Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)

1983-05-01 / 102. szám

Személyes történelem A kőműves, a pap és társaik S ok éve annak, hogy be­tonkeménynek vélt mar­xista elveim alapján mély undorral vettem át a malterosvödröt mint a kizsák­mányolás eszközét én a kizsák­mányolt proletár a kizsákmá­nyoló kisiparostól, aki napról napra újraszülte a kapitaliz­must. A kőműves kisipa­rosnak, aki felvállalta a fé­lelmetes méretű egri Lyce­um copf-barokk stílusú épü­letének romtalanítását, elő­készítendő a tanárképző fő­iskola számára, szóval e kis­iparosnak fogalma sem volt arról, hogy vödrét jómagam termelési eszköznek tekintet­tem. Ám. ha tudomásul is vette volna, hogy mily rangot adtam a horpadt-vedlett ve­dernek, akkor sem sokat tö­rődött volna vele. Még hogy ő kizsákmányoló! Örüljön az a vézna kölyök, hogy valami munkához jut, * némi bérhez. Történt mindez a negyvenes évek legvégén, és nem csodálatos memóriám révén vélekszem vissza rá. és „sorsdöntő” történetemre, sőt történeteimre — mert lesz még egy —. hanem egyfajta tanulságuk miatt. Nos, forra­dalmár voltam és hányaveti... Idefigyeljen, fiam! Én fel­vállaltam időre ezt a munkát. Az én pofám nem fog égni maga miatt. Ha még egyszer meglátom, hogy üldögél és do­hányzik, ahelyett, hogy dol­gozna. úgy kirúgom, hogy csuklani fog tőle... No, puco- lás, édes fiam... Akinek büdös a munka, az menjen úrnak — mondta a kizsákmányoló kis­iparos, de még előbb gondosan felvette a földről a horpadt vödröt. És máris, szívemben mély gyűlölettel, a lelkemben még nagyobb elszántsággal, hogy rögvest Indulok a vi­lágkapitalizmus ellen a leg­első barikádra, ím kint is vol­tam az akkor még csendes ut­cán. Munka nélkül. Pedig kel­lett volna a pénz. A másik történet megelőzi az iméntit, tulajdonképpen magyarázat egyben, miért is kerültem ifjú legény korom­ban, cingáran. agyonéhezve, ha csak néhány órára is, kő­műves segédmunkásnak. Mert kirúgott az egyetem ,.fura ura”. H. S-nek hívták, pap­tanár volt az egri jogakadé­mián és gazdaságtörténetet tanított. Jezsuita pap volt, szemináriumon ide nem mar­xistán) nevelkedett. Lelkes és odaadó, mai szóval mégis ha­ladó szellemű ember lehetett. Én akkor csak azt tudtam, hogy jezsuita. Meg azt, hogy engem egy jeuzsita — különö­sen gazdagságtörténetből — ne vizsgáztasson. A marxizmus tanításai, amelyek a gazdaság- történetre is vonatkoznak, azok jelentik nekem az iránytűt, s nem holmi H. S.-féle jegyzet. — Kérem tanár úr, nem ér­tek egyet magával... És én nem is vagyok hajlandó mar­xista létemre egy papnál hi­tet tenni az ő jegyzeteiben foglalt tanítások mellett — Szabó Lőrinc: A költő és a földiek (Részlet) Hasznos csőt hoz a nyári vihar, hasznos munkát végeznek a nagy vas-illatok Is, melyeket a számító ész dob a világ sínéire, de becstelen kufár a szó, mely csak a léha önzésnek hízeleg, és haszontalan gyermek a szel­lem,, ha testtelen káprázatok szépségei felé mutat $ csak a szórakozást nemesíti. legyen a költő hasznos akarat. Tisztelegjen a kéz előtt, mely az élet 6s igényeit elégíti ki termékeivel s mint a hétköznapok istene mindennap újra megteremti a lét föltételeit: ez a kéz. a munka millió keze szent, szent, szent, tisztelegjen előtte a költő, s célja lewen a magé munkáját testvérként e millté ké2 munkája mellé állítani. • M mondtam keményen, ahogyan az csak egy igazi és elszánt marxistához illik. H S. nem