Nógrád. 1983. május (39. évfolyam. 102-127. szám)

1983-05-21 / 119. szám

■ •' .................... Fiatal bolgár költőkről Másfél évszázada már, hogy a bolgárok május 24-én meg- ünnenlik a nemzetközi írás­beliség és műveltség megala­pozóinak, két kimagasló korai alakjának, Cirillnek és Me­tódnak az emlékére a bolgár kultúra napját- Különösen a felszabadulást követően ez a nap ad alkalmat az egyetemes bolgár tudomány, művészet, s ezen belül kiemelt helyen, az irodalom és a költészet ered­ményeinek ünneplésére. Amikor a magyar írásbeli­ség még csak kialakulóban volt. lassú elszakadásban a la­tin nyelvűségtől, addigra a bolgár irodalom már első aranykorát élte. A második aranykor is még a középkorra, a XIII—XIV. századra esik; Veliko Tirnovo, az akkori fő­város tündöklő évtizedeire. A török elnyomás fél évez­rede alatt a nemzeti érzést és öntudatot a népi énekek őriz­ték. Kevesen tudják Magyar- országon, hogy a bolgárok tö­rökellenes hősi legendáinak — Králevi Márko és Bogdán vaj­da mellett — két magyar fő­szereplője is van; Jankula vajda — azaz Hunyadi János, valamint a csodálatos tettek sorozatát mívelő Székely Gyer­kőc személyében. A továbbiakban nem nehéz felfedezni a hasonlóságot a „két pogány közt” őrlődő ma­gyar nemzet kuruc dalai és a bolgár hajdut-énékek között; utóbbiak általában a bujdosó- és a betyárdalok világához is közel állnak. A bolgár költé­szet véres évszázadainak ösz- szegzése Nino Nikolovnak, a magyar költészet barátjának és értő tolmácsolóiának né­hány sora: „Don Jüanok má­sutt zengtek / szerenádot, / a Balkánon nem sírtak csak / balladákat”­Feltétlenül meg kell említe­nünk Petőfi és Botev, Radnó­ti és Nikola Vapcarov életút­jának és költészetének hason­ló motívumait. Georgi Dzsa- garov híres Bulgária című ver­se. amelyben a „tenyérnyi kis haza” iránti szeretetét fogal­mazza meg — lehetetlen, hogy ne keltsen azonnal visszhan­got a magyar verskedvelők körében is. S nem véletlen, hogy egyik legnagyobb XX. századi költőnk, Nagy László milyen nagy tisztelettel és sze­retettel foglalkozott a bolgár költészettel. Munkássága ékes bizonyíték arra, hogy a vers- fordítások egyaránt szolgálják az adó és a befogadó nép kul­túráját. A történelmi érzékenység, a közérzeti fűtöttség, a nemzeti és eszmei elkötelezettség vál­lalása általában jellemzője a bolgár költészetnek. A leg­újabb generációk természete­sen, a hagyományokkal együtt és azokon túllépve, új uta­kat is keresnek, új terület o is sikeresen hódítanak m< életből a költészet számára A felszabadulás után új hangot hozott az úgynevezett „áprili­si nemzedék’’, amely a XX. kongresszus szellemében bí­rálta a személyi kultuszt, dog- matizmust. és a személyes és természetes emberi érzéseket visszahelyezte törvényes pol­gárjogába. őket követően szükségszerű volt az újabb generációk je­lentkezése. A mai harminc­negyven évesek közül feltétle­nül figyelemre méltó a nagy­városi létet szenvedve átélő, bölcs meditációra és végtelen­keresésre hajlamos Ivan Ca- nev; a meghökkentő asszociáci­ókkal, mégis szikáran fogal­mazó Nikolaj Kancsev; a vib- rálóan eleven, szinte előzmény nélküli eredetiségével kitűnő Binjo Ivrnov; a természettel meghitt kapcsolatot kereső, azt újra viss? ihódító Petar Anasz- tazov; az üstökösként induló, mindössze húszesztendős Da­nila Sztojanova­Mostani összeállításunk el­sősorban a fiatalabb nemzedék versterméséből,» az újabb irányzatokból ad ízelítőt. Rózsa Endre IVAN CANEV: ÓRA GEORGI KONSZTANTWOV: BOLYGÓ Nagyfeszültségű huzalok alatt, hol meggyvirág szikráz, s ezüstfényű szárny, megérzem, Föld, nehéz vonzalmadat jól, új égitestek