Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)
1983-06-11 / 137. szám
Könyvkiadás és ismeretterjesztés Nagyobb műveltség - nagyobb igén; lentkezö olvasói kíváncsiságnak köszönhető a történelem változásait elemző memoárok, visszaemlékezések fokozatos megjelentetése, a XX. századi világtörténelem és politika döntő eseményeit rögzítő jelentős személyiségek, például Eisenhower vagy Montgomery emlékiratainak közreadása. A huszonöt éves Gondolat Könyvkiadó A történelmi ismeretek iránti jelentős mértékű érdeklődésnek köszönhető, hogy a Gondolat Könyvkiadó Magyar História című sorozatának egyes kötetei a közeli években újabb kiadásban js megjelenhettek. A Gondolat immár negyedszázada vállalja, hogy tudományos megalapozottsággal, de közérthető módon, széles körbein tájékoztasson az új technikai ismeretekről, a biológia új felfedezéseiről, a természettudományok régi és új kísérleteiről, a történelem társadalmat formáló pillanatairól, eddig még kevéssé ismert filozófiai irányzatokról, valamint a művészet, az irodalom, a a művelődéstörténet változásairól. elméleti kérdéseiről. Évente közel másfél száz kiadvánnyal nagyon nehéz úgy jelen lenni, hogy az imént felsorolt tudományágak az igényeknek megfelelő mértékben kapjanak helyet. A figyelemre méltó tudományos felfedezésekre gyorsan kell reagálni, lehe^vé kell tenni azt, hogy a különböző szintű oktatási intézmények tanulói a tankönyvek mellett hozzájuthassanak olyan kiadványokhoz is. amelyekkel az iskolában tanult történelmi, politikai, szociológiai, vagy éppen fizikai ismereteiket gyarapíthatják. Az idei tar* Á Gondolat Könyvkiadó 1983. évi tervében a népszerű könyvek átlagpéldány- száma harmincnyolcezer feletti. Szembetűnő — és ez örömteli —, hogy általában keresettek az összefoglaló munkák, a kézikönyvek, az enciklopédiák. Az ilyen jellegű. kiadásoknak várhatóan az idén is sikere lesz majd. Kiszely István A föld népei című sorozatában ebben az esztendőben az Ázsia népeit bemutató kötet megjelentetésére vállalkozott. Aradi Nóra szerkesztésében mintegy hatszáz'kép és rajz díszíti A művészet története Magyarországon a honfoglalástól napjainkig című kézikönyvet, amelynek megjelenésére régóta várunk. A könyv értékét fokozza, hogy a magyarországi művészet alakulását a közép- és kelet-európai országokkal való viszony tükrében ismerhetjük meg. Legutóbb 1930-ban Szerb Antal vállalkozott egy személyben a magyar irodalomtörténet megírására. Fél évszázaddal később most Nemeskürty István elemzi a magyar irodalom történetét 1945-ig. Munkájával bizonyítja, hogy a munka- közösségi vállalkozások mellett szükség van egyéni megközelítésű magyar irodalomtörténetekre is. Az eddig felsoroltak méltó lezárásaként szót érdemel a Régiségek könyve is, amely a gobelin, az üveg, az ékszerek, az órák. a csipke. az ötvösség, a fazekasság. a régi viseletek művészetét mutatja be. A kézikönyvek, a lexikonok. az enciklopédiák az ismeretek gazdag tárát nyújtják az olvasónak, a böngészőnek, a kutatónak, éppen ezért ezek a kötetek a házikönyvtárak féltve őrzött kincsei. A Gondolat Könyvkiadó ilyen jellegű fontos vállalkozásai mellett szólni kell az olyan, zsebkönyvekről, mint a közösség, a társadalom, a modern világgazdasági rendszer változásait