Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)
1983-06-10 / 136. szám
Szerelés feszültség alatt A statisztikák szerint a gondosan szerkesztett feszültség- mentesítési szabályok ellenére évről évre sok halálos baleset történik a villamos hálózatokon végzett javítási, karbantartási munkák közben. A bonyolult — viszonylag sok időt igénylő és kényelmetlen — kapcsolási műveletsorozatot ugyanis gyakran nem megfelelően hajtják végre a dolgozók. Akár könnyelműségből, akár figyelmetlenségből — a következmény ugyanaz. A villamos hálózatok üzemeltetői ezért a feszültség alatti munkavégzésnek (FÁM) a korábbinál sokkal korszerűbb technológiáját igyekeznek meghonosítani és elterjeszteni. Külföldi tapasztalatok alapján, ugyanis lényegesen kevesebb baleset várható, ha a szerelők feszültség alatt, s nem a hagyományos feszültségmentesítéssel végzik munkájukat. E látszólag ellentmondásos álláspont hívei azzal érvelnek, hogy a feszültség alatti r mkát csak az e célra kialakított, különleges szerszámokkal és védő- felszerelésekkel lehet végrehajtani, a technológiai előírások és a műveletek pedig egyszerűek és logikusak, általában mindenki számára könv- nyen beláthatóak. A FÁM esetében a munkahely elté- vesztésének —, ami a halálos áramütés egyik gyakori oka — nincsen jelentősége. Az is a nagyobb biztonságot szolgálja, hogy munka közben nem kell sietni, kapkodni, hiszen ez a technológia — a hagyományossal szemben — nem zavarja a folyamatos villamos- energia-ellátást. Képünkön: feszültség alatti hálózaton dolgozó szerelőket láthatunk. A munkát kiváló szigetelőképességű és mechanikai szilárdságú, könnyű ru- dakra szerelt és távolból működtethető szerszámokkal végzik. A szerelőkhöz közel kerülő kábeleket speciális szigetelőburkolattal látják el, a vezetékbontáshoz szigetelt áthidalásokat használnak. NEM LENNE SOK, HA..: Anyagok, készletek, szükségletek A NÓGRAD MEGYEI Állami Építőipari Vállalatnál ez év első hónapjaiban sajnálattal állapították meg, hogy az előzőeknél a még jobban szigorított gazdálkodási előírások ellenére sem javult, hanem romlott a készletgazdálkodás. „Tendenciáját tekintve — olvasható az e gondokat tagla- ló-tárgyaló jelentésben — 1980-ról 1981-re javulás, 1981- ről 1982-re ugyanilyen mértékű romlás következett be. 1983-ban készletgazdálkodásunkban nagyobb tervszerűséggel, jelentős készietleépítést kívánunk végrehajtani.” Az okok, miként erről, önkritikus őszinteséggel dr. Lons- ták Lászlóné főkönyvelő, hivatalos titulussal élve gazdasági igazgatóhelyettes beszélt, ismertek. Közrejátszik ebben a termelés ütemtelensége, mint egyik főgond, aztán a termelésen belül magas arányt képviselő befejezőmunkák, s ezek átadási határidejének csúszása, a túlzott területi dekon- centráltság, valamint az átadási határidők szakaszainak és a termelésnek nem kellő összhangja. — Sajnos a vállalatnál már hosszú esztendők óta alapvető gondként jelentkezett, hogy a termeléshez szükséges készlet mindig meghaladta az optimumot, túl nagy volt az abban a pillanatban nem szükséges anyagok halmaza. Ez sok eszközt lekötött, s evégből a vállalatnak szinte állandóan finanszírozási gondjai voltak. Ez mindig hitel- felvétellel járt, ami a rohamosan emelkedő kamatlábak miatt nagy pénzügyi nehézségeket, s tetemes adósságokat okozott a mi, országos viszonylatban közepesnek mondható vállalatunknak. Azért, hogy eredményességünk javuljon, tartozásainkat sikerüljön visszafizetni, s majdan megfelelő nyereségre is szert