Nógrád. 1983. április (39. évfolyam. 77-101. szám)

1983-04-16 / 89. szám

Derkovits-öszföndíjasok beszámolója a Műcsarnokban

Személyes történelem

Az utak embere

Katona Zsuzsa:' Babérlevél

Zelk Zoltán:

Cslkvárl Péter: Memento Kondor Bélának

Zug

Mint eltévedt parasztledny, ki dörzsöli szemét és majdhogy sírva nem fakad, úgy álldogál e rét.

Vgy áll a város szélinél, olyan hazátlanul.

Kóróin szellő nem pihen, lágy alkony nem lapul.

i

Almában pitypang, gólyahír nő gyér füve között...

Almában — 6, már százszor Is! — hegyek közé szökött...

I r * ' L *

I oi rét

s Hallod? Parányi sóhaj itt minden fűmoccanás s talán zokogni hallanád, ha éjjel erre jársz.

S ha vad exdö-szaggál a szél fölötte elszalad: gyárfüst mögül úgy néz a rét, mint rács mögül a rab...

(1937.)

*A költő hagyatékából

Változatok a jövőre

Pedagógusok és közművelők egyetlen célért

A szakemberek abban kivétel nélkül egyetértenek, hogy a közoktatás és a közművelődés kapcsolatában csakis és kizárólag egyetlen helyes út létezik: az együttműködés. A vita különböző fórumokon csak a hogyanról folyik.

Kezdetben volt — és szerencsére igen sok helyen ma is van — a tartalmi együttműködés az iskolák és- a művelődési intézmények között. Ehhez nem kell semmilyen közös szervezeti forma, csak a közös, nagy cél felismerése: pedagógusoknak, műve- lődésiotthon-vezetőknek, múzeumi, könyvtári szakembereknek és a kultúra más munkásainak összefogása annak érdekében, hogy minél több legyen a „kiművelt emberfő”.

Ennél szorosabb együttműködést feltételez a másik elképzelés, amely szerint szervezetileg össze kell vonni az iskolákat és a művelődési intézményeket, megtartva szakmai önállóságukat. A gyakorlat azt mutatja, hogy erre elsősorban a kis településeken és az új lakótelepeken van szükség — és lehetőség. Jogi alapot egy tavaly megjelent művelődési miniszteri rendelet teremtett hozzá — a személyi feltételek megteremtése azonban sokkal nehezebb. Nemcsak azért, mert nem mindenütt van elegendő megfelelő felkészültségű pedagógus, könyvtáros, népművelő, hanem azért is. mert aligha lehet egyik napról a másikra elérni, hogy megszűnjék a szakmai sovinizmus, s a különböző szakemberek egymást segítve végezzék a minden nemzedékre kiterjedő közművelődési munkát.

Ugyanis nem kevesebbről van szó, mint .arról, hogy az óvodáktól a nyugdíjasklubokig közös irányítás és — ami ennél is jelentősebb — közös művelődési elképzelés kell, hogy érvényesüljön.

A jövő művelődési intézménye napjainkban kezd kibontakozni. Egységes, minden területet átfogó művelődési intézmény, ahol minden korosztály és társadalmi réteg számára megvannak a művelődési, képzési és továbbképzési lehetőségek.

Két évvel ezelőtt, 1980 augusztusában, a párt központi bizottsága úgy foglalt állást, hogy meg kell vizsgálni, mennyire alkalmas ez a forma Magyarországon a művelődéspolitika céljainak elérésére, a különböző tárgyú és irányú művelődési intézmények munkájának egységesítésére. Azóta az ország 18 helyén kezdődtek el a kísérletek: nagyvárosokban és községekben egyaránt.’

K

orai volna a tanulságokat leszűrni. Vannak már biztató eredmények, de a kísérlet még alig egy éve tart. Azok a művelődési szakemberek, akik az idei debreceni tanácskozáson ezeket az új intézményeket képviselték, a helyi eredményekből, a kísérlet kezdeti vagy előbbre haladott voltától függően számoltak be az országos tanácskozáson. Többnyire optimistán, de nem titkolva a gondokat sem. Azok viszont nagyon is különbözőek voltak, hiszen néhol már jócskán előre tartanak a kísérletezésben, s figyelemre méltó eredményeket is tudnak felmutatni, másutt viszont csak az első lépéseket tették meg az idén. Hozzá kell tenni, ott sincsenek késésben, hiszen a kísérlet határideje 1985.