s világok iránt. Ki vagyok én? Csak megforgatott porszem, sárga vihar, s zöld szenvedély egem. Nevem nem hinti szét a por a hó sem. s bolygószerte gyalog közlekedem. Éjjel álmatlan óceán forogtat, kifehérednek csúcsok, s századok. Tekintetem termékeny síkra lobban, s cipót szelek, gyümölcsöt szakítok, jövendő város falait vetem meg, lélegzetemmel megalapozom, s káoszában millió szerelemnek, a magamét is fölvirradtatom. Tervrajz, s virágok.,;! Lehajtok föléjük, mintázza meghitt ösvény lépteimetl Szép napjaimnak sose lenne végük! Rengjen csillag a folyók tükrein!- V Sugározz, szív, üzenetet az űrbe, az ismeretlen holnapok felé! Ez az én bolygóm. Csak itt élhetünk. Ne robbantsa széjjel kozmikus szeszély! (Rózsa Endre fordítása) ............................................ Ö rdögi játék: körben, kört a körre. S amíg csak kattognak a mutatók — a gyermekszemnek titok lesz örökre. Mikor kaptad először rajta, hogy múlik az idő, s ez hajtja rugóként? Elfelejtetted, rég volt. Persze, más vagy már; mint szükebb ollójába fog két jégkar, s tébolyít a tiktakolás. S ha nem is úgy, ahogy Dali ecsetje festette az állhatatlan időt — folynak az órák! S nem lehetsz süket te: csappan, mi csurrant, csippen csöppre csöpp. A kacagást, a könyveket, az úgy várt találkozást, az álmot, eseményt a mutatók mind pozdorjává zúzzák, s benned sem forrnak össze, ne reméld. A legteljesebb napod is rövid lesz. De tanuld meg — megélni életed egy pillanatban is; csak így legyinthetsz az időre — amíg órád ketyeg. (Rózsa Endre fordítása) 1 NIKOLAJ KANCSEV; Milyen meleg galambhang... Milyen meleg galambhang: búgása havat roskaszt, míg bübájjal kísérti kísérő szólamát. A fecskék is felszántják porhanyóé levegőnket, hogy mielőbb bevessék villogó szándékokkal. Gépekért nem rajongok annyira, hogy ne látnám: madarak tolla még a magasság szempillája. Szirénánkba dugjatok farkast: üvöltsön még velőtrázóbban! (Rózsa Endre fordítása) Dráma és tér I Dráma és tér címmel szín­házi és televíziós díszletkiál­lítás nyílt a Műcsarnokban, ahol az elmúlt évek legjob­ban sikerült díszleteit mutat­ják be. Szekulesz Judit jelmezei a kiállításon Witold Gombrowlcz: Operett. A jelmezek tervezője János- kútl Márta. ŰI !ÖNY?EK Részlet a kiállításról A képtár vezetője min­denkit végigkérdezge­tett: ki tette oda. Nem akadt gazdája. Persze, tuda­kolni sem kellett volna a dol­got, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, levenni a képke­retről és a szemétládába ha­jítani. De úgy van már az életben, hogy az ilyen magá­tól értetődő dolgok sokszor nem is olyan egyértelműen azok. Mert, hát ugye, csak egyszerűen fogni egy élő, pompájának teljében levő vi­rágszálat és a szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonítás­nak hatott volna. Meg abban, hogy ott díszelgett a keret sarkában, volt valami szer­tartásszerű, ha úgy tetszik: mágikus. Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg oda­nyúl, hogy eltávolítsa. A kép­tár vezetője nem is bántotta, de az embereinek meghagy­ta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így •e a teremőr, se a tudomá­nyos munkatárs, se a takarí­tónő nem vette magára. És, amikor a vezető másnap is arra járt, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt. A szegfű ott vöröslött az öregasszony portréjának a keretéhez erősítve, ezzel va­SZEGFŰ lahogy kiemelte azt az alko­tást, a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató titokkal véve körül a szelíd szürke szemű, ráncos arcot. Erről a kiállításról — a művész retrospektív tárlatá­ról — kritikát kellett írnom. A virágszál engem is meg­torpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más irány­ba terelte gondolataimat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklődtem, ho­gyan került ide az a szegfű és van-e valami szerepe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája és eltávolítani se volt kinek. Megnéztem a portré dátumát: 1946. Mivel a modell a képen úgy hetwn-egynéhány éves­nek látszik, csaknem biztos­ra vehető, hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves valakijét és az emlékének adózott a szál szegfűvel? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem hagyott a kiállí­tás lényegi kérdéseire kon­centrálni, egyre vissza-vissza- tértem a portréhoz, valami meghatódottsággal vegyes tisztelettel méregettem: vala­ki, aki valakit a késői hála lerovására késztetett. S ahelyett, hogy cikkem megállapításait, mondatait szövögettem volna, ennek a különös összefüggésnek a nyit­jára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is meg­kérdeztem, hogy kicsoda a modell, de ő azt felelte, fo­galma sincs róla. Főiskolás kori képe, az egyetlen, amit abból az időből kiállított, mert jellemzőnek találja. A néni egyike volt a sok mo­dellnek, akiket akkor a hall­gatók festegettek. Honnan ke­rült, ki hozta? — ki tudná azt már megmondani? így aztán semmi támpon­tom nem volt és én minden­féle történeteket találgattam ki. Elképzeltem például, hogy X eljött megnézni a kiállítást. Tekintélyes ember, már nem is igen gondol rá, hogy ne­gyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz háború utáni idők! — az anyjának baromi erőfeszí­téseibe került, hogy ő meg­tehesse az első lépéseit az életben. Egyszer csak oda­IIIIIIIIIIIIIIIIUIIINIIIIIIIIIIIIIHIII1IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII1I1IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII Bevallom, ez a megoldás látszott a leghihetőbbnek, de az érzelmi énem élénken til­takozott ellene. Valahogy biz­tosnak vettem, hogy a szeg­fű és a modell eredetije kö­zött oksági összefüggés van és nem tudtam elutasítani magamtól azt az egész lénye­gemet jóleső izgalommal el­töltő titkot sem, amely a portrét és a virágot körül­lengte. Cikkem megírása köz­ben el kellett tekintenem en­nek a képnek az ismertetésé­től; féltem, hogy nem tud­nám objektiven megítélni. Az a kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni. Történe­tesen ott voltam a bontásnál is. Mikor erre a képre ke­rült a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal? — Add nekem! — Jó. Vidd! — és még örült is, hogy1 nem kell neki levennie a keretről. A mikor otthon kis, kes­keny szájú vázába tet- egy fél szem aszpirint is pottyantottam a vízbe. Így a szegfű még sokáig nem her­vadt el. És, amíg éleven volt — ébren tartotta a dolgozó- szobámban annak az egykori, titokzatos modellnek a szel­lemét is. Balia László pillant az egyik képre: és meghökken a látványtól. Va­jon valóban, ő volna az? Igen, igen, semmi kétség: az anyja! De hát neki bizony, nem volt róla tudomása, hogy akkor modellt ült. Bár emlékszik: egy időben el-eltűnögetett né­hány órára, és ilyenkor min­dig kilábaltak a nehéz anya­gi helyzetükből... Emlékezés. Az elkésett hála lelkiisme- ret-furdalása. Virág a képkeretre. Igen ám, de miért volt ná­la az a szál szegfű? Épp szü­letésnapra készült, a kezé­ben szorongatott egy csokrot, és kivett belőle egy szálat? Vagy még egyszer eljött és akkor hozta a virágot? Persze: lehetségesek más magyarázatok is. Például: va­laki felismerte a rég elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubilá­ló művésznek hozott egyik csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parket­ten, felvette