Nógrád. 1983. június (39. évfolyam. 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM A hetvenéves Weöres Sándor köszöntése NEVEK A ZÁSZLÓN A hajdani csodagyerek, Szombathely szülöttje, akit a kis Vas megyei falu, Csönge dajkált, hetvenéves immár, s ma is csoda egy kissé: új távlatot ad a magyar költé- szoínek. Nem egyszerűen hosszú életút áll mögötte, sokkal több annál; költői stíluskorszakok izmusok sohasem ismert viharzása, kavargása, változása, amelyeket megért ugyan, de olyan módon, hogy csak megérintette, átalakítani azonban sohaserh tudta; mindig saját magát építette konokul — egy szuverén költői világot. Első versei tizennégy éves korában jelentek meg, 1932-től a Nyugat is rendszeresen közölte, úgy is tartja számon az irodalomtörténet, mint a Nyugat harmadik nemzedékének tagját. Nemzedéktársa, Sőtér István a következőképpen jellemezte a fiatal Weöres Sándor költészetét: .... a nagy rögtönzők, a j átszva, bravúrosán nagyot teremtők fajtájából való: raffaellói, mozarti könnyedséggel versel; Babits állítólag kijelentette, hogy mindaz a formai- tudás és bravúr, amit kínok és harcok árán tett magáévá, Weöressel csaknem egyldőben született... E rendkívüli formakészsége mel. lé fölényes képzelet és szenvedélyes gondolkodói hajlam járul1'. Beleélőkészsége, könnyed formatefemtő képessége hajlamosította arra, hogy idegen költők verseit megszólaltassa magyarul; a ritka keleti ritmusokban írott szankszrit költeményeket, Majakovszkijt, a cigány népdalokat egyforma bravúrral ültette át nyelvünkre. Az ötvenes években, amikor költőként nem lehetett jelen Irodalmunkban, műfordítóként alkotott maradandót. Ugyanakkor látott napvilágot talán legklasszikusabb gyermekverskötetünk: az övé, a Bóbita, amelyen azóta nemzedékek egész sora nőtt fel. Költészetét nem lehet skatulyába szorítani: mindig más és mindig azonos önmagával. Nevezték idealistának, irracionalis- tának, öncélú formaművésznek - ő magát szociális indíttatású közösségi költőnek tartja. Kétségtelen, hogy világképére hatottak a polgári filozófusok (Jung, Jaspers, Hamvas Béla) és a keleti kultúrák, a kínai, az indiai. A világmindenséget — benne az embert - teljes egységben látja, értelmét az érzékelhető valóság mögött kutatja. A létezés, az emberi élet magyarázatát ezért az ősi mítoszokban kereste, és saját művészi kísérleteiben is világmagyarázó igény működik — mindig humánus célok érdekében, „Átvilágítani és felrázni óhajtalak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné" — irta 1964-ben, Tűzkút című kötetének előszavában. 1975-ben pedig, összegyűjtött munkáinak megjelenésekor, így fogalmazta meg költői célkitűzését: „Célom nem a gyönyörködtetés. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény: ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert". A hetvenéves Weöres Sándor versei valóban olvassák az embert, azaz alakítják. Hetvenedik születésnapján mit kívánhatunk? Sugározza tovább eleven áramát! Gy. L. A titokzatos költő Fát mért nem mérhető? A szellemi teljesítmény miért nem mérhető?! Mért nem lehet egyszer Balczó Bandiban lefutni, gólnak berúgni, döntőben megnyerni, miért nem lehet egyszer látva láthatni, miért lehet és kell mindig mondani csak?! Néha ordítani már, tényleg oda, a világnak: vannak nagyjaink, voltak, fölégtek nagyjaink, s nekünk, a magyar nyelv közösségében élve kényszerű tudásunk, kik jártak közöttünk, ki volt Zrínyi Miklós, Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, és Madách, Szabó Lőrinc, József Attila, Babits Mihály, s vajon a névsor velük, eddig Is teljes-e, jogos-e, igaz-e? Ó, ha egyszer együtt