vizsgáló Társadalom- tudományi Könyvtár-sorozat kötetei, a földrajzi ismeretterjesztés kedvelt könyvei, amelyek főleg a Világjárók című sorozat kiadványaiként jelennek meg. Az Ismeretterjesztő könyvkiadás terveit látva aztí kívánhatom, hogy jusson hely a vásárlói kosárban a regények, a verseskötetek mellett egy-egy hasznos ismeretterjesztő könyvnek is. Kölcsey Ferenc gondolatait idézem: „...a könyvek száma végetlen, a te éveid pedig végesek; s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint. az üres beszédű társalkodót: úgy kerüld a tartalmatlan könyvet”. Maróti István Anna Seghers meghalt i A mainzi születésű Netty Reiling Rembrandtról és koráról írta doktori disszertációját a Heidelbergi Egyetemen, s egy XVII. századi holland festő, Seghers nevét választotta magáriák írói álnévül. A tehetséges művészéttörténész előtt sikeres pálya nyílt meg. ám Anna Seghers inkább lemondott róla, és csatlakozott a forradalmi munkásosztályhoz, tagja lett a Német Kommunista Pártnak és a Proletár Forradalmi írók Szövetségének. Történelmi sikerek és kudarcok, forradalmi változások, nemzeti bűn és bűntudat, nemzeti önvád és önvizsgálat, emigráció és új haza, majd egy új, korábban ismeretlen társadalom építése — e korban élt Anna Seghers, amikor világtörténelmi események szemtanúja lehetett; maga is formálta, illetve végigszenvedte korát. Irodalmi alakjait a jellemek páratlan gazdagsága, a csodálatos nyelvművészet, az egyéni meseszövés, az aggódó gyengédség jellemzi, de legfőképpen talán az, hogy a kisembereket úgy ábrázolja, hogy azok szinte gigantikussá emelkednek — hitük, kitartásuk és az összefogás ereje által. Társadalmi küldetésének tekintette, hogy könyveivel hozzájáruljon a szocialista társadalom építéséhez, a szocialista embereszmény és tudat formálásához. Az egyszerű emberekben rejlő erőt, méltóságot akarta tudatosítani azáltal, hogy bemutatta, hogy élnek, hogy gondolkodnak, döntenek és cselekednek alakjai. Első jelentős elbeszélésében, A St. Barbarai halászok lázadásában már jelen van a forradalom és a szolidaritás ereje, amely aztán életművét végigkíséri. Az 1932-ben megjelenő regénye, Űt az éjszaAnna Seghers portréja kából elmélyíti ezeket a motívumokat, a helytállás és az üldözöttek töretlensége bővíti a skálát. Amikor 1933-ban családjával. sok szocialista és polgári humanista íróhoz hasonlóan, Németországot elhagyni kényszerült, már voltak tapasztalatai a fasizmus kegyetlenségeit illetően. Franciaországi, majd mexikói emigrációjában kezdettől fogva aktívan tevékenykedett az antifasiszta mozgalomban, a KPD vezette népfrontmunkában is jelentős szerepet vállalt Párizsban; kutatta — mint megannyi német író- nagyság —, hogyan juthatott hatalomra Hitler, hogyan szabadulhatott el a pokol. A nemzeti önvizsgálat, az írói felelősség, az önvád hatja át errtigrációs munkáit. Töretlenül hirdeti, hogy nem születésükkor lesznek az emberek jóvá. vagy rosszá, hanem minden egyéni megnyilvánulás és tett szociálisan motivált. Filozofikus világszemlélete és művészi eszközeinek fino- mulása. gazdagodása párhuzamosan nyomon követhető írásaiban. Legismertebb műve. a világsikert aratott. A hetedik kereszt, leleplezte a nagyvilág előtt a fasizmus brutalitását, s különbséget tett nácik, félrevezetettek és ellenállók között: megtisztította a hitleristák által bemocskolt fogalmakat, olyanokat, mint például a haza- szeretet, haza, nép. Egyben rávilágított az ellenállás lehetőségére, a harc értelmére, s egyáltalán arra, hogy igenis létezik még erő, ame’v szembeszállhat a fasizmussal. 