Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)
1983-05-07 / 107. szám
Ti ezerarcú Anya, édesanya, mama. Jelképe a békének, a boldogságnak, a megújhodásnak. Jelképe a szépnek, a jónak, a nyugalomnak. Látjuk őt, amint kezét domborodó hasán nyugtatja, óva figyeli egy új élet keletkezésének apró rezdüléseit. Látjuk, amint .hajnalban gyűrött arccal ébred, reggelit készít, ruhákat rakosgat. Látjuk, a gép, az íróasztal fölé hajolva, aztán szatyrokat cipel, rohan- vást teszi meg az utat hazáig. Ott van. a betegágy mellett, ott az első hetüket sután kanyaríntó kezek vezetőjeként, és vigasztal, simogat, megdorgál, félt, aggódik... Anya, édesanya, mama. Költemények, művészi alkotások formálják alakodat, amióta ember az ember. Mindig új és új szerepben mutatnak be, mindig új és új feladatokat oszt számodra az élet. S te helytállsz fáradhatatlanul, zokszó nélkül. Am a költészetnél, a festményeknél sokkal reálisabb és szürkébb a valóság. A mindennapokkal méred magad. Utódaidban látod sorsod folytatóit, azért küzdesz, hogy nekik könnyebb, szebb életük legyen. Ti ezerarcú édesanyák! Bemutani, megmutatni titeket indultunk útnak, g mindenféle virágos köszöntő helyett álljon itt most egy mozaikcsokor rólatok! Ezer szikra pattan, a kemencék ontják, okádják, a meleget. A nehéz testű kohászok mellett apró asszony áll, ő Piri, a darus. Egy évtizede dolgozik a Salgótarjáni Ötvözetgyárban, egy évtizede teszi meg az utat Zagyvarónáról minden hajnalban: Életéről kevesen kérdezik, nem is igen szeret róla beszélni. — A Heves megyei Boconádon születtem, öt testvéremmel együtt, s mert édesanyánk beteges volt én a menhelyre kerültem. Emlékszem, nagyon fájt, amikor otthagyott az anyám, de még fájdalmasabbak voltak a látogatás rövid-kínos percei. A suta beszélgetések, anyám mentegetőzése... nem tudtam mi az a család, mi a melegség. Amikor 13 évesen Pestre kerültem háztartási alkalmazottnak, gyerekvigyázónak, elhatároztam,, ha felnőtt leszek nagy családot teremtek magamnak. Olyat, aminek nem külső szemlélője, hanem formálója, irányítója lehetek. Ami számomra is boldogságot, megnyugvást teremt. Férjhez mentem Kovács Józsefhez, házasságunkból három fiúgyermek született. Húsz, tizenhat, és öt évesek. Gondolhatja, a legkisebbik ajándék. Megadok nekik mindent, amit kémek, mert tudom, hogy én gyerekkoromban milyen boldogtalan voltam. Boldogok-e? A mai gyerek már nem tud igazán örülni semminek. Természetesnek veszi, hogy ami kell, az az ölébe hullik. De inkább így legyen, semhogy bánatosnak lássam bármelyiket is. Kovács Jozsefné azt tervezi, elbúcsúzik a darutól és több műszakos munkát vállal a szalag mellett. Kell a pénz a gyerekekre! Tereferél a két anyóka, a bárnál élelmiszerbolt előtt. Szonyájuk sűrű ráncainál, talán csak az arcuk barázdásabb. Hiába, nehéz világ volt a régi! — Nézze csak meg a hivatalos papírokat kedves. Ma mindenki salgótarjáni, meg gyár; édesanyák! mati születésű, nincs már szülőfalu; meg szülőház! A falu két bábája is kihalt régen. A mi időnkben háznál szültek az asszonyok, bizony én magam is. Amikor jött a fájás lefeküdtünk, ott voltak a falu öregjei, in-i tézték a babát, az anya meg ordíthatott, kínlódhatott, fájdalmát senki nem enyhítette; Másnap meg már talpón volt, mosta a pelenkákat, főzött, ellátta a háztájit. Három gyereket szültem meg így. a kéthetes cseese-j mőt a karomon vittem a földekre. Mert kapálni, aratni kellett, ha enni akartunk. Nem tudtuk úgy gondját viselni a gyereknek; mint most. íráshoz, olvasáshoz, egyéb tudományokhoz nemigen értettünk. Csak a sze- refetünket tudtuk nyújtani a gyerekeknek! — anekdotázgat a 74 esztendős Kiber Istvánná. Az unokák! Hát azoknak már más életük van. Megfinnyáskodják a téliszalámit is,' válogatnak, óvodában kényeztetik őket. De így van ez rendjén. A nagymama akkor boldog, ha csibéit maga körül tudja, ha az unoka értő módon magyarázza a mostani világ szinte égentúli jelenségeit. N\\\\V.\\V\VA\\\W.\\\\\VA Petróczl Józsefnek és feleségének Gizellának igen boldogan indult a közös élete. Hamarjában előteremtődött minden, ami a boldogságukhoz szükséges. Szép ház Homokte- renyén, modern berendezés, szerelem, szeretet. Mégis, Gizella mindennap keserű szájízzel jelent meg a munkahelyén, a jánosak- nai ruhagyárban. Felhős arccal gondolkodott azon varrás közben, hogy betöltötte a harmincadik évét, s még mindig nincs gyereke. Másfél hónappal ezelőtt aztán megérkezett a család szemefénye, a három és fél kilós Tamás. Azóta megbolydult a ház. A fiatal- asszony szinte megállás nélkül dolgozik reggeltől, napestig. Szoptat, pelenkát mos, vasal, főz. — Édesteher — mondja nevetve. — Nem is tudom megérteni azokat az asszonyokat, akik gyerek nélkül Is teljesnek érzik az életüket. Vagy, akik időben sietnek megszabadulni a magzattól. Mert mi teszi a nőt teljessé? Az, ha anya lesz, ha gyereket szül, ha van kire és kiért dolgozni. Mit ér a ház, a vagyon, az autó gyerek nélkül? Mit a saját életünk, ha nincs folytatója?. Nem akar ünneprontő lenni drí Szabi Sándor, a megyei kórház szülész-nőgyógyász osztályvezető főorvosa, de aggodalom ii'l ki az arcára, amikor a száraz tényeket, számadatokat sorolja. Tavaly 1500 gyerek szüle-} lett a kórházban, az Idén eddig 472 szülést vezettek le az orvosok. — Rohamosan csökken a szülések száma? az elmúlt évekhez viszonyítva. S ez nem jó jel. Kevesebb a belépő anyák száma, a szülőképes nők esetleg egy-két gyereket vállal-- nak. Pedig hát a társadalom intézkedései? kedvezményei kedvcsinálók lehetnének a leendő anyukáknak. i Anya, édesanya, mama. Nincs ennél szebS zenéjű szó a világon. A virágesős ünneplésen túli hétköznapokon is becsüljük, tisztelj jük őket! , i _ Kiss Mária j