lehetnének, együtt játszhatnának, vajon a döntőig eljuthatnának-e? Vajon van-e, volt-e tényleg olyan ea a liracsapat, mint az igazolt, a világverő, az aranycsapat?! Van, volt, és lesz, igenis ugyanolyan, tudjuk mind, ki kell mondjuk mind, ebben a nyelvben élve! Mert nyilván nem a mi „érdemünk”, ha így van. de Igenis nyelvünk teljesítménye, melyet élünk- tudunk, mi magunk, és mégis kérezkedni, szabadkozni kell. ha mondjuk a más nvelvűeknek, egyet-egyet hozni elő csak, aprókat lépegetni velük, hátha az egyiknek legalább elismerődhetni, így sikerül. .. És akkor nem mondtam, nem említettem nevét még Weöres Sándornak, a sejtelmes nagynak, a titokzatosnak, a tűndérszavú gyermeki < bű- völőnek. megszállottjának, a nyelvmisztériumnak. nyelvünk legteljesebb élő képzetének, a magyar nyelv legel- rendettebbjének, akinek szellemében. ez a nyelv és a nemzet élve él. élve egy! Nem szóltam még bűvös bűvölőlé- nyéröl, s vajon teremtett benső hitvesének, élő költőasszonyunknak, Psychének a nevét említettem-e? Nem szólhattam én még róluk-őró- la, mert a varázs örve fog, Weöres Sándor dedikál a titok, nem! — a titkok titka igáz: hatalma udvaráig ahol értem, benső, messze tájba, mintha látásomat veszítettem volna, fényétől fényvakon, szememnek világát! „Vajon mi van ott, hol nincs ember egy se?” Ö, de akartam, szerettem volna őt végre meglátni, szeretve megmérni vagy kérni csak, fogja meg kezem, emeljen, vele elrejtett szíve vérverő közelébe, hagyja legalább, hogy értsem, engedje, eressze, hogy gondolatommal körülfoghassam, de el és eltűnt, reitekez- ve újra el. s nem fáraszthatta lankadatlan követésem. belepusztultak rohamosztagaim a tomboló támadásba — íme. Nála jártam, íme a követségem! És mégis, újra és megint. Mátyás király és Bonaparte Napoleon vagy Nagy Lajos király gyönyörű arcával kértem számon vitézeimen a veszteseket, a veszteséget őbennük, mely miattuk enyém, egy velem. Miért újra és újra Waterloo, miért veszítik a végső percben mindig el, s ha dühömben mentem velük én is, magam, egyedül maradtam végül a dölyfös térben, sehol senki, s gúnyossá vált a mondat: „Vajon mi van ott, hol nincs ember egy se?” Kisfiú, vagy mágus? — köl- tőfenyegyerek vagy kisbölcs, sztoikus mindentudó? —nagysága az, hogy mindent halálos komolysággal él át vagy éppen az. hogy semmit se vesz komolyan, még a versírást sem, igen, semmi életet, semmi szerepet, ezért másokat se, de akkor saját magának se, az ember se, de ak- az istent se, az életet se, de vele a halált se, a hiányt se, és a tudást se, vagyis egyedül a semmit magát veszi komolyan, és a semmit ezért a semmin át látja mindújra semminek, de hogy ez a semmiszer semmi láthatóvá váljék, ahhoz kell a szavak teljes mindensége, ahhoz kell épp annyi szó, mint amennyi a semmi, vagyis végtelen, de akkor a költő feladatáról örökkön. lemarad, mert amennyivel a semmi mindig több, mint a versszavak végessége, azzal a semmi már ott a versben is benne van, ám akkor a vers valami abszurd, mert teremti azt magával, aminek ellenében születik. amit megszüntetni akar: a semmiből nem lehet kibújni, mert a semmiben semmi van, az ember az meg csak locsog, beszél, fecseg, vagyis az ember csak akkor ember, ha legalább versbe szedi, amit fölöslegesen elmondani akar, az ember csak akkor ember, ha költő legalább! Hát nem édes?! Nem forrón- góan gyermeki?! Nem „panyi- gai”?! És nem „ü”?! De elég az énekből! Vonóját vesztett hegedű. Heged a húron az ü. Az ország és az ember szelleme köszönti költők királyát, Weöres Sándort Bclohorszky Pál DÚSA LAJOS: FELSZÍNES DALOCSKA Weöres Sándornak Weöres Sándor: KÚT Nagy rizikója a vízipóknak, hogy csak a víztükrön libidózhat. Nézi illetlen párosképét a tisztességes vízi népség. Keszeg, köhög, röhög a béka, gyorsul a süllő buboréka, csuka csettint, s míg nő a mája, harcsát uszít a vízi párra. Forrás csobog itt, vízililiom terjeszti szárnyait. Itt a szikla régen megrepedt, azóta önti a vizet. Fussatok inneni Elemésztnek a tisztességes vízi népek, hogy ne zavarja rendjük húsét a könnyű lábú gyönyörűség. Érinti szellő fűzfa-ággal, futó árnnyal a felhő. „Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal.’’ (József Attila) — Pásztor Istvánné vagyok, Cseh Mária. Itt születtem Nógrádmegyerben, 1901. szeptember 25-én. A család úgy volt, hogy édesapám szegényember volt, aratni járt részben, minden tizedik rész volt a miénk, kisgazdákhoz járt, azokhoz, akiknek tizenöttizenhét holdjuk, ha volt, olyanokhoz, azokból volt a több. a legmódosabbak már urak voltak, a Szigedi Ferenc, annak volt egy nagy uradalma itt, a másik meg aztán volt a Pontz Izidor, neki is nagy birtoka volt, ha kimenne itt errefelé mind az ő birtoka volt, ameddig ellát, de az édesapám csak a kisgazdákhoz járt. Szerették is, mert dolgos volt, de abba a csapatba, amit itt a nagyurakhoz szerveztek, soha nem állt be, az aratócsoportba, tudja. Mink testvérek heten voltunk, ha megszámitom a holtakat is, élő volt négy gverek, lány én voltam egyedül, a másik kettő kicsi korában meghalt. Testvérek már csak mi vagyunk ketten, én meg a legfiatalabb, ő leesett, ács volt, a lábában megszakadozott valami, ooooooooooo — Mink olyanok voltunk, olyan dolgosok, mint a hadar. Mentünk mindig, mindig csináltuk amit éppen kellett, ez mindig így ment, így ment addig, amíg én férjhöz nem mentem. Mikor aztán férjhöz mentem, akkor már nem vállalhattam, mert akkor már nekem a férjemmel külön kellett menni, ő a bányánál dolgozott, kinti munkás volt, ő is megyeri, régen mehalt már, nagyon régen... Tizenkilenc júniusában volt az esküvő. Még akkor megvolt talán a kommün, mert amikor a nénémmel Szécsény- be mentünk koszorúért, menyasszonyi csokorért, de mi úgy mondiuk — koszorú, akkor ott, az állomás felől,, nagyon lőttek, mentek a harcok még akkor, de a botokban semmit nem lehetett kapni, semmi, minden-minden ki volt ürítve a botokban. A koszorúért is egy iparoshoz utasítottak, .hogy ott talán még van. Úgyhogy, amikor hazafelé nem is az úton gyüttünk, hanem keresztül a hegyeken mindenütt, a golyók meg csak úgy szálltak a fejünk fölött „jaj, Mari, hogy érünk haza... ” mondta is mindvégig a nénikém. De már az esküvő rendben ment, amikor már megvolt. Itt laktunk aztán a községben, de messze lejjebb a szülői háztól. Mi aztán nem egészen úgy voltunk, mint a szüleim, mert az. enyém uram nem vállalt aratást, ő csak úgy gyütt haza, hogy egy-két napra, akkor dolgozott másnál is. Napszámba nem mehettem, mert feles földet vállaltunk, volt nekem mit kapálni aztán, úgyhogy nem kellett sehova mennem külön. Tehenet tartottam, annak füvet horgyak, gyerek volt ez a lányom, húszban született, a fiú meg később, sokkal. Dolgoztunk, dolgoztunk feszt, a nagyságáék- nál kellett vasalni, oda hajtottak, mondta a nagyságosasszony, a Pontz felesége „Mari, már holnap gyüssz vasalni... ” menni kellett, mert nem kaptunk volna a feles földet másképp... ooooooooooo — Voltak itt jő földek. Különösen ennek a Pontznak, volt olyan, hogy még a fakapa is elég volt hozzá, olyan jó földje volt neki. Sokat mondtam, amikor a téeszben voltam, hogy „de mér nem lehet úgy szántani, mint azoknál volt, hogy a hegyet a kistraktor- ral az Agócs Árpád körbeszántotta, mindig feljebb ment vele, körbejárt az ekével a