Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)
1983-06-19 / 144. szám
Tiszai barangolások Jellegzetes, tornácos parasztház Tiszarofton. Csónakkal járták be a kutatók a kiskörei tározó vizi dzsungeléit. Az elmúlt nyáron másodjára szervezték meg a középtiszai környezetvédelmi és képzőművészeti tábort. Kis csapat pásztázta végig a galériaerdőket és a part menti településeket. Csónakkaravánjukkal alkalmas helyen kikötve a természeti környezet és a vele harmonikusan együtt élni tudó ember alaposabb megismerésére törekedtek. Tizenöten-húszan: biológusok és néprajzosok, hivatásos kutatók, tanárok és egyetemi hallgatók — a Szolnok megyei Tanács, a vízügyi igazgatóság és a madártani egyesület szervezésében és támogatásával. Csatlakozott hozzájuk a táj szépségeinek megörökítésére néhány képzőművész és, mint fotóművészt, meghívták a táborba e sorok íróját is. A múlt nyári közös vállalkozás végtermékei, írásos beszámolójuk és a művészektől eg'--egv alkotás a rendezők tulajdonába került. A fotográfus képanyagából önálló kiállítást rendeztek Szolnokon. a megyei művelődési és ifjúsági központban. A Tiszai barangolások című tárlat azután közművelődési céllal vándorkiállításként szerepel a Tisza menti településeken. A fotók végigvezetnek bennünket a tiszafüredi hídtól Tiszaroffig megtett úton. Vadregényes táj az Alföld kellős közepén! Első táborhelyünkről új mesterséges tavunkat, a kiskörei víztározót jártuk be. amely csak a térképen „mesterséges”, valójában inkább a szabályozás előtti ősállapothoz hasonló végeláthatatlan kiöntés. Köny- nyen felmelegedő sekély vizein újra teremtődtek a halállomány természetes ívóhelyei. A folyás irányában lefelé zegzugos kanyarok következnek, s egy-egy szakasz generációk óta nevezetes halászfamíliák területe. Sokoldalúan hasznosítják a helybeliek az árterületüket, dús rétjeit legeltetésre használják, vagy kaszálják. (Bár a Hortobágy távolabb esik, a környék juhászai és gulyásai az ottani kalapviseletet érzik a magukénak. íme, milyen messzire kisugárzik a hortobágyi pásztorkultúra). A falvakban ma is folytatják a régi mesterségeket, és a paraszti gazdálkodás módjai sok összefüggést mutatnak a folyó jelenlétével. Irta és fényképezte: Kunkovács László ECukoricatárolés hűtéssel Hűtve tárolnak már kilencedik hónapja nagy mennyiségű szemes kukoricát a bakonyszombathelyi termelőszövetkezetben. A tatai Hűtőtechnika Ipari Szövetkezet a bábolnai iparszerű kukoricatermelő közös vállalat megrendelésére készített ilyen célra alkalmas ipari hűtőket, amelyeket most nagyüzemi körülmények között vizsgáztatnak a gazdaságban. Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a hazai mezőgazdaságban még újdonságnak számító módszer rendkívül gazdaságos, és a hűtve tárolt termény mikro- biológiailag kifogástalan minőségű. A kilenc hónapja hűtve tárolt, kitűnő állapotban levő termény hőmérséklete mindössze 7,5 fokos. A tárolóba beépített tatai hűtőgépek hideg levegőt fújnak a kukoricára, egy géppel napi tizenKSzfoatbai a kisltereskedttk Nagyoroszi Felszabadulás téri központja — amelyet kettészel a csehszlovák határhoz vezető főútvonal —, már korábban is új épületekkel gazdagodott. Néhány esztendővel ezelőtt átadták az ABC-áru- házat, nemrég pedig a környék legszebb művelődési központját. Sokat tettek a helybéliek azért is. hogy a tér valóban az legyen. Most az út másik oldalán kiskereskedők nyitottak boltokat, egyformára tervezett téglaépületekben. Három üzlet várja