tenni, mindenképpen javítani kell készletgazdálkodásunkon. A közelmúltban jelent meg az a terv, amely a részletes készletleépítés hogyanját-mi- kéntjét tartalmazza. — Jó ez a program — mondja Tolnai Nándor főüzemvezető. — Minden tekintetben átgondolt, s rámutat az anyag- és készletgazdálkodás „rákfenéire.” De a benne foglaltak csak akkor lesznek maradéktalanul végrehajthatók, ha azokat tovább finomítjuk, rugalmasan hozzáalakítjuk a termeléshez. A gyártásnak szoros összhangban kell lenni a kivitelezéssel, s ehhez naprakész, pontos információk kellenek. Hiszen — példaként — ha nem kellő időben szerzünk tudomást egy esetleges „csúszásról”, ami sajnos gyakorta megeshet, mi tovább gyártjuk a különféle elemeket, s aztán ezek hosszú ideig a nyakunkon maradnak, növelik a készleteinket. Persze, van ennek egy másik vonatkozása is. A munka folyamatosságáról beszélünk, feladatunk és kötelességünk, hogy dolgozóinkat mindig ellássuk munkával, de ez esetben, jó-e ez a vállalatnak? Hiszen már önmagában csak a raktározás költségei is tetemesek. Mindezek ellenére „kezdenek alakulni a dolgok”, hiszen amíg 1982 negyedik negyedévében a készletünk meghaladta a húszmilliót, ezt az idei első negyedév végére sikerült 18,6 millióra csökkenteni. Természetesen, ez még csak kezdeti lépés, s korántsem lehetünk elégedettek. Az azonban bizonyos, hogy jobban kell szerveznünk, s meg kell teremteni a gyártás és kivitelezés tökéletes összhangját. — FELADATAINK —folytatja dr. Lonsták Lászlóné —, mivel az építőipar rettentő sokféle anyaggal dolgozik, néha ahány ház, annyi félével, sok az egyedi gyártmány is, nagyok. Éppen a tisztánlátás végett, tavaly igénybe vettük a miskolci ÉGSZI számítógépét. Ez lényegesen megkönnyíti a könyvelést, azonnali választ kapunk az anyagok forgási sebességéről, felhasználásuk gyakoriságáról, szemmel tarthatjuk készleteinket. Másik nagy tervünk egy megyei koordinációs iroda életre keltése, szakosított alkatrész- raktárak létrehozása. Ez azt jelentené, hogy egy-egy vállalat csak olyan típusú gép- és járműalkatrészeket tárolna, amelyből nagyobb állományuk van. Jelenleg tizenegy tagja van a vállalkozásnak, ktsz-ek, építőipari vállalatok, szövetkezetek, sőt a Nógrádi Szénbányák is. Az ötlet jó, csak a kivitelezés tűnik kissé nehézkesnek. Ugyancsak tárgyalásokat folytatunk az ÉPTEK- kel, egy nálunk létesítendő. vaskohászattermék-raktár felállításáról. Így mi tudnánk ezen anyagféleségekkel kiszolgálni a megye valamennyi építőegységét. A közelmúltban már megalakult és működik a NÁÉV— ERDÉRT-fatelep Salgótarjánban, ahonnan nem csak az ő igényeiket elégítik ki, hanem más vállalatoknak is értékesítenek. A vállalati készlet így csaknem egymillió forinttal csökken, s az árusításból pedig milliónál is több árbevételre számítanak. Tervek fent tehát jócskán vannak. De hogyan lehet egy építkezésen készletet csökkenteni? Ezt kérdezem Kiss Simon Nándortól, a nyugati városrész és a Beszterce-lakóte- lep építésvezetőjétől, . — A recept egyszerű: szigorú szinkronban , kell lenni az anyagbeérkezésnek a beépítéssel. Sajnos, ma még erről beszélni nem minden esetben lehet. Percre kész információkkal bíró technológiai sort kellene megteremteni, hogy összhangban legyen a gyártás, a szállítás, és a kivitelezés. De addig, amíg az egyes egységek megkésve értesülnek emberhiányról, gépi meghibásodásokról, ami miatt „csúszik” a munka, s az anyag meg csak jön, jön, nehéz gazdálkodni. Másik sajátságos gondunk, hogy ezerfelé anyaggal