kerekdombon”. A tizenn'égyes háború után volt ez, fiam. Negyvennégyig így telt itt az idő. Akkor aztán volt olyan felfordulás, dolgoztunk mi akkor is, a nagyparasztok egy ideig megvoltak, a kisebbek is ötvenig. öt- venben azután megalakultunk a téeszben, voltunk tizenketten. Jöttek a szervezők járástól, megyétől, máshonnan, akinek kevés földje volt összeadtuk, volt akinek nagyobb földje volt, a Herczeg Palinak például, ő is beadta... Előtte aztán jöttek a járástól, tudták vagy mi, hogy nekem jó beszélőtehetségem van, meg mindig ott vagyok, ahol kell, aztán mondták is nekem „na, Mari néni maga kimegy most a La- pásd-pusztára,, beszél az emberekkel ott... ” Az a puszta a Pontzé volt, ott éltek a cselédei mind, na, azt akkor a cselédek meg nem akartak beállni a téeszbe, azt mondták, „dehogy megyünk, akkor már kenyerünk sem lesz... De aztán addig-addig beszélgettünk, amíg beálltak, de beszélni, agitálni kellett, szidtam is őket, „mondjátok meg, hogy lesztek-e ti a villanyhoz Vagy nem?!”, mert akkorra már a faluban megszereztük a villanyt is. öten-hatan. felmentünk a minisztériumba, én voltam, a Tóthné, a Pan- csovai, akkor a tanácstitkár, akkor a párttitkár, az akkori, Gécből meg a Kecskeméti jött velünk. Ott aztán elmondtuk, „valahogy kell lenni nekünk villanynak... ” Elővette a térképet, nézte, aztán meg azt mondta, az az ember, hogy „Nógrádmegyer nincs a térképen, van Káposztásmegyer, meg Békásmegyer, meg mi... de Nógrádmegyer nincs!” Na, aztán mondtuk neki mi is a magunkét. A végén kialkudtunk mindent, hogy lesz munkáskéz is. Hozták a fákat, beállították az oszlopokat, akkor aztán legéslegelöl énnálam volt villany, mert akkor volt a fiamnak az esküvője, meg is ebédeltettem őket, hát nagy öröm volt, de nem mindenki akarta, mert fizetni is kellett. Na, aztán amikor már a villany megvolt, akkor jött a fakarusz autóbusz, teherautón az a fahodega, akkor már a gyógyszertár előtt szónokoltam, hogy „lesz autóbusz is emberek, nem kell majd gyalog járni”, egy asszony meg felkiabálta nagy hangon, hogy „úgy lesz-a, hogyne lenne, neked lesz, mindjárt lesz... ” Na, de aztán később a képébe vágtam, hogy „na, te Margit, most aztán mért ülsz arra a buszra?” aszongya, hogy „ezt azért nem hittem volna... !” Akkor még nem voltam téeszelnök, vezetőségi tag voltam mindenhol, meg elnök az MNDSZ- ben, az sokat csinált, az MNDSZ sokat dolgozott mindenben. Szereztünk mi mindent aztán, óvodát is, bútorokat. Aztán negyvenhétben, amikor a Kádár itt volt Tarján- ban, nekem kellett elmenni Megyerből küldöttnek. a bányakaszinóba, ott volt a gyűlés. Akit hivatalosan küldtek, az nem ment, egyedül mentem végig az úton nagy sárban, nagy gumicsizmában, mindig néztem hátra, hogy jön-e a másik, de csak nem jött, nagyobb úr volt, azt gondolta biztosan... Ha most beszélhetnék vele,. úgy mint nem tudok, megmondanám neki, „Kádár elvtárs, emlékszik-e arra, hogy csak én voltam a maga gyűlésén Salgótarjánban egyedül Megyerből. .. ?” Hát ő aztán ott arról beszélt, hogy most már mindenkinek lesz munkája meg kenyere, ooooooooooo — Minket aztán téeszeseket kezdetben lenéztek, még le is köptek volna, ha lehetett volna, még a kisebbek is. a háromholdasok, volt aztán, aki a baltát is utánaé hajította a szervezőknek. Engem is elmondtak mindennek, egyszer majdnem nekem- esett, majd megfojtott az egyik, hát nem volt könnyű az biztos az elején, még később sem még egy ideig. De azért sok gazda be- gyütt, az első évben nyolc forint volt egy munkaegység, meg adtunk élelmet is, juhsajtot is, mert volt juhászat akkor is, búzát, gyümölcsöt, bort, malacot. Ezt aztán látták: mások