a vásárlókat: divatárukat, virágokat és zöldségféléket kínálnak. Ezeken kívül még három bolt megépítésére lenne lehetőség ezen a területen. Vállalkozó azonban egyelőre — bár a tanács kedvezményes áron kínálja a területeket — nincs. egy vagon szemet lehet a kívánt hőmérsékletre lehűteni. Ha a tárolóba kerülő kukorica nedvességtartalma magasabb, például huszonegy százalékos, akkor öt fokra hűtik le, ha viszont tizenhét százalékos, akkor a tíz fokra történő hűtés is elegendő ahhoz, hogy a termés minőségi károsodás nélkül tartósan megmaradjon. Az új módszer nagy előnye, hogy a tárolásra kerülő kukoricát nem kell az egyébként szokásos víztartalomra megszárítani. Már a nagyobb nedvességtartalmú kukoricát is el lehet raktározni. Mivel ilyen módon éppen a legtöbb energiát igénylő vízelvonás válik feleslegessé, a hűtve- tárolás alkalmazásával sze- mestermény-tonnánként tíztizenegy kilogramm gázolajat takaríthatnak meg a gazdaságok. A kedvező tapasztalatok alapján más gazdaságok is készülnek az új tárolási technológia bevezetésére. A tatai ipari szövetkezet további négy hűtőberendezés gyártását kezdte meg. VÉDENDŐ MÚLT Napfényre bukkan a középkori Szécsény Napfényre kerül a középkor a szécsényi leletmentő ásatásokon (Fotó: Veres) Korábban már hírt adtunk arról, hogy május első napjaiban leleimentő ásatások kezdődtek Szécsényben, a hajdani középkori varos területén, ahová új művelődési központ építését tervezik. Forrásadatokból többi között tudjuk, hogy Károly Róbert Szécsény középkori várost ugyanolyan kiváltságokkal ruházta föl 1334-ben, mint amilyenekkel Buda bírt. A XIV. század végére fölépült a kolostor és a templom, élénkült a városi fejlődés. A város virágkora a XV. és a XVI. századra tehető, a török időkig tartott. Az ásatásokat Soós Virág régész vezeti, az Országos Műemléki Felügyelőség részéről Mezösiné Kozák Éva régész, többek között a hollókői vár föltárója a konzultáns. Tájékozódásképpen először is kutatóárkot ástak 30 méter hosz- szúságban, 2,5 méter szélességben. Hamarosan megtalálták egy újkori, XIX. századi épület, a Sánta-féle ház falrészleteit, s egy pinceboltozat részletét. Ezekkel nem foglalkoznak. — Az újkori fal alatt bukkantunk egy más falazási technikával készült, s más irányba tartó falrészletre, ami már bizonyosan középkori — mondja Soós Virág. — E fal mentén két hulladékgödröt találtunk. amelyek szintén a középkori falhoz köthetők. Egyik gödörből egy XVI. századi (török kori) bronzkan- csó került elő. A másikból két nagy méretű, a XVI. század elejéről származó fazék. Következő lépésként a kutatóárokban napfényre bukkant középkori falak vonalát követtük több irányban a szelvényekkel, azzal a céllal, hogy az egykori középkori épület kiterjedését és megmaradt falait föltárjuk. Eddig egy mintegy 15x10 méteres épület került elő, s közvetlenül mellette egy másik hasonló épület falrészletei is előbukkantak. Egy további falrészletnél pedig megtaláltunk egy faragott kváderkövekből álló falszakaszt, amin a vakolat is látszik. S ugyanakkor a törmelékrétegben sok faragott kő, borda, töredék került elő. Ezeket nagy valószínűséggel gótikus ajtókeret részeiként határozhatjuk meg, építészeti szempontból tehát igen lényegesek. — Hol tart most az ásatás? — Eddig körülbelül a terület felét tártuk föl. Egyelőre fölfüggesztjük az ásatást egy felvonulási épület miatt. De a munkálatok a későbbiekben folytatódnak. — A leletanyag már eddig is gazdag. Hallhatnánk valamit