1947-ben Mexikóból nem a Rajna vidékére tért haza az írónő, hanem a későbbi NDK területére. Befejezte A halottak nem vénülnek című regényét, amelyet több új nagy lélegzetű epikai mű és elbeszélés követett. Élete végéig töretlenül dolgozott. Feljegyeztem szavait, amelyben megindokolta, miért Berlinben telepedett le Mexikóból való hazatérése után. Ez a néhány sor hűen tükrözi Anna Seghers ars poeticáját: „Kötődöm ehhez a nyelvhez, az itt élő emberekhez. Visszajöttem, mert ezen a nyelven, amelyet legjobban beszélek, ezeknek az embereknek, akiket jóban-rossz- ban legjobban ismerek, tehetem a legtöbbet. A könyvek által, amik majd itt születnek, meg akarom akadályozni, hogy a múlt hibái valaha is megismétlődhessenek. Azért jöttem Berlinbe, erre a területre, mert itt tudom kifejezni azt, amiért éltem”. Niedzielsky Katalin || Tandori Dezső: Medárd, vagy egy hónapot tévedek? Nem tudom a napokat. Könyveket kellett tudnom helyettük, „nyelveken”, más világok köteteit, így esett a naptárral is némi meghasonlás: május? június? émlék? jelenet? múlat? jövet? Az eredménye sommás, de csak végül, addig a kezdetet készíti elő minden kis beomlás: kié, mié, lehet-e mondani, tudjuk-e, az idő taglata mi? Naptár nem kell a messzibb sornak ahhoz, hogy vegyen-tegyen. Túlzás, hogy „letaglóz” elkattog csak, hallatlan, szétszedetlen a nap, az óra, perc, s nincs több egyetlen. (Egy borús napon) j Nógrádi Gábor: Mányoki halála Sarlós István írta egyik cikkében; „A nagyobb műveltség nagyobb igényességet is jelent, A nyitott szemmel járó emberek mind többet akarnak tudni az emberiség sorsát befolyásoló politikai, tudományos, műszaki és kulturális élet fejlődéséről, terveiről, gondjairól. A tudásvágy kielégítésével nemcsak az élet dolgaiban való eligazodást lehet megkönnyíteni, hanem véleményt mondó, javaslatokat tevő partnerekre is szert lehet tenni.” Az 1982. évben Magyar- országon 7845 könyv jelent meg 95,3 millió példányban. A könyvtevmés 13,1 százalékát azok a művek tették ki, amelyek a népszerű ismeretterjesztés kategóriájába tartoznak. Ez a szám — különösképpen, ha az elmúlt évek hasonló statisztikáját tekintjük — arra figyelmeztet, hogy a könyvkiadás egyre jobban igyekszik változatos tematikai programot nyújtani az ismeretterjesztő irodalom megismertetése népszerűsítése érdekében. Olvasásszociológiai vizsgálatok is megerősítették, hogy a hetvenes években a magyar könyvkiadás kétségtelenül korszerűbbé vált, differenciáltabban elégítette ki az olvasói igényeket. A tudományos, a szakmai és az ismeretterjesztő művek jelentős mértékben hozzájárultak a szakmai és általános műveltség fejlődéséhez, a tudományok társadalmi szerepének fokozódásához. Jó témaválasztással, gazdag illusztrációval, az olvasói igények maradéktalan kielégítésével bekövetkezett az, amire talán másfél évtizeddel ezelőtt még a leg- vérmesebb könyvesek sem számítottak: hiánycikké váltak a gyermekeknek szóló Ismeretterjesztő