is. Na aztán engem úgv választottak meg ötvenháromban, hogy jöttek a járástól, Szécsénvből és megmondták „Mari néni,1 magának kell lenni az elnöknek, majd segítünk mindnyájan... ”■ Megválasztott bizony egy szóra a jónép, mert senki sem akarta azt vállalni akkor. Nem féltem, mondták, hogy segítenek. De volt bizony, hogy a gazdasági traktoros, azért mert az Erős János rábeszélte, aki az állami gazdaságot vezette — elhagyta a téeszföldet és elment amoda szántani. Mentem, kapaszkodtam ki utána hegyen-völgyön, mondtam neki ott kint, hogy „de édes fiam, hogy gondolod ezt, elhagyod a téeszföldet, azonnal visszamégy, vagy nem kapsz semmit... !” A traktorosgyerekek meg mindig hideget ettek, nem tudtam nézni, mert tudtam magam is, hogy meleg étel nélkül nem lehet élni. Főztem nekik magam, úgyhogy a té- eszírodán ettek, meg a tanács udvarán estefelé, később meg szereztem egy házaspárt, azok főztek nekik a téesz költségén. De volt olyan is, hogy a kocsisok, a fogatosok uras- kodtak, nem indultak el időben, akkor megvertem az asztallapját is, „emberek, ha nem dolgozunk, nem lesz semmink!” A te- kintélyesebbje Is behúzta a nyakát aztán mentek is. Vettem én azoknak a saját pénzemből egy féldecire valót hajnalban, csak menjen a munka... Hát Ilyen élet volt ez. A Berki Pista volt az első elnök, elment iskolára, újra csak nem volt elnök, na, akkor került rám a sor. De mondom, már előtte benne voltam mindenben, ötvenhatig voltam aztán, akkor átvette az Elek Dezső, ha akkor, ötvenhatban, amikor az ellenforradalom volt, még én vagyok az elnök, akkor a fán csüngök, mert azt mondta mindenkinek a Szigedi, aki itt bújkált a tanyáknál akkoriban, hogy engem húzzanak fel meg a Mucs Pistát. ooooooooooo — Tudod, fiam, amikor engem megválasztottak csak arra gondoltam, hogy vezetni kell ezt a gazdaságot és semmi másra. Nem féltem én semmitől sem, megbiztattak, azt mondta a Juhász Feri a járástól, hogy „jövök én mindennap, ha kell... ” hát jött is, segített is. Igazítottuk is ketten. Azt például soha sem kaptam meg senkitől, hogy ne beszéljek én asszony létemre, talán tartottak is tőlem, nem tudom, csak azt, hogy mindenhol ott voltam, én úgy voltam evvel,1 hogy egyik ugrói a másikra mentem. Szót fogadott a Vigh Pali is, meg Mizser is, ezek voltak a tekintélyesebbek, őket nézték a többiek. De meg sok is volt a Petőfiben az asszony, asszonytéesz volt akkor. Jöttek egyszer Pestről, kerestek, menjek be rögtön az irodába. Osztán akkor bementem, köszöntem, ők is, „maga a téeszelnök?” mondom nekik, hogy én hát! „Ejnye, ejnye, hát hogy asszony létire?” „Hát így!” — mondtam nekik. Na, elmondták, hogy ők a Fémszerelvényárugyártól vannak, patronálni akarnak bennünket, hát csak rajta! Fel is építették azt a nagy kerítést, nagy vaskaput meg' mindenben segítettek aztán, sokat telefonáltam nekik, mindig jöttek, segítettek. Néha, ha úgy tudná az ember, hogy ugyan mi lett velük, hogyan élnek azóta is... Amikor a beszolgáltatás nehezedett, akkor is teljesítettünk mi mindent, azért kaptuk a sok elismerést is, oklevelet, meg a zászlót, vörös selyemből, az talán megvan még most is. Volt bizony, amikor nem maradt egy szem sem, aztán igényelni kellett hitelre a vetőmagot is, mert semmi sem maradt. De mi nem voltunk adósak a beszolgáltatásban egyszer sem. Hát sok minden megért bennünket, azt így nem is lehet talán elmondani. Ha olyan fiatal volnék, mint voltam, talán most is elvezetném, de annak már éppen harminc éve, hogy úgy volt. ooooooooooo — A gyári zászlón hármunk neve volt, az enyém, meg az Elek Józsefé, és a Kukucska Jánosnéé, a Herczeg Margité. , pr. p. i*'