rúgott ki azonnal, bár szemmel láthatólag * meghökkent, vastag üvegű okulláréja mögül inkább csodálkozva, mintsem döbben­ten pillogott rám. — Mit mondott a hallgató úr? Hogy nem hajlandó vizs­gázni, vagy hogy az én jegy­zeteimből nem hajlandó? — kérdezte rövid tanácstalanság után. — Megismétlem, önnél, de különösen az ön jegyzetéből nem óhajtok vizsgázni — mondtam oly keményen és el­szántan, ahogyan csak egy harcos forradalmártól kite­lik, amint éppen ítéletet mond a kapitalista világ és kiszol­gálói felett. — Értem. Azt hiszem vilá­gos, amit mond a hallgató úr... De egy kérdést mégis, ha megengedi — így és ilyen ud­variasan a nagy darab, fekete reverendás, már nem éppen fiatal egyetemi tanár... Bic­centettem. Jöhet a 'kérdés. Bennem van megértés és tü­relem, ha kemény és következe­tes is vagyok. — Mondja ké­rem, olvasta egyáltalán az én jegyzeteimet? — Minek olvastam volna? Hogy az időmet fecséreljem? Papi jegyzet, egyházi okítás, minek az nekem... — Értem. Persze, az a drá­ga idő... Hát kár, nagyon kár. Mert ha megtisztelt volna az­zal a hallgató úr, hogy elol­vasta volna, amit e témában papírra vetettem, ha vizsgáz­ni nem is akart, de vitatkoz­nunk mégis lehetett volna... Nemde? Dialektikus módon, ahogyan önök mondják... Hátha meggyőzött volna egyben- másban? S akkor vizsgáznia sem kellett volna, a vita alap­ján megadhattam volna a megfelelő kalkulust... Dehát így természetesen elégtelen... Kérem, még egy pillanatra — szólt utánam, amint mély megvetéssel lépteimben. ke­zemben a méla undorral tar­tott leckekönyvvel már az aj­tóban álltam... — ...csak azt fogadja el egy öreg embertől, aki véletlenül pap, hogy aki a mások mun­káját nem tiszteli még olva­sásra sem, az kérem szépen nem lesz jó marxistának sem... — Majd magától tanulom meg... — mormogtam vissza, de peckes járásom mintha kissé roskataggá vált volna. Hát eddig a két történet. Az egyik szereplő én vol­tam, a másik egy ázott veréb, de munkájára rátarti kis falu­si kőműves, a harmadik meg egy öreg pap, akinek tudomá­nyos érdemeit megbírálni nem volt módom magatartásom, és persze tudásom szintje miatt sem. Az egyik így okított, a másik amúgy, a vesztes min­dig én voltam. S így lettem nyertes. Tűnődöm: a munkára neve­lés, a munka tisztelete csak a munkára való szoktatással egyenlő? A számon kérő fe­gyelemmel nem azonos? A mások munkája iránti tiszte­lettel nem azonos? A pök­hendi kivagyiság vajh’ egyen­lő-e a jogos és okos türel­metlenséggel, a tenni, alkotni akarás újabb lehetőségeinek meghódító szándékával? És ha az a már nevét sem tudom kicsoda kőműves, an­nak a szerencsétlen, vacak vödörnek boldogtalan tulajdo­nosa nem zavart volna el ha­nem rámhagyja a lógást ha az a tudós pap nem szégyenít meg méltóságteljes türelmé­vel, és azzal a tanítással, hogy vitatkozni, ahhoz meg tudni és tanulni kell — nos, akkor milyen ember lett volna belő­lem? És ha névtelen társaik, a nem pedagógus, de az élet egy-egy területén mégis igé­nyes, szorgosan munkálkodó emberek nem formálnak, mi­vé lettem volna? M indenesetre sokkal keve­sebb. mint ami lettem, lehettem. Az élet leva­karta, néha a bőrömmel együtt az álforradalmiság minden mázát. Kell a jelszó. amely mozgósít, de a jelszót is mun­ka kiírni falakra, plakátokra egyaránt. És az sem árt, ha szépen, mésteri módon írjuk ki. Gyurkó Géza Lengyel Gyula grafikája „Ember legyél mindig...” Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal (József Attila) — Varga János vagyok, 1920-ban szület­tem, május elsején, Alsótoldon, a Cserhát völgyében. Édesapám Cserhátszentivánon volt gazdatiszt, ispán, a pásztói Szilárd Béla birtokán. Alsótoldon jártam iskolába, egy tanító volt, a Szigeti, egy osztályban volt mindenki a negyedikig. Emlékezetes szép vidék, ott folyik a Cserhát-patak, aztán el­kanyarodik Csécse felé és úgy folyik a Zagy­vába. Palotás. Oda jártunk fürödni, nyolc­van hold szőlője volt ott a Szilárdnak, víz, szőlő így együtt volt nekünk gyerekeknek, később átjöttünk Kistérenyére a báró Soly- mossy birtokára, mert oda került apám. A kapcsolat abból volt, hogy apám koráb­ban a bárónál volt gatteros és levitte a bal kezéről három ujját a fűrész, de még ko­rábban meg a nagyapám volt ugyanott pa­rádés kocsis, a nagykastélyban, na, ahogy apám ujját levágta a gép, azt mondta a báró, aki mindenkit tegezett, mi meg úgy köszöntünk neki, hogy ..kezét csókolom” — szóval azt mondta: „na ide figyelj, most hogy fiad kezét levágta a gép és nem dolgozhat — vagy adok egy kis földet meg házat ne­ked, vagy kitaníttatom a gyereket...” Nagy­apám ezt választotta, így került apám Ri­maszombatra gazdásziskolára, így tanult ki, így kezelhetett birtokot aztán később; így vissza Terenyére, jobb volt, mert a rokon­ság is ott élt. apámék tizenhatan voltak, most is él belőlük jó néhány, ott éltünk a vasút mentén, akkor én már ide jártam, be Tarjánba, a polgáriba, a Molnár Bélával együtt tanultunk, a Czollner volt az osztály­főnök négy évig. Ezután elmentem fogtech­nikusnak a Lőwinger műhelyébe, aki ké­sőbb László László néven dolgozott, három évre mentem tanulni, ott volt a műhelyünk a régi főutcán, a Jakubove-udvarban, min­ket nem kellett reklámozni, orvosoknak dol­goztunk, ott volt a Holes koporsós is az udvarban.... — Ahogy idejött a László Szécsényből és itt a prakszist beindította, mindjárt elsze­gődtem hozzá, én voltam az első, ott csak inasok voltunk, később is még vagy hárman jöttek, segéd nem volt külön. Szerettem azt a helyet, azt a babramunkát, és azt hiszem jól is dolgoztam. Később jött a Kivovics Imre is tanulónak, ő most nagy ember, ő lett az országos fogtechnikai szövetkezet el­nöke, aztán jött a Klein Gyuri, szécsényi gyerek volt, nagy vendéglőjük volt, azt hi­szem most Izraelben él, aztán jött a Kesz- ler Jenő, most is dolgozik Lapujtőn. Szeret­tük ezt a szakmát, engem nagyon szeretett a főnök, a második apámnak tekintettem. Akkor jött be a „vilpa”, a fehér fém, Laci bácsinak nem volt ilyen felszerelése, akkor három hónapig a Bortnyiknál tanultam, mert tudni kellett mindent, mert akkor az orvo­sokért ment a harc. A Bortnyik már öreg volt, öregebb volt, mint Laci bácsi. Dolgoz­tunk a Béláknak, a kis öregnek, a Brunovsz- kynak, a Schwabaknak és a Bartának Szé- csénybe. Sok dolog megmaradt bennem, amit tanultam tőle, mert mindig abriktolt ben­nünket. Szigorú volt, a minőséget megkö­vetelte. Nagyon érzékeny ember is volt, egyszer a nagy kapus, Oláh Géza megsértet­te. Azt mondogatta mindig, „addig nem ha­lok meg, amíg vissza nem adom neki”, na, aztán később, amikor már a boxolókkal vol­tam jó kapcsolatban, megbeszéltük, hogy majd amikor az Oláh a Nemzetiben iszogat, oda ülnek a közeibe a boxolók is és akkor a Laci bácsi bejön és visszafizeti a kölcsönt, ad egy pofont az Oláhnak. Hát