tárgyú Búvár zsebkönyvek, a Bölcs Bagoly sorozat kötetei, népszerűek lettek — és nemcsak kötelező olvasmány voltuk miatt — a Képes Földrajz, a Képes Történelem világot, történelmet színesen áhrázoló, érzékletesen bemutató könyvei. A könyvkiadás a hetvenes évek közepén felismerte, hogy a könyvbarátok érdeklődéssel keresik azokat a műveket, amelyek, a leg- újabbkori történelem vizsgálatával foglalkoznak. Ennek a tömegigényként je0 technológián mindenki azt gondolta, hogy valami magas, fő-főhatósági beosztása lehetett a pasasnak, mert alkalmanként, ha megfeledkezett magáról, kibukott belőle egy-egy éles, parancsoló hangsúly — „kilógott a lószerszám”, ahogy Bogdán Pista mondaná. Ilyenkor kidül- lesztette a hasát, és úgy nézett ránk, hogy az embernek teleszaladt a tüdeje levegővel, mielőtt visszavághatott volna. Ez attól a bárgyú ijedelemtől van, amit már az iskolában megtanultunk. Tudjuk, hogyan beszél, aki felül van és hogyan, aki alul. Aztán persze észbe kapott az Isten barma, poca- koskám, és barátságot mímelve vigyorogni kezdett. De már későn. Kreáltak neki egy falstátust. Az volt a feladata, hogy a főmérnöki megbeszélések után a terveket ellenőrizze — végrehajtottuk-e rajtuk a kért módosításokat? Amit eddig hárman ellenőriztek. — Elvették tőle az íróaszta- locskáját — fejtegette Bogdán —, és idenyomták nekünk a régi fizetésivel együtt merő jóságból: maid csak kihúzza itt a nyugdíjig. Ki tudja, milyen érdemei vannak? A főnökök nem mutatták be az osztálynak, nem vitték körbe, mint az uj munkatársakat szokás. Csak a főmérnök jegyezte meg, amikor Kara Jancsit elkapta a folyosón, és rákérdezett: minek kellett ez a púp a hátunkra? — Mányoki elvtársra szükség van. Egy tervet sohasem lehet eléggé ellenőrizni. Valamelyik nap is észrevette, hogy az egyik méret hibás. Rossz helyre tettétek a tizedesvesz- szőt. Mányoki tehát járkált az asztalok között és azt mondta: neki adjuk oda a rajzokat, ha elkészülnek. Pocakját hozzányomta a rajztáblához, és az Ujjával a tervekre meg a mellünk felé bökdösött. Kezdetben csak morogtunk, ha ott téb- lábolt. „Még nincs kész! — vetettük oda. — Majd szólok, ha viheti.” Később azonban már egy-egy káromkodás is felröppent, amikor megjelent az ajtóban, hallhatta, ha nem volt süket. De csak vigyorgott, mint a kutya, ha a gazda kirúg felé és a bolond állatja azt hiszi: csak játék. Az ember ül egész nap abban a rohadt melegben a rajzasztala felett, egyik cigarettáról a másikra gyújt, egyik rajzát a másik után szúrják le a főnökei; már utálja a többieket is, a szagukat, a hülye szokásaikat, az unalmas bekö- péseiket, és akkor jön egy ilyen elefánt, aki többet keres mint te, és olyan felesleges, mint őserdőben a gyeptégla. Kara kelt ki ellene először szemtő szemben. Harminc éve dolgozott a szakmában, volt már főmérnök is, az egyik építőipari vállalatnál, csak valami nőügy miatt menesztették. — Nem látja, hogy zavar? — mordult rá. — Vagy magát hátramozdítónak tették ide? Erre persze mindenki felnézett. Mányokit figyeltük, aki heherészni kezdett és úgy körözött a mutatóujjával, mintha kerekecske-gombocskát játszana a levegőben. A szemöldöke külső szélén egy izzadt- ságcsepp elindult lefelé. — Azt hittem, tegeződünk — mondta az ipse és