Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
1 A temetés,' T°■ ben. Forró júniusi nan ve” rajta a vastag fekete ölt Haja kissé csapzott és K zos, mert az építőtábor, ahonnan apja a temetésre elhozta, hí ján volt a meleg víznek, Csatornát ástak, Valamiféle vizek elvezetésére. aztán a végén mégis csak elmosta őket sátrastul, ágyastul egy jókora felhőszakadás Érdekes, a többi részletre egyáltalán nem emlékszik. Sem a temetésből, sem az építőtáborból. Nagymama arcát még megnézte a koporsó leszögelése előtt vagy csak képzeletében jelenik meg? (Halál összerántotta száj: vékony vonal, az ajakból semmi sem látszik, az áll húsában az a néhány szőrszál.) Az öregasszony, amikor beköltöztek, velük jött a városba. túl a harmadik trombózison nem volt más választása. Bár csak az első emeleten laktak, a ' lépcsőn már nem tudott lemenni. Vagy talán nem is akart? Szobája a buszmeállóra nézett, szemben a másik négvemeletes, a parkírozó. amely akkor szinte mindig üres volt. no meg a ház előtti kis darab járdarészlet. Ennyi volt az élete. Mégsem látszott sohasem elégedetlennek. bár éreznie kellett, hogy voltaképpen felesleges. Akarva-akaratlan olykor a nagy család is éreztette vele. ilyenkor mintha csak megértette volna az emberi létezés abszurditását. elszakadt benne a beletörődés fo- na>a. csöndesen sírdogált és istenhez kónvöreölt. hogy vegye végre magához. Neki. amíg kicsi volt. mindig meséket olvasott Hunorról. Magyarról, Eteléről, a szász Detréről. Leggyakrabban az Ezeregyéjszakából, miközben ő majszolta a ki tudja hányadik pirítóst. Később már nem kellettek a mesék. De a nagymamában kiapadhatatlan volt a mesélőkedv, s mivel a valóság hiányában emlékeiból élt, megelevenedtek benne fiatalságának évei. Az megtestesült: vasútigazgató nagyságos úrrá, a górfékká. Különösen két történetet szeretett: az egyik a Pesten tanuló, úszóbainok fiatalúrról, aki hazaérkezvén a faluba, felhevült testtel vetette magát a Dunába és többé sohasem kerültek elő. A másik valóságos történelem; nagymama szolgálóként — talán a vasútlgazgatóéknál — a Kelenföldi pályaudvar melletti lakás ablakából megpillantotta á gvslogszerrel közlekedő (!) Ferenc Józsefet. A császár és király — mint azt a fiú nem kis csodálkozására mindannyiszor elismételte — civil öltönyben és kalapban volt. Az öregasszonyt gyakran letorkollták történetei miatt: „Hagyja már abba. mit akar már megint azzal a gróffal”, ö is türelmetlen, nem egyszer durva volt vele. gyermeki gonoszsággal élvezte, hogy a nagymamát büntetlenül lehet bántani. Pedig szegénynek már asszonykorában is sokat kellett tűrnie: nagypapa, aki cipészként dolgozott, maszekként. majd a ktsz-ben. szerette a bort és a rumot. Ösztöneiben a pókhálónál vékonyabb emlékfoszlány, háromnégy éves lehet, s nagyapja láamelyben poriadnak. Történetek maradnak utánuk, nevek, dátumok, esetleg néhány fénykép. az emléknek nevezett megfoghatatlan, szertefoszló, elbizonytalanodó valami. Mert mit hagyott hátra például nagyapa: a háromlábú suszterszéket, az Isonzó magas. hófedte hegyeit, a háborút. mindezt már a nagymama szájából. Ki tudja miért, benne az maradt meg a legmélyebben, ahogy a japánok — nem is tudja, hogy akkor kinek az oldalán harcoltak.... — rövid görbe késükkel nesztelenül közelítik meg az őrt álló bakákat.., Bár először érezte, hogy fontos valakinek, hogy a szó valóságos értelmében életfontosságú minden perc, amit az Tódor János: Tanulság nélkül való történet ba mellett Issza a Halászcsárdában a kismálnát. Aztán a kórházi kép: ahogy hátánál megtámasztva segíti felültetni a viaszfehér mamát, kezén kitapinthatok az erek. szemeivel már valahova befelé néz a limonádé állóra csurog. Ekkor majd mindig ő látogatta, undorodva a meleg. édeskés kórházszagtól, a kórteremben fekvő öregek semmibe bámuló, kiszáradt tekintetétől. a felhalmozott, elfekvő reménytelenségtől. Nekem már lobb lesz odaát — mondta, ahányszor csak a hogyléte felől érdeklődött. Akkor még nem tudhatta, inkább csak sejtette, hogy van, amikor az ember , egyszerűen nem akar meggyógyulni. De nem akarta, hogy meghaljon a nagyi, egyre kíváncsibb lett rá. erre az asszonyra, aki megélte a két világégést, aki az 6 nagyanyja, s akiről nem tud szinte semmit. Vagy csak most. miközben visszagondol a múlt e részletére, hiszi, hogy valóba* érdekelte mindez? Nem tudunk róluk semmit, jószerével olyan idegenek már, mint a temetői föld. öregasszonnyal tölt. émelyítette sárguló bőre, ziháló levegővétele, maga az állaoot, amiben volt. Menekült a kórházból. Lélek nélküli, szánakozásban. vigasztalásban kimerülő jelenléteit. amikor csak tehette, megrövidítette, ellógta. Félig tudatos lényként élte akkor át mindazt, amire ma visszaemlékezett. Most sem szégyellte magát, egyfajta belenyugvó ám békét sohasem nyerő csüggedés kerítette hatalmába. Akkor riasztotta a látvány, az érzés, amit addig soha nem tapasztalt. Ügy érezte (érezhette), nincs köze hezzá, mégis belekerült, nem értette, mégis fel kellett fognia belőle valamit. Nagymama üdítő italért — ■■ küldte. A kórház büféjében nem kapott, bekarikázott érte a városba, s közben egyre arra gondolt, hogy nehogy most. távollétében haljon meg az öregasz- szany. Amikor meg ott ült ágya szélén, attól rettegett, hogy kartávolságra tőle ragadja el majd mamát a kérlelhetetlen sors. A táborba Indulás előtti este jött a kórházi távirat. l||j;l|||l|l‘l!lllHIII ...... Ill'Mini' K alász Márton: Ez a gyilok Kiss László: Emlék Fehér László: Mementó Ex a gyilok nem tudhat ártani — még lassan vándorol, helyről helyre, fejemben, mintha harisnyáé ember vinni hátikasban szeles hegyéiről szellős aljú völgybe — kasban ezüst cipót bennem; ez a gyilok ni, vándorol s megépül: épp értelmetlen útszakaszát bennem egy óvó angyal írja elő titkon; a kis harisnyáé ember ébred, poroszkál, alszik rangrejtett tövében egy ovitoknak — tudja tán, mit visz! s eljő a nap, az óvó angyal ezt mondja neki — rejtsd el, ásd el, amit cipelsz, páskomba. ember! most veszi észre: el se ássa, hát ketyegni kezd — mihelyt hallótávon kívül ér, robbani is fog? Bódás János: Hosszú, szőke haja ráhull rövid múltamra. Mindinkább az elfecsérelt lehetőség számomra 6. Kincs, mit pazarló tiszavirág-ifjúságomban elherdáltam és az Egyszeri. Ami egykoron lehetséges volt gyönyörű szerelmünk az etalon. Mégis egyre azon gondolkodom ha ismét megtalálnám, mit mondanék neki? Fasorban Mint egy zsibvásár: fák közt. s fák alatt rikkant a rigó. lármás seregély mint zagyva cigánynép összebeszél szapora nyelvvel tücsköt, bogarat majd eladja a hullámzó határt! f Nap harsog alá tüzes indulót. s mint nagy körhinták, forognak a fák. színes lányszoknyaként libeg a lomb. Mint áldomás után pityókás gazda, árokban lapu alszik. Nagy kalapja fülén — miatta veszhet ember, ország.. Az úton megrakott szekér kocog kétfelől sátras, kövér árusok: illatot, mézet kínálnak a barázdák. Újszászi Ignác: Néhai nővéremnek menthetetlen vagy — mondta tehérköveny de a pénzt zsebrevágta.;! a temetés elsöosztályú volt — jöttek madárlátta rokonok térdig ért a könnyük dezodorok sóhajt,ózták tele a szobát — elfogyott húsz liter bor és nyolc tálca szendvics később elmentünk apával venni rád műkövet virágtartót és pálinkát a dolgos sírásónak azóta nem tudok se magamon se miattad se nevetni se shni — Nagy Benedek: Petőfi bronzszobra (Csorna)