és odatűzte az első, keze ügyébe eső képke­retére. Ebben az évben ötvenne- gyedik alkalommal rendezik meg az ünnepi könyvhetet. A könyv ma már életünk hét­köznapi tárgya, nap mint nap találkozunk vele az utcán, a pályaudvaron, az újságárus­nál, a munkahelyen. mégis van az évnek egy hete, ami­kor társadalmi 4 esemény. A könyv egy hétre kivonul az utcára, a könyvsátrakba, ta­lálkozhatunk a művek alko­tóival. Könyvkiadóink — kü­lönösen azok, melyek az élő magyar irodalom újdonságai­val örvendeztetnek meg ben­nünket — határozott prog­rammal készülnek erre az eseményre. Ez évben 103 mű jelenik meg, közel 3.5 millió példányban. A művek több mint egyharmada mai, élő magyar alkotóké, de széo számmal találkozhatunk ma­gyar klasszikusok új kiadá­saival is, valamint a kortársi világirodalom alkotásaival. Szembetűnő, hogy viszonv- lagosan mily sok a történelmi munka, tanulmány, esszé, visszaemlékezés. A magyar múlt messzi századai éppúgy a közérdeklődés homlokteré­be kerültek az utóbbi idő­ben, miként az utóbbi fél szá­zadé. A hagyomány mint je­lent tápláló erő nem maradt a tudós kutatók szűk köré­ben, a társadalmi nyilvános­ság előtt is egyre növekvői helyet kapott. Az tinneoi könyvhét újdonságainak listá­ján is • jelentkezik ez a ten­dencia. A magyar középkorról s ezen belül az Árpád-korról két tanulmánykötet is megje­lenik. A Szépirodclr.ii Kiadó az Árpád-kori legendák és in­telmek című gyűjteménye tulajdonképpen szövegközlés. Azoknak a nyelvi és törté­nelmi emlékeknek a gyűjte­ménye, melyeknek döntő többsége magyarul eddig egy­általán nem vagy alig volii hozzáférhető. Szentpétery Im­re forráskutatásait Az Árpád- házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke című több 1 kötetes művében közölte —! latinul. Most ez az íziéses kö­tet szöveghű fordításokban teszi közkinccsé azokat a ja­varészt vallásos tárgyúnak! minősíthető szövegeket, ame^ lyek írásbeliségünk fejlődé­sének. államiságunk létrejöt­tének fontos dokumentumai.' A legendák, intelmek a kő-^ zépkor sajátos irodalmi mű­fajai, céljuk a tanítás, pél­daadás: erkölcsi s sok esetbenl politikai végrendeletek is, amelyeknek késői példája Köl­csey Parainesise. Szent István legendái őrizték meg szá­munkra az államalapító alak­ját s tetteit, intelmei Imre herceghez pedig hitvallását nemcsak egy etikus magatar­tás vállalására, de a kor­mányzás mikéntjére s az or­szágalkotó elvek megtartásá­ra is. A legendáit, intelmek szerzőitől mi sem áll távo­labb, mint az, hogy az utó­kor számára történelmi for-’ rást alkossanak. Nevük mégis az lett, s olvastukkor — még­ha oly messziről is szólnak! hozzánk — gazdagabbá le­szünk. A Szépirodalmi Kiadó új sorozatot indít az ez évi ün­nepi könyvhéten Magyar rit­kaságok címmel. A sorozat első két kötete: Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból és Pécsváradi Gábor Jeruzsáleml utazás cí­mű művei. A sorozat címe magában foglalja célkitűzé­sét is: olyan müveket kivárt a szélesebb olvasóközönség­gel megismertetni, amelyek! jószerivel még a szakemberek előtt is alig ismertek, jó ré­szük a középkor tudományos nyelvén, latinul íródott, vagy méltatlanul elfeledett. Egy­két kivétellel taláin nem kieJ melkedő művek, mégis törté­nelmi tudatunk, tudományos­ságunk szerves részei, a ma«í gyár művelődéstörténet, iro­dalom, történettudomány ki­egészítő pillérei. Gyöngyöst Gergely művel jóformárt teljesen ismeretlenek s feltáJ ratlanok. Műveinek, összesze­dett írásainak jelentőségét az adja, hogy humanista törtéJ netírásunk szépirodalmi igé­nyű alkotása.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents