabad, nem éppen építő jellegű szórakozásokat kedvelik, vagy netán pénzért hajtanak. Persze egy jó, rá­termett vezetővel az élen le­hetne kezdeni még ilyen körülmények között is vala­mit, ami több lenne a mos­taninál. Ezért nemrégiben új klubvezetőt bíztunk meg ab­ban a reményben, hogy ja­vulni fog az ifjúsági klub munkája. — A fiatalság mindig moz­gékony rétege volt a társada­lomnak. Gondolom, a ren­dezvényeken korosztályai töl­tik meg a széksorokat. — Sajnos, nem így van. Főleg a középkorúak jönnek el, rájuk lehet alapozni. Leg­főbb nehézségünket éppen a fiatalok közömbössége jelen­ti. — Igaz, a gyári KlSZ-esek­re nem panaszkodhatunk — enyhíti a kijelentés Kovács Jenőné. — Rendesek, segítőek. érdeklődők. Csak hát ők egy szűk rétegét képviselik a te­rület fiatalságának. — A gyermekelőadásainkra általában 150 gyerek jön el — mondja Válint József.ná — ugyanakkor elférne négyszáz is. Mindössze tíz forintért árul­juk a jegyeket... Új tennivalók előtt A művelődési házat' május vége óta festik, felújítják. A hozzávaló pénzt a központi, az úgynevezett nagyvállalat fedezi. A népművelőknek így fogalmuk sincs, mikor feje­zik be a kisterenyei költség- vetési üzem munkásai a csi­nosítást. — De jó lenne, ha fél év alaitt végeznének! — sóhajtja a megbízott művelődésiház- vezető. — Itt a szomszédsá­gunkban épült fel a lakóte­lep. Négy épület, több lakás­ban már laknak, gyári mun­kások. Növekednek tenniva­lóink, de talán javul a hely­zetünk is. Karnyújtásnyiról könnyebb lesz hozzánk eljár­ni. Sulyok László k Csak az ember tud sokáig a hátsó lábain járni. (Brehm kedvenc közmondása) A teljesértékűségi komple­xum gyógyíthatatlan. (Babiloni pszichológusok megfigyelése) Az igazságot tönkretenni teljesen veszélytelen: nem tud ugyanígy visszavágni. (Tönkretett igazság) O A kikötőben olyan szag volt, mint sehol másutt Arkanar- ban. Sós víz, áporodott iszap, fűszer, kátrány, füst szaga terjengett, a kocsmákból sült hal, megsavanyodott házisör bűze áradt. A fülledt levegő­ben soknyelvű sziykozódás lebegett. A mólókon, a raktá­rak közti szűk folyosókban, a tavernák körül ezer meg ezer vad külsejű ember ve­rődött össze: pimasz matró­zok, felfuvallkodott kalmárok mogorva halászok, rabszol­gakereskedők, lánykereske­dők, kifestett leányzók, részeg katonák, fegyverrel teliagga­tott gyanús személyek. Vala­mennyien izgatottak és dühö­sek voltak. Don Reba paran­csára már harmadik napja egyetlen hajó, csónak sem hagyhatta el a kikötőt. A mólókon rozsdás hentesbárd- jukkal játszottak a szürke rohamosztagosok. A lefoglalt hajókon állatbőröket és réz­sisakot viselő, rézbőrű em­berek guggoltak ötös-hatos csoportokban: barbár zsoldo­sok, akik kézitusában fabat­kát sem értek, de félelmetes­nek látszottak a mérgezett tüskét röpítő, hosszú fuvócsü- veikkel. Az árbocerdőn túl pedig a királyi flotta hosszú hadigályái feketéllettek, Időnként vörös láng- és füst­sugarakat lövelltek — elret­tentésül kőolajat égettek. Rumata elhaladt a vámhi­vatal mellett, amelynek zárt ajtaja előtt zord tengeri far­kasok verődtek össze, átfura­kodott a — rabszolganőktől kezdve egészen kábítószerekig — mindenfélét áruló, lármás tömegen, kiért a kikötőmó­lókhoz. Rumata most először járt itt nappal, és eleinte csodál­kozott azon, hogy nem kelt figyelmet — a szembejövők vagy elnézték mellette, vagy szinte keresztülnéztek rajta, bár félrehúzódtak, hogy utat engedjenek. Vállával belökte az ajtót, s bement, az egyik lebujba, ahol a félhomályos, kis te­remben, a söntéspult mögött, hosszú orrú öregember szu­nyókált. Az asztaloknál nem ült senki. Rumata nesztele­nül odament a söntéspulthoz, és észrevette, hogy az öreg egyáltalán nem is alszik, ha­nem a félig lehunyt, csupasz szemhéja alól figyelmesen vizsgálja őt. Rumata ezüst pénzt dobott a pultra, és a vénember szeme nyomban tágra nyílt. — Mit parancsol a nemes dón? — érdeklődött ügybuz­gón. — Füvecskét? Tubákot? Kislányt? — Ne tettesd magad — fe­lelte Rumata. — Tudod te, miért járok ide. — Á-á, de hiszen ez dón Rumata! — kiáltott fel cso­dálkozva az öreg — Tudom, hogy valahonnan ismerős... Miután ezt kimondta, me­gint lehunyta a szemét, Ru­mata megkerülte a söntéspul- tot, és a szűk ajtón bebújt a szomszédos szobácskába. A közepén, a magas íróállvány mögött, egy lapos, fekete sap­kát viselő ráncos, koros em­ber állt a papírok fölé hajol­va. Az íróállványon mécses pislogott, s a félhomályban csak a falnál mozdulatlanul ülők arca látszott: Humata, két kardját felfogva, kitapos gatott egy zsámolyt és leült. A ráncos öreg szorgosan ser- cegtette a tollát, a falnál ülők nem mozdultak. Időn­ként egyikük-másikuk nagyot sóhajtott. A láthatatlan emberek a fa­lak mentén a bandák főko­lomposai voltak, egyeseket1 Rumata arcról régóta ismert.' Tudatlanok, irgalmatlanok voltak, ügyesen bántak a kés­sel és a rövid doronggal. Az íróállványnál levő ember pe­dig. .. öt Görbe, Mérlegnek hív­ták, és a Sztfrosontúl bűnö­zőinek mindenható vezére volt. Birodalma az Irukan nyugati részén fekvő Pitáni- mocsarakból egészen a keres­kedő Szoan Köztársaság ten­geri határáig terjedt. Kevély­sége miatt kiátkozta a Biro­dalom mindhárom hivatalos egyháza, mivel az uralkodó személyek öccsének nevezte magát. Mintegy tízezer főnyi éjszakai hadserege, több száz­ezer arany vagyona volt, ügy­nökei pedig behatoltak az államgépezet legtitkosabb rej- lekeibe. A legutóbbi húsz év­ben négyszer is kivégezték, s minden alkalommal népes csődület előtt; a hivatalos változat szerint jelenleg a Bi­rodalom három legzordabb kínzókamrájában sínylődött. Don Reba, a hírek szerint, maga elé hivatott egyes bá­rókat, akiknek erős testőr­csapatuk volt, s jutalmat ajánlott nekik: ötszáz ara­nyat a haiott Mérlegért, hét­ezret az élőért. (Folytatjuk) SZÍNHÁZI ESEMÉNY A szegedi Tragédia-bemufafó A kettős jubileumát ünnep­lő — fél évszázada kezdődött és negyedszázada felújított — Szegedi Szabadtéri Játékok nyitódarabja Madách Imre remekműve: Az ember tra­gédiája. E drámai költemény bemu­tatása mindig kiemelkedő eseménye színházi életünk­nek is, hiszen színrevitele, gondolati tartalmának értel­mezője rendezőnek és színész­nek egyaránt a nagy fel­adatok közé tartozik, s gaz­dag lehetőséget nyújt az egyé­ni invenció érvényesülésének. Ezt tapasztalhattuk Szegeden is, ahol Vámos László ne­gyedik alkalommal álmodhat­ta a Dóm téri színre a Tra­gédia tablóit. Augusztus 6-án mutatják be ismét á Dóm előtt. Vámos László rendező instrukcióit hallgatja a nézőtéren Tóth Éva és Balkay Géza „Na, és gyerekek ajándék­ként ki mit visz haza a szü­leinek? — Apunak pájinkát.. » anyunak nagy üveg kólát.. a bátyámnak egy üveg bort., a kicsiknek meg cukrot! — Én az apunak Szimfóni­át viszek, a füstszűrös nél­külit! Az anyunak meg Fecs­két, ő azt szíjjá...” Ez a beszélgetés éppen négy esztendeje zajlott le, Nógrád megye első cigánytáborában, amely annak idején kissé íéltve-félve jött létre, hiszen hasonló próbálkozás, neveze­tesen, hogy csupa cigánygye­rekekből álljon a tábor, or­szágszerte párját ritkította. Már a kezdet kezdetén egy remek pedagőgus-ifivezetői gárda vette kézbe a teendő­ket, sokan kérdezték: meddig bírják? xxx Szoiospatak, 1983. július 26. Nyolc-tíz borzos fejű, éjfekete szemű, apró termetű cigány- gyermek áll körül. Egyikük az orrát piszkálja, másikuk a haját simítgatja zavarában, a harmadik ugrabugrál, a ne­gyedik folyton kotyog, szó­val szemlátomást, nem azok az angyalfegyelmű gyerekek. A kérdés ugyanaz, mint né^r évvel korábban milyen ajándékot visznek haza? — Karkötőt. nyakláncot, bábukat, . gyöngyöket, rajzo­kat — sorolják egymás sza­A cigánytábor hazament... vába vágva a tíz év körüli cigánygyerekek, Bari Gizella, Kolompár Patrícia, Bangó Csilla, Sárközi Gusztáv és a többiek. Ügy vágynak már haza mintha legalább egy esztendeje távol lennének az otthontól noha többségűket meglátogatták a hét végén a szülök. Csitítgatták, nyugtat­gatták a gyerkőcöket: visel­kedjenek rendesen, legyenek jók, fogadjanak szót a fel­nőtteknek. Kezdődik a játék! „Szorospatak népe! öreg királyunkat nagy-nagy bánat élte. Az éjjel a király négy gyönyörű leányát elra­bolta egy iszonyú sárkány. Ezért tudtára adatik minden­kinek, hogy bárki elnyerheti a királylányok kezeit, no meg Szorosputak negyed ki­rályságát, ha harcba indul a lányokért és legyőzi a sár­kányt. ..” Sir-rí busong az öreg király (alias Tarbai Ede gyermek­író), s fogadja a küzdelembe induló csapatokat. Nem kön.y- nyű a feladat: le kell győzni­ük a bátorság, az önfeláldozás a jóság akadályait. Harsány „legyőzzük”! a gyerekcsapat szájából, s máris útnak in­dulnak. A tábor melletti bok- ros-érdős vidéken át halad­nak a csoportok, egy-egy ös­vény hajlatnál jelmezbe öltö­zött sárkány, óriás, ördög le­pi meg őket, de kéz a kéz­ben, s fegyelmezett rend­ben túljutnak minden akadá­lyon. Derűs fáradtsággal te­lepednek le az öreg király „palotájában”, s az eredmény- hirdetés után jóízűen fala­toznak — késsel és villával szelik a natúrszeletet, emelik szájukhoz a burgonyaszeme­ket. — Éneklesz? — simul mel­lém a csöppnyi termetű Botos Natasa, s már zengi is a Mon- csicsit. A nyolcesztendős kislány különös ismertetőjele, hogy csak a felnőttekkel tár­salog, ott csüng mindig vala­melyik oldalán _ ő a ked­v enc. Az izzó-ropogó-pattogó tá­bortűznél hangol a Tempress, s nem is lenne ez igazi tábor, ha nem lennének itt: szabad idejükből áldoztak most is, hogy a cigánvgverekek között legyenek, énekre, versre tanít­sák őket. Éjszakába nyúlik a tábor­tűz, a szorospataki dombokat harsogó gyermekzsivaj tölti meg. Aztán takarodót fúj a vezetőség, csönd ülepszik a környékre. Messziről hallani a szorosi tárnák zúgó-búgó robaját, s miközben a cigány- gyerekek utolsó álmukat alusszák a táborban, pár száz méterrel arfább és lentébb folyik a frontfejtés. XXX — Őrült vagy, hogy ennyi időt es energiát ölsz a ci­gánygyerekekbe?! Mi lesz a látszata? Egyáltalán, ki kö­szöni meg ezt neked? — sze­gezték és szegezik ma is e kérdéseket a - cigány tábor egyik „apostolának", Kovács Máriának, a táborvezetőnek, aiknek nem kis szerepe van abban, hogy évről évre fél száz-száz gyerek emlékezetes tíz napot tölthet a táborban. S az elmúlt néhány esztendő alatt sikerült olyan gárdát kialakítania, amely nagyon komolyan veszi az úgyneve­zett cigánykérdést, s nem túl­zás azt állítani, hogy az éle­tüket, a hivatásukat szentelik a cigányság beilleszkedésének. Persze, hogy nem szűkül ez a munka táborra, hanem a mindennapos, élő kapcsolat jellemzi e réteggel. Dehút mennyit vállalhat föl egyál­talán egy tíznapos cigánytá­bor? Segíthet-e, vagy éppen hátráltatja a gyerekek közös­ségi beilleszkedését?! Mert ha visszamennek, nem lesz-e bennük olyan érzés, mint amikor az elvált apuka va­sárnap nyolctól-tízig cukrász­dából cukrászdába viszi ott­hagyott csemetéjét, aztán hó­napokig féléié sem néz? — Ilyen kérdések bennünk is fölmerültek, ám a négy év tapasztalata bizonyítja, hogy van haszna és értelme — mondja' Kovács Mária. — Ezek a gyerekek maradandó élményeket visznek haza tá­borból. „Belekóstolnak” a kö­zösségi életbe, a megszokott­nál jóval ideálisabb emberi viszonyok között késztetjük őket helytállásra, próbára te­hetik és teszik képességeiket. És otthon a családban, majd az iskolában bátrabban, na­gyobb felelősséggel végezhe­tik dolgukat. Szó sincs világ- megváltásról, még emberfor­málásról, sem, csupán egy hosszabb folyamat egy lépcső­jét adja ez a tábor. A gye­rekeknek erre égetően szük­ségük van! Valamennyi kol­légám, aki segít ebben évek, évtizedek óta csinálja, s jö­vőre is együtt leszünk. A Nógrád megyei Tanács illetékesei is szívügyüknek te­kintik a tábort, s a több mint kilencvenezer forintos költ­ségvetés zömét fedezik. Dr. Bandúr Károlyné éppen a szlovák cigánygyerekekkel ér­kezett a táborba. — Huszonnégyen jöttek, he­lyettük mi is ugyanennyien mehetünk __ mondja. — így a barátkozás az ismerkedés és a program is jóval széle­sebb körű, nem is szólva a szakmai-pedagógiai tapaszta­latcserékről. XXX Vége a tábornak. A gyere­kek hazamentek. Már odaad­ták az ajándékot, az apunak a cigarettát, az anyunak a nyakláncot, a huginak a kar­perecét, a tanár néninek a rajzokat, a bátyusnak a füst­szűrő nélkülit ... kinek-Id- nek, ami jár. De vajon kap­nak-e cserébe valamit? Mondjuk, ahhoz hasonlót mint a táborban? Tanka László NÓGRÁD - 1983. július 31., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents