Nógrád. 1983. július (39. évfolyam. 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Az iszonyat föloldója NEGYVEN ÉVE MÉG a revét sem hallottuk, csak a második világháború után ismertük meg, akkor, midőn már úgy gondolhattuk, hogy az emberiség jobbik fele végre végleg leszámolt mindazzal az iszonyattal, amit Franz Kafka életműve páratlanul fejezett ki. Leszámolt a fasizmussal, amit ő mintegy előre megérzett, s mikor végre elolvashattuk, mégis aktuálisnak éreztük Kafka elbeszéléseit és regényeit. Nem ellentmondásos ez? Az addig el sem képzelhető borzalom előrejelzése, amiért Kafkát becsültük, becsüljük? Aligha — a jóstehetség nem igazán minősítő írói erény. Kafka ennél sokkal többet mondott, s mond még ma Is, egy-két éve éppenséggel újból fokozott aktualitással. Nemcsak a végsőkig vitt el- embertelenedés kifejezője, hanem a polgárság minden dekadenciájáé, amely korántsem szűnt meg — nem is fog, ameddig van-lesz polgári osztály. Mindannak a dekadenciának legnagyobb, példátlanul érzékeny kifejezője, ami talán Heinénél jelent meg először — csakhogy ő még (a történelemben messze előrenézve) reménnyel tudta azt füloldani, hogy Baudelaire- rel a teljes kilátástalanság, pontosabban az érzéki szépnek, mint egyetlen vigasznak belátása következzék, s legyen uralkodóvá az egész szépirodalomban, egészen a szocialista irodalmak kialakulásáig. Máig is csak egypár zserti tud igazán meggyőzően szembeszegülni a Baudelaire- ek, Proustok, Kafkák megej- tően szép halálhangulatával. Vajon miért? Mert nem csak a polgárság dekadenciájáról, kiúttalanságáról, hiperézékenysé- géről van szó, nemcsak a tőkésviszonyok okozta elidegenedésről, hanem arról is, hogy az elidegenedés leküzdése a szocializmus győzelmével sem történt meg „automatikusan”, sőt szinte a nagyipari termelés szükség- szerű velejárójának látszik. Ráadásul a sztálini időszak minden hurráoptimista hivatalossága és irodalma ellenére önmagában is épp elég okot adott a szorongásra, a második világháború után pedig az addig általában tárgy nélküli szorongást mintegy — napjainkig — tárgyiasftot- ta az emberiség új háborús, A százéves Kafkc atomfenyegetettsége. A ma kisemberének tehát épp elég oka van átélnie azt á létbizonytalanságot és reménytelenséget, amit Kafka kifejezett. FÖL LEHET TENNI a kérdést, hogy nem „leszerelő-e” az efféle irodalom, amelyet azóta is zseniális (persze polgári) alkotók folytatnak, például Beckett vagy Borges, hogy csak két nevet említsek az ábécé eleiéről... Ez hajlam és ideológiai felkészültség dolga. Ettől függetlenül azonban a (noha föl nem ismert) dolgokkal való puszta szembenézés is könnyebbség — a kathartikus hatás nem véletlenül esztétikai közhely: amit megmutatunk, azt félig már le is győztük. Persze a félig-' legyőzés mégiscsak félmunka, s korántsem elegendő, további szellemi-eszmei-fllozófiai tevékenységet, mi több, minden téren munkát kíván. Vulgáris politizálás lenne itt, Kafka kapcsán, a békeharc követelményeire utalni. A száz éve született prágai német alkotó legfőbb példája azonban épp erre az emberi beavatkozásra, a munkára utal. Arra, hogy hiába élte át egész életében az akkor elképzelhető összes iszonyatot, hiába determinálta az eleve hátrányos helyzetet hozó zsidó származás, s megannyi hagyomány, a szigorú atya — az okkal — ellenséges cseh környezetben német nyelvű, ám hatalommal élő, sőt visz- szaélő osztrák kultúrához é3 államisághoz való tartozás, a szerelmi kudarc, az írói alkotással való elégedetlenség, az egész emberiséget fenyegető háború, a személyes létet megpecsételő tüdőbaj, a szinte pszichopata érzékenység — és ezt a szorongást kiváltó és szorongató listát még folytathatnék —, Kafkában mégis az alkotás ereje volt a legnagyobb: az elhivatottságé, a — noha reménytelennek, s hiábavalónak érzett — kifejezés kényszere, amelyben nemcsak szimpla ambíció ösztökélte, hanem az is, hogy a kimondás által valami mégis megváltozhat, hogy az irodalom valamelyest segíthet az életen, nemcsak az alkotónak nyújthat megkönnyebbülést, hdpem — és ezért forgatjuk ma is szívesen! — az olvasó számára is. Nem, Kafka nem kacsintott az őt majdan elismerő utókorra, nem is hitt benne, mint ahogy a kortársak részéről is csak meg nem értést tapasztalt, hiszen komor művein az íróbarátok is csak nevettek — de szíve mélyén tisztában volt saját, irodalmi tekintetben korszakalkotó nagyságával. És ennek nem mond ellent, hogy írásait meg akarta semmisíteni. Ügy érezte, ha nem kell á világnak, miért .erőltesse e be sem fejezett regények megmaradását. Hiszen a pusztulás jön, vagy — az az Amerika, melynek szabadversenyes embertelenségét, az amerikanizmus tömegkorlátoltságának teljes kibontakozása előtt szintén mindenkinél jobban érzékeltette. Csakhogy a kafkai „eredménytelenség” itt is pozitívummá vált. Napjainkban, amikor a művészet különféle ágaiban az olvasó aktív közreműködését kívánják, amikor a regények megoldás nélkül végződnek, mikor a képzőművészetben a „concept” került előtérbe, amikor a zenében mind több a le sem írt, a közreműködő zenészre bízott hang — akkor Kafka befejezetlen regényei épp sokféle továbbfolytatásuk, to- vábbgondolhatásuk révén lesznek különösen hatásossá! szülFTÉSÉNEK SZÁZADIK évfordulóján mondhatunk-e többet, mint azt, hogy ma élőbb, mint valaha: modern klasszikus ő, a század legnagyobbjainak egyike, aki épp nekünk, Kelet-Közép- Európa kis népeinek, a hajdani Monarchia részeseinek és áldozatainak erről a határ- helyzetről különösen sokat mond, s kifejezi békét sóvár- gó mai szorongásunkat is. Nem is szólva arról, hogy mintegy megszokva szörnyű iróniáját, iszonyat helyett ma már hajlamosak vagyunk műveit — humoros oldalukról is nézni... Utóvégre a múltat akarta leküzdeni, s nekünk is a múlt fantomjaival kell megbirkóznunk. Ami pedig korszerűtlen — ha él is, sőt erős, mi több: még mindig fenyegető — mindenképpen nevetséges. Reméljük, lesz még Kafka humoros író is — végül is úgy volt ő is társadalomkritikus, mint Moliére, s nem volt nálánál pesszimistább sem... Kristó Nagy István A magányos cédrus 130 esztendeje született Csontváry Kosztka Tivadar Csontváry Kosztka Tivadar néhány évtizede még vitatott művészete ma már a magyar kultúra elismert értékei közé tartozik. Pécsett külön múzeumot állítottak fel képeinek, amelyet éppen az idén nyitottak meg ismét. Néhány esztendeje látomásos filmet készítettek az életéről. Versek születtek róla. a titokzatos, különös, sőt különc művészről: olykor-olykor már mitikussá növesztették alakját. Művészettörténeti helyét a legendáktól megfosztva mára. születésének százharmincadik évfordulójára már kijelölték, tudományos elemzés alá vetették. Művészete értékének elfogadtatásáért nem szükséges harcolni: „Kvalitásaiban méltó párja a francia Rous- seunak, ha ugyan nem nagyobb nála. ö is azok közé a magyar festők közé tartozik, mint Sziinyei Merse Pál, Rippl-Rónai vagy Czóbel, kik a franciákkal nagyiéból egy- időben, velük párhuzamosan ugyanazokat az irányzatokat teremtették meg a mag var művészetben.” (A századelő impresszionizmusát, expresz- szionizmusát.) Világhírét az 1962-ben Brüsszelben megrendezett nagy kiállítás hozta meg. „A magyar Csontváry Európa nagy művésze...” — írta róla egyik ottani mélta- tója. 1853. július 5-én született, s elfeledve, magányosan hunyt el 1919-ben, hogy évtizedek múlva fedezzék csak fel páratlan művészetét Pécsett látható képeihez, a magányos cédrus elé ma már ezrek és ezrek zarándokolnak. Gy. L. Mária kútja Názáretben MÉSZKŐSZTORI „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal.” (József Attila) — Sipka József vagyok, Kisterenyén születtem, 1932-ben, cselédcsaládban, édesapám cselédemberként azon a területen dolgozott. A háború után kapott tizenkét holdat. Előtte arrafelé báró Solymossy volt a birtokos. Hárman voltunk testvérek, nővérünk meghalt, öcsém Zabarban pedagógus, jómagam katonai főiskolát végeztem. A termelőszövetkezetek második szervezése idején úgy alakult, hogy haza kellett jönnöm, leszereltem akkor. Itt, Szúpatakon ötvenhat januárjában alakult meg a téesz és az ellenforradalom után közvetlen feloszlott. Az újabb alakulás 1959. március elsején történt, de már előtte másfél hónapig tartott a szervezés. Akkor már itthon voltam, leszereltem, a szervezésben is részt vettem a többiekkel együtt. Ide nősültem Szúpatakra. Így kerültem közel itt mindenhez. Ami miatt nekem haza kellett jönnöm, az éppen az volt, hogy az ötvenhat őszén-telén feloszlott szövetkézét a földjét visszaadta a tagoknak. Amelyik családba benősültem, ott is volt föld. A- család kért, jöjjek haza, „valami történjen”, így kezdtem el én is földet művelni. De szorított bennünket az is, hogy a szövetkezet tagjainak bizonyos banktartozásokat vissza kellett fizetniük. Egy évig dolgoztam így, apám révén közel voltam a földhöz gyerekkoromban is, szívesen csináltam a család tizennégy holdján, arattam is egy nyáron. A termés a maihoz nem hasonlítható. a búza akkor kilenc rn^zsa huszonöt kilogramm volt holdanként. Ezt a földet hárman műveltük, volt két ló, egy tehén, sok gonddal járt minden. Magam készítettem magamnak például lovas kocsit, használtam is egy darabig, a nagyobbik lányom születésekor azon hordoztam a szülésznőt, mert akkoriban, ötvenkilencben így hordtuk ki a faluba az orvost, szülésznőt, de ez ma már csak amolyan érdekesség... Megbízás nélkül foglalkoztam a szervezéssel, nagy szónak tűnik, de másként nem mondhatom, társadalompolitikai kérdésnek tartottam. Érdekelt, bennem volt, frissen kiképzett ember voltam, csak az élet alakult úgy, hogy más területre kerültem. — A kollektivizálással én már tizennégy évesen, közvetlen a háború után találkoztam. Kós Gergely volt az, aki Kisterenyén erről beszélt az egykori nincstelen társaknak, én is hallgattam. Kós Gergely mozgalmi ember volt régtől, meg érdekelt az is, amit a régi öregek beszéltek az életről, a tapasztalásaikról, de Kostól hallottam először, mit jelent a kollektív mezőgazdaság. Az emberek érezték, hogy valami új történik körülöttünk, aztán hozzáfogtak, volt, aki faekével szántott, volt, aki saját maga húzta, a harmadik lószerszámot tett a tehénre, mert az volt, de akkor mégsem álltak ösz- sze, nem volt, aki összefogja őket. Nekem ezek voltak az előképek abban, ami Itt Szúpatakon jóval később, sok minden után történt velünk, velem. Az itteni beszélgetések a szövetkezésről a számomra azoknak a Kós-féle beszélgetéseknek voltak a folytatásai a kisparasztokkal. Arról beszéltünk egyszer, hogyan lehet növelni ősi módszerrel a kalászosok hozamát úgy, hogy egy kötelet kell végighúznunk a gabonatáblán, amikor virágban áll. No, akkor az egyik helyi középparaszt, amúgy tekintélyes gazda, azt mondta, tudok-e válaszolni egy kérdésre „ha maga megmondja, hogy amikor a tehenem ellésben van, bika lesz-e vagy üsző a borjú, akkor elhiszem azt, amit elsorolt itt a szövetkezésről, meg a hozamokról”. Nem látták a jövőt ezek az emberek, a felvilágosító munkát nagyon óvatosan kellett végezni, mert azt mondták a nagyon buzgóra, hogy „ez valami bevágódott ember..'. ” és akkor ezzel mar sikerült lejáratni, hitelét vesztette. Módszerünk az volt, hogy hangszórót helyeztünk el a szervezéskor és többször ismételgettük, hogy kik írták már alá a belépést a szövetkezetbe. Hárman írtuk alá legelőször, Viczián János, a Franyó Márton meg jómagam. Azt nézték, hogy én beléptem-e? Merthogy előtte annyit beszéltem róla. A végén csak két család maradt ki, de csak azért, mert sértett emberek voltak, a Rákosi alatt kőbányában dolgoztatták őket, internálták a családot, ők aztán távolmaradtak. Ez a szövetkezet aztán pontosan ötszáz holdon kezdte meg a gazdálkodást. Nyolc pár ló, tizennégy darab tehén, lovasekék. A traktor újdonság volt, féltek is tőle, ezt a félelmet igazolni látszott az, hogy amikor a gép mégis rámehetett a földre — jóval mélyebben művelte meg a talajt, felhozta a soha nem érintett rétegeket, azon aztán földjavítás nélkül visszaesett a termésátlag. Nem volt még műtrágya, ahhoz idő kellett, első évben húsz kilót szórtunk holdanként, a mészkő meg még nem volt ismert. Itt volt pedig akkor is, a húszas-harmincas években a Richter-Adler vagy tíz éven át kitermeltette, Bécsbe szállították, helybeliek fuvarozták a követ a vasúthoz Bátonyba. Bécsben alighanem mezőgazdasági és takarmányozási célra használták. — A szúpatakl mészkő a párját ritkítja. Kalciumkarbonát-tartalma kilencvenkettőtől kilencvenhét százalékos! Mésztartalmú csonterősítő készítményeket is gyárthattak belőle, Lehet abban igazság, hogy ez a Richter azonos azzal a Richter Gedeonnal, akinek nagy drogériahálózata volt Bécsben és Budapesten. Annyi bizonyos, hogy a „Rico”, a kötszer és más termék márkanevét az ő nevéből képezték. Korábban itt házak épültek a szú- pataki mészkőből úgy 1680 tájékán. Akkor már felmerült a község neve, mint Aszúpatak. A mészkőhegy másik oldala szőlőművelés alatt volt, aszút termett. Ezt a helyet öt Ruttkay-jobbágy foglalta el, a Viczián, az Institórisz, a Krajcsi és a többiek alakították ki ezt a kis községet. De a mészkő már nagyon régtől ismert dolog. — A Meszes-hegy anyaga égetésre is menti A háború után volt itt egy kis társulás, két kemencével dolgoztak. Elcserélték élelemért a terméket, úgy báromnaponként ötven mázsát termeltek, szállították kocsival Pestreis. Aztán a szövetkezetbe került később egy fiatal mezőgazdasági mérnökember, aki a Szovjetunióban tanult. Varga József később ebből a témából doktorált, a szúpataki mészkőből. Itt dolgozott a társulásnál. A mészkőhegyet mi szerettük volna hasznosítani, mésziszappal a talajt javítani. Rögtön meglátta benne a lehetőséget, hogy mennyibe kerül a talajjavítás a megyének. Akkor ilyen számok forogtak, hogy ez hatvannyolcmillió forintba kerül egy évben Nógrádnak. Ugyanezt a területet nézve, szúpataki mészkőből javítva a földet ez az összeg lecsökkent