ezekről is? — Sok szép kerámiánk van. Leglényegesebbek a kályhacsempék. Már a Magyarország műemléki topográfiája sorozatban megjelent Nógrád megye műemlékei (Akadémia Kiadó, Budapest, 1954) című kötete közöl egy képet (Párkány zöld ólommázzal Szé- csényből, 1500 k.), s most megtaláltunk egy olyan kály- hapárkánycsempét, ami ugyanabból a kályhából való. Ugyancsak találtunk egy Szent Pétert ábrázoló kályhacsempét az 1500 körüli időből. Olyan oromcsempe is felszínre bukkant, amin pontos évszám olvasható: 1532. Továbbá rábukkantunk egy olyan kályhacsempe töredékére, amely szintén későgótikus szakállas férfiarcot ábG.-né szándéka csupán any- nyi volt, hogy a főtéri buszmegállótól a hatos busszal a kempingig utazik. Mindössze hárman ültek a kocsiban, a sofőrön kívül. A Tarján vendéglő előtt ketten leszálltak. Aztán a busz teljesen váratlanul befordult az étterem mögötti parkírozóba. G.-né arra gondolt, talán eltévesztette a járatot. A pilóta minden kétséget kizárva döntött: — Azonnal szálljon le! — csattant a parancs. __ 777 — Nem érti?! Szálljon le! G.-né valóban /nem érti. Értetlenségében talán motyogott valamit, de már csak arra eszmélt, hogy szinte vakon engedelmeskedett a középkorú, vöríjs hajú „kormányfő” utasításának. Már porzott is a busz a belváros félé, amikor rádöbbent, hogy a DV (vagy BV?) 14-57-es, pontosabban a hatos busznak nem ez a végállomása. „De miért kiabált velem? Talán elromlott a motor? Akkor hogy ment vissza? Nem értem?” — morfondírozik G.- né. „Megbántottam? Hiszen egy mukkot sem szóltam. Kár, hogy elvihai zott. Bocsánatot kértem volna, hogy fel mertem szállni a kocsijára.” És G.-né elindult gyalog a kempinghez. * „Tíz éve meditálok egy (Nem) mindennapi történeteink Ne bosszantsuk egymást EMBEREK! rejtélyen. Jól kiagyalta az, aki az erkély ajtaját, pontosabban a fölötte levő szellőzőablakot tervezte. Vele tervezte a mindennapi bosszúságot, néha többszörözve, mert akárhányszor húzza az ember a függönyt, akár ki, akár be, ez a fránya textil következetesen beleakad az ablak kilincsébe. Emberfölötti magasságban. Nem véletlen, mert eme „nyílászáró”, amely lefelé buktatható, úgy viseli magán kilincseit, hogy azok becsukáskor jobbra, balra, kifelé állnak nyelükkel. Zseniális módszer a függönytépésre és a módszeres bosszantásra. S, hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, a szellőztetésre szánt ablak, ha kinyitjuk, egy leheletnyi levegőt sem enged be, mert vele párhuzamosan. a keretbe precízen, üveget gitteltek. A tömbben, ahol lakom, 132 lakás van, s ilyen típusú a városban több is létezik. Már_ kezdem sejteni az emberek egy részénél az idegeskedés okát.’’ Az apa lapozgatni kezdi az üzenőfüzetet. Mert kérem, már az is van, az ellenőrzőkönyv önmaga nem tölti be funkcióját. A legfrissebb dátum fölött egy iskolai üzenet áll emígyen: „A gyerek folyosói fegyelmén javítani kell!” Már szidásra nyílik az apa szája, amikor a felfedezés furcsa hatása keríti hatalmába, s máris karcolni kezdi a füzetbe a választ. „Igazán sajnálom, de nálunk nincs folyosó, csak erkély, de oda sem engedem ki a gyereket, mert félek, hogy kiesik”. Becsukja az „üzenőt” és megelevenedik a legutóbb látott kép az iskolából: az óraközi szünetben, négyesével egymás mellett, összességében kört alkotva, a suli aulájában a gyerekek rótták köreiket. „Miért vagy bosszús apa, gyere fussunk egy nagyot és megnyugszol” — dönt a helyzet fölött a gyerek, s teli feszültséggel, már szökdel is a