megcsinál­tuk neki, mert mindenki nagyon szerette a kisöreget. Tudott mindenki mindent, az Oláh is, meg is kapta a pofont, akkor kezet nyúj­tott és azt mondta Laci bácsinak „tisztelem a kort, meg így igazságos”. Szent volt ak­kor a béke, mindenki örült, hogy végre el­rendeződött ez a dolog. Laci bácsi küldött fel engem Pestre is dolgozni az egyik leg­híresebb céghez, ahol szalagszerűen készül­tek a fogsorok, neki sokat köszönhetek én is meg mások is. — Apámék hazahoztak, akkorra elköltöz­tek ide a Szőrősi-pusztára, a bámai elága­zóhoz, ott volt a birtokos a felvidéki Oszt- rovszky Miklós báró, azt soha nem is lát­tuk ott... Bátyám akkor már a gyárban, a „Rimánál” dolgozott, az ő révén bekerültem a „GSZ”-be, a Mikuliszhoz, a gazdaságiak­hoz, onnan egy lépcsővel feljebb az „A” üzembe, a melegítőkhöz, a Mucs Jóskához, onnan a tengelyesztergába, ahol a kocsi- tengelyeket esztergálták. A végtokot csinál­tam normában. Aztán az irodába bérelszá­molónak, de voltam a szállításnál is, az a gyártás-előkészítéssel is foglalkozott, ott az­tán megtanítottak ám dolgozni! Akkoriban így volt: jött egy rendelés, hogy tízezer da­rab kilencvendekás miszterbaki kapa kell, a levelet megkaptam, nekem kellett kiad­ni programozni gyártáselőkészítésre, amikor kész lett, csak a meó szólt bele. az öreg Authék, én vettem át a vagont, szóltam az embereknek, „tessék berakni”, ma ezt töb­ben csinálják egynél Negyvenöt után már könnyedén megszerveztük az önköltségténye­zőket, a többit mind, így lettem aztán szám­vitelvezető Na, akkoriban mentünk szántóvassal, meg kapavassal vidékiekhez, a parasztokhoz, hogy legyen mit enni a dolgozóknak, mond­tuk is, „majd csinálunk ám mi olyan köny­velést, hogy a dolgozó belelásson, nem úgy mint a Rimánál, mienk lesz a gyár satöb­bi...” Akkor ki is neveztek a rendőrségre, politikai osztályvezetőnek, de nem fogad­tam el. Benne Voltam a hetes bizottságban, a gyár adminisztratív ellenőre voltam, ak­kor ez több is volt, mint belső ellenőr, úgy hívtak, amikor jöttek és kerestek, hogy „hol a vörös rongy?”. Hát persze nem a mi em­bereink mondták így, hanem a régi rimái tisztviselők mondták, a Szontágh, meg a Tö­rök. Negyvenöt után nagyüzemi párt-végre- hajtóbizottsági tag lettem, a huzalműnél meg' számviteli vezető voltam, a pártba negyven­négy karácsonya után már a Darázséknál beléptem. De negyvenöt eleje nagyon nehéz volt. Itt a gyárnál fel volt robbantva a híd, az első munkánk az volt, hogy ki kellett pucolni a nagykéményt, hogy legyen huzat, aztán lementünk három napra Vizslásra re­pülőteret csinálni. Jártuk a vidéket anya­gokkal, hogy legyen cserére, élelemre aa embereknek. — A munkássporttal én úgy találkoztam* legelőször is, hogy az öreg Kara bácsi meg­keresett, hogy indítsuk meg az ökölvívó-szak­osztályt, a fiai a múltban is jártak edzé­sekre, amikor még a doktor Nyírjes volt a szakosztályi vezető az acélgyári SSE-nél, mi akkor bementünk a tornaterembe, ott egy pingponglabda nem sok, annyit sem ta­láltunk. A régi elnök, a Moticska mindent elvitt nyugatra, mérnök volt, nem is jött vissza. Ott volt az iskolánál a tornaterem, minden szétfagyva, papundekliből csináltunk ablakot, ott előtte a szovjeteknek volt reha­bilitációs csoportja, a sebesülteket erősítet­ték. Az első boxfelszerelésünket az utcán szereztük. A román egységek akkor már vo­nultak vissza, és' ahol a régi TIT volt, as evangélikus templomnál, ott állt egy szekér- karavánjuk, az egyik ló nyakában meg ott lógott egy bőrtarisznyaféle, az meg boxzsák volt- abból zabozott a ló, az ütőzsákból. „Nézd már” mondtuk egymásnak, mi meg kiöntöttük a zsákból a zabot, így szereztük aztán a ringet is, jött a Pajerszki Feri is, akkor még ez volt a neve, ő a Pásztor Fe­renc, a tévériporter, ő is öklözött mindjárt az elején, aztán a bányaiak is ide jöttek, a Baloghék, voltak testvérek vagy négyen, negyvenötben itt boxoltak, aztán hazajött a Balogh Gyula, ő a pesti BSZKRT-nál boxolt korábban, aztán, amikor megalakultak a bá­nyaiak, akkor a Balogh gyerekek persze mind átmentek oda, mert ők bányaiak voltak; Az edző meg a Rikweisz volt, a Va­das, aki egy ideig nehézsúlyban boxolt, itt bunyózott a kisebb is, a Rikweisz Karcsi, ő meg később a kerékpárosok edzője lett, aztán jött edzőnek a Pintér, aztán Szalva Jóska, és én. Voltam Tatán is, itt egy elő­képzésen részt vettünk, ott volt akkor a Szerémi is, így lettem segédedző és edző, de a felszereléssel sokáig bajlódtunk. Nem volt semmink. Volt aztán, amit innen a feleségem stafi- rungjából szereztem meg. Jó anyag volt, még háború előtti damaszt, gyönyörű fehér anyag, az öreg Kimer meg vállalta, hogy cipőt is szerez meg mást is ezért azért, a Langár is éppen így, ő bort szerzett és cse­réltünk mindent mindenért. Ügy megkopott itthon a szekrényben az anyag, hogy le kel­lett vágni deszkákat, aztán a vékonyka anyagréteg alá be kellett tenni, ha az asz- szony odastírölt, azt hitte minden rendben.1 De egy délelőtt ledült a deszka. Az asszony meglátta, hogy csak egy méter anyag van, ha van annyi... Hát így valahogy elindult a sport is. A sporttal párhuzamosan meg már az apó­sommal belementem a politikába is. Az öreg itt dolgozott a vizesköszörűben, régi bizal­mi ember volt, letartóztatták, amikor „vége lett a kommunnak” — így mondta az öreg, na, akkor aztán besúgták. Később megtalál­tam az előfizetését a Népszavára még 1914* bői, a bélyegeit is, bevittem valahova, ami­kor már az öreg nem is élt, mindjárt azt hitték kiemelt nyugdíjért jövök, de aztán azt mondták, hogy adjam oda valami mú­zeumnak, vagy másolják le legalább. Most is itthon van az egész. Az öreg azért csukta el, mert nem akart vele soha büszkélkedni, ő volt az egyik nagy tanítómesterem, az apósom, az öreg Fehér Sándor, nagyon ke­mény ember, nem viselte el az igazságtalan­ságokat soha, a változásokat is másként néz­te, nem felejtette el soha, milyen élet volt azelőtt, kik voltak az urak, kik a nyomo­rultak... Tele volt akkor az élet változás­sal. összecsapással, nem mindent értett meg belőle később, de arra is emlékszem, hogy amikor a feleségemnek még a múlt rend­szerben udvaroltam és az öreg hallgatta Moszkvát, mi meg ott kuncogtunk a sarok­ban, odavágta mérgében a bakancsát, hogy csendesedjünk mert amúgy is rosszul hal­lott. a vizesköszörű elvette a hallását, egész­ségét. — A box aztán sokáig munkát adott. X Kara Pista olimoiai kerettag lett, amikor meg vendégbunyósok jöttek Tarjánba, a mi­eink kiementek eléjük szerelésben a pá­lyaudvarra, olyan ünnep volt az mindig^ mindenki szívesen nézett rájuk; a kis Pa­jerszki, a kis Takács Jancsi, öt év után szak­mát szerzett. Beültünk a vonatba és nyolcán* tízen mindenről beszéltünk, politikáról is, „ember legyél, talpon maradj mindig...!” T. Pataki Lászlő

Next

/
Thumbnails
Contents