Mégis elgondolkodtató, hogy miért okoz annyi vitát a közoktatás és a közművelődés kapcsolata. Hogy a cél azonos, ahhoz nem fér kétség. Mind az oktatási, mind a közművelődési dolgozók abban látják munkájuk eredményességét, ha művelt, sokoldalúan képzett embereket nevelhetnek. Ehhez sokféleképpen lehet hozzájárulni, kezdve az életkori sajátosságoknak mindenben megfelelő, játékos óvodai ismeretgyűjtéstől. az alapos és valóban általános tudást' adó általános iskolán át, folytatva a középfokú oktatás sokoldalúságán és elmélyültségén, a felnőttek szabad idejének

kulturált és hasznos eltöltésén, egészen a legidősebb korosztályig, amelynek ugyancsak programokat kell nyújtani, méghozzá olyanokat, amelyek felkeltik koruk miatt nehezebben ébredező érdeklődésüket.

Az is igaz, hogy mindehhez elsősorban jól képzett szakemberek szükségesek, de

mindjárt hozzá kell tenni: a hivatástudat, a lelkesedés legalább olyan fontos, mint a képzettség! S az sem elhanyagolható, hogy a pedagógusok és a művelődésüggyel foglalkozó szakemberek keresete között nagy különbségek vannak, amelyek rendezése hosszú és bonyolult kormányzati feladat. A mai fizetési rendszer ugyanis alig teszi lehetővé, hogy — például — az általános iskolai tanár teljes erőbedobással foglalkozzék végzett tanítványai továbbképzésével. Energiát — ha nem is mindenütt, de még a legtöbb helyen — lekötik a szakköri, a napközi otthoni és az egyéb különórák. Az is tény, hogy számos helyen vannak ütközések az iskolaigazgatók és a művelő- désiház-igazgatók között, akikre más és más jogszabályok vonatkoznak, különböző a fizetési rendszerük is.

M

indezek rendezése alapvető jelentőségű, mert egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni a célt: a műveltség terjesztését. E téren pedig — városban és falun egyaránt — 'igen sok még a tennivaló, attól kezdve, hogy az anyanyelv (azon belül a helyesírás) tökéletes ismerete nélkül már nem lenne szabad az általános iskolából senkit sem továbbengedni, egészen addig, hogy az iskolán kívüli művelődésnek a mainál több segítséget kell adnia a különböző szakmai továbbképzéshez, az idegen nyelvek elsajátításához, s a tennivalókat még hosszasan tehetne sorolni.

Várkonyi Endre

„Viszi a ködöt az idő — és az időt mi hoztuk magunkkal’’

(József Attila)

— Ez a hely, ahol most beszélgetünk Budán, a Magyar jakobinusok tere egyes számú házban, Herman Ottó polihisztor magyar tudós utolsó lakása volt, ez volt a szobája, itt állt az ágya, itt is halt meg néhány napi szenvedés után, amikor munkahelyére igyekezve a Nemzeti Múzeum közelében elgázolta egy stráfkocsi, ide hozták haza. Mi, a feleségemmel, már több mint negyven esztendeje élünk itt, ő maga ősi tabáni családból származik — jómagam, Szom- bathy Viktor, éppen csak elmúltam nyolcvan- éves. Itt ez a könyv például, nemrégiben kaptam meg, szülővárosomról. Rimaszombatról írta egy földi, Findura Imre, mindmáig első és utolsó könyv ez a város történetéről. Findura később Farkasfalvyra változtatta a nevét, a könyvnek külön története van, annak is, hogyan került hozzám, a címe „Rimaszombat szabadalmas város története” a múlt század végéről, ö írta meg később, amikor oda átköltözött, Vác történetét is, ott utcája és emlékhelye is van.

1902-ben születtem Rimaszombatban, a bolondok hónapjában, áprilisban. Az én apai nagyapám vasútépítő mérnök volt, aki egy bajor nőt vett el Pesten, Zalaegerszegen esküdtek meg, de akkor már Lúgoson volt a nagyapám, amikor a gyerekei születtek, édesapám már ott született, gyerekségüket az ország különböző részein élték, mindig ott, ahol vasút épült éppen. Végül Rimaszombatban kötött ki a család, a másik nagyapám családja liptói volt eredetileg, 1845-ben született, az ő édesapja Rábely János, nagy asztalosműhelye volt. Petőfi, amikor megnősült, a dédapámtól vette a Dohány utcai kétszobás lakás berendezését és Jókai volt a jótálló. Petőfi volt a legpontosabb adósa, havi öt forinttal törlesztette a nyolcvan forintot. Az egyik ükapám jezsuita páter volt Erdélyben, II. József eltörölte a rendet, így lehetek én a leszármazottja.

— De akkor sem vagyok, ha Itt' ér a bomba, mert ez a ház az ostrom alatt 128 belövési kapott. Sokáig katona voltam, feleségem itt volt és negyvennégy karácsonyán lógtunk meg Potzdamból, mint haditudósítók és idejöttünk akkor karácsonykor, egy olyan okmányunk volt szép pecsétekkel, amit később is mindig mindenki elfogadott, arról szólt, hogy délután Potzdamból beutazhatom Berlinbe, de mindig elég volt a pecsét látványa az igazoltatóknak, pedig ez csak egy katonai vasúti jegy volt, semmi más. Ide csak az utolsó napon ért a front, 1945. február 12-én, mert ez a várhoz is nagyon közel van.