szobában. — Jó napot kívánok! — Jó napot! — mondom újra, s még derűs vagyok, biztosan a szalámiszeletelő zajától nem hallja a köszönésemet. — Tessék! — mondja kurtán a termetes asszonyság. — Tíz deka párizsit kérek szépen. — Tessék! — nyújtja közömbösen a csomagot. — Köszönöm szépen. — Viszontlátásra! Csak az ajtó válaszol nyikorogva. No, akkor tegyünk még próbát, öt üzletből egyben fogadták a köszönésemet, távozáskor már ott sem tartottak igényt a viszontlátásra. A hatodikban, a lakószomszédságból ismert eladónő, morog ugyan valamit, de az inkább a kiszakadt liszteszacskónak szólt. Odasúgom neki: — Maguknál sem szokás a köszönés? — Ne bosszantson már ilyen marhasággal, van nekem elég gondom! Akkor hát nem viszontlátásra. Mentsen az ég attól, hogy bosszantsam! (zengő) rázol. Ezt a csempét ugyanazon a dúcon készítették, mint amelyen a hollókői vár ásatásából előkerült kályhacsempét, s ugyanazt a férfiarcot ábrázolja. Nyilvánvaló, hogy nem a várban, hanem a középkori városban készült ez a kályhacsempe is. Tehát — bár a szécsényi kerámiaműhelyt még nem találtuk meg — a leletekből föltételezhetjük létezését. További szép része a leletanyagnak a XVI. századi, török kori, vegyesmázas, szamócás díszkerámia (középkori reneszánsz). Ez is azt jelenti, hogy ahol ilyen kályhák álltak, ahol ilyen díszkerámiák léteztek, ott gazdag középkori polgárházaknak kellett állniuk. Sajnos, nem lesz lehetőségünk arra, hogy e házak nagyobb részleteit megtalálhassuk, mert ezek a többszöri ostrom és a tűzvészek következtében valószínűleg elpusztultak. A harcokra is utal egy leletünk, faragott puskagolyó- öntőmintát találtunk, amiben különböző kaliberű golyókat lehetett önteni. Az eddigiekből is nyilvánvaló a következtetés: Szécsény középkori belvárosa kincseket rejt magában. A legnagyobb érték kétségkívül maga a középkori város, amely töredékeiben ott szuny- nyad a mai utak, parkolók alatt. Egyúttal ott szunnyad a múlt, a viszontagságos történelem megannyi emleke. Nógrád megyében a maga nemében egyetlen föld alatti műemléki város. Szinte örülni kell annak, hogy a korábbi évtizedekben e terület fejlesztése szerény volt, így egyelőre megmaradt sok-sok érték, a mai Rákóczi úttól északra az egész védendő középkor. Ezért hangsúlyozni kívánjuk, kár lenne úgy odaépíteni az új művelődési házat, hogy a helyén talált építészeti, s a város múltjára vonatkozó egyéb nagyszerű emlékeket megsemmisítsék. Még nem késő! Talán megoldható lenne az, hogy a tervezettől eltérő építészeti megoldással akár a föltárt falrészleteket fölülről' zártan bemutassák. Vagy még inkább úgy, hogy o tervezett művelődési ház alagsori részében lenne mindez látható kiállítóhelyiségként, ahol a leleteket is be lehetne mutatni. (Hasonló megoldás például a szombathelyi képtár is.) Ez a terület régészetiig védett, tehát a mostani tervet mindenképpen át kellene tervezni, nehogy már nz alapozásnál valamennyi lelet végérvényesen és pótolhatatlanul tönkremenjen. Nyilván, ezt a Szécsényi szerető lakosság sem szeretné, amely egyébként régóta várja az új művelődési intézményt. A megyében egyedülálló középkori értékek megsemmisítése árán azonban úgy véljük nagyobb lenne a kár, mint a remélt haszon. Ha az értékek megmentésének ára még némi türelmet kíván is a lakosságtól, érdemes ezt előlegezni. Nemcsak a múltért, hanem elsősorban a jövő érdekében, amely nem épülhet igazán harmonikusan e múlt nélkül. Tóth Elemér NŰGRAD — 1983. június 19., vasárnap