har- minckéf millióra! És végül is ez lett a disz- szertációiának az alapja, a gazdaságosság, hogy helyi anyag, hogy nem igényel nagy beruházást, könnyen bányászható... Közben mi már foglalkoztunk a bánya üzembe helyezésével. Tárgyaltunk a Selyp! Cementművel, én akkor a téesz főkönyvelője voltam, kezdettől egyik vezetője, egészen az egyesülésig. Kerestük a gazdaságos megoldásokat. A selypieknek kellett a mészkő fe- hércement-anyagnak. Itt volt a feladat, hogy meg kell nyitni a bányát, a vevő megvolt rá, de aztán elég gyorsan kiderült, hogy olyan dologra vállalkoztunk, amit nem tudunk kivitelezni, talán a gyakorlat hiánya miatt. * Havonta ötezer tonna kő szállítását vállaltuk, de ez nem ment különféle vasúti szállítási problémák miatt. Vasúti szakaszt kellett volna építeni a bányától az állomásig, de olyan összegért, amit még megközelíteni sem tudtunk. Csak megindítottuk a bányát. Vegyes erőkkel szállítottuk Selypre, de az ötezerrel szemben ezret is nehezen tudtunk teljesíteni. Így nagyon udvariasan, de • selypiek felmondtak nekünk. Tárgyaltam talajjavítókkal is, kijött egy olyan eredmény ugyanis a selyp! laborvizsgálatoknál, ami mást is érdekelt, hogy egészen kitűnő a ml mészkövünk! Már a nyolcvan körüli kalciumkarbonát-tartalom is híresen jó volt, a mienk meg majd százszázalékos és persze most is annyi. Sok Szervet sikerült összehozni, beindult. Ehhez köze van a szénbányák visszafejlesztésének is, onnan olcsón tudtam szerezni szalagot, törőgépeket, berendezéseket, így őrléseket is végezhettünk helyben, de általában ezzel a témával mindig magam voltam. Megragadott az a nagy lehetőség, ami ebben benne van. Az nem hagyott nyugodni. — Dolgoztak itt nálunk korán nyugdíjazott bányászemberek és a gépek is onnan származtak. Így gyártottunk talajjavításra alkalmas anyagot, közben országszerte bejött a mészkő iránti érdeklődés. Mi akkor évi ezerhatszáz vagonos termelésre álltunk már rá, sikerült szerződést is kötni a talajjavító vállalattal. A hiba ott volt, hogy nem tudtunk ennek időben propagandát kifejteni; hogy széles körben bemutattuk volna a kísérleti táblákon —, mit tud a szúpataki mészkő!? Milyen óriási eltérések lehetnének a terméseredményekben. Volt egy-két szakember, aki felismerte a jelentőségét „harmadik műtrágyának” használta, de egyedül a cerediek használták nagyobb mértékben. Aztán az egyesüléskor végképp háttérbeszorult a mészkő a műtrágyával szemben. Az embereket is elküldték, a gépek itt álltak,' aztán fokozatosan „ez is kellett, az is kellett”, elvittek mindent. Pedig akkoriban már ismertek voltak azok a tudományos kísérleti eredmények, amelyek szerint az árvíz pusztította földekre öt mázsa kiszórásával rövid idő alatt az öt-tíz mázsás lucernatermést fel lehet vinni huszonöt-harminc mázsára is. Dehát ennek sajnos nincs és főként nem volt kellő propagandája, nem volt egy ember, aki tehetett volna érte. Felvetődött egy másik felhasználása is — olajfinomítóknál szűrőnek használni, de ez is kútba esett. A szénbányáknál Morvái Ernő foglalkozott ezzel szakmailag, gazdaságosság szempontjából pedig Baán János főkönyvelő. Arról volt szó. hogy a bánya átveszi a kitermelést. A tárgyalásokon tíz filléren múlott a megegyezés, mázsánként tíz filléren.’ Ha ma lenne egy ilyen vita, valószínűleg rugalmasabbak lennénk, én magam biztosan. Kilenc év alatt egyszer kerestek meg hivatalosan ebben a témában. De ez a vagyon itt áll azóta is kihasználatlanul. T. Pataki László )