Nagyajpám 1873-ban mint önálló nyomdász került Rimaszombatba, őt az Egyetemi Nyomda vezetőjének kérték fel, de inkább önálló nyomdát alapított, lapokat, folyóiratokat adott ki, szerkesztett, nyomdája később Gö- mör megye legnagyobb nyomdájává fejlődött, kilencvennégy évesen utolsó pipáját szíva halt meg, előtte még elénekelte a Szózat első két strófáját és akkor meghalt, soha a nyomdát el nem hagyta, hiába akarták az unokák, hogy ne dolgozzon, nem tudta elhagyni a nyomdát. A nyomdát és az írás szeretetét én ott ismertem meg, és a szerkesztők tiszteletét is ott tanultam meg, mert nagy becsületük volt. Nagyapám időnként feljött Pestre, a Metropol kávéházba, ahol a Pósa-asztál vendége volt, olyankor mindig, úgyhogy mindig könyvekről hallottam, nagyon szép könyveket készített a nagyapám is. Életem legszebb részét mégis Rimaszombattól északra vagy huszonhét kilométerre, Nyustya nevű községben töltöttem, ott volt akkoriban a járás székhelye is, ott volt a Rimamurányi Rt. központja, onnan kapta Ózd és Tarján is a nyersanyagot, ott volt az értelmiség központja is, érthetően, ott jártam elemibe. Hároméves koromtól tizenkét éves koromig ott éltem, apám ott volt szolgabíró, ott tanultam meg a hegyek, a kirándulások szeretetét. ötévesen én már felmentem a Szinyec nevű hegyre, ami pontosan 914 méter magas. Engem rimamurányi tanítók tanítottak, válogatott, jó tanítók voltak, soha nem tudok elég hálás lenni nekik, különösen Keszler János bácsi, aki a kezdetekkor, a második, harmadik elemiben tanított, akire.külön is emlékszem. Ez a Nyustya egy katlanban fekszik, ezer méter körüli hegyek veszik közre, amikor én először láttam a Hortobágyot, sokkal jobban megzavart, mint amikor a tengert láttam először. Döbbenetes élmény volt a Hortobágy nekem.

— Rengeteg sokat engedtek olvasni, mindent elosvashattam, azt mondta anyám, „vagy érted vagy nem”. Rimaszombat volt aztán a gimnázium, a nyomda, az ólombetűk világa számomra, láttam azt a becsületességet és szorgalmat, ahogy akkoriban ott a lapokat kiadták, itt van ez a könyv például, Győry Dezső költő édesapja, Valentini Dezső szerkesztette, Ferenczy István levelei, hetvenegy éves könyv, egy emberöltő, de semmit nem változott, papírja nagyszlabosi, éppoly fehér, mint volt, ennek a korrigálását mint diák magam is segítettem. „Nyomtatva Rábely Miklós és fia könyvnyomdájában”. Beöthy Zsoltnak ajánlotta Valentini, neki volt tanára Beöthy, nekem Valentini. Itt ez az ábrázolás Ferenczy Euridike. szobráról, ezt a sírjába, a koporsója fölé temettette, amikor

kihantolták és kőkoporsóba helyezve a formátus templomba tették, akkor oda került a szobor is, a szarkofágjára. Rimaszombat 1560-ban, hetvenbe tért át evangélikusról a református vallásra, ez erősen megmaradt, errpl a korabeli változásról írok most könyvet, a rimaszombati török időkről. Aztán itt van a nyelv, magam a csehet is, a szlovákot is elég jól ismerem, a katonaságnál könnyen ragadt, meg sokat olvastam is később hozzá, a munkámhoz is kellett, de a káromkodásban a magyar mindig elöl járt, a cseh megállt a „krnciszakra” után. Amikor egy végselyei cipész magyaros káromkodását lefordíttatta velem az egyik cseh altiszt, azonnal bezáratta három napra a cipészt, „így nem beszélhetsz” — ezt mondta neki.

Huszonnyolcban aztán felkerültem Pestre, előtte a cserkésztáborokat mindig csináltuk, de utána is. volt egy lengyel tátrai kirándulásunk, túránk, olyan meghatározó nagy élményekkel, amelyek máig hatnak, amelyek talán elindítottak abba az irányba is, hogy útikönyveket írjak, sok más mellett, de úgy, hogy amiről írok — azokat a tájakat mind be is járjam. Az első nagy túránkról írtam az első beszámolót. Amikor odaadtam közlésre, senki sem akarta elhinni, hogy ilyen élmények megestek velünk. Ebben a korban már dolgoztam a prágai Magyar Hírlapnak, rengeteg művészeti tárgyú cikket, interjúkat közöltek tőlem húsz és huszonnyolc között, később is, amikor már katona voltam, írtam oda rendszeresen. Interjút művészekkel. például kétszer is Kosztolányival, az interjú eredetiségével, aztán Herczeg Ferenccel, Szabó Dezsővel, Kosztolányival' könnyű volt interjút csinálni, egyszer azt mondta kicsit raccsolva, „kérem, az intelligenci és én az pontosan ugyanaz, egyek vagyunk....”

De foglalkoztam képzőművészettel, színházzal, zenével éppúgy, mint mással. A prágai lap akkoriban a legnagyobb cseszlová- kiai magyar lap volt, azért adták ki Prágában, mert az volt az ország központja, huszonháromtól, harmincnyolcig élt az a nagy napilap, szerkesztője volt a színész Darvas Ivánnak az édesapja is, aki eredetileg nem Iván, hanem Szilárd, de ezen a néven már volt egy híres művész, a humorista, ezért változtatott. Komáromba kerülve, aztán a Délszlovenszko szerkesztője is voltam egy ideig,, de a prágai lapban regényeim is megjelentek, egyik regényemet átvette egy erdélyi lap is, az Ellenzék, a szabadkaiban meg azt írták rólam a bevezetőben, hogy katolikus plébános vagyok, mert az, mint mondták később nekem, szebben hangzik”.

— Komáromban elég mozgalmas életet éltem, amikor odakerültem 1930 őszén, rögtön bedobtak a mélyvízbe, amiről azt kell tudni, hogy akkor erős közéletű város volt, rengeteg egyesülettel, például a Jókai egyesület, irodalmi egyesület, annak volt múzeuma is, ott is alakult 1911-ben, volt egy nagyon szép kultúrpalotája is, előtte az író szobra, ennek az egyesületnek lettem a főtitkára. Nagyon nyitott társadalom volt és a vidéki értelmiség is erősen húzott Komáromhoz, ott ismerkedtem meg a Fesztyékkel is Feszty Masával, aki később bőkezűen ajándékozta el a művész képeit, mint aki nem tudja az értéküket. A család Ógyallán lakik ma is, a festő ott van eltemetve. Komáromban aztán, ahogy mondják, mindenben kanál voltam, majd’ polgármestert csináltak belőlem. Ott egy Jókai-emlékszobát is létrehoztam. nem volt íróasztal, de mert a csillagász Konkoly Thege Miklós asztalát is megörököltük, az én házmesterem, aki a vendégeket is kalauzolta, azt mondta mindenkinek, hogy „ennél az asztalnál írt Jókai”. Fa- ragtattam néhány lúdtollat, ő meg rendre hagyta, hogy ott írják meg, annál az asztalnál a levelezőlapokat, amikor felelősségre vontam, azt válaszolta, hogy „tessék hagyni, olyan jól fizetnek és úgy örülnek...” Hát az élmény az mindig fontos volt, ott mindenki meg volt győződve, hogy Jókai lúdtollát is használja, minek ezt elrontani? Ahogy a képek részleteit, ugyanúgy vagy még jobban elajándékozta Fesztv Masa, a festő lánya Jókai kéziratait is, legyen az bárki, csak jő ember. így találkoztam ' mostanában a Kőszívű ember fiai című művének tíz, kézzel írt eredeti oldalával Keszthelven valakinél. Masa anyja volt a költő fogadott lánya.

— Hogyan lesz valakiből útikönyvíró? Sosem hittem volng, hogy ez is lesz belőlem, mert mindig regényeltet írtam, újságcikkeket, de volt egy idő az ötvenes években, amikor nagyon sok útirajzot írtam és akkor találkoztam Szaltnay Rezsővel, aki elküldött Antalfy Gyulához, aki arra kért, írjak az ország ipari tájairól, ezzel kezdtem az útleírásokat. Ö adta át nekem egyik munkáját a Vértes—Gerecse monográfiát, amit aztán már én írtam meg, de akkor már benne voltam a közepében, aztán a Börzsöny- Cserhát útikönyvet is nekem adta, aztán megkért, hogy a Duna völgyéről írjak egy könyvet, majd pedig arra, hogy Csehszlovákiáról írjak könyvet, mert odavalósi születésű vagyok, majd a Panorámának Ausztriáról is kellett egy könvvet írnom, mert akkoriban meg éppen arrafelé jártam az utakat. utazgattam sokat. De a legkedvesebbek egyike a Nógrád megyei volt, amelyet Szilágyi Bandi barátom adott megírásra, amelynek immár a második kiadása is megjelent. De igazából mesélni szeretek és utazni, íróként, magyar munkásként a kultúrában.

T. Pataki László