dolgozunk. amik — kis túlzással — szintén ennyi helyről érkeznek. Így, hogy fennakadás ne legyen, kénytelen az ember a kelleténél többet készletezni. Hogy — például — ne járhassunk úgy, mint legutóbb, a nyugati városrészi építkezésnél. A szakipari fa a kelleténél előbb érkezett, mint amikor nekünk már kellett volna. Állt, növelte a készletünket. Aztán, mikor már sor kerülhetett volna a beépítésre, kitűnt ez nem lehetséges* mert nincs hússzor-negyvenes laposvas. Amíg ezt beszerezték — jó időbe került — a húszezer forint értékű vas miatt nőtt tovább a készlet. Ezt a szervezéssel való hadilábon állást kellene mielőbb megszüntetni, s akkor nekünk se lenne panaszunk. A NÁÉY-nál, a múlt évben a'z építési anyagokat felhasználásukig kilencvennégy napig tárolták, az optimálisnak mondható ötven-hatvan nappal szemben. Sok. Ezért „szervezkednek” a harmincnégy lefaragására, bíztató kezdet után. Karácsony György A központi fűtés hatásfokát, a radiátorok hőleadását, a hálózat vízátbocsájtó képességét nagymértékben rontja a vizkövesedés. A legutóbbi időkig csak az alkatrészek cseréjével lehetett ellene védekezni. A Salgótarjáni Ingatlankezelő Vállalat egy új Tartalékunk a másodtermesztés A parasztemberek mindenkor családi tanácsot ültek gazdálkodási elképzeléseik fölött. Gondosan számba vették, miből, mennyit termeljenek földjeiken. Nem is tehették másként, mert a néiány holdas birtoknak kellett eltartani a gyakorta népes családot. így aztán a föld termőképességét kihasználták, ahogy csak tudták. A késő tavaszon feletetett takarmányok helyére csalamádét vetettek, legeltették a tarlót, s olykor még ezt is elvetették a repce magjával. Kedvelt igavonó állatuk, a szarvas- marha, tavasztól késő őszig a szántóföldről élt, abrakban alig dúskálhatott. A gondos tervezés a legtöbb mezőgazda- sági nagyüzemnek is sajátja, ám a föld kétszeri hasznosításáról már sok gazdaságban lemondanak. S aki keres, elfogadható érvet is talál a lemondás magyarázatára. Mezőgazdászok gyakorta hangoztatják, hogy hazánk éghajlati adottságai nem kedveznek a kettős termesztésnek. A nyári hónapokban kevés csapadék áztatja a szántóföldeket, eloszlása sem a legkedvezőbb a nyár elején kelő magoknak. Így bizonyos kockázattal jár a kettős termesztés, amit nem mindenki vállal szívesen. A nagyüzemek valójában nem kényszerültek rá korábban a föld többszöri hasznosítására. Elegendő területük volt a termesztéshez, látványosan gyarapodtak a gazdaságok, s a tartalékok föltárására nem kellett idejüket, energiájukat vesztegetni. Igazán mostanában került napirendre a gazdálkodás apró részleteinek, tartalékainak föltárása. Gazdasági kényszer az üzemekben, hogy többet termeljenek, olcsóbban állítsák elő az állati termékeket is. Így aztán megint sok helyen „felfedezték” a kettős termesztést, pedig voltaképpen csak apáik örökébe léptek. Másutt nehezen tudnak szakítani a beidegződött gyakorlattal, így a kettős termesztés még nem foglalhatta el megérdemelt helyét a termelés szerkezetében. A mezőgazdaság VI. ötéves terve szerint mintegy 200 ezer hektárral kell csökkenteni a szántóföldi szálas- és tömegtakarmány-ter- mő területet. Az intézkedés célja, hogy szántóföld szabaduljon fel az árunövények termeléséhez. A takarmányok helyén ugyanis lehet termelni búzát, kukoricát, olajos növényeket, s ezek termése kedvezően értékesíthető a világpiacon. A váltásnak persze csak akkor van értelme, ha közben az állati termékek termelése sem csökken. így a kisebb takarmánytermelő