körülnézett. — Persze, még nem hoztam belépőt. Mit szokás itt? Konyakot? Vagy pezsgőt? Választhatnak az urak! Tessék! És meglendítette a karját, mint aki táncra kéri a társaságot. A verejtékcsepp be- csurrant az ajkai közé. Lenyalta. — Holnap lesz a napja! —- emelgette a szemöldökét, de csak néztük mozdulatlanul. Aztán Kara az asztala fölé hajolt és dolgoztunk tovább mi is. Amikor a hólyag kiment, igazat adtunk Karának: itt volt az ideje, hogy valaki helyre tegye ezt az embert. Csak Mártika, a műszaki rajzolónk támadt ránk azzal, hogy vadállatok vagyunk. „Ez a pasas nem tehet róla, hogy éppen ide tették — kiabálta —, nem látják, hogy szenved?” De látjuk. És akkor mi van? Nekünk kötelező mindent megérteni és elviselni, miközben minket senki sem ért meg? Ilyenek a nők. Másnap reggel, még fel sem vettük a köpenyünket, Mányoki beállított egy üveg cseresznyepálinkával. — Hát akkor itt az ideje — mondta fénylő arccal, és lecsavarta a kupakot. — Kérem a poharakat! Megint az éles hangsúly! összenéztünk. Ez a pasas nem normális. Mit erőszakoskodik? — Kocsival vagyok — mondta Kara és hátrament a rajzasztalához. Mártika előszedett a szekrényből néhány kávéspoharat. — Köszönjük, nagyon kedves — rakosgatta ki az asztalra, de akkor már csak Bogdán volt ott meg ő. Bogdán, aki sohasem tudott lemondani a potyáról. Ügy tűnt, Mányokit nem lehet zavarba hozni. — Éppen ma kellett kocsival jönni? — Felénk bökött. — No, nem baj Az itóka itt lesz holnap is. Es ha megengeditek az idősebb jogán: szervusztok. Kezitcsókolom Mártika! Akik közelebb álltak, morogtak valamit. Szerencsére én az ablaknál dolgozom, hallgathattam nyugodtan. Aztán csend lett. Bogdán is a helyére ment, Mártika meg kivitte a három poharat elmosogatni. A pasas még vigyorgott néhány pillanatig, körbenézett, hátha valaki visszapillant, aztán kioldalgott. Ettől kezdve ritkán láttuk, s ha néha beóvakodott, egyre görcsösebben vigyorgott. Vizes volt az arca, verítékes, elég kellemetlen látvány. Végül már be sem jött. Ha valakitől elakarta kérni a rajzát. üzent, vagy megpróbálta a delikvenst elkapni a folyosón, mintha csak véletlenül 1 találkoznának. Űgyhogy kiala-' kult egy gyakorlat: ha valaki,' a büféből vagy a vécéről visz- szatérve azt mondta, hogy légiveszély, akkor egy ideig nem mentünk ki, mert tudtuk, hogy a hólyag a folyosón bóklászik. Már vagy öt hónapja élt a nyakunkon (talán hat? senki sem számolta), amikor egy hétfő délelőtt a folyosóról kiáltozás hallatszott, hogy a Mányoki a vécében, vagy micsoda. Kirohantunk. Ott találtuk a szerencsétlent a vizelde csészéje mellett, a földön. Persze valahol mindig csorog a víz, a feje egy tócsában volt, és alig lehetett megismerni, eltorzult az arca. Igaz, mi mindig csak vigyorogni láttuk. M ég hallottuk a mentősök szirénáját, amikor Mártika zokogva a rajztáblájára dőlt. „Gyilkosok! — kiáltozta. — Gyilkosok!” — Nono! — emelte fel a kezét Bogdán. — Lassan, asszonykám! Csak véletlen, hogy nem mi fekszünk ott! Tetszik tudni? — Miután pedig húzott a cseresznyésüvegből, hozzátette: — Mi legfeljebb ítéletvégrehajtók voltunk. Azokkal tessék kiabálni, akik az ítéletet hozták. Mindig csodáltam ezt a Bogdán Pistát: mik nem jutnak az eszébe?! NÚGRÁD - 1983. június 11., szombat 9