területeken kell eltartani a változatlan, vagy növekvő számú állatállományt. Nem valótlan a célkitűzés, hiszen emelhetők a takarmányok termésátlagai, a korábbinál lényegesen jobban hasznosíthatók a gyepterületek, s a kettős termesztés is jórészt kiaknázatlan lehetőség. Az ágazati elképzelésekhez eddig nemi igazodott a gazdaságok gyakorlata. A tervidőszak első két évében mindössze 40 ezer hektárral csökkent a takarmánytermő terület, s az üzemi vezetők szándékai szerint a jövőben sem várható lényeges változás. A holtpontról való elmozdulás pedig üzemi érdek is, hiszen számos gazdaság tapasztalata bizonyítja, hogy tömegtakarmányokkal olcsóbban, gazdaságosabban lehet a kérődző állatokat tartani.’ Másfelől a szántóföldi növények vetésszerkezete is olyan, hogy jelentősen fokozható a kettős termesztés területe. A Mezőgazdasági | és Élelmezésügyi Minisztérium adatai szerint a gazdaságok mintegy 300—400 ezer hektáron termelnek olyan növényeket, amelyek jó előveteményei a másodvetésű kultú-J ráknak. Ezzel szemben az elmúlt esztendőben csak 100 ezer hektáron fordultak meg kétszer a vetőgépek. A minisztérium felmérése szerint az idén 120—130 ezer hektáron, jövőre 160—170 ezer, a tervidőszak végén pedig mintegy kétszázezer hektáron kellene másodvetésű növényeket termelni ahhoz, hogy az ágazati tervek megvalósuljanak. Az aggályoskodó nagyüzemi vezetőket megnyugtathatja a számos gazdaságban elért kedvező eredmény. Az elmúlt évben például 35 ezer hektáron termeltek másodvetésű silókukoricát, s hektáronként 18 tonna termést takarítottak be átlagosan. Ez nem sokkal maradt alatta a fővetésű silókukorica átlagtermésének, ami 22 tonna volt.’ A növénynemesítők ugyanis olyan kukoricafajtákat állítottak elq. amelyek 85—90 nap alatt betakaríthatok silóként, s 'biztonságos termést adnak. Ezért javasolják az ágazat irányítói, hogy a kétszer hasznosított területek 50—60 százalékát célszerű az úgynevezett szuperkorai kukoricával elvetni. A kettős termesztés lehetősége persze korántsem ennyire korlátozott. Eeredményesen termelhető a takarmányrepce, az olajretek, a szu- dánifű, a silócirok. A többféle növény és számos fajtaváltozata egyben azt is kínálja, hogy a szakemberek szűkebb hazájuk éghajlati adottságaihoz legjobban igazodó növényt válasszák ki. A kettős (másod) termesztés tehát gyik kiaknázatlan, de könnyen föltárhaló tartaléka a mezőgazdaságnak. Sikerre persze csak akkor vihető, ha a vállalkozók megfontoltan készülnek rá, s szerepét nem tartják másodrangúnak. Farkas József A KÖNNYŰIPAR HELYZETÉRŐL Nem szent tehén Az utóbbi esztendőkben sok támadás érte a könnyűipart. Az éles viták során — s miközben folyt a textil-, a nyomda-, papír- és bútoripari rekonstrukció — többen javasolták: fejlesszük vissza a magyar könnyűipart, és gyártás helyett importáljuk a fejlődő országokból a ruhaneműt és egyéb termékeket. A fejlet* ipari államok közül Svédország tett kísérletet erre, de rövid időn-belül kiderült, hogy ők sem tudnak meglenni saját könnyűipar nélkül. A könnyű-, s ezen belül különösen a textilipart leginkább amiatt érték a vádak, hogy más ágazatok nyakán élősködik Holott a könnyűipar — hangsúlyozta nemrégiben egy tanácskozáson Szabó Imre ipari miniszterhelyettes —, ellentétben a tévhitekkel, nem szent tehene a magyar gazdaságnak. Bizonyítja ezt az is, hogy — viszonylag csekély importtal kiegészítve — elegendő ruhával, textiliával, csomagoló- és papíripari termékkel, cipővel és bútorral látja el a lakosságot. Ezen felül még exportra is jut, méghozzá oly módon, hogy az ágazat kivitelével kitermeli az importanyagok ellenértékét, sőt: nettó exportőr. A könnyűipar leépítése ellen szól az is, hogy a belföldre eladott termékekért — ha külföldről akarnánk megvásárolni — évente mintegy egy- milliárd dollárt kellene kifiSikeres kísérlet hazai módszerrel olcsóbb megoldást keres. A Kállai Éva út 4—10 alatti lakásokban INTERSOL eljárással próbálják meg kioldani a káros vízkőlerakódást. A kísérlet a radiátoroknál eredményesen zárult, ezt követően egy felmenő fővezeték vízzetnünk. Ez pedig, különösen jelenlegi pénzügyi helyzetünkben, elképzelhetetlen. A vádaskodások ellen meggyőző lehet (az említettek mellett) a következő adatsor is. Miközben az ágazatban működtetik az ipar állóeszközeinek 11,5 százalékát, és a könnyűipar az utóbbi tíz esztendőben az összipari beruházásokból mindössze 10,6 százalékkal részesedett, a termelésben és az exportban anyagi feltételeihez képest többet produkál. Az ipari termékek értékesítéséből például 15,6 százalékkal, az exportból 14,5 százalékkal, s ezen belül a konvertibilis elszámolású exportból 16,8 százalékkal részesedik. Az ágazatban az utóbbi időszakban sokat tettek azért, hogy minél nagyobb arányban hazai alapanyaggal lássák el a gyárakat, üzemeket Az ipar számára kedvezőbb juhfajták honosításával például a magyar juhtenyésztés adja a gyapjúszükséglet 60 százalékát. Az utóbbi két évtizedben óriási volt a kísértés a háncsrostipar (len és kender) megszüntetésére, csak azért, mert mások is ezt tették. Szerencsére, voltak akik — nem engedve a csábításnak — leépítés helyett hozzáfogtak a korszerű len- és kendertermesztési rendszerek kialakításához. Bebizonyosodott, hogy nekik volt igazuk. A könnyűipar elparentálásá- hoz az is hozzájárult, hogy kőtelenítésével próbálkoznak. Ha ez is jól sikerül, a cserénél jóval olcsóbb eljárást széles körben bevezetik Salaz ágazat a többi iparágnál 5—6 évvel korábban tért át a világpiaci árbázisr3, s ez az elszámolási szisztémában olykor előnytelen színben tüntette fel egy-egy termék gazdaságosságát. A felsorolt pozitív tények sem jelentik azt, hogy az ágazat tökéletes, vagy annak hiszi magát. Hiányosan, foghíjasán zajlott le például a rekonstrukció: sok helyütt nem jutott a befejező szakaszok, például a kikészítés korszerűsítésére. Miután pedig a rekonstrukciók nem oldották meg minden vállalatnál valamennyi gyártási fázis összehangolt fejlesztését, új — keresztmetszeti — feszültségek keletkeztek. Az is a lényekhez (és az ágazat nehézségeihez) tartozik, hogy az 1970—80 közötti rekonstrukció pénzügyileg megterhelte a könnyűipari vállalatok egy részét, s több gazdálkodó hosszú távra eladósodott. Ehhez az évtized végi szabályozóváltozások is hozzájárultak. Az ágazat számára, ha lehet, az ipar átlagánál is nagyobb gondot okoz a létszámhelyzet és fluktuáció. Évente 100 ezer főt alkot a ki- és belépők tábora, s ez azt jelenti, hogy elvileg négyévenként kicserélődik a könnyűipar gárdája. Ez persze — tekintettel a nagy létszámú törzsgárdatagságra nem így van. Az mindenesetre gond, hogy szüntelenül új és új emberekkel kell elsajátíttatni a . könnyűipari szakmák fortélyait. fogásait. Mindenesetre az idők során bebizonyosodott, hogy az ágazat nem szolgált rá a szent tehén titulusra. Természetesen vannak nehézségei, gondjai, hiányosságai és hibái is — hasonlóképpen a többi iparághoz. gótarjánban. Molnár Patrícia I NÓGRAD 1983. június 10., péntek 3
